Hatvan éves az Európai Unió

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 03 24

Hatvan éves az Európai Unió

Az Európai Unió történelmét csak Nyugat-Európa történelmében beágyazva, és azon belül is súllyal az elmúlt hatvan évet kiemelten kell kezelni. Megmutatni, hogy a világgazdaság élvonalán belül, a négy óceánokon túli angolszász, valamint a távol-kelethez viszonyítva hogyan teljesített. Az EU azért alakult meg, mert versenyképes akart maradni a világgazdaság élvonalának a másik két szereplőjével. Mivel ennek még a nyomával sem találkoztam, biztos vagyok benne, hogy a hivatalos értékelés erre nem fog kitérni. Az Európai Uniónak csak az lehetett a feladata, hogy állja a versenyt mind a négy óceánokon túli, mind a távol-keleti országokkal. Ha ez nem történt meg, akkor az EU nem jól vizsgázott. Ebben az esetben az a kérdés, lehetetlen, vagy lehetséges volt-e a feladat.

Nyugat-Európa a négy óceánokon túli angolszász, puritán országgal nem lehet versenyképes. Az Európai Unió egésze kulturálisan ugyanis nem puritán, abban a puritánok mellett latin, sőt kelet-európai és balkáni ortodox országok is vannak. Elég volna megnézni, hogyan alakult az EU puritán, azaz angolszász, germán és skandináv tagországainak, a latinoknak, valamint a balkáni ortodoxoknak a társadalmi fejlődése. Erre alkalmas az ENSZ tagállamainak a sorrendje, ami három mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. Ez a kimutatás egyértelművé tenné, hogy egyrészt az EU tagállamai a társadalmi fejlettség szempontjából nagyon heterogének, másrészt a különbségek az elmúlt hatvan év során nem csökkentek, hanem nőttek. Nem véletlen, hogy az ilyen felmérések nem történtek, és nem is fognak történni.

Ebből kiderülne, hogy az EU egyszintű tagsága szakmai ostobaság. Ez csak ahhoz hasonlítható lenne, ha Amerikában a puritán, angolszász és a latin amerikai országok az EU-hoz hasonló közösséget alkotnának. De ilyen ostobaság ott fel sem merül. Ott legfeljebb a négy angolszász országokat lehet szembeállítani a latin-amerikaiakkal. A négy angolszász ország egészen más fejlettségű társadalom, mint a latin-amerikaiak. Elég volna megnézni, hogy mekkora köztük a különbség az egy főre jutó nemzeti jövedelemben, várható életkorban és iskolázottságban.

Az EU tagállamai ugyanúgy nem férhet meg egy közösségben, ahogyan az amerikai államok esetében ez fel sem merül. Pedig Amerikában csak angolszászok és latinok vannak. Az EU tagországai között Nagy Britannia kilépése után, puritánok csak a számos országban élő germánok és a skandinávok, valamint latinok, és eltérő keresztény szlávok vannak. Ezért a többszintű EU-nak minimálisan háromszintűnek kellene lenni. Egyértelmű a puritán, gazdag germánok és skandinávok, valamint a latin tagállamok külön közössége. A harmadik szint ez esetben is kezelhetetlen heterogén marad. Csehországot a puritánok közé, Magyarországot pedig nem tudom hova, lehetne tagnak besorolni.

Az EU olyan heterogén, hogy a legokosabb volna lehetetlennek tekinteni a közösséget. Legfeljebb a közös vámterület lenne elfogadható, de az is csak akkor, ha minden tagország szuverén abban, milyen szinte tartja a saját valutáját.

A munkaerő szabad áramlása külön szabályozást igényelne. Ez sem engedhető meg a jelenlegi formájában, mert a munkaerő is áru, amit ára nélkül nem volna szabad a világpiacon áramoltatni. Ha valami, a munkaerő szabad áramlása sérti a kibocsátó, egyébként is hátrányos helyzetű kevésbé fejlett államok érdekét. Azt, hogyan kellene a munkaerőt áruként kezelni az országok közti forgalomban, eddig nem fogalmazta meg senki. Minden esetre vagy a piaci árát, vagy a felnevelési és képzési költséget a kibocsátónak meg kellene téríteni. Az mégsem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani, ha tudomásul vesszük, hogy általános emberi jog országot változtatni.

