Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                  EF                  2017 02 03

Foglalkoztatás

A munkaképes lakosság foglalkoztatottságát a munkanélküliség százalékával mérik, pedig az a mutató nagyon bizonytalan. Legfeljebb a változást mutatja, az állapotról nagyon keveset mond. Korunkban a műszaki tudományok a milliméterek milliomod részt is mérik, a közgazdaságtan pedig továbbra is bizonytalan adatokkal dolgozik. A munkanélküliséget mi különösen sajátosan mérjük. Ez azért bosszant, mert e téren vagyunk a legjobban lemaradva, annak ellenére, hogy javulunk, az EU tagjai között az utolsók között maradunk.

Elismerem, hogy az egyik legnehezebben mérhető adatuk. Ezért kellene többet foglalkozni, a mérhetőségének javításáról. Inkább használom a foglalkoztatási rátát, annak ellenére, hogy az is hibáktól hemzseg. A foglalkoztatási ráta a 15-60 év közti, munkaképes korú lakosság foglalkoztatási százalékát fejezi ki. Az is két oldalról vérzik.

A 15 éves korral kezdődő munkaképesség a fejlett társadalmakban anakronizmus. Ebben a korban a korosztály egésze még munkaképtelen, képzetlen arra, hogy foglalkoztassák. 18 éves kor előtt a fiatalok nagy többsége még azért tanul, hogy munkaképes legyen. 18-25 év felettiek fele pedig azért tanul, hogy diplomás, vagyis még értékesebb munkaerő legyen.

A klasszikus közgazdaságtan még olyan társadalomban született, amikor a lakosság 90 százaléka 6 évnél kevesebbet töltött az iskolában. Az ipari forradalom utáni első száz évben a nagy többség már 12 éves korában munkásként dolgozott. Ezért a közgazdaságtan foglalkoztatottként tartotta őket számon. A tőkés osztálytársadalom technikája ugyanis minimális képzettséget követelt meg a munkaerő 90 százalékától. A munkaerő iskolázottságára, szakképzettségére csak a felső huszadnak volt szüksége. A munkaerő kínálata több és minősége jobb volt, mint annyit a társadalom igényelt. A munkavégzéshez inkább szükség a fizikai erőre, mint a képzettségre volt szükség.

A gyűjtögetésről a termelésre térés óta nem nőtt, hanem csökkent a tudásigény. Hatezer éven keresztül nem nőtt, hanem csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Máig nem tudatosítja a társadalomtudomány, hogy az előző mintegy hatezer éve alatt a termelés, a gazdaság munkaerővel szemben támasztott igényének átlaga egyre csökkent.

Csupán néhány ágazatban, közigazgatásban, vallás klérusában, művészetekben és a hívatásos spotokban volt minőségi igény. Az első kettőben azonban a dogmákhoz, a törvényekhez, a parancsokhoz való ragaszkodás volt a kemény követelmény. A kádereitől a dogmák, a törvények, a parancsok szentségének tiszteletére volt a társadalom szüksége. A társadalmi és anyagi elismerés csak azoknak járt, aki a társadalom törvényeit és a vallás parancsait kételkedés nélkül elfogadták. Ezért a közigazgatást és a vallást zárt osztályra kellett, és lehetett bízni. A vallási klérus ugyan nem beleszületésen alapult, de a már kiképzett klérusát külön osztálynak tekintették, társadalmi helyzetük, kiképzésük után életre szóló tagok lettek, saját jogrendszerükbe különültek el, megkülönbözető volt az öltözetük.

A művészetekben és a versenysportban azonban a képesség fejlesztés volt a társadalmi érdek. A társadalom csak ezekben az ágazatokban igényelte a képesség fejlesztést, és az oktatást. Kezdetben, a művészetekben és a sportokban is szigorú formai követelmények voltak, de ezek egyrészt folyamatosan lazultak, másrészt ezen belül az értékrendet a teljesítmény minősítette.

Minden osztálytársadalom üldözte a tudáságyat. Annak az okát kerestem, miért volt minden osztálytársadalomban bűn a tudásvágy, miért volt követelmény a tradíciók, a dogmák vitathatatlansága. Csak nagyon lassan jutottam odáig, hogy a tudásvágyat azért üldözte minden osztálytársadalom, mert az alépítményét a túlnépesedés, a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata determinálta. Az osztálytársadalmak stabilitását csak olyan felépítmény garantálhatta, ami növelte a halandóságot, és üldözte a tudásvágyat.

Az alépítmény minőségi változását csak a 20. században a tudományos és technikai forradalom hozta. A világ fejlett, puritán ötödében nemcsak megszűnt a lakosság, azon belül a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése, sőt a szinten tartásához is társadalmi, állami támogatásra lett szükség. Ezekben a társadalmakban csak akkor történhet meg a létszámot biztosító gyermekvállalás, és a társadalmi igénynek megfelelő minőség, ha az állam támogatja mind a gyermekvállalást, mind azok iskoláztatását. Százötven éve a forradalmárok még csak arról álmodozhattak, hogy a jövő társadalma támogatni fogja a gyermekvállalást és azok felnevelését. Ma ezeknek a költségeknek a többségét az állam fedezi.

A legfontosabb változás azonban a dolgozók jobb megfizetése lett. Marx sem tudta elképzelni azt a jólétet, amiben ma a fejlett országok dolgozói élnek. Több szobás, közművekkel ellátott lakásban élnek, gépkocsit tartanak, külföldre járnak nyaralni, 38 órát dolgoznak hetente, ha elveszik a munkájukat, segélyt kapnak, néhány hetes szabadságukat külföldön is tölthetik, megélhetést biztosító nyugdíjra számíthatnak, a gyermekeik között nem ritka, hogy diplomát szereznek, szüleiknél magasabb társadalmi szintre emelkedhetnek.

Ebből fakad aztán az, hogy a világ egyötöde olyan szinten él, amit az emberiség háromötödében csak a felső húszad érhet el. Jelenleg Nyugat-Európa fejlett államaiban legalacsonyabb bér, de még a munkanélküli segély is jobb életfeltételeket jelenet annál, ahogyan kétmilliárd ember az elmaradt világban megirigyel. Ennek azonban egyetlen ezreléke olyan, amire a fejletteknek nemcsak szükségük volna, de befogadásukat is képesek megoldani.

Jelenleg a fejlett társadalomban csak a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag tizede él.

Az elmúlt 25 évben az emberiség másik ötöde, Kína, a puritán erkölcsű lakosságának köszönhetően erőszakkal leállította a túlnépesedését, és piacosította a politikai diktatúrájában a gazdaságát. Ezzel létrejött a világ páratlan társadalmi csodája, az emberiség kétötöde, Kínának köszönhetően, a század közepén a fejlett társadalmak között lesz.

Ugyanakkor az emberiség háromötöde gyorsan szaporodik, és ennek okán egyre jobban lemarad. Mivel ezek a társadalmak ugyan százalékban csökkenően, de továbbra is elviselhetetlenül túlnépesednek, a felépítményük csak halálozást okozó és a tudásvágyat üldöző lehet. Az emberiségen belül a részarányuk nő, a jövedelmük azonban viszonylag egyre alacsonyabb lesz. A jövőjükkel szemben közömbös a fejlettek társadalomtudománya. Egyelőre nyoma sincs annak, hogy számukra keresnék a megoldást.

A fejlett világon belül is vannak különbségek.

A legnagyobbak éppen a foglalkoztatásban. Ebből fakad, hogy az egy lakosra vetített jövedelem, vagyon és iskolázottság példátlanul gyorsan nő a Távol-Keleten, fele sebességgel a négy óceánokon túli angolszász országban, és negyed sebességgel az Európai Unióban. Ha ez marad, a század közepére óriási lesz a Távol-Kelet fölénye és ma elképzelhetetlen Nyugat-Európa lemaradása.

A puritán társadalmak három sebessége elsősorban a foglalkoztatásuk és képzésük eltérő szintjéből fakad.

A távol-keleti országokban a dolgozók évente 2.500 órát dolgoznak.

A négy óceánokon túli angolszász országban 2.000-et.

Nyugat-Európában pedig 1.500-at.

Ezek a különbségek még több tíz százalékkal nőnek, ha azt is megnézzük, e három térségben hány éves korban mennek nyugdíjba. Dél-Koreában 72.9, Japánban 69.3, az USA-ban 65.9.

Franciaországban 59.4. Görögországban a válság előtt 51 év volt! Ráadásul a brüsszeli bürokrácia ilyen adatokra nem figyel. Akiknek ez sem elég arra, hogy tudomásul vegyék a növekvő lemaradásunkat.

Ugyanakkor a szakma legjobb hetilapja, a The Economist, azon rágódik, hogy melyik országban hány százalékos munkanélküliség mellett lehet azon elmélkedni, hogy az már optimális-e a foglalkoztatás?

Minden fejlettségi szinten és minden kultúrában más foglalkoztatási feltételek indokoltak. Másképpen kifejezve, ha egy társadalomban több etnikai kultúra van, az egységes foglalkoztatási szabályok nem lehetnek hatékonyak.

A közelmúltban vizsgáltam az USA 5 százalékos munkanélküliségi rátája mögötti etnikai bontást. A távol-keletieknél 1, a puritán európaiaknál 3, a latin amerikaiaknál 8, a feketéknél 13 százalék. Magyarországon a cigányok és a nem cigányok munkanélkülisége érdekelne. Ez szigorúan titkos, illetve mérése is az. A szakmához közelállók a cigányokét háromszor, négyszer nagyobbnak becsülik.

Még nagyobb probléma az egységes havi fűzetés. Nem véletlenül a háború előtt csak a tisztviselőket havonta, a munkásokat hetente fizették. Ismerek egy hazai példát. Kisélet képen a cigányokat hetente fizették, és közel harmadával nagyobb lett a teljesítmény és kevesebb a hiányzás. De ezt titokban kell tartani, mert ez faji megkülönböztetés.

Pedig nemcsak a társadalom, de az érintett dolgozók érdeke is, hogy az eltérő viselkedési kultúrájukhoz igazodjanak a foglakoztatási feltételek. Évek óta javasolom, hogy a cigányokat és a tartósan munkanélküli képzetleneket bérjárulék fizetése, és felmondási feltételek nélkül lehessen alkalmazni. Ez az érintetteket segítené a munkához jutáshoz, és a munkakultúrába beépülésre.

Ha csak ennek a hatását vesszük figyelembe, érthetővé válik a teljesítmények közti különbség. Az egy órára jutó termelési értékek pedig közel hasonlók, ha az EU tagállamok közül csak a protestánsokat nézzük.

Ennyi is bőven elég annak bizonyítására, hogy a Nyugaton, különösen pedig Nyugat-Európában botrányos.

Az iskolarendszerük átlagos hatékonyságában is hasonlók a különbségek. Minden kultúrának és minden képzettségi szinten más oktatási anyagra, és homogén tanulócsoportra volna szüksége.

A cigánygyerekeknek kezdetben csak a saját közösségükből álló tanulócsoportokra, és oktatási anyagra, módszerre volna szükségük. Ezt követően, akik erre képessé váltak, a képességüknek megfelelő etnikai közösségben képezhetők tovább.