Kopátsy Sándor EE 2017 02 08
Az állam legyen homogén
Középiskolás koromban
felismertem, hogy a magyar nép
viszonylag tragikus sorsa, a nyugathoz való felzárkózásának kudarca abból
fakadt, hogy a Kárpát Medence nagy volt neki ahhoz, hogy belakhassa, hogy a
gazdaságföldrajzi egység etnikai egység is lehessen. Ezért kerültem a
nagyon kevesek közé, akik Trianonban nemcsak a középhatalmú státuszunk
megszűntetését, nemzeti tragédiát látták, hanem annak a megvalósulását, hogy végre
nemzeti állam lettünk. Ebben a felismerésemben nemcsak az befolyásolt, hogy a Trianon miatti kesergés elnyomott,
háttérbe szorított minden száz éve már aktuális társadalmi reformot, hanem az
is, hogy felmértem, mi lenne a sorsunk, ha megmarad a történelmi ország egésze.
Ezt a kalkulációt az óta felkészültebben is többször elvégeztem, és csak
megerősödött a nézetem, hogy rettenetes
sors várt volna ránk, ha a történelmi országunk megmarad. Ez a véleményem
akkor vált bizonyíthatóvá, amikor viszonylag békésen szétvált a csehek és
szlovákok közös országa, és borzalmas testvérharcban szétesett Jugoszlávia.
Ekkor már naivul azt hittem, hogy végre, ha a magyar politikai nem is, de a
történészek bevallják, Trianonnak
köszönhetően kerültük el azt, ami a századvégén Jugoszláviában történt.
Végül a Szovjetunió szétesését
követő tények arról győztek meg, hogy ebben is a magukra maradt oroszok, és a
balti államok jártak a legjobban. Ezt sem írta még le senki, hogy az oroszok legközelebbi rokonai, ukránok és
a fehéroroszok önállóan szegényebbek lettek, mint voltak az orosz elnyomás
alatt. Az oroszok pedig a saját országukban, a visszahúzóktól megszabadulva
jobban élhetnek, mint amikor a világ legnagyobb országa, és katonai
szuperhatalom voltak. Természetesen ez csak akkor igaz, ha az országok és népek
társadalmi fejlettségét nem a nagyágukkal, nem a katonai erejükkel, hanem az
egy lakosra jutó jövedelemmel, vagyonnal, a várható életkorral és az
iskolázottsággal mérjük.
Nyolcvan éve hiányolom az olyan statisztikát, ami megmutatta volna,
hogyan alakultak a fenti mutatók az elszakított országrészekben és a megmaradt
országban. Ezt azért sajnálom, mert tisztábban látnánk, hogy mennyivel
szegényebb lenne a mai országunk lakossága, ha megmarad a történelmi országunk.
A 63 megye jobboldali mozgalomnak betenne ez, ha látnák, mennyivel alacsonyabb
ma is a 63 megye lakosságának az életszínvonala, mint a jelenlegi 21 megyében
élőké.
A még nagyobb leckét aztán Olaszországban tanulhattam meg. Ott
ugyanis azt kellett látnom, hogy még az
sem elég, ha az ország lakossága egy etnikumú, és egy nyelven beszél.
Olaszországot mindenki egy etnikumú, egy nyelvű országnak tartja, az
észak-olaszokon kívül senkinek sem jut eszébe, hogy az Alpok alján élő olaszok
akár svájciak, vagy osztrákok is lehetnének, hiszen azokkal azonos módon élnek
és viselkednek. Ezzel szemben az ország déli felén olyan az élet, mint
Görögországban, vagy Andalúziában. Ez a kulturális
és gazdasági szakadék egyre nő annak ellenére, hogy az ország északi fele és az
EU óriási összegekkel támogatja a déliek felzárkóztatását.
