Kopátsy Sándor EP 2017 02 10
A NATO felett is
eljárt az idő
Az új amerikai elnök végre
felismerte, hogy a hidegháborúval együtt a NATO ideje is lejárt. Ez csak azért
nem derült ki, mert a hidegháború értelmét sem tisztázták a történészek. Ez
különösen torzítja a magyar történelmet, ami továbbra is a két szuperhatalom
közti feszültségnek tekinti a hidegháborút. Utólag sem veszik tudomásul, hogy a
két szuperhatalom soha nem volt egyenrangú. Ellenben az Egyesült Államok érdeke
fűződött ahhoz, hogy az európai letűnt nagyhatalmak féljenek az imperialistává
vált Szovjetunió fegyveres erejétől és álljanak fegyelmezetten az Egyesült
Államok oltalma alá.
Roosevelt ismerte fel, hogy az
állama mögé csak akkor állnak a volt imperialista gyarmattartó demokráciák, ha
félniük kell a Szovjetunió haderejétől. Ebből fakadóan az erejét messze
meghaladó mértékben fegyverkező Szovjetunió katonai erejét a valóságnál is
nagyobbnak, félelmetesebbnek kell elfogadtatni.
A Szovjetunió egyre gyengébb képességű
vezetői pedig örömmel vállalták a rájuk szabott katonai szuperhatalom szerepét.
Ráadásul, a háborús újjáépítéssel
és a lakosság gyorsan növekvő fogyasztási igényével megterhelt demokráciák
képtelenek voltak vállalni a Szovjetunióval való katonai versenyt.
Elég megnézni melyik országok
mekkora katonai kiadást vállaltak.
A Szovjetunió tényleges katonai kiadásai ugyan máig is
ismeretlenek, de a nemzeti jövedelmük harmadára becsülhetjük.
A csatlós országok hadikiadásai is egyre emelkedtek. Elérték a
nemzeti jövedelmük ötödét.
A szocialista tábor országai az erejüket három-négyszeresen meghaladó
fegyverkezésük következtében is versenyképtelenek lettek.
A másik oldalon.
Az Egyesült Államok egyedül kétszer annyit fordított a
fegyverkezésére, mint az egész szocialista tábor, de ez mégsem haladta meg a
nemzeti jövedelmének 7 százalékát. Ehhez járult a ráfordítások sokkal nagyobb
hatékonysága. Amíg a Szovjetunió és csatlósi a hadikiadásokat hermetikusan
elkülönítettek a népgazdaságon belül, a demokratikus országok szervesen
bevonták. A Szovjetunió viszonylag fejlett hadigazdasága technikai előnyeiből
szinte semmit nem évezhetett a polgári szféra. A demokratikus országok katonai
fejlesztéseit segítette a fejlettebb polgári szektor, illetve a katonai
kutatások technikai vívmányait megkaphatta a privát gazdaság.
A demokratikus országok ötöd akkora hányadát költhették a
hadseregükre, mégis kényelmesen védettek maradtak.
Negyed század múlt el a
Szovjetunió szétesése óta, mégsem mutatott rá senki arra, hova juthatott volna a szocialista tábor, ha csak annyit költ
fegyverkezésre, mint a demokratikus államok.
A Szovjetunió és csatlósai 1990-ben nem azért omlottak össze, mert
bolsevikok voltak, hanem azért, mert erejüket sokszorosan meghaladó módon
fegyverkeztek. Elég volna abból kiindulni, hol tarthatott volna a
Szovjetunió és a szövetségesei, ha csak annyit és úgy fordítanak
fegyverkezésre, ahogyan ezt az Egyesült Államok és szövetségesei tették. Ezt
ugyan nehéz utólag megmutatni, de kétségtelen, hogy a polgári gazdaság sokkal fejlettebb, a lakosság életszínvonala sokkal
magasabb lehetett volna.
A bolsevik rendszerek összeomlása óta az állapítható meg, hogy a tört
részére csökkent katonai kiadások, és a sokkal magasabb nyersanyagárak ellenére
az utódállamok többsége a bolsevik rendszerben elért szintet sem képesek
tartani. Ideje volna elkészíteni a reális mérleget.
Ebből az derülne ki, hogy a szocialista tábor lakossága négyötödének,
az ortodox keresztényeknek és a mohamedánoknak jobban megfelelt a bolsevik
diktatúra, mint a demokrácia.
A keletnémetek, a csehek, az észtek és a szlovének a másik oldalon
állnak. Ők eleve képesek lettek volna a demokratikus táborba beintegrálódni.
A lengyelek, a szlovákok, a magyarok és horvátok megítélése nem
egyértelmű. Ezeknek a népeknek az országaiban nem volt olyan erős a polgárság,
illetve olyan erős volt az arisztokrácia és az úri középosztály befolyása, hogy
önerőből képtelenek lettek volna a fél-feudális erők lecserélésére és a polgári
társadalom kialakítására. Ezek a népek a szovjet megszállásának és befolyásnak
köszönhetik, hogy leváltották, felszámolták a feudális erőket. De ezt maguk
ezek az országok képtelenek tudomásul venni. Még a jelenlegi kormány sem veszi
tudomásul, hogy a viszonylag magas támogatása csak annak köszönhető, hogy a
Szovjetunió felszámoltatta velünk az arisztokráciát és az úri középosztályt.
Pedig nehéz volna elképzelni a népi kollégiumokban felnevelt értelmiség
egyértelmű politikai hatalmát, ha fennmarad az arisztokrácia és az úri
középosztály szinte korlátlan hatalma.
Elég volna visszagondolni, hogy
kik kerültek volna hatalomra, ha a szovjet tankok nem tiporják el az 56-os
forradalmat, ha 1994-ben nem bukik meg a demokratikus választáson Antall József
kormánya, ami ugyanis nagyon más politikai rendszer bevezetésén fáradozott,
mint amit az 2010-es választás hozott. Érdekes módon, a már beteg Antall József
érezte meg leginkább a céljai irrealitását, és tekintette a liberális fiatalok
pártját közép-jobb párttá szervező Orbán Viktort a jövő miniszterelnökének.
A világpolitika nagyjai azonban
máig nem veszik tudomásul, hogy a NATO
feleslegessé vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése