Tegyük helyre 1848. március 15.-ét

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 03 15

Tegyük helyre 1848. március 15.-ét

Középiskolás koromban Trianon meg nem értése volt a fő problémám. Később, Eredi Ferenc munkáit megismerve az Oszmán Hódoltság meg nem értése izgatott. Most azon lázongok, ahogyan 1848. március 15.-ét, mint forradalmat és szabadságharcot ünnepeljük. Ez az ünneplés a szélsőjobb, a 63 vármegyés Történelmi Magyarország revíziójának felel meg. továbbra is azt akarjuk a közvéleménnyel elfogadtatni, hogy nemcsak 1848-ban és 1920-ban, de ma is reális igényünk van a Kárpát Medence egészérem mind a magyarok országára igényt tartani. Képtelenek vagyunk annak belátására, hogy mi képtelenek voltunk annak a tudomásulvételére, hogy az egész Kárpát Medence az országunk nem lehet. Sokkal jobban jártunk volna, ha ezt tudomásul vesszük, és megelégszünk azzal, hogy a magyar lakosságú területek országa legyünk. Erre kiváló alkalom kínálkozott volna 1849 tavaszán, amikor az Olmützi Alkotmány kialított volna egy a trianoninál lényegesen nagyobb nagy magyar többségű Magyarországot. Jellemző módon, a magyar politikai elit és a történészek máig hallgatnak arról, hogy a bécsi forradalom elől Olmützbe menekült császári kancellária a leváltott V. Ferdinánd helyébe ültetett ifjú császárral aláíratta az új alkotmányt, ami felosztotta Magyarországot. Nemcsak Horvátország függetlenségét ismert el, hanem létrehozta a Temesvár székhelyű szerb vajdaságot és a császári örökös tartományként működő Erdélyi Fejedelemséget is. Ennek alapján a Magyar Királyság megtarthatta volna a többségében szlovákok által lakott Felvidéket is.

Az ugyan aligha vitatható, ha a szlovákok inkább a rokon csehekkel közös országot választották volna. De, mint kiderült, nekik az sem volt elfogadható, ők is saját országot akartak, de elfogadták volna az etnikai határokat. Mi, magyarok a nálunk sokkal hatékonyabb zsidókat gyűlöltük, a kisebb fölényt évező svábokat, örömmel kitelepítettük, a kisalföldi szlovákok velünk voltak egyenrangúak voltak, a lényegesen mögöttünk álló románokat, a szerbeket és ukránokat lenéztük, a cigányokat pedig nem is vettük ember számba. Én, személy szerint a szlovákok között jól éreztem magamat. Horvátokkal nem volt személyes kapcsolatom, de a baranyai rácok kicsit a magyarok mögött maradtak. Bárhogy is alakult volna az Olmützi Alkotmányban rögzített ország felosztás, Trianonnál sokkal kedvezőbb, kevésbé sokkoló. Ennél is nagyobb baj, hogy máig igyekszünk eltagadni a tényt, hogy 1849 tavaszán nem az Antant, hanem maga a Bécsi Udvar is úgy érezte, a történelmi Magyarország nem tartható fenn. Nem lehetne azzal etetni a népet, hogy Trianon nem történelmi szükségszerűség volt, hanem valamiféle imperialista összeesküvés az ártatlan magyar nép ellen.

Mi a Habsburg Monarchiában is a történelmi lemaradás európai képviselői voltunk. A II. József császár soknemzetiségű, vegyes kultúrájú, sokvallású és nagyon differenciált fejlettségű birodalmában Magyarország volt társadalmi fejlettségében a leginkább elmaradottak. A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy 1790-es években a Habsburg birodalom minden örökös tartományában felszámolták a jobbágyrendszer, de Magyarországon fennmaradt. Ma is azt ünnepli a magyar kormány, hogy a márciusi forradalom és a szabadságharc felszámolta a jobbágyságot. Ezzel szemben csak az történt, hogy V. Ferdinánd áprilisban jóváhagyja azt, ami hatvan évvel korábban már megtörtént a Monarchia minden többi örökös tartományában.

Arról is mélyen hallgatunk, hogy II. József általánossá kívánja tenni, hogy a Monarchia hivatalos nyelve egységesen a német legyen, de mi magyarok ennek is sikerrel ellenálltunk. Azt még senki sem említette meg, hogy Csehország ezt a reformot is elfogadta, mégsem forgott veszélyben a cseh nyelv elhalása. Ugyanakkor a Csehország nem utolsó sorban nyugat-európai kultúrájú ország lett jelentős részben annak köszönhetően, hogy a hivatalos nyelve időlegesen német lett.