Olaszországban megtanultam, hogy
az ország északi és déli felén élőknek ugyan közös a nyelvük, de nagyon eltérő
a viselkedési kultúrájuk, a jövedelmük, ezért azokat nem lehet azonos alkotmányos
és törvényes feltételek között boldogítani. Torinóban azért panaszkodnak, hogy
csak az arra eleve alkalmatlanok mennek el rendőrnek, Messinában pedig azért,
hogy az is szívesen meg rendőrnek, akire másutt volna szükség. Ez az anomália
szinte minden szakmában jelen van, abból fakad, hogy az állami alkalmazottaknak
a fizetése egységes.
Az egységes felépítmény csak ott működhet hatékonyan, ahol közös a
kultúra, a jövedelem és az iskolázottság. Ez a felismerésem az óta
iránytűm. Csak olyan népek számára
előnyös a közös állami felépítmény, amelyek kultúrája, jövedelme és
iskolázottsága közel azonos. Ennek az iránytűmnek köszönhetem, hogy az Európai Uniót eleve kudarcra ítéltnek
tekintettem. A tagállamok között olyan nagyok a kulturális és a gazdasági
különbségek, hogy szuverén államokként jobban élnének, mint a puritán németekre
szabott kényszerzubbonyban. A vámunió is
csak addig lehet hatékony, amíg a tagállamok gazdasági szuverenitása érintetlen
marad. Ugyanis minden kultúrának és azok minden fejlettségi fokon, más
szinten kell tartani a valutájukat. Közös
valutájuk csak azonos kultúrájú, azonos fejlettségű szintű országoknak lehet,
de még ehhez is hozzá kell tenni, hogy a külső adóságuk mértéke is hasonló
legyen.
A magyar cigányság kezelése.
Azt, hogy az országon belül
hogyan kell kezelni a nagyon elmaradt etnikumokat, a magyar cigányság tragikus
sorsán tanultam meg. Korábban az egységes Olaszország példájával azt
illusztráltam, hogy az északi és a déli olaszok között olyan nagy a kulturális
és gazdasági különbség, hogy egységes szabályozásuk mindkét fél számára
kártékony. A magyar cigányok és nem
cigányok között talán még ennél is nagyobb a különbség. Ezt a kormányaink
is jól látják, ezért kezelik politikai bűnnek e tények feltárását. Elég volna
egy olyan felmérés, mekkora nálunk a nem
cigányok és cigányok közti különbség az egy lakosra jutó jövedelemben,
vagyonban, a foglalkoztatási rátában, a várható életkorban és az
iskolázottságban. Ezeket az adatokat a magyar közvélemény még a tényeknél
is tragikusabbnak látja, a kormány pedig szégyelli, és ezért szigorúan titokban
tartja. Véleményem szerint a magyar cigányság életszínvonala, vagyona, várható
életkora, iskolázottsága legfeljebb valamelyik Szahara alatti afrikai
országéhoz hasonlítható. Ugyanakkor velük szemben is ugyanazok a
foglalkoztatási, oktatási feltételek érvényesek, mint a nem cigányok esetében.
Aztán csodálkozunk, hogy a munkaadóknak drága a cigány munkaerő, mert
ugyanakkora a bérjárulékuk, ugyanolyan szigorúak a felmondási feltételek. Ezért
van a cigányság többsége munkanélküliségre, segélyből való élésre kárhoztatva. Egyszerű
volna a cigányok foglalkoztatását megoldani azzal, hogy számukra olyanok legyenek
a foglalkoztatási feltételek, ami mellett a foglakoztatási rátájuk hasonló lesz
a nem cigányokéval. A politika büszkén vallja, hogy a cigányok nincsenek
hátrányosan megkülönböztetve azzal, hogy rájuk más foglalkoztatási feltételek
vonatkoznak. Nem teszik hozzá, hogy ennek az egyenlőségnek az a következménye,
hogy a cigányság kétharmada ki van rekesztve a munkából való megélés
lehetőségéből.
