Kopátsy Sándor ES 2017 02 05
A nők felértékelődnek
A nők egyenjogúságának első
feltétele csak korunkban válik megvalósíthatóvá. Fajunkban egészen a jelenkorig
több okból a nemek egyenjogúsága nem volt megvalósítható.
Biológiai elődeink esetében ennek
elsődleges feltétele az volt, hogy a hímjeinek csak akkor volt szexuális
vágyuk, ha érezték a nőstények megtermékenyülésének lehetőségét. Ez évente
egyszer néhány hétig volt. A szelekció azt biztosította, hogy a születések lehetőleg
a felnevelésre legalkalmasabb évszak viszonylag egy időben történjenek. Ezért a
szexuális ösztön csak rövid időre zavarta meg a fajok számár a nemi ösztönhöz
való alkalmazkodással a kialakult életritmust. Az ember az egyetlen nagytestű
emlős, amiben a hímek nemi ösztöne szinte folyamatos.
Ugyanakkor a nők az év folyamán
szinte havonta több napig termékenyek, amit a férfiak nem vesznek tudomásul,
tehát a két nem közötti szexuális ösztön
szinte folyamatosan működik. A megtermékenyülés lehetőségét egyik nemünk
sem érzi. A folyamatos szexuális életből fakadóan a megtermékenyülés lehetősége
mindig fennáll, de mindig bizonytalan. Ebből fakadóan akkora a szaporaságunk,
ami a 25 év körüli várható életkor környékén biztosítja a létszámuk
újratermelését. Mivel a gyűjtögetés mellett a várható életkor a 25 év körül
ingadozott a fajunk a gyűjtögető életmódban alig szaporodott. Mivel a
gyűjtögethető táplálék mennyiségére az embernek nem volt befolyása, az évenként
jelentősen ingadozott, jellemzők voltak az éhhalálozások, és az ilyenkor
jellemző kirajzások.
A táplálékhiány okán törtnő
kirajzások az ember esetében azonban egészen más módon történtek, mint a
biológiai elődeink esetében.
Azt Darwin már felfedte, hogy az
újfajok, ha lényegesen más életkörülmények közé kerültek, nagyon lassan a
mutációjuknak és a szelekciójuknak köszönhetően új fajokká változtak át. Azt
azonban Darwin sem ismerte fel, hogy az ember esetében az új környezethez
történő igazodás nem a mutáció és a szelekció útján, új fajjá alakulva történt,
mert az ember fejlett agyának és ügyes
kezeinek köszönhetően, nem változott új fajjá, hanem a nélkül a viselkedésével
alkalmazkodott a környezetéhez. Az ember lett és maradt az első faj,
amelyik a nagyon különböző természeti környezetekben nagyon eltérő módon
rendezkedett be, nagyon eltérő életmódot alakított ki, a nélkül, hogy biológiai
értelemben új fajjá változott volna.
Ezzel az ember lett az egyetlen olyan új faj, ami nagyon eltérő
életmódjai ellenére egyetlen faj maradt. Az elmúlt száz évben megjelent
fajelméletek arra épültek, hogy a különböző természeti és kulturális
körülmények között eltérő fajjá változott volna az ember. Ebből következően
lettek különböző szintre jutott fajok. A
fajunkon belüli kulturális különbségeket eltérő fajoknak minősítették.
A fajunk életének 95 százalékát gyűjtögető életmódban élte.
Ebben az életmódban csak nagyon
lassú és csak extenzív módon, új életterekben történő lassú szaporodásunk
történt, mert életereink eltartó képességét alig tudtuk növelni.
A gyűjtögetéssel töltött közel 150 ezer évben is volt csak az emberre
jellemző fejlődés, de nagyon lassú. Ezzel a fejlődéssel alig foglalkoznak a
társadalomtudományok, mert fogódzkodókat is alig találtak. Ezért fajunk
történelmében a gyűjtögetésről a termelésre történő áttérést tekinti
választóvonalnak. Az ugyan igaz, hogy az életmódunkban a nagy minőségi
változást az önözéses gabonatermelés és a háziállatok domesztikációja hozta. A
gyűjtögető életmód minőségi megváltozását a termelésre történő áttérés
jelentette.