A közgazdaságtannak kikerülhetetlen feladata a munkaerő áru világpiaci mozgatásának megoldása.

Az aligha vitatható, hogy a jelenkorban olyan mértékben differenciálódott a munkaerő ára, ami kikerülhetetlenné teszi a rendezetlen áramlását.

Nyugat-Európa a világtörténelemben.

Az EU hatvan éve nagyon rövid idő ahhoz, hogy beilleszthessük a világtörténelem folyamatába.

Hatvan éve alapították meg Rómában az Európai Uniót. Megünneplik, de mérleget nem fognak készíteni róla, mert az elképesztően szomorú lenne. Európa nyugati fele ezer év sikerei után egyre jobban lemarad. Ez a folyamat sokkal előbb elkezdődött, tehát nem az elhibázott EU léte az egyedüli oka, de jelentős részben mégis az. A lemaradás elsődleges oka objektív, nem csupán Nyugat-Európán múlt. Ez a kis kontinens sem az óceánokon túli, alulnépesedett és történelmétől nem terhelt amerikai puritán Nyugattal, sem a Távol-Kelettel nem is lehet versenyképes.

Az viszont magyarázatra szorul, hogy Nyugat-Európa ezer éve nemcsak képes volt felzárkózni a magas-kultúrák közé, de az utóbbi háromszáz évben kicsisége ellenére a korábbi magas-kultúrák fölé emelkedhetett.

Már az is magyarázatra szorul, hogy Európa milyen alapon minősült kontinensnek. Még az sem feltárt, hogy a világtörténelem alakulása csak kivételes történelmi helyzetekben volt, kontinensekre bontva magyarázható. A közel-keleti kultúra eleve három kontinensen, Ázsiában csak a dél-keleti része, Afrikából és Európából pedig a Földközi Tenger vízgyűjtője tatozott hozzá.

Az Európa-centrikus történészek nem is magyarázzák, milyen alapon lehet Európa történelmét a görög-római kultúrával kezdeni. Ez a két mediterrán kultúra lényegében még közel-keleti, nem európai volt. A görög kultúra Európa területének és lakosságának legfeljebb 1-2 százalékát jelentette. A római kultúra ugyan Európa területének harmadát, lakosságának pedig kétharmadát jelentette, de mégis közel-keleti volt.

Az ókorban három magas-kultúra volt. A távol-keleti és a dél-ázsiai egyértelműen, a harmadik, a közel-keleti térségének a többsége is ázsiai volt. Ehhez tartozott azonban az eurázsiai és afrikai beltengernek számító Földközi Tenger afrikai és európai vízgyűjtője is. A Közel-Kelet területének és lakosságának a fele azonban Afrikában volt.

A Római Birodalom már jelentősen túllépett a Földközi Tenger vízgyűjtőjén, de lényegében bukásáig inkább közel-keleti birodalom és kultúra volt, mint európai.

Ezt két tény bizonyítja.

Amikor a római császár két személy volt, az erősebb a birodalom afrikai és kisázsiai részét választotta.

A Római Birodalom szétesése során a kelti fele tartott tovább, és a főváros Rómából Konstantinápolyba költözött.

Az első európai birodalom a Frank Birodalom volt. Ez azonban már eleve az előző magas-kultúráktól eltérő úton járt és maradt. Mindenekelőtt azzal, hogy áttért az önözéses gabonatermelésről a természetes csapadékra épülőre. Ezzel a három elődnél lényegesen más gazdaságföldrajzi és sokkal kisebb területű és lakosságú térséget tett magas-kultúrát eltartóvá. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy Nyugat-Európában a középkori agrártechnikai forradalom az előbbiektől alapvetően eltérő társadalmi alépítményt jelentett, azzal, hogy először a természetes csapadékra és a kiscsaládos jobbágyrendszerre tért rá.

