A második reformkor

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 03 20

A második reformkor

Az első világháború előtt voltunk legközelebb a nyugat-európai társadalmakhoz. Ezt ugyan a romantikus történelemfelfogásunk a boldog békeidőnek tekinti, de nem hajlandó tudomásul venni, hogy a sikert elsősorban a magyar zsidóság polgárosodásnak köszönhetjük.

A feudális társadalommá alakulásukat követő ezer év megértéséhez a legtöbbet a második világháború után a fiatalt marxista történészek azzal adtak, hogy megmutatták, miért jártunk mi, és a legyelek ezer évig lényegesen más történelmi utat, mint a nyugat-európai társadalmak. Elsősorban azért, mert tízszer annyi nemesünk, és tized annyi polgárunk volt. Ezt ugyan első királyunk felismerte, de ő még nem annyira a városi polgárokat hiányolta, hanem sokkal inkább a földesurak nehéz lovagságát. Az utódok azonban már elsősorban városlakó polgárokat hiányolták. Ezek elsősorban germán polgárok voltak, akik az önkormányzataik megtartásához ragaszkodtak. Ez biztosította, hogy sok évszázaddal a betelepülésük után is idegen etnikumok maradtak. A második világháború után pedig, mint germánok lettek visszatelepítve, illetve hazateleültek.

A magyarországi germánok a kiegyezés előtt élvezhették, hogy olyan országban lehetnek polgárok, ahol az államalkotó etnikumnak nincs polgársága. A szászok és a svábok lényegesen jobban élhettek Magyarországon, mint az államalkotó magyar etnikum. Ez akkor olvadt el gyorsan, amikor a magyarországi zsidóság polgárosodása elkezdődött. A vasúthálózat kiépülése után egy generáció alatt mintegy tízszeresére nőtt iparosodás és kereskedelem az izolált szászokat alig érintette, ugyanakkor az ország lakosságának mintegy 6 százalékát kitevő zsidóság ennek minden előnyét zavartalanul learathatta.

A politikai hatalmat korlátlanul birtokló arisztokrácia és az úri középosztály élvezte a politikai hatalmát, és úgy érezte, hogy a gettókból kiszabadult zsidóság előttük kaparította el a mesés meggazdagodás lehetőségét. Azt sem a magyar arisztokrácia, sem a magyar úri középosztály nem értette meg, hogy alkalmatlan volt mind az ipar, mind a kereskedelem felvirágoztatására.

A lakosság mintegy 6 százalékát jelentő zsidóság azonban felvirágoztatta nemcsak a társdalom politikai elitjét, de még a kisárutermelő parasztság felső harmadát is.

A magyar arisztokrácia gyorsan gazdagodott annak köszönhetően, hogy a Tisza ártereinek megmentése után több gabona termett, és számos mezőgazdasági termék elérhette a nyugat-európai piacokat. A földesurak azonban fel sem mérték, hogy mennyivel gazdagabbá tette őket a nyugat-európai piacok elérhetősége.

Az úri középosztály pedig azzal nyert, hogy a gyorsan gazdagodó állam egyre nagyobb és jobban megfizetett adminisztrációt igényelt. A mindig szegény nemesség többsége átalakult jól megfizetett állami adminisztrátorrá vált. Szinte adatok sem találhatók arra, hogy a szegény nemesség hogyan alakult át a hadsereg tisztikarát, az állam közigazgatását kiszolgáló tisztviselővé.

A két világháború közti fél-feudális rendszer viszonylag sikeres működését nem lehet megérteni a nélkül, hogy figyelembe vegyük a szegény nemesség átalakulását jól megfizetett állami tisztviselőkké.

Azt sem rögzítik a történészek, hogyan lett a vérségi alapú, nemesi oklevelű szegény osztályból jól megfizetett állami alkalmazott. Ezt az átalakulást jól jellemzi a tény, hogy az úri középosztályba kerüléshez nem oklevélre, hanem érettségire volt szükség.

Ez egyértelmű volt a katonai szolgálatnál. Aki leérettségizett, az karpaszományos, azaz tartalékos tisztségre jogosult lett. Érettségi nélkül azonban a nemes sem élvezhette ezt a megkülönbözetett státuszt. Azt csak évtizedek múlva tudtam meg, hogy Trianon előtt általános volt, hogy az érettségi után a fiatalok lovaglóbotot, vagy sétapálcát kaptak, mert bottal korábban csak a nemesek és a rokkant öregek járhattak. Az érettségi azonban bothasználatot is jelentett. A falusi öregeknek a bírók adhattak engedélyt a bottal járáshoz. Ezt is tanítani kellene, hogy jobban megértsük, hogyan örökölte a nemesség szerepét az úri középosztály.