A modern tudományok azonban sorra
vetik fel az előzményeket.
A kutya és a rénszarvas domesztikációja.
A felmelegedés előtt jó tízezer
évvel már megjelent a kutya és a rénszarvas domesztikációja, a termelés felé
tett első jelentős lépés. A biológusok egyértelműen megállapították, hogy a
kutya és a rénszarvas az emberre támaszkodó állatok voltak. Éppen az ember által lakott legmostohább
éghajlati feltételek mellett jelent meg először, és a klímaváltozástól
függetlenül a termelésre történő megélés felé tett első lépés.
Az, hogy az ember számára a
rénszarvasokkal és a kutyákkal való együttélés először úgy biztosította a
megélését, hogy nem kellett gyűjtögetni, ugyanakkor a rénszarvasok és a kutyák
is jobban és többen élhettek, mert évezhették az emberrel való együttélést. Ez az
együttélés is egy más domesztikáció volt, mint jóval később az összes
háziállaté. A domesztikáció jelentése az ember lakhelyéhez való ragaszkodást.
Ez esetben mind az ember, mind a kutya a rénszarvasok életteréhez kötődtek. Nem
volt lakhelyük, hanem a rénszarvasokkal együtt vándoroltak, nem azok kötődtek
az ember lakhelyéhez, hanem az ember lakott ott, ahol a rénszarvasok
megpihentek, éjszakáztak. Ugyanezt tették a kutyák is.
Ez egészen más életmód volt, mint
a sokkal később megjelenő pásztorkodás. Ebben a nyáj élte az évmilliók alatt
kialakult vándorlását a számukra életet jelentő takarmányt adó helyekre. Az
útjukat ösztönösen járták, az emberek és a kutyák csak követték őket. A pásztorkodásban azonban az ember volt a
döntéshozó, oda vitte a nyáját, ahol takarmányt és vizet tudott, vagy remélt.
Az előbbiben az ember kötötte a sorsát a nyáj ösztönéhez, az utóbbiban a nyáj
az ember eszére, gondoskodására bízta magát.
A kapás növénytermelés megjelenése.
A jelenkori biológiának
köszönhetjük, hogy megállapíthatóvá vált az első kultúrnövények megjelenésének
az ideje. Kiderült, hogy a burgonya, a
kukorica, a köles, a rizs, a búza és az árpa sok ezer évvel a felmelegedés,
illetve a szántóföldi termelése előtt, háztáji, kapásan termelt kultúrnövény
volt. A növénynemesítőknek sem tűnt fel a tény, hogy ezek a kultúrnövények
milyen hirtelen jelentek meg. A modern genetika sem képes a vadon termő
növényeket gyorsan kultúrnövényekké szelektálni. Ma is Irakban megtalálható a
nedves, mocsarak réteken termő vad őse a búzának. Szerencsém volt, hogy
megmutathatták. Rövidebb szárú, kisebb kalászú fő volt, aminek magjait ki sem
lehet verni a kalászaiból. Ma sem volna könnyű feladat ebből a növényből az
emberi faj élete szempontjából legfontosabb gabonát kiszelektálni.
Erről kellett valami több évezres
szelekciót kitalálni. A teóriám: Mezopotámiába élő emberek a gyűjtögetés
mellett vadászatból is éltek. A kor fegyvereivel csak közelről, kőhegyes
dárdával, nyíllal, hurokkal, veremmel, vagyis a vad odacsábítása után volt
elejthető. Ezt csak a források, illetve a takarmány felkínálásával lehetett
elérni. Erre a célra jó tápláléknak bizonyult a magvas kalászokat tartalmazó
vadbúza szalmája. Az alkalmas leshelyekre évezredeken keresztül hordták a
vadbúza szalmáját, amiből kieshetett a kivételesen lazán kötődő szemek egy
ezreléke. Ezek a szemek már csak a madaraknak adtak táplálékot, aminek kis
hányada mégis ott maradt és a következő évben kikelt. Ez a nem tudatos és
nagyon esetleges szelekció végül oda vezetett, hogy a növény magjait ki lehetett
verni, csépelni, megtörni ételt készíteni. Ezért évezredeken keresztül a búzát
a lakhely közelében kiegészítő táplálékként kapásan termelték. Tehát a
vadnövények néhánya már évezredek óta kapásan termelt haszonnövény volt.