Előtte csak olyan gabonatermelő társadalmak voltak, amik nem öntözték a gabonájukat. Első volt abban is, hogy a fagyos teleket is elviselő gabonát termelt. Az előző magas kultúrák csak az északi mérsékelt égöv déli oldalán, és olyan folyamok síkságain épülhettek fel, ahol nem volt fagyos a tél, és gravitációs csatornákon lehetett öntözni a völgyet, illetve a télmentes hegyekben teraszokon lehetett megtartani a bő csapadékot. Ezek a követelmények azt jelentették, hogy az első évezred végéig, az emberiség csak viszonylag kis területen, a szárazföldek huszadán építhetett fel magas-kultúrákat.

Ötezer éven keresztül magas-kultúrát felépíteni és eltartani csak az öntözéses gabonatermelés volt képes. Ez csak ott volt megvalósítható, ahol a folyamok síkságai gravitációs módon, elárasztással önözhettek, illetve ott, ahol a bő csapadékot a kiépített teraszokon visszatartva öntözhettek. Ez csak ott volt megoldható, ahol a csapadék meghaladta az ezer millimétert. Továbbá ennek is előfeltétele volt a fagymentes éghajlat. Az időszámításunk utáni első évezredének vége előtt minden gabona nemcsak sok vizet, de fagymentességet is igényelt.

Európában ilyen térség nagyon kevés volt. Csak a Földközi Tenger viszonylag kis folyóinak síkságai. Ezeket a görögök már az időszámításunk előtt ötszáz évvel öntözött gabonát termelő gyarmatokká alakították át. Ezeknek a kis öntözött búzát és árpát termelő völgyeket a szúnyogokkal behozott malária gyorsan elnéptelenítette, kétezer évre lakhatatlanná tette.

Nyugat-Európa megteremte a kenyerét.

Nyugat-Európa csak akkor válhatott magas-kultúrává, amikorra kiszelektálódott a télálló kenyérgabonája. Ezt megelőzően képtelen volt megtermelni a kenyerét. Ezét is kell a görög és római Európát a Közel-Keleten termelt kenyérre szorult kultúrának tekinteni.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom ugyan saját forrásból megoldotta a lakossága kenyerének megtermelését, de a lakosságeltartó képessége alig tizede volt az önözéses gabonatermelésnek. A lényegesen melegebb éghajlatnak és a víz bőségének köszönhetően a termésátlagok három-ötször nagyobbak voltak, ugyanakkor a csatornákon sokkal hatékonyabb volt a szállítás. Ezért aztán a folyamok önözött síkságain közel tízszer nagyobb volt a lakosság sűrűsége, mint Nyugat-Európában. Nem tudatosítjuk, hogy az ipari forradalom előtt Nyugat-Európában negyede volt a városlakók aránya, mint az öntözéses magas-kultúrákban. De már ez az 5-10 százalékos urbanizáció is elég volt arra, hogy Nyugat-Európa magas-kultúra legyen. Ez az alacsony urbanizáció szülte meg a reneszánszot és a reformációt.

Nyugat-Európa volt az első kiscsaládos kultúra.

Még a mai történészek is százszor annyit foglalkoznak a fontos politikai személyekkel, mint a családformával. Pedig a történelmi szerepük éppen fordítottan arányos. Már diákkoromban felismertem, hogy Nyugat-Európa példátlan sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy kiscsaládos társadalom volt, és az is maradt. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy nemcsak a kiscsaládos nyugat-európai feudális társadalomban született a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a demokrácia, a tudományos és technikai forradalom, de győzni is csak ott tudott, ahol a kiscsalád a társadalom sejtje.

A társadalmak a két családformában nagyon eltérő módon viselkedtek és viselkednek. A kiscsaládban az értéktermelő szülők a teljes fogú tulajdonosok, a jövedelem, a vagyon, a valláshoz tartozás felett dönthetnek. A nagycsaládban a már ritkán munkaképes az egyetlen teljes jogú személy. A legfontosabb különbség azonban az volt, hogy a több generációs nagycsalád létszáma, munkaereje nagyon differenciálódott, és gyorsan változott. A kiscsaládos jobbágytelkek változatlan nagyságúak és helyűek voltak. A nagycsaládos rendszerben viszont 4-5 évenként újra kellett a telkeket a családok munkaerejéhez igazítani, ami vagyoni bizonytalanságot okozott.

A kiscsaládos jobbágyrendszer a túlnépesedés fékje volt.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy minden osztálytársadalom túlnépesedő volt, azért lett a felépítményének az elsődleges feladata a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése. Mivel a gyermekvállalást nem lehetett korlátozni, minden osztálytársadalom arra kényszerült, hogy jövedelem elvonással növelje a nyomort, ami a várható életkor csökkentésének az elsődleges eszköze volt. Erre még Marx sem jött rá. A jövedelem elvonást kizsákmányolásnak minősítette, és fel akarta számolni. Azt figyelmen kívül hagyta, hogy ezzel jelentősen csökkent volna a halálozás, még gyorsabb lett volna a túlnépesedés.

A gyermekvállalás csökkentését a múltban egyetlen táradalom oldotta meg, a nyugat-európai kiscsaládos azzal, hogy a házasságon kívül születetteket nem fogadta be a társadalom, a házasságkötést pedig csak a telekkel rendelkezők köthettek. A nyugat-európai, kiscsaládos, a megélhetés feltételéhez kötött házasságkötés és gyermekvállalás volt a történelemben az egyetlen gyermekvállalást korlátozó rendszer az osztálytársadalmak történelmében. Ennek ellenére azt egyetlen történész sem hangsúlyozta.

A jelenkori társadalomtudomány sem ismerte fel a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalást szabályozó szerepét. Mivel a nyugat-európai feudális társadalomban házasságot csak a keresztény egyház köthetett, az pedig csak olyan házasságot kötött, mihez előzőleg a földesúr jobbágytelket biztosított a gyermeket vállalható családok száma gyakorlatilag korlátozott volt. A földesúrnak ugyanis érdeke volt, hogy a jobbágytelkek nagysága ne csökkenjen. Ezért aztán a jobbágytelkek száma csak akkor nőtt, ha nőtt a szántóterület nagysága. Ebből fakadóan a gyermeket vállalható családok száma viszonylag állandó volt, illetve legfeljebb 1-2 ezrelékkel növekedhetett. Ha ennél gyorsabban, márpedig sokkal gyorsabban nőtt a lakosság száma, a gyermeket vállalók száma azonban nem növekedhetett. Ennek az lett a következménye, hogy a házasságkötők életkora egyre jobban kitolódott. Nyugat-európai feudális társadalomban a házasságkötők életkora a nemi érettség, azaz a potenciális gyermekvállalhatóság után jó tíz évvel kitolódott. Ez azt jelentette, hogy a kiscsaládos társadalomban az első 2-4 születés kimaradt.

A kiscsaládos jobbágyrendszer tehát közel ezer éven keresztül lehetetlenné tette a nemi érettség első tíz évében a gyermekvállalást. Ennél fontosabb tény nem történhetett a nyugat-európai osztálytársadalmakban, a történészek mégsem vették figyelembe. Annak nyomát sem találtam, ki kezdeményezte a kiscsaládos jobbágyrendszert, ki győzte meg a római pápákat arról, hogy csak olyan házasságot kössenek, amihez a földesúr előtte telket biztosított.

Mivel az egyházi házasságot nyilvántartották, nem lett volna nehéz utána nézni, hány éves korban kötöttek házasságot. Ennek ellenére, először csak a két világháború között, a francia történészek publikálták a házasságkötők korát. Ennek azonban nem volt, és ma sincs visszhangja.

Az 1990-es kínai gyermekkorlátozás felett azonban botránkozik a világ. Pedig a kínai siker feltétele volt a 3 százalék feletti népességnövekedés megállítása.

A jobbágyfelszabadítással azonban megszűnt Nyugat-Európában is a házasságok kitolódása. A túlnépesedést azonban két tény korlátozta.

A 19. század vége előtt a közművekkel el nem látott városokban, és a proletárok egészségtelenebb munkakörülményei, valamint a betegségek gyorsabb terjedése okán magasabb volt a halálozás, mint a vidéken élők körében. A történészek alig tesznek említést arról, hogy a városokban lényegesen alacsonyabb volt a várható életkor. Olyan alacsony, hogy ezt a gyermekvállalás korlátozásának a megszűnése sem változtatta meg. Ez csak a városok közművesítse és az egészségvédelmi hálózat kiépítése után, a 19. század derekán szűnt meg. Máig nem találtam adatot arra, hogy a 18. és a 19. században Európa országaiban mekkora volt a várható életkor vidéken és a városokban. Pedig aligha van a kor történelmének megértéséhez szükséges ennél fontosabb adat.

