Kopátsy Sándor                 EE                   2017 03 07

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN

I.

Az osztálytársadalmakban a munkaerő igény csökkent.

A klasszikus közgazdaságtan nem vette figyelembe, hogy az osztálytársadalmakban folyamatosan több és jobb munkaerő volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ugyanakkor levesebb volt a fizikai vagyon, ezen belül a termőföld, a bányakincs, a tőke, mint amennyit az életterében élő lakosság igényelt. Márpedig amiből felesleg van, az értéke alatt cserél gazdát, amiből pedig hiány van, az értéke felett hasznosul. Ezért volt a tőkének profitja, a földnek és bányakincsnek járadéka függetlenül attól, hogy ki és milyen alapon volt a tulajdonosa. A tőkének nem azért volt profitja, mert tőkés volt a tulajdonosa, hanem azért, mert hiány volt abban. A tőkés társadalom azért jött létre, mert tőkehiány volt. Ugyanakkor mivel a munkaerő kínálata nagyobb volt, mint a kereslete, az azt megvásárlók munkanélküli jövedelemhez, járadékhoz, profithoz jutottak.

A tőkehiány volt a társadalom alépítménye, amit nem vett tudomásul sem a klasszikus közgazdaságtan, sem a marxizmus.

A klasszikus közgazdaságtan a munkaerőt olcsó árunak, a profitot pedig megdolgozott jövedelemnek tekintette. Nem ismerte fel, hogy a munkaerő azért volt olcsó, mert nagyobb volt a kínálata, mint a kereslete. Ebből pedig az következett, hogy a tőke uralma a tőkehiányból jött létre. A tőke profitja nem a tőkés tulajdonlásból, hanem a tőkehiányból származik.

A klasszikus közgazdaságtan abban is tévedett, hogy a munkaerő kizsákmányolását nem a túlkínálatával magyarázta. Minden árunak alacsony az ára, amiből nagyobb a kínálat, mint a kereslet.

A marxista közgazdaságtan pedig abban tévedett, hogy a munkaerő kizsákmányolását a tőketulajdonnal magyarázta. Abban a hitben élt, ha a munkaerőt nem a tőkés, hanem a társadalom vásárolja meg, megszűnik a kizsákmányolása.

Bármennyire közismert, hogy az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve alatt a technikai fejlődéssel párhuzamosan viszonylag csökkent a munkaerő minőségével és mennyiségével szemben jelentkező igény. A munkaerő mennyisége és minősége ugyanis a vele szemben támasztott társadalmi igénynél gyorsabban nőtt. Ezért volt, a tulajdonviszonyoktól függetlenül, a megvásárolt munkaerő profitot termelő. Az csak másodlagos volt, hogy a rabszolgatársadalomban a munkaerő személye volt az áru, a feudálisban a földesurának alárendeltje, vagy a tőkés időre megvásárolt alkalmazottja. A lényeg, hogy minden osztálytársadalomban a társadalmi igénynél gyorsabban nőtt a munkaerő mennyisége és javult a minősége.

Itt meg kell állni, mert minden osztálytársadalom, a rabszolgatartó, a feudális és a tőkés közös jellemzője volt a munkaerőnek a társadalmi érdeknél gyorsabb mennyiségi és minőségi újratermelése.

Minden olyan társadalom, amiben a munkaerő minősége és mennyisége a társadalom érekénél gyorsabban nő, csak osztálytársadalom lehet. Ezt a klasszikus közgazdaságtan azért nem érthette meg, mert nem vizsgálta a társadalom objektív munkaerőigényét. A klasszikus közgazdaságtan fel sem vetette, hogy a tőkés társadalom is olyan objektív felépítmény, amit az alépítménye determinált. Csak olyan társadalmi felépítmény lehetséges, amit az alépítménye determinált. Számára a társadalom nem okozat volt, aminek oka van. Tehát nem is volt tudomány, hanem teológia. Marx előtt soha, senki nem vetette fel, hogy esetleg a társadalmi valóságot objektív okok hozzák létre.

Marx a történelmi materializmusával ugyan betörte a tudománnyá válás kapuját, de maga soha nem lépett át rajta. Azt kimondta, hogy a társadalom felépítmény, amit az alépítménye determinál, de ahhoz már nem nyúlt hozzá, hogy egy jobb társadalmi felépítmény, milyen alépítményre épülne. Ezt az ő korában senki sem találhatta ki. Ettől Marx is annyira megijedt, hogy a materialista tudósból idealista forradalmár lett. Marx materialista társadalomtudósként indult, és gyorsan idealista, valláslapító forradalmár lett.

Az ugyan Marxtól sem volt elvárható, hogy megfogalmazza azt a társadalmi alépítményt, amit alig száz évvel később a tudományos és technikai forradalom létrehozott.