Itt igazolódik ismét az államalapításkor történt döntésünk feletti kétségem, jobb lett volna a királyi koronát nem a római pápától, hanem a német-római császártól kérni, és elfogadni a császárság választófejedelmével élést. Ezt tették a csehek, és jelentős mértékben ennek köszönhetik, hogy nyugat-európai társadalom lettek. Ezt mindennél jobban bizonyítja a két főváros, Prága és Budapest történelmi pályája. Prága jelentős időben a Német Római Császárság fővárosa, az egyik legfontosabb európai egyetemnek otthont adó lehetett. Ezzel szemben Magyarországnak közel ezer évig nem volt rangos fővárosa, nem volt saját egyeteme, nem volt az országban egyetlen olyan városa, ami akárcsak a száz legjelentősebb között szerepelt volna. Az országunk első méretében és szerepében rangos fővárosa a 19. század második felében Budapest lett. Ezt azonban egyrészt annak köszönhette, hogy a vasúthálózat központja lett, ezzel a Kárpát Medencében egyetlen, ami nemcsak politikai, de gazdasági és kulturális főváros is lehetett. Budapest és bolygóvárosai azért lehetett világváros, mert egyrészt Európa nyugati felén, Párizs után, a legnagyobb térség centruma volt, másrészt a világ legnagyobb zsidó etnikumú városa lett.

Miért lehetett az első világháborút megelőző ötven évben Budapest a legnagyobb zsidó város?

Ezzel is érdemes volna a történészeknek jobban foglalkozni.

Az Európában több évszázad óta élő zsidósággal a vasúthálózat kiépítéséig alig történt valami, ki voltak a politikai, és kulturális életéből zárva. A vasút azonban tízszeresre, százszorosra növelte a szárazföldi utazás és szállítás racionálisan legyőzhető távolságát. Ennek köszönhetően a Kárpát Medence ideális nemzetállami térséggé változott. Ezt a lehetőséget a feudális magyar arisztokrácia és az úri középosztály képtelen volt kihasználni. Az eddig kizárt zsidóság azonban élt az alkalommal, és két generáció alatt a Nyugat legfejlettebb etnikuma lett. Nemcsak kereskedőként, vállalkozóként gyorsan meggazdagodott, de iskolázottságával is a világ kulturális, tudományos és művészi élvonalába került. Ez példátlan a népek történetében. A zsidóságéban is. Amíg az Európában élő zsidóság példátlan eredményeket ért el, és ér el ma is, a Közel-Keleten a környezete színvonalán maradt.

Az európai zsidóság a fejlett, puritán, már gazdag és polgárosodott nyugat-európai társadalmakban csupán az élcsapat része maradt, kelet felé az egyre polgárság hiányos társadalmakban a fejődés motorja lett. Számukra az optimális társadalmi környezetet Lengyelország és Magyarország jelentette. Ezektől nyugatra nem volt hiány a polgárságban, keletre pedig szinte megmozgathatatlan volt a társadalom.

Ezért vált a Kárpát Medencét uraló Magyarország a legkedvezőbb adottsággá.

Sajnos a magyar arisztokrácia és az úri középosztály elég erős volt ahhoz, hogy megakadályozza a szükséges társadalmi átalakulást. Ez a helyzet szülte a Trianon utáni nemzeti állammá kicsinyített Magyarországot, hogy a zsidóságtól való megszabadulás és a teljes revízió legyen az elsődleges feladat.

Ennek a döntésnek a társadalmi háttere máig feltáratlan.

A jobbágyság felszabadításának megakadályozása.

A Habsburg Monarchia sorsát az indította el a felbomlása felé, hogy a keleti fele, Magyarország II. József reformjait elszabotálta. Ezt a császári udvar felismerte, ezért próbálta a birodalom kettéosztottságát felszámolni. Erre kínált alkalmat az 1848-as Bécsi Forradalom. Bécsben többet akartak, mint amennyit az Udvar bölcsnek tartott. Ez elől Csehországba, Olmützbe menekült, ahol megoldották az alkalmatlan V. Ferdinánd császár félreállítását, és a 18 éves Ferenc József császárrá koronázását. A fő faladatnak azonban a társadalmi tekintetben lemaradt Magyarország feldarabolását tekintették. Erre alkalmat kínált a horvát bánnak kinevezett Jellasics teve, mi szerint Horvátország kiválik a Magyar Királyságból, és önálló állammá alakul. Ez azonban elindította a magyar szabadságharcot, ami viszonylag gyorsan a Monarchiából való kiszakadáshoz vezette Magyarországot. Azzal, hogy Magyarország kivált a Habsburg Monarchiából, a bécsi udvar előtt megnyílt a lehetőség arra, hogy feldarabolja Magyarországot. Amikor már 1849tavaszán a magyar szabadságharc ügye veszésre állt, a még mindig Olmützben székelő Császári Udvar döntött Magyarország feldarabolásáról. Ezt rögzítette az új császár, Ferenc József által aláírt alkotmány.