A jó foglalkoztatási politikának még ennél is messzebb kellene menni,
mert minél gyengébb minőségű a munkaerő, annál nagyobb társadalmi kárt okoz a
tartós munkanélkülisége. A jelenlegi helyzet már ott tart, hogy a
társadalom jól járna akkor is, ha az alkalmazott cigányok bérét az állam
fizetné.
Az Egyesült Államok hátránya.
Mivel a történelemben még nem
volt példa arra, hogy egyetlen olyan szuperhatalom legyen a világon, amelyik a
világ minden részében a kiemelkedően legnagyobb hatalom a világgazdaságban, a
katonai erejében, a tudományok élvonalában. Erről a hatalomról kiderül, hogy a
társadalmi fejlettsége csak a tízedik.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a
társadalmi fejlettség mérésében az ENSZ jár elől. A tagállamait, kivéve a
városállamokat, három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem a belső vásárlási
áron, a várható életkor, és az iskolázottság szintje alapján rangsorolja. Ennek
alapján az első tíz ország sorendje: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország,
Új-Zéland, Finnország, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok.
Ebben a rangsorban csak azt találtam meglepőnek, hogy az Egyesült Államokat
kilenc ország megelőzi, köztük a három másik óceánokon túli angolszász ország
is. Erre kerestem a magyarázatot.
Nagyon lerövidítve: Az, hogy a
skandinávok és a svájciak fejlettebbek nem lepett meg. Ezek a kis országok
minden tekintetben homogének. Aztán rájöttem, hogy a három volt angol gyarmat
is miért előzi meg az Egyesült Államok. Azért,
mert azok kevesebb lemaradó etnikummal rendelkeznek. Ha az Egyesült
Államokban is csak annyi latin-amerikai és afrikai fekete volna, az lenne a
másik három előtt. Kanada pedig azért az
első, mert az éghajlata hideg, nem mentek oda a latin-amerikaiak és nem volt
jelentős néger rabszolgaságuk.
Mivel az Egyesült Államokban
arról is van statisztika, hogy az ENSZ négy mutatójával hogyan állnak a
protestáns európaiak, a latinok, az afrikaiak és a kelet-ázsiaiak. Ebből
kiderült, hogy a négyükből az első az
Egyesült Államok, ha ott is a másik hároméhoz hasonló volna a latinok és a
fekték aránya.
A félreértések elkerülése végett,
nem fajok, hanem kultúrák között vannak
a nagy teljesítmény különbségek. Ezt a tény először Max Weber ismerte fel,
de ő még nem kulturális, hanem vallási különbséget mondott. A protestáns keresztény népek minden más
vallásúknál hatékonyabban működtetik a jelenkori társadalmakat. Szerinte az
angolszászok, a germánok és a skandinávok azért puritánok, mert puritán
kereszténységük. Nem vette tudomásul, hogy ez
a három etnikum, előbb volt puritán, minthogy protestáns keresztény lett. A
germánok jelentős hányada ugyan katolikus maradt, de puritán módon él.
Weber felismerésének módosítását
aztán az hozta, hogy kiderült, a
távol-keleti konfuciánus népek puritánabbak, mint a nyugati protestánsok,
és ráadásul még egyszer annyian vannak. Ezért Weber zseniális felismerése
módosul: A puritán népek annál
sikeresebbek, minél puritánabbak. Európában a skandinávok a leginkább
puritánok, ezért járnak az élen. A konfuciánusok pedig még a skandinávokat is
megelőzik, ezért aztán náluk is eredményesebbek.
Miért előny a társadalom homogenitása.
A történelmi materializmus,
vagyis a társadalomtudomány alapköve, hogy a
társadalom felépítményét az alépítménye határozza meg. Azaz a társadalom
optimális felépítménye akartunktól független, azt az alépítménye determinálja. Aki
ezt tudomásul veszi, az nem lehet forradalmár. Ebből azonban az is követezik,
hogy csak a homogén társadalomnak lehet jó a felépítménye. Homogén felépítmény csak a homogén alépítményre épülhet. Ezt
értelmezve az Egyesült Államokra, ahol a lakosság nagy többsége három kultúrára
oszlik, a protestáns puritánokra, a latin népekre és az afrikaiakra. Ez a három kultúra nagyon eltérő
felépítményt igényel, amire az ország egységes felépítménye csak kisebb
hatékonyságú kompromisszum lehet.