Ezt a szelekciós folyamatot
bizonyítja a burgonya és a kukorica sok száz párhuzamosan megjelenő fajtája.
Tehát sok párhuzamos spontán nemesítés történt.
Az is elgondolkodtató, hogy a
burgonya és a kukorica volt a két legkorábban megjelenő kapásnövény, ami az
európai telepesek megjelenéséig csak háztáji kapásnövény maradt. Ugyanakkor a
rizs, a köles, a búza és az árpa a felmelegedés során gyorsan és általánosan
szántóföldön, önözésessel termelt gabonákká váltak. Ez is megmagyarázható. A
szántóföldi öntözéses gabonatermelésnek ugyanis három előfeltétele van.
Egyrészt legyen már önözéses
növénytermelésre alkalmas kultúrnövény és legyen a szántóföldi gabonatermeshez
elengedhetetlen igavonó háziállat. Ilyen Amerikában nem volt.
Másrészt legyen olyan folyam, aminek
síksága gravitációs módon öntözető volt a két kultúrnövényük szomszédságában.
Amerikában a kontinens csendes óceáni oldalán voltak a folyamvölgyek, az
atlanti óceáni oldalán pedig a síkságok.
Harmadrészt legyen igavonásra alkalmas
háziállat. Ilyen sem volt Amerikában.
Ezt mindennél jobban bizonyítja az a tény,
hogy az egyenlítő közelébe, és a tengerek mélyében, ahol nem voltak
környezetváltozások, áll nemcsak az emberi faj, de a fajok fejlődésének az
órája.
Tehát az öntözéses szántóföldi
gabonatermeléshez szükséges három előfeltétel közül kettő hiányzott Amerikában.
Tegyük hozzá, hogy Ausztráliában
mindhárom feltétel hiányzott, ott a felfedezők több tízezer évvel korábbi
múltjukat találták. Ott még kapás kultúrájú növényt sem találtak. Ausztráliában,
mivel fajunk életében nem volt jelentős éghajlati változás, az odakerült ember
nem változott, illetve oda változást csak a települt fejlett ember vitt.
Az öntözéses szántóföldi gabonatermelésnek
a feltételit nem az ember, hanem az attól teljesen független csillagászati
változás teremtette meg. Ha nem történik felmelegedés, még ma is gyűjtögetnénk.
A történelemtudomány máig nem ismerte fel
annak szerepét, hogy a szántóföldi gabonatermelés alapvetően megváltoztatta a
fajunk spontán szaporaságát. Azzal, hogy a természet ajándékaiból élő
embernél lényegesen tovább él a munkájával teremti meg magának az
életfeltételeit, lényegesen tovább él. A tovább élő faj ezzel lényegesen
szaporább lett. Ami az elmúlt hatezer
évben velünk történt, az elsődleges oka, hogy szaporábbak lettünk. Ebből
fakadt, hogy a nők társadalmi szerepe leértékelődött. Többet szültek, neveltek
fel, mint amennyit képes volt eltartani a társadalom. Márpedig a túlnépesedő
társadalom csak akkor maradhat működőképes, ha növeli a halálozást és üldözi a
tudásvágyat.
A túlnépesedő társadalom felszámolhatósága.
A halálozást
nem fokozza az olyan társadalmi alépítmény, ami biztosítja a gyermekvállalás
spontán korlátozhatóságát, és hiány jelentkezik a minőségi munkaerőben.
Ennek az
elsődleges technikai feltétele a fogamzásmentes szexuális élet, és a minőségi
munkaerőt igénylő technikai színvonal. Mindkettő megvalósult a jelenkor puritán
társadalmaiban.