Megoldódott a fogamzásgátlás, ennek köszönhetően a fejlett társadalmakban leállíthatóvá vált a túlnépesedés, sőt társadalmi támogatás nélkül gyors népességcsökkenés következhet volna be. Ugyanakkor az új technikával működő gazdaságnak nem olcsó, hanem minőségi munkaerőre lesz kielégíthetetlen szüksége. Nem a kevésbé fejlett társadalmak kizsákmányolása, hanem a fejlettek közti munkamegosztás lesz a gazdagodás elsődleges forrása. Nem a fejlettek között élesednek ki az ellentétek, hanem az osztálytársadalmakban mellékesen kezelhető egészségvédelem, a gyermekvállalás, az oktatás és az öregekről történő gondoskodás lesz a négy legnagyobb társadalmi feladat. Erre a változásra senki sem gondolt Marx korában.

Ugyanakkor Marx súlyos hibája volt, hogy nem gondolt arra, hogy az általa javasolt társadalomban milyen lett volna a népszaporulat. Fogalma sem volt arról, hogyan alakulna az általa idealistának tartott társadalomban a gyermekvállalás és a várható életkor. Olyan kommunista társadalommal akart túllépni a tőkésosztály társadalmán, aminek alépítménye még a meglévőnél is gyorsabban szaporodott volna, ezért nagyobb halálokozásra, és tudásvágyüldözésre kényszerült volna. Még egyetlen marxistának sem jutott eszébe, hogy milyen lett volna a népszaporulat a Marx által elképzelt kommunista társadalomban.

Az értékelmélet.

Nem csak a klasszikus, de marxista közgazdaságtan is súlyosan hibázott, amikor az árak centrumának az értéküket az újratermelési költségük átlagát tekintette. Ez a klasszikus értelemben vett áruk esetében még elfogadható lett volna, de a termelési tényezők esetében alkalmazhatatlan volt. Ezzel először akkor találkoztam, amikor Marx a munkaerő árát értéke alattinak tartotta, mégis megállíthatatlanul nőtt a munkaerő mennyisége és mértéke. A munkaerőt ugyan az osztálytársadalmak kizsákmányolták, de ennek ellenére mind a mennyisége, mind a minősége növekedett, azaz bővítetten termelte újra önmagát.

A föld- és a bányajáradék esetében pedig eleve eltértek az értékelmélettől. Ezt a két tényezőt nem lehetett értéke alapján kezelni, ezért az utánuk élvezett jövedelmet nem kizsákmányolt, elvont jövedelemnek, hanem járadéknak tekintették. Azt is kettébontották. Az eredeti földjáradékot a földhiányból eredeztették. A különbözetit pedig a befektetés jutalékának, mondhatnánk profitjának minősítették.

Az eredeti földjáradék alapja tehát a hiány volt. De ezen az alapon minden vagyonjövedelmet a vagyonhiányból kellene levezetni. A rabszolgatartó jövedelme a munkaerőhiányából, a földbirtokosé a földhiányából, a tőkés profitja tőkehiányból fakadó jövedelem volt. A különbözeti földjáradék pedig a tőkehiányból fakad. A föld- és a bányajáradék a hiányból fakadó jövedelem lett. Ez a két jövedelem nem az értékétől, hanem a hiányától függött.

A tőkejövedelem sem az ipari forradalom terméke, mert mindig volt, de soha nem vált olyan jellemzővé, mint az ipari forradalom után. Az ipari forradalom olyan ipari technikát teremtett, a miben a korábbi ipari termelés munkaerőigényét mind mennyiségi, mint minőségi tekintetben leértékelte, ugyanakkor a munkaerő termelésbe vonásukhoz sokszor nagyobb tőkére lett szükség. Ennek következtében a befektetett vagyon után megsokszorozódott a járadék, ugyanakkor a termelés munkaerőigénye csökkent, a munkaerő olcsóbbá vált. Az ipari forradalomnak köszönhetően a termelés tőkeigénye megsokszorozódott, a munkaerőigénye pedig mind minőségében, mint mennyiségében csökkent.

Ez abban jelent meg, hogy a viszonylag kevés, céhiparost, azaz városi iparos polgárt felváltotta sokszorta több képzetlen, olcsó munkaerő. Az ipari forradalom ezzel alakítottá át a vidéki földesurak és földművelő jobbágyok társadalmát a városi polgárok és városi proletárok társadalmává.

Minden jövedelem forrása a hiány.

Nemcsak a klasszikus közgazdászok, majd Marx, de a jelenkori közgazdászok sem ismerték fel, hogy a munkanélküli jövedelem a szűk keresztmetszetek tulajdonosaihoz áramlik, függetlenül milyenek tulajdonviszonyok. Aki a munkaerőnek, földnek, bányakincsnek, tőkének a tulajdonosa volt, az meg nem dolgozott jövedelemhez jutott. A hiány tulajdonosai miden társadalomban előnyt, hatalmat, jövedelmet élveztek, a felesleg tulajdonosai azonban jogtalanok, szegények voltak. Ezen erőszakkal nem lehetett változtatni.

Mivel minden termelésből élő társadalom túlnépesedett, a munkaereje a társadalom igényénél több és jobb volt, társadalmi érdekké vált a halálozás fokozása, a munkaerő kizsákmányolása és a tudásvágy üldözése. A munkaerő azért volt jogtalan, értéktelen, mert a kínálata minőségben és mennyiségben több volt a társadalom igényénél. A munkaerő kizsákmányolása, jogtalansága nem a tőkések foglalkoztatása okán lett általános, hanem azért, mert a kor technikája nem igényelt szaktudást és képességet, még az olcsó és képzetlen munkaerőből is több és jobb volt, mint a társadalom igénye. Ez egyértelművé vált a járványok, háború idején, amikor a munkaerő mennyisége a társadalom igénytét sem érte el.

A tudományos és technikai forradalommal minden megváltozott.

A 20. század során a már fejlett, gazdag társadalmakban leállt a lakosság túlnépesedése, ugyanakkor olyan tudományos és technikai eredmények születtek, amelyek a munkaerő minőségével szemben kielégíthetetlen igényt támasztottak. Ugyanakkor a gyenge minőségű, olcsó munkaerő társadalmi teherré vált.

A fejlett társadalmakban a munkaerő ára a minőségét is meghaladó mértékben differenciálódott, kevesebb, de képzettebb munkaerő lett a társadalom igénye. Ezzel párhuzamosan a tudomány megoldotta a fogamzásgátlást, tehát a gyermekvállalás függetlenné válhatott a szexuális ösztöntől. Most már a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás egyre kevésbé a fajunk ösztönén, hanem a szülők akaratán múlik. Annak ellenére, hogy minden osztálytársadalomban lényegesen többen születtek, mint amennyit az életterek eltartó képessége megkívánt, ennek az általános jelenégnek a megszűnésének társadalmi hatásának a nyomát sem találjuk a társadalomtudományokban. A vallás erejének sikerült ezt a tényt titokban tartani. Minden vallás szerint a születés isteni beavatkozás, amibe az embernek nem szabad beavatkozni. Ez a felfogás a fogamzásmentes szexuális életben ostobasággá minősült.

Minden osztálytársadalomban sokkal több volt a születés, mint amennyit a társadalom igényelt. Minden osztálytársadalomban nagyobb volt a lakosság száma, mint annyit a társadalom optimális szinten eltartott volna. Ennek ellenére minden állam és minden vallás minél nagyobb lakosságot akart maga mögé állítani, mert az ereje nem a hívei jövedelmén, hanem a számán múlt. Az volt az egymásközti harcban erősebb, aki mögött nagyobb népesség állt.

A társadalom tagjai jobban élők akartak lenni.

Bármennyire a társadalom tagjai jobban és tovább akartak élni, nemcsak a politikai és vallási hatalom erősebb, azaz minél nagyobb létszámú akart lenni. Ez az ellentmondás szinte a jelenkorig rejtve maradt. Csak a 20. század második felében, akkor is csak a jóléti társadalmakban merült fel először a jobban és tovább élés, mint társadalmi cél. Érdekes módon ezt az elvárást csak az ENSZ értette meg. Ott a tagállamok fejlettségi sorrendjét három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, belső vásárlóerőn mérve, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője alapján állapítják meg. Nem véletlen, hogy ezt a mércét szinte sehol nem használják.

Nemcsak a politika, de a társadalomtudomány is csak az országok nemzeti jövedelmét, és annak éves növekedését figyeli. A gyorsan növekedő lakosságú országokat gyorsan fejlődőként tálalják. Ennek aztán az a következménye, hogy Kínát és Indiát, a világ két legnagyobb lakosságú országát egymással versengőként mutatják. Az nem zavarja sem a politikusokat, sem a társadalomtudósokat, hogy az ENSZ mutatói alapján Kína a leggyorsabban, India a leglassabban fejlődik, mert az előbbiben csökken, az utóbbiban elviselhetetlenül nő a lakosság száma.

Nem a lakosság számának, hanem jólétének, életének hosszának és az iskolázottságának, azaz értékének a növekedése a társadalom célja. Ennek alapján az ENSZ legfejlettebb társadalmú tíz országa sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Kanada, Finnország, Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Tegyük hozzá, hogy ebben a sorendben a városállamok nem szerepelnek. Mind a tíz protestáns és egyik sem volt gyarmattartó. A második tízben a nyugat-európai protestánsok mellett ott vannak a már gazdag távol-keletiek, Japán és a két kis tigris, Dél-Korea és Tajvan.

Ennél jobb bizonyítéka Max Weber jó száz éves felismerésének nem is lehet, amikor megállapította, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit minden más viselkedési kultúránál hatékonyabban csak a protestáns népek képesek. Weber abban tévedett, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy a kelet-ázsiai konfuciánusok még a protestáns nyugatiaknál is puritánabbak.

A legfejlettebb latin ország, Franciaország csak a rangsorban 23. pedig ezer éven át a leggazdagabb európai ország volt, az Európában páratlan mezőgazdasági adottságának köszönhetően. Mára azonban az élelmiszertermelés elvesztette hat évezredes súlyát, ráadásul az egyetlen latin kultúrájú ország volt, ahol a reformáció még gyökeret verhetett volna.

A kettészakadt világtársadalom.

Az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás volt majdnem az első évezred végéig a két termelő társadalomi forma. Ezekben élt az emberiség óriási többsége. Magas-kultúrák csak az öntözéses szántóföldi gabonatermelők Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten lehettek. Ez volt a három eredeti magas-kultúra. Ebben a három kultúrában, viszonylag kis te3rületen élt az emberiség nagyobb fele.

Sokkal nagyobb területen, de kis lakosságsűrűségen éltek a pásztortársadalmak.

Ez a két társadalmi forma volt jellemző Eurázsiában és a Szahara feletti Afrikában. Az életszínvonalban hasonló szinten éltek, de nagyon eltérő társadalmakban. Az emberi faj fejlődése szempontjából az önözéses gabonatermelők szerepe volt sokkal nagyobb. A ritka népességet eltartó pásztortársadalmak szinte csak katonai téren voltak egyenrangúak. Új, a természetes csapadékra épült szántóföldi növénytermelő kultúra csak az első évezred végén jelent meg a négy évszakos Nyugat-Európában. Ezer év alatt ez emelkedett aztán az öntözésesen termelők fölé. Majd a 20. században a puritán Nyugat szülte meg a tudományos és technikai forradalmat, hozott létre az előzőknél nagyságrenddel fejlettebb társadalmakat. Ennek köszönhetően az utóbbi száz évben sokkal több fejlődés történt, mint előtte bármikor, bármennyi idő alatt. Ezt a gyors változást még az emberiség fergetegesen fejlődő ötöde sem volt képes megérteni.

Az emberiség létszáma száz év alatt ötszörösére nőtt.

Előtte nem volt olyan évezred sem, amiben akárcsak megkétszereződött volna az emberiség létszáma. Ez a létszámnövekedés csak a lemaradó négyötödben történt. A puritán Nyugat és a már gazdag puritán Távol-Kelet társadalmi fejlettsége példátlan fölénybe került. Ezekben a társadalmakban az egy lakosra jutó jövedelem tízszeresét is meghaladja a négyötödének. A várható életkor, amiben szinte nem is volt különbség, megkétszereződött. Ez mondható el az iskolázottságról is.

A fajunk létszámának növekedésében az hozott minőségi változást, hogy a század végén a puritán lakosságú Kína, az emberiség másik ötöde, erőszakkal leállította a túlnépesedést, és ennek következtében példátlanul gyors fejlődést ért el.

Az emberi faj differenciálódik.

Fajunk eddigi életében a társadalmakon belül ugyan óriási jövedelmi különbségek voltak, amin sokan háborogtak, de a társadalmak átlagában kicsi maradt a különbség. A tudományos és technikai forradalom hatására a társadalmak átlaga közötti különbségek sokszorozódtak meg. Száz éve a leggazdagabb állam Nagy Britannia volt, ahol az átlag életszínvonal az indiainak háromszorosa sem volt. Jelenleg Norvégiában harmincszor magasabb az átlagjövedelem, mint Nigériában.

A jelen század derekára az emberiség puritán kétötödében előtte elképzelhetetlen jólét válik általánossá. Ugyanakkor az emberiség háromötöde akkor már négyötödre, de a fejlettekhez viszonyítva még szegényebb lesznek.

A legnagyobb különbség abból szárazik, hogy az emberek közti szellemi képességekben százszor nagyobb a szóródás, mint a fizikaiakban. Ebből következően a jövő társadalma sem az egyenlőség társadalma lesz, hanem az egyedek szellemi képességében lévő különbség fog érvényesülni.

A társadalomtudományok a társadalom tagjai közti különbséget a jövedelemmel mérték, holott a jövedelmek csak a művészetekben és a sportokban voltak képességarányosak. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hoz létre, ami a múltban csak a művészetekben és a spotokban valósult meg, ahol a képességgel, a teljesítménnyel arányos jövedelemelosztás mindig jellemző vol