Kopátsy Sándor                EE                    2017 02 23

Nem a vagyon és a jövedelemelosztása az elsődleges

A világhíres közgazdásszá vált francia tudós, Piketty és társai újabb tanulmányt jelentettek meg, amiben három ország, az Egyesült Államok, Kína és Franciaország jövedelemarányainak 1976-2016 közti alakulását vetik össze. Ebből azt állapítják meg, hogy amíg Franciaországban ez a mutató alig változott, az Egyesült Államokban jelentősen, Kínában pedig nagyon gyorsan romlott. Azt meg sem említik, hogy ezeknek az országoknak, hogyan nőtt a teljesítményük. Vagyis az általuk fontosnak tartott mutatókat a teljesítmény mércéjének lehet tekinteni.

A társadalmi fejlődés legjobb mércéjét jelenleg az ENSZ használja, ami nem egy, hanem három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem belföldi vásárlóereje alapján, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredője.

Ha a francia tudósok is ezt, vagy hasonló mutatókat használnának, ellentétes eredményre jutottak volna.

E három mutató alapján egyértelműen Kína az első, az Egyesült Államok a második, és Franciaország az élcsoporton belül a vészesen lemaradó. Vagyis éppen az ellenkező eredményre jutunk, mint amit Piketty és társai sugallnak.

Az egy lakosra jutó jövedelem Kínában háromszor gyorsabban nőtt, mint Franciaországban, és kétszer gyorsabban, mint az Egyesült Államokban.

A várható életkorról ugyan nincsenek ezekre az évekre vonatkozó adataik, de az köztudott, hogy a világ országai között ebben is Kína az első.

Az iskolázottság javulása is Kínában ez első. Az Egyesült Államokban van a felsőoktatás legjobb egyetemeinek többsége, de az átlagos teljesítményben lemaradnak, mert a protestánsok eredményét lehúzza a latin-amerikai és az afrikai etnikum teljesítménye.

Az ENSZ által használt mutatóval azonos képet mutat az én mutatóm, a testmagaság növekedése is. Ebben is Kína a világelső.

Piketty és társai mutatójának a jövedelem és a vagyon elosztás nivellációjának nemcsak jelenkor, de múltbeli tapasztalatai sincsenek. Fajunk a termelésre történő megélés előtt viszonylag mindenütt, a létminimum határához közeli szinten éltek. A termelés megjelenésével párhuzamosan sokszorosára ugatottak a jövedelemben és vagyonban mért különbségek. Ezen ugyan lehet erkölcsi alapon háborogni, de a tények tanulása szerint, csak az osztálytársadalmakban volt fejődés. A gyűjtögetésnél megragadt kevesek életviszonyai hatezer év alatt alig változtak, de a nagyon lassú fejlődésnek is az osztálytársadalmaktól kapott eszközök, eljárások befogadása jelentett lassú növekedést. Ezért a nagyon izolált gyűjtögető közösségek nem fejlődtek.

Piketty és társai a vagyon és a jövedelem kevésbé differenciáltságával, nem pedig az elért eredménnyel mérik a társdalom fejlettségét. Ezzel szemben az a jövedelem és vagyon elosztás a jobb, amelyik mellett gyorsabb a társadalom gazdagodása. Érdekes módon a testmagasság növekedése a legjobb mércéje a jobb életkörülményeknek, mint a jövedelem, illetve a vagyon egyenletesebb elosztása. A fajok története egyértelműen bizonyítja, hogy az érdeke nem az elosztás egyenlőségétől, hanem a jobb szelekciótól függ. Azt pedig csak az élet, a tények tudják megmutatni, hogy a fajok érekének milyen szelekció fele meg jobban.

A kontraszelekció sérti a legjobban a fajok érdekét. Az minden fajt elpusztító.

A szelekció hiánya stagnálást, a fejlődő fajok közti harcban pusztulást okoz.

A minőségi szelekció az egyetlen eszköze a környezetben elfoglalt helyet javíthatóságának.

Ebben a tekintetben érdekes helyet állt elő fajunk jelenkorában. Az elmúlt hatezer évben a fajon belüli szelekció nem játszott szerepet. Minél több ismeret és minél jobb eszköz jelent meg, annál kevesebb és kevésbé képzett munkaerőre volt a társadalomnak szüksége. Ezzel szemben ennek köszönhetően egyre gyorsabban javultak az életviszonyok, nőtt a szaporaságunk, de ennél sokkal lassabban nőtt az életereink eltartó képessége. Ez jellemezte az osztálytársadalmak elmúlt hatezer évét.

Az emberiség kétötödében az alépítmény minősége megváltozott. Ezek számára erőben más felépítményre lett szükség, mert leállt a túlnépesedési nyomás, ugyanakkor kielégíthetetlen igény keletkezett a minőségi munkaerővel szemben.

Eddig a létszám előnyt jelentett a konkurenciával szemben. Most a társadalmak közti erőviszonyok szinte kizárólag a minőségtől függnek. A társadalmak közti erőviszonyok egyre inkább a minőségtől függnek. Csak az a társadalom javíthat a jelenlegi helyzetén, amelyik jobban a minőségre koncentrál. Ezzel szemben ma minden fejlett társadalomban ugyan korábban elképzelhetetlen sebességgel javul a munkaerő minősége annak ellenére, hogy a gyermekvállalás struktúrája minden nyugati társadalomban egyre jobban romlik. Ugyanakkor Kínában 25 éve csak egyetlen gyermeket engedélyeztek. Ez ugyan nem jelent minőségi szelekciót, de a kontraszelekcióval szemben óriási sikere van. Az egy gyermeket ugyanis a szegény és kevésbé képzett családok is nagyobb eredménnyel felnevelhetnek. Ennek köszönhetően a kínai oktatási rendszerben óriási előrelépés történik a sokkal gazdagabb és iskolázottabb nyugati puritán társadalmakkal szemben. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a legutóbbi PISA felmérés Kínában példátlan előrelépést mutat, ugyanakkor a sokkal gazdagabb, fejlettebb nyugati államok, különösen a vegyes etnikumiak, egyre hátrább csúsznak. Tekintettel arra, hogy még a kínai egységes gyermekvállalási korlátozás is óriási javulást eredményez az oktatásban, a puritán Nyugati társadalmak kénytelenek lesznek a kontraszelekciójukat feladni.

A kínai oktatás sikerének nemcsak a kontraszelekció az oka, hanem a több ezer éves konfuciánus kultúra hagyománya is. egyre inkább köztudottá válik, hogy a távol-keleti népek oktatási fölénye abból is származik, hogy ott a szülők még a nyugati puritánoknál is sokkal több időt és anyagi áldozatot vállalnak a gyermekük jobb képzése érdekében. Ott szinte minden település büszke arra, hogy valamikor egy lakosuk mandarinként nagy hírnévre, vagy hatalomra, és gazdagsági jólétre jutott. Ezért minden távol-keleti ország iskolarendszere az anyagi helyzeténél sokkal jobb. Dél-Korea ötven éve, amikor az egy lakosra jutó jövedelmük kisebb volt a mienkénél, az első három közé jutott.

Ma minden olyan egyetemen, ahol távol-keletiek is tanulnak, egyértelmű az etnikumok sorrendje: a távol-keletiek, a protestánsok, a latinok, és az afrikai feketék.

De ugyanez a sorrend alakul ki egy másik kedvenc mutatóm az egy főre jutó jövedelem és vagyon arányában. Ez a mutató a kelet-európai konfuciánus népeknél 1:5, a protestánsoknál 1:4, a latinoknál 1:3, a feketéknél 1:0.9. Ezt az arányt mi nem mérjük, de nálunk az országos átlag és a nem cigányoké 1:2.5, a cigányoknál 1:1-nél is kisebb. Ezt a mutatót azért is szeretem, mert a munkajövedelmek kifizetését is ezzel arányosan kellene kialakítani. A diplomások keresete havi, még inkább az éves eredményhez kötött, a munkásoké havi, a cigányoké heti legyen. Minden kultúrának és képzettségnek ugyanis egészen más a jövedelem beosztásának az ideje.

Piketty ugyanabba a hibába esett, mint Marx, nem azt nézte, hogy milyen felépítményt kíván meg a 19. század tőkés osztálytársadalma, hanem kitalált egy általa ideálisnak tartott felépítményt, és azt akarta mércének tekinteni. Marx korában abból kellett volna kiindulni, hogy miért kerültek az ipari forradalom után fölénybe a protestánsok, azaz a puritánok. Nem azért, mert azok hasonlítottak jobban az általa ideálisnak tartott egyenlőséghez, hanem éppen azért, mert megengedték a differenciált tőkejövedelmeket. Nem az eredmény, hanem a kevésbé differenciált jövedelmek alapján minősítette a társadalmakat.

Piketty is a kevésbé differenciált jövedelemarányokat tekinti a felépítmény minősége mércéjének. A helyett, hogy abból indult volna ki, hogy Kína miért az elmúlt negyed száza siker országa. Kiderült volna, hogy azért, amit ő negatívnak tart, megengedte a jövedelmek differenciálódását. Franciaország pedig azért marad le, mert nem eléggé teljesítmény orientált. Franciaország, de az egész Nyugat-Európa is azért marad le nemcsak Kínához, de még az Egyesült Államokhoz képest is, mert kényelmesen, kevesebb munkával akar utolérni. Kínában egy munkavállaló évente 2.200, az Egyesült Államokban 1.850, Franciaországban 1.550 órát dolgozik.

A másik figyelembe veendő szempont, Marx idejében a munkások fizikai erejére volt a munkaadónak szüksége, ma a szellemi teljesítménye, a minősége a fontos. Márpedig a fizikai képességekben alig van különbség, a szellemiben pedig nagyságrendekkel nagyobb. Ma szinte minden szakma olyan, amilyen a művészetek és a hívatásos sportok eleve is voltak. E két ágazatban mindig a képességet fizették, a jövedelmek között óriási különbségek voltak. A tudományos és technikai forradalom kibontakozása során egyre inkább minden szakmában a legjobbak nagyon jól vannak megfizetve, az átlag alattiakra pedig nincs kereslet. Ha Piketty ezt megértené, a jövedelmek differenciálódását nem negatív, hanem pozitív jelenségnek minősítené. A jelenkor egyik előnye, ha teljesítmény arányosan fizet. Az átlagbér Kínában háromszor gyorsabban nőtt, mint Franciaországban, de ezen belül a minimálbér is ott nőtt a legjobban.

Miért van akkor Pikettynek óriási sikere?

Azért, mert Marxnak is volt. A többség ugyanis nem eredményorientált, hanem az egyenlőség híve. Az eredményesség azonban megkülönböztetést kíván.