Amerikai és Óceánia felfedezése és benépesítése csökkentette a túlnépesedési nyomást. Máig azt sem írta le senki annak történelemformáló szerepét, hogy ma annyi nyugat-európai eredetű ember él az újvilágban, mint Európában.

Mi lett volna akkor, ha Európa nem tudja levezetni az elmúlt háromszáz évben népszaporulatának felét?

Mi lett volna Európa sorsa, ha nem termelhetünk amerikai burgonyát, kukoricát, paradicsomot és babot?

Miért nem volt Európa soha egyetlen birodalom?

Mindhárom kérdésre adott válasz többet mondana Európa történelmének utóbbi háromszáz évéről, mint a politikai elit és a háborúk történetének leírása.

Az Európai Unió sorát befolyásoló tényezők.

Az egységes keresztény Európa eleve hibás kiindulás indoklása volt az európai közösség létrehozására.

Egyrészt Európa soha nem volt egységesen keresztény, a lakosságának többsége is csak a 10. században lett keresztény. Ekkor tért át a kontinens lakossága a gabonatermelésre, és azzal együtt a kereszténységre. A nagycsaládos Kelet-Európa és a Balkán lakossága eleve nem lehetett olyan keresztény, ahogyan nem lehettek a közel-kelti keresztények sem olyanok, mint a kiscsaládos nyugat-európaiak.

Marxnak abban igaza volt, hogy a vallás csak felépítmény, ami kénytelen a kultúrához alkalmazkodni. Ezért volt természetes, hogy a 11. században a nagycsaládos európai társadalmak ortodox keresztények maradtak, mint a kiscsaládos Nyugat-Európának ennél rugalmasabb kereszténységre volt szüksége.

A kiscsaládos, puritán népek fél évezred után még puritánabb, protestáns kereszténységet választottak. Utána a két nyugat-európai kereszténység jobban üldözte egymást, mint amennyire viszonylag tudomásul vették, hogy a nagycsaládos népek kereszténysége is szükségszerűen más.

A világtörténelemben nem ismerek példát arra, hogy az alapjában közös vallás alapján politikai egység, állam jött volna létre. Ez még akkor sem történt meg, amikor a két vallás alapítója azonos személy volt.

Adenauer és De Gaulle szerepe.

Az Európai Unió alapját lerakó két karizmatikus politikus, Adenauer és De Gaulle római katolikus volt. Ennek ellenére Adenauer puritán germán katolikus, De Gaulle pedig latin katolikus volt. Csak abban volt közös a véleményük, hogy mindketten a két legnagyobb szerepét vesztett európai ország vezetői voltak. Egyikük sem tudta tudomásul venni, hogy többé nem lehetnek nagyhatalmak, nemcsak az Egyesült Államokkal, de még a kor két katonai szuperhatalom partnerei sem. Azzal a reménnyel fogtak össze, hogy maguk mögé állítva az európai demokráciákat, rangosabbak lehetnek. Ennek érdekében akartak az összes európai demokrácia képviselői lenni.

Már előttük felvetődött az Európai Szén és Acél Unió gondolata. Ennek elsősorban a francia és a belga politikusok voltak a kezdeményezői. Ez még nagyobb ostobaság volt. Ha valamit fel kellett adni Nyugat-Európában az a szénre és acélra épülő gazdaság volt. Erre a két ágazatra volt leginkább jellemző, hogy nincs jövője abban a világgazdaságban, amiben e két nyersanyag tengeri szállítási költsége olyan minimális, hogy bárhonnan érdemesebb szállítani, mint Európában kedvezőtlen geológiai adottságok mellett termelni. Mára ez a két iparág szinte eltűnt, de utólag sem látják be, hogy ostobaság volt.

A mezőgazdaság túlzott támogatása.