Ebben engem is meglepett, hogy a 18 éves leendő császár csak Ferenc főherceg volt, a József nevet mellé csak császárként kapta, ezzel jelezve a reformszándékot. Ez még 1849 tavaszán volt, de őszre megváltozott a helyzet. Nemcsak a magyar szabadságharc bukott el, de a Császári Udvar is megijedt. A Császárság olyan gyenge, hogy minden változtatás láncreakciót indíthat el. A stabilitás érdekében a fél-feudális, konzervatív Magyarország jó féknek bizonyulhat. A Világosi Fegyverletétel már Magyarország stabilizációját igyekezett biztosítani. A Szabadságharcot csak katonai lázadásnak minősítették, a felelőseket csak a katonai esküjük megsértésének mi nősítették.

A magyar politikusok és történészek a Szabadságharc utáni bosszút felnagyították. Tizennyolc évvel később a kiegyezésben már a politikai felelőseket az ország hőseinek tekinthették, az önkritikát gyakorlók hazajöhettek, a meghaltak díszes temetést kaphattak, Petőfi az ország legnagyobb költője maradhatott. Szemere Bertalan Kossuth miniszterelnöke az emigrációból haza jöhetett. A Szabadságharcot elindító, és abban végig a császárt támogató horvát bán Bécsben grófi címet és halála után lovas szobrot kapott.

Ferenc József az Olmützi alkotmányt aláíró, az országot feldaraboló császárt magyar királlyá koronázzák. Kossuth Lajos pedig a magyar történelem egyik legnagyobb alakja maradhatott.

A pesti fiatalok 1848. márciusi tüntetése minden volt, csak nem forradalom. Nem vett benne részt a kor egyetlen jelentős politikus sem. Ennek ellenére a 12 pontba foglalt Nemzeti óhajtások forradalmi eszmét hordoztak.

A leginkább a 12. pont, Unió Erdéllyel, vitatható. Ez mutatja meg leginkább, hogy a pesti fiatalok abban a hitben élnek, hogy ez az ország csak a magyarok országa. A magyar etnikum ugyan még a magyar hatóságok felmérései alapján is legfeljebb a lakosság fele volt, de az ország megyéinek többségében a magyarság kisebbséget jelentett. Egyértelmű volt ez Horvátországban, a mai Szlovákia északi négyötödében, Kárpát-Ukrajnában és Erdélyben. Ennek ellenére a pesti fiatalok döntöttek Erdély hovatartozásáról annak ellenére, hogy az etnikumtól és vallástól független egyenjogúság elvének érvényesítették.

Trianon igazságtalansága felett máig és még sokáig háborogni fog a magyar közvélemény többsége, követlejük a 63 megyés történelmi országunkat, de máig nem sem merül, hogy a megyék lakosságának az etnikai összetételét publikálnánk. A 12 pontot követelőknek eszébe sem jutott, hogy hány megye szakadt volna el, ha etnikai és vallási egyenjogúság van.

Erdély elvesztését elsősorban az okozta, hogy nem lehetett a magyarok, germánok és a románok közös országa, az unióval, a germánokat is kiszorítva, csak a magyaroké lett, aztán pedig csak a románoké, ami az ott élőknek is a legrosszabb megoldás lett. Most már nem lehet semmit visszacsinálni.

Ideje volna, legalább utólag belátni, hogy a Kárpát Medencében eltöltött bő évezred legnagyobb hibáját azzal követük el, hogy nem alakítottuk ki az itt élő népekkel a közös államban élés feltételeit. Ez különösen élesen jelentkezett Erdélyben, de érvényes volt Magyarország egészének a tragédiája is. Most arra lettünk kárhoztatva, hogy ez az életér öt állam között megosztva kénytelen élni.

Az ugyan nem bizonyítható, hogy a Kárpát Medence lehetett volna számos nép közös állama, de az biztos, hogy ez lett volna az egyetlen, minden itt élő nép közös országa. Ennek a fő elrontói mi, magyarok voltunk, akik egyedüli uralkodó akartunk lenni.

Amíg nem erre építjük a történelmünket, érthetetlen csalódásban fogunk továbbra is élni.