A 20, század küszöbét tehát annak kell tekinteni, amikor először volt a magyar társadalomnak magyarul beszélő aktív polgársága. Ezért nem volt meglepetés, hogy a háborúvesztés egy polgári forradalommal járt. A polgári forradalomnak azonban el kellett bukni, mert a nemzeti államok kialakulása fel sem vetődött még a magyar polgárok részéről sem. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a magyar zsidó polgárokat a közvélemény sem tekintette magyaroknak. A másodlagos ok pedig az volt, hogy a győztes hatalmak részéről a történelmi Magyarország fenntartása fel sem merült. Ebben a helyzetben egyetlen racionális megoldás az lett volna, ha a magyar kormány Trianon előtt kimondja a népszavazással történő elszakadás jogát. Ez azonban a magyarság egésze számára elfogadhatatlan volt.

Ez a tény ma is olyan egyértelmű volt, hogy érhetetlen a fel sem merülése. A béketárgyaláson ugyan a magyar fél rendszeresen felvetette, hogy magyar többségű területek is az utódállamokhoz kerülnek, de egy ilyen népszavazásos megoldás fel sem merülhetett.

Ennek nyomát sem lehetett megtalálni, a Szegeden összegyűlt urak gyülekezetében.

De nemcsak akkor és Szegeden, de jelenleg is a második legerősebb párt, a Jobbik a 63 megyés Magyarországban gondolkodik. A kétharmados, a választási körzetek 90 százalékát megnyert kormánykoalíció sem veszi tudomásul, hogy a határokon túli magyarságnak is az országunkban volna a helye. Ezt ugyan szomorúan veszik tudomásul, hogy fogy az ország lakossága, de arról hallani sem akarnak, hogy befogadjuk a határokon túl, nálunk is sokkal szegényebben élő honfitársunknak itt volna a helye. Ezt azonban a kormány sem képes vállalni, mert a magyar közvélemény többsége hazaárulásnak, Trianon elfogadásának tekintené.

Az első világháború előtt Magyarország viszonylag gyorsan fejlődő ország volt, ezen belül Nagy Budapest gazdasági és kulturális tekintetben Nyugat-Európa színvonalán volt. Mégsem merült fel annak gondolata, hogy mit kellene tenni az ország fenntarthatósága érdekében. Nyomát sem találtam annak, hogy a nemzetiségi kérdést kellene elsősorban megoldani. Pedig az fel sem merülhetett, hogy a történelmi Magyarország fennmaradhat a kisebbségek autonómiája nélkül. Ez volt az egyetlen járható út, mégsem vetette fel senki. Az ugyan érthető, hogy a horvátok, a szlovákok, a szerbek és a románok elszakadni akartak, hiszen a magyar állam részéről az ilyen gondolat is elképzelhetetlen volt.

Széchenyi István óta sem javult a helyzet, a liberális Budapesten sem merült fel Magyarország legnagyobb társadalmi problémája, az etnikumok, kultúrák, vallások között ezer éve meg lévő különbségek tudomásul sem vétele. A 20. század elején minden valószínűség szerint a Galilei-kör volt az egyik leginkább haladók társasága. Ott is tabutéma volt ezeknek a különbségeknek az egységes társadalmi felépítményre történő kényszerítése. Én, az ötvenes évek óta abban az értelemben marxista vagyon, hogy azonos felépítményt csak azonos kultúrára, azonos politikai és vallási közösségre, és azonos fejlettségű közösségre lehet rakni. Ennek alapján ismertem fel, hogy a Kárpát Medence egészét eredményesen csak olyan országra lehet bízni, ami az itt élő népek sokféleségéhez képes igazodni. Ezért eleve csak olyan ország lehet e térség egészének a birtokosa, amelyik ehhez a követelményhez sikeresen igazodik.

Ezért volt sokáig mintaképem Svájc, ahol többnyelvű és többvallású népek élnek nemcsak békességben, és sikeresen. Olaszországi tartózkodásom azonban arról győzött meg, hogy még a közös nyelv és vallás sem elég, mert az elsődleges a közös viselkedési magatartás. Ezért fogadtam lelkesedéssel Max Weber felismerését: A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire hatékony felépítményt csak a protestáns erkölcsű népek építhetnek. Arra hamar rájöttem, hogy Weber hibásan fogalmazott, amikor puritán erkölcs helyett protestáns erkölcsöt követelt meg.

A tények ugyanis azt bizonyították, hogy nem a protestáns vallások formálták puritánokká, hanem az eleve puritán erkölcsű népek többsége tért át a nem puritán kereszténységről, egy puritánabb kereszténységre. Az pedig csak a 20. század második felében derült ki, hogy a távol-keleti népek a protestánsoknál is puritánabbak.

A 20. század első felében aztán másik három tanítómestereim, Ady Endre, Móricz Zsigmond és Németh László lépett Széchenyi mellé a legnagyobb magyarok közé.

Ezek már nem elégedettek meg az arisztokraták, a főpapok és a tudósok kiművelésével, hanem széles, a társadalom minden rétegéből szelektált értelmiséget akartak.

Ady Endre állt a legközelebb hozzám, mert magamat liberális magyarnak tartom. Ebben pedig nála nagyobb nem volt, és az óta sem lett. Diákkoromban értetlenül állam az elől, hogy a Horthy antiszemita és revizionista országában, hogyan lehetett az én Adym érettségi tétel. Ady ugyanis az ellenpólusa volt annak, ami a Horthy rendszer volt. Ahogyan azt sem értettem, hogy Ady zsenialitásának első felismerője, az általam is tisztelt Filep Lajos idősebb korában konzervatív, megkeseredett református pap lett egy kis baranyai faluban, Zengővárkonyban.

Nemcsak több tucat Ady verset tudtam középiskolás koromban, de a Kádár rendszerben megjelent prózai írásait nemcsak elolvastam, de két sikeres könyvben méltathattam. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa Ady prózáját is, mert ezzel kulcsot kap a nehezen érthető lírájához is.

Móricz Zsigmondot az Erdély aranykorát dicsőítő regénye alapján tartottam a legnagyobbak egyikének. Újságát, a Kelet Népét is nagyon szerettem, de a legjobban azért tartom nagynak, mert a jelmondatát, életem iránytűjének választottam. Ne politizálj, építkezz! Erdély megkülönböztetett szeretetéből ugyan kijózanodtam. Megtanultam, hogy a székelyek, a szászok és svábok, valamint a románok eleve alkalmatlanok arra, hogy közös országuk Svájc lehessen. Svájc azért sikeres ország, mert ugyan három hivatalos nyelven beszélnek, két kereszténységen osztozkodnak, de ezek ellenére egyformán nemcsak svájciak, de minden alpi néppel azonos módon viselkednek.

Sokszor mondom, hogyha éjszaka helikopterrel tennének le, kivilágosodva tudnám, hogy az Alpokban vagyok. Öt nyelven beszélnek, két kereszténységen osztoznak, de egyformán élnek. Muskátlisak az ablakot, tiszta az udvar, a téli tüzelő példás rendben van rakva, a legmeredekebb lejtőt is szépen lekaszálják, az egyházi ünnepeket egyformán megtartják.

Németh Lászlónak köszönhetem, hogy polihisztor lettem. Az ő Minőség forradalma című esszégyűjteménye lenyűgözött. Ismereteim szerint ő ismerte fel először, hogy a fejlett társadalmak nem a tömegek érdekéhez igazodnak, hanem annak az értelmiség lesz az arisztokráciája. A tudományos és technikai forradalom világában ezt ő fogalmazta meg először.

Szerencsés voltam abban, hogy a minőséget nála szélesebb körben értelmeztem. A nagy igazságokat a praktikus dolgokban kerestem. Ez nálam talán a leginkább egyértelműen a kerékpárhoz jutásomkor jelentkezett nálam. Megszédített a gondolat, hogy a kerékpárnak köszönhetően egy nagyságrenddel könnyebben győztem le a távolságot. A néhány kilométerről hatvan kilométerre nőtt az eljuthatóságom. A város lakójából a megyénk lakója lehettem. Ennek alapján értetem meg a lovagkort, a patkónak köszönhetően. Nyugat-Európa azért is lehetett a többi kultúránál rugalmasabb, mert a szarvasmarhánál, a bivalynál sokkal gyorsabban és sokkal nagyobb távolságot tudtak a patkolt lovakkal legyőzni.

Ezért értékeltem forradalmi változásnak a tényt, hogy Kína a 90-es évek óta évente 150 millió olcsó kerékpárt ad el

Afrikában. Ott még nem a motorkerékpár, vagy az autó jelent forradalmi változást, hanem a kerékpár, majd utána a moped, jelenleg pedig a mobil telefon, és a napelem.

Ők, hárman már a széles, a táradalom minden rétegéből szelektált értelmiség hatalmáról álmodoztak. A vasúthálózat kiépítése ugyanis először tette a Kárpát Medencét egyetlen nép állama számára reális gazdasági élettérré. A magyar nemzeti érzelem ugyan a múltban is ideális élettérnek tekintette a Kárpát Medencét, pedig nem volt az, a hegyekről az Alföldre folyók patakok csak lefelé jelentettek használható utat, de felfelé járhatatlanok voltak. A Kárpát Medence gazdasági élettérré csak a vasúthálózat kiépítésével vált. Ennek hálózatát Baross Gábor zseniálisan úgy alakította ki, hogy minden irányból vonalak vezettek a fővárosba, és ezeket két körgyűrű kötötte össze. Ennek volt köszönhető, hogy végre politikai, gazdasági, kulturális főváros lehetett Budapest. Előtte ugyanis nem volt az országunknak rangos fővárosa. Budapest rövid félszázad alatt Európa egyik leggyorsabban fejlődő rangos fővárosa lett.

Budapest sikere nemcsak a vasúthálózat hatásának volt köszönhető, hanem még inkább annak, hogy a magyar zsidóság viharos polgárosodott. A korábban gettókban élő zsidóság két generáció alatt példátlanul gyorsan meggazdagodott és polgárrá vált, élt azzal a lehetőséggel, hogy a vasút megtízszerezte a piacok gyors és olcsó elérését jelentő távolságot. Ennek köszönhetően a 19. század második felében az ország bel- és külkereskedelme megtöbbszöröződött. Ezzel a lehetőséggel szinte csak a zsidók éltek. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály rangon alulinak tartotta az ipart és a kereskedelmet.

Azt a tényt, hogy Európa keleti felében Magyarország volt a kereskedelem fellendülése a zsidóság számára a legjobb lehetőség, jelezte, hogy a szomszédságunkban élő zsidók jelentős száma is hozzánk vándorolt. A 19. század végén az ország zsidósága elérte a 6 százalékot. Ennyi, és ilyen dinamikus polgárságra más külső vagy belső forrásból nem számíthattunk.

Gyakran idézem, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban eleve 6 százalék volt a városi polgárság, a magyar társadalomban azonban a vasút előtt az 1 százalékot sem érte el. Ezt megelőzően ugyanis a zsidóknak is csak kis hányada volt városi polgár, távolsági kereskedő vagy tőkés iparos. A vasút előtt a gettókban élő zsidóság szamárral járva csak a falvak elemi, a helyi háziiparával ki nem elégíthető igényét elégítette ki.

Becslésem szerint, egyetlen generáció alatt a falvak eladható árutermelése és a gyáripar által termelt áruk falusi piaca megtízszereződött. Ezt a példátlan vidéki keresletigényt a Kárpát Medencében kizárólag a zsidóság elégítette ki. Ebből fakadt a magyar zsidóság példátlan meggazdagodása. Ezt az arisztokraták és az úri középosztály olyan meggazdagodási lehetőségnek tekintette, amit ők is elérhettek volna, ha nem halássza el előlük a zsidóság. Annyi önismerete az uralkodó osztálynak sem volt, hogy ők a magyar zsidók által elvégzett munkára eleve alkalmatlanok voltak.

Ady ugyan még Trianon előtt meghalt, de fel sem merült nála, hogy a kisebb, de döntően magyar lakosságú állam lényegesen jobb életteret jelenthetne a magyarság többsége számára. Ezzel szemben Ady ugyan megérezte, hogy a történelmi Magyarország működésképtelen, de ennek az okát mégsem abban látta, hogy nem lehetünk képesek az ország lakosságának nem magyar felét kezelni.

Ez nemcsak Adynál, de a Trianont megélt Móricnál és Némethnél sem merült fel. Ők sem látták meg, hogy a megmaradt magyar nemzeti állam önmagában többre megy, mint a Kárpát Medence egésze felett uralkodva mehetett. Ugyan nem álltak be a teljes revíziót mindenek elé helyező hivatalos politika mögé, de említést sem tettek arról, hogy a kisebb, de nagy többségben magyar lakosságú országban jobban élhetünk, mind az egész Kárpát Medence lakossága felett uralkodva.

Ezt akkor sem vették tudomásul, amikor már a második világháború alatt szétváltak a csehek és a szlovákok. Aztán a szovjet megszállás után ez megismétlődött. Pedig nincs a közös államban élésre egyetlen alkalmasabb példa, mint e két közép-európai, nyugati keresztény szláv nép.

A Szovjetunió szétesése viszont érthető volt annak ellenére, hogy ott a lakosság politikai terror alatt élt, de a sok etnikumuk viszonylag önálló lehetett.

Jugoszlávia szétesése volt számunkra az igazi kijózanító példa. Ez etnikai, a nyelvi és az vallási tarkaságuk ellenére példát mutattak arra, hogy együtt élhetnek. Ennek ellenére az ott élő népek példátlan kegyetlenséggel ölték egymást, amikor lehetőséget láttak a nemzeti önállóságra.

Nekünk, magyaroknak azonban ez sem volt elég arra, hogy belássuk, mi a történelmi országunk szétdarabolását viszonylag békésen átélhettük. Ennek ellenére máig nem találtam egyetértő társat abban, hogy nekünk nem Trianon revíziójával, hanem a magunk államával kellene foglalkoznunk.