A tudományos és technikai színvonal olyan
képzett és olyan fegyelmezett munkaerő kívánt, amit a társadalom csak a nemi
érettség után közel tíz évvel lehet elérni. Aki tehát a társdalom által
igényelt munkaerővé akar válni, annak a házassága kitolódik a húszas évek
második felére, vagyis mire a társadalom igényének megfelelővé válik, két-három
szülést ki kell hagyni. De nemcsak későn kell vállalni az első szülést, hanem
azok számát is minimális szinten kell tartani. Ez a szint jelenleg csak ott jön létre, ahol a lakosság viselkedési
erkölcse puritán, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer, a vagyon
pedig a 60 ezer dollárt, a születéskori várható életkor a 80 évet és az
iskolázottság átlaga a 16 évet.
Az 1990-es kínai reform tapasztalata azt
bizonyítja, hogy a puritán lakosságú társadalom ezt előbb is megvalósíthatja a
születés erőszakos korlátozásával.
Ezt bizonyítja
a tény, hogy jelenleg minden puritán társadalom elérte, hogy megszűnjön a
túlnépesedése. Érdekes módon, azt a tényt jó száz éve Max Weber német
politológus már felismerte és megfogalmazta annak ellenére, hogy definiálta
volna a puritanizmus fogalmát, és tudta volna mely népek a puritánok. Ő azt
állította, hogy csak a protestáns erkölcsű népek képesek a jelenkor
társadalmait hatékonyan működtetni.
Tévedett abban, hogy csak a protestánsok a
puritánok. Vagyis a britek, a germánok és a skandinávok azért puritánok,
mert a kereszténységük puritán. Az összefüggés fordított. Ezeknek a népeknek a
többsége azért lett protestáns, mert a puritán viselkedésüknek egy puritánabb
kereszténység jobban megfelelt. Vagyis ezek a népek ezer évvel a reformáció
előtt is puritánok voltak, és amikor fejlettségük meghaladta a nem puritán
mediterrán, latin népekét, elég nagykorúnak érezték magukat arra, hogy a
kereszténységüket a saját erkölcsükhöz igazítsák. Helyesebb lett volna azt
mondani, hogy az Alpoktól északra és a Visztulától nyugatra élő népek és azok Amerikában
és Óceániában élő leszármazottai puritánok. Pontosabban fogalmazva, az alpi
népek kereszténységüktől függetlenül is puritánok.
Még súlyosabb,
de megbocsáthatóbb hibája volt Webernek, hogy megfeledkezett a Kelet-Ázsiában
élő puritánokról, a konfuciánusokról. Ezek
egyrészt kétszer annyian vannak, mint a nyugati puritánok, másrészt
puritánabbak is. Száz éve ez még nem tudatosodott, de mára egyértelművé
vált. Ezért Weber felismerését az elmúlt tapasztalatai alapján át kell
fogalmazni. A tudományos és technikai
forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a puritán népek
képesek másoknál lényegesen hatékonyabban működtetni. Minél puritánabbak, annál
inkább.
A fogamzásgátlás megoldása társadalmi fordulatot hozott.
Az a törvény, hogy minél több év a nők
termékeny éve, annál gyorsabb a népszaporulat, tovább is fennállna, ha nem vált
volna általánossá a fogamzásgátlók használat. A társadalomtudományok egyik
súlyos hibája, hogy nem tudatosítják, hogy minden
korábbi társadalmat is jellemezte a kívántnál nagyobb gyermekvállalás. Ezt
bizonyítja a tény, hogy ahol elterjedt a fogamzásgátlók használata, mindenütt
csökkent a gyermekvállalás. A létszám tartásánál nagyobb számú születés a
múltban elsősorban azért volt általános, mert nagyon magas volt a gyermekkori,
illetve a termékeny kort megelőző halál.
A család nevét,
vagyonát, foglalkozását, az idős szülőkről történő gondoskodást a fiúk vették
át. Ez csak volt viszonylag biztosnak tekinthető, ha két fiút vállaltak.
Valószínű csak ebben az esetben, hogy lesz a jobbágyteleknek, szakmának
folytatója. A két fiú vállalása általában négy születés vállalását jelentette.
De ez a kalkuláció is bizonytalan volt.
Az
orvostudomány mára már azt is biztosította, hogy a magzat neme korán
felismerhető, amikor a magzat elhajtása, vagy az abortusz még lehetséges. Ez
vezetett oda, hogy szinte általánossá, világjelenséggé vált a leány magzatok
megölése. A fajukra jellemző megoszlás, hogy 100 lány születésére 105 fiú jut.
Ez azért vált faji tulajdonságunkká, mert ennyivel nagyobb volt a szülővé válás
valószínűsége. Ez az arány a fenti okokból 110-re néhány országban, és
etnikumban 120 fölé emelkedett. Ezt mind a politika, mind a társadalomtudomány
deformációnak tekintette.
Ezt én
közgazdászként örömmel fogadtam, mert
semmi sem nagyobb biztosíték a nők társadalmi egyenjogúságára, mint a hiányuk.
Ebbe az írásba
azért fogtam, mert a The Economist legutóbbi számában két írás azt jelzi, hogy
megnőtt a lányokat várók aránya. A fejlett társadalmak között a fiúk választása
először Dél-Koreában jelentkezett. Most egy állami felmérés azt a meglepetést
hozta, hogy a szülők jelentős többsége inkább lányt választana.
Egy ilyen
fordulatra pár éve vártam, amikor azt olvashattam, hogy az Egyesült Államokban
a szingli nők kétszer nagyobb arányban vásárnak, mint a szingli férfiak. Ennek
az okát abban láttam, hogy a szingli nők azonos jövedelemből könnyebben
meg-élnek, többet takaríthatnak meg. Vagyis rádöbbentem arra, hogy a szingli nők
takarékosabban megélnek, mint a szingli férfiak. Az egyenlő munkáért egyenlő
bér elvét elfogadtam, de arra nem gondoltam, hogy az egyenlő bérnek a szingli nők kezében nagyobb a vásárló értéke, mint
a szingli férfiakéban.
Ehhez most a
koreai vélemény alapján azt teszem hozzá, hogy a lányok felnevelése is olcsóbb, és kevesebb gonddal jár, mint a fiúké.
Egyik legjelentősebb felfedezésem az volt,
hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer azzal vált az utolsó ezer évben a leginkább
humánus magas-kultúra, hogy a házasságot a jobbágytelekhez jutáshoz kötötték,
ami viszonylag stabil, lassan növelhető korlát volt. Ebből fakadóan a
házasságkötések mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak. Ezzel a nők
gyermekvállalási 2-3 szüléssel kisebb marat, ezért a nyugat-európai feudális társadalmakban sokkal kisebb
halálokozás vált szükségessé. Ezt jó hetven éve tudom. Ezért fogadom a
jelenkor fejlett társadalmakban a házasságok, még inkább az első szülések
kitolódását. És ebben is a nők a kezdeményezők. Az említett írásban is azt
találtam magyarázatnak, hogy Dél-Koreában az érettségi után a lányok
kétharmada, a fiuknak a fele megy egyetemre. Ezt az arányt tovább növeli az a
tény, hogy a diplomás apák karrierjét
alig sérti a feleség gyermekvállalása, az anyák szakmai karrierjét,
életkeresetét, várható nyugdíját annál inkább. Sajnos olyan statisztikát
nem találtam, hogy a gyerekek iskolázottsága mennyire függ az apákétól és
mennyire az anyáktól. De biztos vagyok benne, hogy lényegesen jobban az
anyákétól. Ez pedig azt jelenti, hogy a következő generáció iskolázottsági
valószínűsége kontraszelekciós.
Évtizedek óta
mindig ilyenkor idézem egyik tanácsomat.
Ha a családok felső harmadában annyi
gyermek születne, mint az alsóban, ott pedig csak annyi, mint a felsőben, a
következő nemzedék kétszer annyit érne, mint a jelenlegi gyermekvállalás
mellett. Ehhez most az teszem hozzá, hogy nem kisebb eredmény volna attól, ha
az anyák gyermekvállalása az iskolázottságukkal volna arányos.
Széchenyi
javaslatát: Több kiművelt emberfőt! Kiegészítem: Minél több képzett anya vállaljon gyermeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése