Minden állam legyen homogén

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 03 09

Kiegészítő fejezetek az ÚJ KÖZGAZDASÁGTANHOZ.

III.

Minden állam legyen homogén

Talán soha nem lettem volna társadalomtudós, ha nem olvasom Marx elméletét arról, hogy a társadalmak felépítményét az alépítményük determinálja. Ez a történelem materialista felismerés Marxot a tudósságról a felépítmény erőszakos létrehozását javasoló vallás profétájává változtatta. Engem pedig társadalomtudóssá tett. Ettől kezdve a társadalmak alépítményének megszállt kutatója lettem. Nem azt kutatom, hogy mit lehetne jobban megoldani, hanem mi határozza meg, hogy melyik társadalom olyan, amilyen. Nem az eredményt, hanem annak a létrehozó okát keresem.

Ebben az első eredményt annak felismerése jelentette, hogy minden osztálytársadalmat a túlnépesedés elleni védekezés alakította olyanná, amilyen volt. Ha nem lett volna állandó jellemzője minden osztálytársadalomnak a túlnépesedés, egészen más felépítmények jöttek volna létre. Az osztálytársadalmakban a kizsákmányolás, a halálozás és a vagyonpusztítás fokozása, és a tudásvágy üldözése azért volt szükségszerű, mert a túlnépesedés elpusztította volna a társadalmakat. Az elmúlt mintegy hatezer évben ezért volt jellemző minden osztálytársdalomban, hogy a lakosság nagy többségét szegényítette a jövedelmének az indokoltnál nagyobb elvonása, mert szükség volt a spontánnál nagyobb halálozásra. Még egyetlen társadalomtudós sem fogalmazta meg, hogy a többség elszegényítése nélkül mekkora túlnépesedés következett volna be.

Az erőszakos emberölésre és vagyonpusztításra is szükség volt. Az osztálytársadalmak mindegyike a nemzeti jövedelmének ötödét, tizedét fegyverkezésre, háborúzásra költötték, vagy háborúkkal pusztították el. A történészek az indokoltnál is többet foglalkoztak a háborúk eredményeivel, azt azonban fel sem vetették, hogyan alakult volna a lakosság létszáma, ha nincsen fegyverkezés és háborús veszteség.

Minden osztálytársadalomban az uralkodó osztály viszonylag nagyon gazdagon élt, és kincsfelhalmozó volt. De még ezzel sem elégedhetett meg, hanem sok erőforrását költötte kultikus építkezésekre. Senki sem mérte fel, hogy mennyivel racionálisabb cél lett volna Egyiptomban a piramisok építése helyett csatornák, duzzasztók építése. Franciaországban megcsodáltam a gót katedrálisokat, és felmértem, hogy néhány esetben azok nagyobb értéket jelentettek, mint a település összes lakóháza.

A lakosság egészségvédelmére, oktatására, az öregek eltartására az osztálytársadalmak alig fordítottak figyelmet.

Az egészségvédelemre csak annyit fordítottak, amennyire a pusztító járványok elleni védekezés kényszerített. Még nem írta le senki, hogy a 19. század dereka előtti kórházak inkább halálokozók, mint életmentők voltak.

Az oktatás szinte csak a közigazgatás, a vallás és a hadviselés káder érdekét szolgálta. Az utóbbi hónapokban elsősorban azzal foglalkoztam, hogy agyfejlődés szempontjából a fogamzás utáni első öt év a legfontosabb. Ezzel szemben az osztálytársadalmak iskolarendszere a születés után hat évvel kezdte meg a kádereinek az oktatását. Vagyis akkor, amikor a képességfejlesztésről már lekésett. Az emberi agy ugyanis olyan szervezet, aminek a fejlődése a megszületés után mintegy négy évben történik. Máig csak a művészek és a hívatásos sportolók képzése igazadott az emberi agy fejlődési törvényéhez. Ezen a két területen a társadalmaknak ugyanis a képességfejlesztésre volt szüksége. Az osztálytársadalmak vallásai, hadereje és közigazgatása stabilitása azonban olyan vezetést igényelt, ami nem kételkedik a tradíciók, a dogmák, a törvények szentségében. A társadalmaknak a működtetése nem az újító szellemet, hanem a szabályok szentségként kezelését kívánta meg. Ez a vallások gyakorlatában nyilvánult meg a legkövetkezetesebben. Minden vallás számára a leginkább üldözendő feladat volt a dogmáiban kételkedők megsemmisítése. A hadseregben is egyértelmű volt, a parancsok kritikátlan elfogadása és tejesítése. A közigazgatásban ez nyíltan csak a mandarinrendszerben és az oszmán társadalomban valósult meg. Ezekben a közigazgatás működtetése az isteni hatalommal rendelkező uralkodó kezében volt, az akaratának megvalósítása azonban lényegében jól megfizetett rabszolgáira volt bízva. Ezektől azonban nem ügyességet, megoldáskeresést várt el az uralkodó, hanem az akaratának megvalósításához szükséges merev alkalmazkodást.

A legkeményebben centralizált az államvallás volt. A történészek máig nem tudatosítják, hogy a tőkés osztálytársadalom előtt minden állam egyetlen vallású volt. Az először a kiscsaládos Nyugat-Európában jelent meg először, hogy nem az államfő volt egyúttal az egyházfő is. A két funkció egyértelműen csak a reformáció győzelmei után vált el.

Az államfői és az egyházi hatalom egybeolvadása nagyon fontos szerepet játszott a nyugat-európai kiscsaládos feudális társadalomban. Azzal, hogy a házasság szentségét, ezzel a gyermekvállalás jogát a katolikus államvallás csak azok számára biztosította, akik a földesuruktól előzőleg jobbágytelket kaptak, a vallási klérus jogkörébe került a gyermekvállalás jogának biztosítása. A túlnépesedő feudális társadalomban ezzel a vallás vállalta magára a túlnépesedés fékezőjének a szerepét. Ennek következtében valósulhatott meg a gyermekvállalás jó tíz évvel való meghosszabbítása. Ezt a történelemformáló tényt a történészek meg sem említik, pedig e nélkül nem jöhetett volna létre Nyugat-Európa fölénye a korábbi nagycsaládos kultúrával szemben.

Azt is alig hangsúlyozzák, hogy az utolsó ezer évben Nyugat-Európa annak köszönhette fölényét, a nagycsaládos magas kultúrákkal szemben, hogy a gyermekvállalást jó tíz évvel a nemi érettség utánra kényszerítette.

Még kevesebb hangsúlyt kap az európai történelemben annak hangsúlyozása, hogy a közigazgatás a vallási klérus kezéből az állami apparátus kezébe ment át. Ebben is fontos szerepet játszott a reformáció. Ahogy az egyvallású állam több keresztény vallású, majd a zsidóság bevándorlás után nem is csak keresztény vallású lett, és általánossá vált a nemesség és a polgárság írástudása, a közigazgatás kezébe kellett áttenni a nyilvántartásokat is.

Ezután a vasúthálózat mind a személyeknek, mind az áruknak olyan távolságlegyőzést biztosított, ami gazdasági egységgé tette az államokat. Kialakultak a nemzetállamok. Ez olyan közigazgatási feladatokat hozott magával, hogy minden nemzetállamnak egységes jogrendszerre lett szüksége.

Először megszűnt a politikai állam és vallás egysége. Aztán a 19. század végére létrejött az egységes állam és a gazdaságát szabályozó törvények rendszere. Ez azonban csak akkor lehet hatékony, ha közös az állam lakosságának kultúrája. Ezzel vált fontossá, hogy minden államnak csak akkor lehet hatékony a jogrendje, ha homogén a kultúrája.

Az ugyan áldás volna minden társadalom számára, ha az államalkotó etnikumánál hatékonyabb etnikuma is lenne. Ennek volt világtörténelmi példája az európai zsidóság szerepe Európában. Európában a latin és a pravoszláv népek társadalmai ugyanis éretlenek a gyors polgárosodásra, a zsidó etnikumuk pedig annál inkább. A vasúthálózat kiépítésének száz éve alatt ugyanis az alig tízmilliós, eddig elnyomott, gettókba kényszerített zsidósága két-három generáció alatt a történelemben addig példátlan módon meggazdagodott, iskolázottabbá vált. Nekik köszönhetően a még félfeudális európai társadalmak dinamikusan fejlődtek. Talán felzárkózhattak volna, ha a fél-feudális uralkodó osztályok ösztönösen nem lesznek hisztérikus antiszemiták. A zsidók példátlan sikerén a lakosság többsége is felháborodott, és ezzel népszerűk lehettek a félfeudális urak is. A két világháború között az európai mintegy tízmilliós zsidóság kilencven százalékát elpusztították, illetve azok az új országukba, Izraelbe és a virágzó Egyesült Államokba menekültek.

Azt aztán a 80-as évek végén Malajziában láthattam, hogy a sikeres etnikum a politikai hatalom birtokosai számára szükségszerűen gyűlölt, a lakosság többsége számára ellenség lesz. Vagyis tudomásul kell venni, hogy az államhatalmat gyakorló etnikum a pozitív szerepű etnikumot még a visszahúzónál is gyűlöletesebbnek tartja.

Ez addig is, amíg nem modern állam nem követel nagyon bonyolult hálózatú felépítményt, visszahúzó, de elviselhető. A magyar történelem mindaddig érthetetlen marad, amíg nem tisztázzuk, az etnikai és kulturális különbségekből fakadó hátrányokat, kezelhetőségi módokat.

Minden magyar történelmet két pillérre kellene építeni.

Sztyeppei pásztornépeként nemesek számában aránytalanul gazdagok, de azok a jogi helyzetükhöz képes nagyon szegények voltak. Hozzánk hasonló társadalmi deformáció csak a kegyel társadalmat jellemezte.

Négy különbséggel.

Egyrészt náluk minden vízi út nyugat felé, a tengerbe vetett. Mi pedig csak a Fekete Tengeren keresztül szállíthattunk hajókkal.

Másrészt az ő idegen etnikumaik, a germánok és a zsidók, fejlődésképesek voltak. A magyar etnikumok kétharmada nálunk is elmaradottabb volt.

Harmadrészt a polgárok között lengyelek is voltak. Magyarországon csak az Oszmán Hódoltságon és ott is csak parasztpolgárok voltak.

Negyedrészt nekik eleve volt egyetemi városuk, Krakkó. Erről a hátrányunkról még utalást sem olvashattam.

Ötödrészt a lakosság egésze katolikus volt. A vallási megosztottságunk is hátrányt jelentett.

Tudatosítani kellene, hogy páratlanul tarka etnikumú, vallású és fejlettségű népek országa voltunk.

Hozzánk csak az amerikai és az óceániai államok etnikai tarkasága hasonlítható. Ott azonban mindenki bevándorolt, a magyar falvak erkölcse szerint haláláig gyütt-ment, azaz idegen marad. Ezt a különbséget már jó száz éve felismerte Max Weber, aki rámutatott arra, hogy a falvakban nehéz a beépülés, a mindenki számára új hazában pedig mindenki viszonylag gyorsan igazodik a befogadó környezethez, amit Amerika hatásnak nevezett.

A különböző kultúrájú emberek beépülésének gyorsasága azonban nagyon különböző. A latin népek viszonylag lassan, a nyugati keresztény és az ortodox szlávok viszonylag gyorsan alkalmazkodnak. Ausztráliában meglepett, hogy Jugoszlávia népei ott összefogtak, a hazájukban pedig kegyetlenül ölték egymást.

Az is meglepő, hogy a kínaiak az európai zsidókhoz hasonló zseniális betelepülők, a japánok pedig a legnehezebben befogadók és betelepülők.

Az eredeti magas-kultúrák között a mohamedánok, főleg a közel-keletiek a legnehezebben beépülők.

A két amerikai magas-kultúra őslakói, az indiánok sem könnyen épülnek be még a saját kultúrájuk térségében is.

Talán a legreménytelenebb beépülő népek az Európában élő cigányok és az ausztrál őslakosok.

Az Egyesült Államokban a négerek sem képesek beépülni annak ellenére, hogy ott hatvan éve ennek igyekeznek biztosítani a feltételeit.

Egyelőre egyiknek tapasztalható ténynek sem látom a magyarázatát, pedig a befogadásnak és a befogadásra alkalmatlanságnak már a jelen és még inkább a már belátható jövő egyik nagy problémája az áttelepülni akarók szelekciója lesz.

A sok naiv tudós aggodalommal foglalkozik a klímaváltozással, pedig annál százszor nagyobb problémát jelent, hogy a világ népességének a gyorsan szaporodó háromötöd a század végéig négyötödre szaporodik, ezeknek nagy többsége egyre pedig annyira lemarad, hogy sokkal inkább éle a fejlett Nyugaton, szociális segélyen, mint otthon munkával elérhető jövedelemből. Ezeknek legfeljebb 1-2 százaléka remélhet befogadást.

Az emberiség kétötöde számára más alépítmény jött létre.

A társadalomtudományok még fel sem ébredtek arra, hogy az emberiség két nagyon eltérő társadalmi alépítményre szakadt. Az önözéses szántóföldi gabonatermelés és a pásztorkodó állattatás megjelenése óta az emberiség nagy többsége a létfeltételek közelét jelentős életfeltételek között élt. A tudományos és technikai forradalom azonban ezt a viszonylagos társadalmi homogenitást kettészakította. Jelenleg az emberiség kétötödében nagyságrenddel javultak az életfeltételek. Ennek következtében ott leállt a gyermekvállalás. Ugyanezek a tudományos és technikai feltételek kihatottak a népesség másik háromötödére, és ott népességrobbanást okoztak. A gyorsabb népszaporulat azonban még inkább ellehetetlenítette az egy lakosra jutó jövedelem növelhetőségét. Ennek eredménye az lett, hogy a már gazdag és puritán társadalmak túlléphettek a halálozást fokozó osztálytársadalmakon, ugyanakkor az emberiség nagyobb felében még a korábbinál is nagyobb szükségszerűség lesz az erőszakos halálokozás.

Mindebből a társadalomtudományok tudomást sem vesznek.