Még költségesebb, és tartósabb ostobaság volt az EU számára a mezőgazdaságának a túlzott támogatása. Ugyan az agrártámogatás aránya viszonylag csökken, de továbbra is aránytalanul magas. Különösen akkor, ha betátjuk, hogy a célja teljesen reménytelen. Nyugat-Európában a mezőgazdaság támogatása eleve ostobaság volt. Ezt, mi magyarok is nehezen vesszük tudomásul, mivel viszonylag a mezőgazdasági adottságaink jók, nem a világgazdaságban, hanem az EU-ban. Az EU agrárpolitikájának kitalálói a két világháború tapasztalatai alapján a lakosság élelmezésének háború alatti biztonságát tartották fontosnak. Arról fogalmuk sem volt, hogy a jövő háborúi nem Európában, de még nem is a fejlett államok között történnek, ezek számára ugyanis a tudomány és technika világában sokkal fontosabb lett az egymás közti intenzív munkamegosztás, mint az egymás rovására szerezhető terület vagy piac.

Az állam nagysága nem előny, hanem hátrány.

A gyarmattartás és a befolyási övezet feletti felügyelet azért szűnt meg, mert az ma már nem előny, hanem hátrány. Ezt a politikusok soha nem fogják megérteni, de a társadalomtudósoknak ideje volna tudomásul venni. Ezer éve Európa sikereit elsősorban annak köszönheti, hogy viszonylag sok kis államra tagolt volt. Ez mindig így volt előnyösebb, de a tudomány és a technika, valamint a nemzetközi munkamegosztás fejlődésével még inkább az lesz. Már ezer éve a városállamok, és az autonóm városok lakossága élt a legjobban. Ez ma is igaz. A mini államok esetében ennek megkülönböztetett magyarázata is van. Ma Európa hat leggazdagabb, legfejlettebb társadalmú állama sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. A közöttük csak legnépesebb Hollandia népesebb a jelenlegi Magyarországénál. Ez a legnagyobb területet nem más államoktól, hanem a tengertől foglalta el.

Ezt most különösen örömmel hangsúlyozom, mivel tíz nap múlva Széchenyi István és a reformkor címmel tartok előadást, ahol el akarom mondani, hogy Széchenyi a Tisza szabályozásával hét megyényi ártérből teremtett gabonatermő területet. A hollandok a tengertől hódítottak magunknak, Széchenyi a Tiszától hódított el hét megyényi szántóföldet az ország határain belül. A hollandok a tengertől elhódított területen kerteket, Széchenyi az árterültből szántóföldet teremtett. Az már további kétszáz éve várat magára, hogy a Duna-Tisza Közből öntözött kertek legyenek. Hollandia lett az az ország, ahol az ország területéhez viszonyítva a legmagasabb a redukált szántó nagysága. Vagyis az ország határain belüli területet egyetlen ország sem nagyította meg olyan mértékben, mint Hollandia.

A közös európai nyelv.

Elképesztő, hogy a középkorban az egyetemi oktatás nyelve a latin közös lehetett, ma százszor annyi embert tud angolul, mégis az EU hivatalos nyelveinek két tucat a száma. Akik közös európai államszövetségről álmodnak, tucatnyi országra közös valutát vezettek be, a közös nyelvet fel sem meri vetni.

A brüsszeli tisztviselők a legjobban megfizetettek, tehát joggal lehetne elvárni, hogy tudjanak angolul.

Brüsszelbe csak az országukban feleslegesnek tartott, illetve félreállítandó politikusokat küldik. Ugyanakkor velük intéztetik el, amit a tagországok hatalom lévő politikusai el akarnak érni.

Mire kellene az Európai Uniónak koncentrálni.

Nem minél több, hanem minél jobb munkaerőre van szükség. Ezért a mezőgazdaság támogatására fordított összeget a képzésre kellett volna fordítani. A jelenkori fejlett társadalomnak nem több, hanem jobb munkaerőre van szüksége. Ezért a következő nemzedék értéke a fontos, nem a száma. Ezzel szemben az EU sem a gyermeknevelés minőségét, hanem a mennyiségét támogatja. Minőségi kontraszelekciót teremt. Nem veszi tudomásul, hogy a tagországok mindegyikében a munkaerő alsó minőségi ötöde alulfoglalkoztatott, a felső ötödében pedig nagy a hiány.

Ezért kellett volna egyetemi ösztöndíjakat hirdetni a sokkal szegényebb országok tehetségesei számára. Ezek boldogan maradtak volna a fejlett EU tagországokban, hiszen a hazájukban nem tudják őket megfizetni.

Az EU, Németország nyomására, a képzelten politikai üldözöttek befogadását erőlteti. Ezek befogadása azonban sokkal több társadalmi kárt okoz, mint annyi előnyt jelent.

A teendő.

Brüsszelt fel kell számolni. Nincs szükség olyan lépésre, ami mindegyik tagállamra vonatkozik. A tagállamokat három csoportra kell osztani. E három szinten nincsenek közös feladatok, legfeljebb szabályok. Ilyennek tartom a közös nyelvet, az angolt.

Közös feladat csak a minél magasabb foglalkoztatási ráta legyen. Minden tagállamnak törekedni kell legalább a négy óceánokon túli ország foglalkoztatási szintjét, és az évente ledolgozott órák számát. Semmi értelme ugyanis az olyan közösségnek, amelyik úgy akar az élvonalban maradni, hogy az élcsapat másik két tagjánál, a négy óceánokon túli angolszásznál és a távol-keleti országoknál a munkaerőt lényegesen alacsonyabb szinten, és óraszámban foglalkoztatják.

Semmi értelme ugyanis az olyan közösségnek, amelyik a versenytársainál kényelmesebben akar élni. Amíg ezt nem veszik az EU tagországok tudomásul, semmi értelme a közösségnek.

Az Európai Uniónak több szintű közösségbe kell szerveződni.

Minden csoportnak saját székhelye, közös hivatalos nyelve, az angol, és a többi csoporttól független adminisztrációja legyen.

Az első szintű csoportba csak a legfejlettebb puritán erkölcsű államok tartoznak. Ebben a csoportban a tagállamok között maximum 10-20 százalékos különbségek legyenek mind az egy főre jutó jövedelemben, mind a várható életkorban, mind az iskolázottságban. Most azt sem tudom megmondani, hogy mennyire reális az a követelmény. Várhatólag ebbe a csoportba csak a skandináv és a germán államok kerülhetnének be. Ezekre vonatkozhatnának az azonos felépítményt igénylő feltételek. Csak ezeknek lehetne közös piacuk nemcsak az áruk és szolgáltatások, még a munkaerő áramlás tekinttében is. De ezekben is miden államnak egymástól független valutája legyen, aminek árfolyamát maga szabályozza. Legyen saját közös bankjuk.

Ez az elitcsapat építsen ki szoros kapcsolatot a négy óceánokon túli angolszász országgal is.

A második csoportot a latin országok alkotnák. Ezen belül már nagyobb különbségek is megengedhetők. Ennek a csoportnak a központja Párizs legyen. Megkülönböztetett kapcsolatot tartanának fent a latin-amerikai államokkal. Ezeknek is legyen közös bankjuk.

A harmadik csoport a többi tagállam lenne. Rájuk csak a közös vámterület vonatkozna.

Mit várok a 60 éves ünnepléstől.

Semmit.

Hatvan éve a brüsszeli apparátusban senkinek nem jutott az eszébe, hogy a tagországokban alacsonyabb a foglalkoztatás, kevesebb a ledolgozott órák száma, sokkal korábban mennek a dolgozók nyugdíjba, lényegesen magasabb a szociális ellátás.

Ehhez képest másodlagos, de mégis súlyos hiba, hogy Németország társadalmi felépítményét erőltetik a lényegesen szegény, és nem puritán mentalitású országokra. Ezt betetőzik azzal, hogy közös valutát vezettek be a protestáns és a mediterrán országokba. Aminek következtében az utóbbiak menthetetlenül eladósodtak.

Azt sem veszi tudomásul az EU vezetése, hogy a közösség legerősebb, puritán országának, Németországnak viszonylag a leggyengébb a közös valutája, az euró. Ennek következtében a külkereskedelmi mérlege a világon a legnagyobb pozitív egyenlegű.

Ezeket a problémákat azonban nem veti fel senki. A vezetők részben ostobák, részben tudatosan érdekeltek az eltusolásban.

Azoknak van igazuk, akik az Európai Uniót csak a szuverén államok közösségeként tartják működésképesnek.