A kisebb államok fölénye.
Sokáig kerestem a kis államok
sikereinek okát. Ma már egyértelmű a számomra. A városállamokat a nagyobb társadalmi
homogenitás jellemezte. Nem voltak visszahúzó, elmaradott területei. Ez
különösen jellemző volt a kicsi vízgyűjtő területekre tagolt Európában.
Európának egyetlen nagy, ha nem is óriás folyója, a Duna volt, de az is
nyugatról keletre folyt, a folyásával szemben alig volt hasznosítható. Márpedig
a társadalmak történelme azt bizonyítja, hogy az utolsó évezred előtt, minden
magas-kultúra a tengerbe ömlő lassú folyású folyamra épült. Az első nem folyamra épült magas-kultúra a
nyugat-európai, a természetes csapadékra épülő volt. Ez aztán gyorsan
megelőzte a folyamok vizével öntözött gabonát termelőket.
Az elmúlt hatezer év történelmét
az alapozta meg, hogy a végkorszak végét okozó felmelegedés mintegy 70 méterrel
felemelte a tengerszintet, ezzel visszaduzzasztotta Eurázsia és Észak-Afrika
folyamait, több tízmillió négyzetkilométernyi területet gravitációsan
öntözhetővé tett.
A magyar történészek sem
hangsúlyozzák, hogy a gőzhajók és a
vasút megjelenéséig számunkra volt az Atlanti Óceán, azaz Nyugat-Európa a
legnehezebben, illetve a legdrágábban megközelíthető. Ezt ugyan a vasút és
a gőzhajózás sem szüntette meg, de a nyugat-európai piacok mégis tizednyi idő alatt,
és költséggel elérhetőkké váltak.
Amennyire hangsúlyozták a Kárpát Medence vízrajzi egységét, annyira
elhallgatták, hogy a Kárpát Medence, a szállítási költségekkel mérve, a vasút
előtt nyugat felé izolált teljesen volt. Ezt jól jellemezte a tény, hogy Budapest a Kárpát Medence ideális
centrumában volt, de szállítási költséggel mérve, az Atlanti Óceántól a
legtávolabbi főváros volt.
Azt, hogy a magyar történészek
mennyire nem foglalkoztak azzal, hogy a
gazdasági kooperáció szempontjából viszonylag izoláltak voltunk. Ezt
számomra megvilágította a tény, hogy először az Oszmán Birodalom ismerte fel,
hogy innen csak a lábon elhajtott
vágóállat volt exportképes. Ez a felismerés tette számomra először érhetővé
a magyar történelmet. A magyar
nagybirtokos osztály először akkor lett gazdag, amikor a Szultán felismerte,
hogy innen nyugati piacra csak az élőállat értékesíthető.
De az oszmán hódoltságnak ennél
is sokkal fontosabb társadalmi következménye volt, hogy az élőállatok felvásárlását, polgárság hiányában csak az alföldi
jobbágyokra lehetett bízni. Még egyetlen magyar történész sem vallotta be,
hogy milyen szerepet játszott a magyar
parasztság polgárosodásban az élőállatokkal kereskedő jobbágyság. Ezek lettek
a történelmünkben az első magyar etnikumú polgárok. Ennek felismerését
elsősorban Erdei Ferencnek köszönhettem. Pedig az 1847-es népszámlálás adatai
már egyértelművé tették, hogy az első
magyar etnikumú polgárok az Oszmán Hódoltságban élő magyar parasztpolgárok
voltak. Erről, Erdeitől eltekintve, senki nem beszélt.
A magyar társdalom polgárhiányos volt.
A második világháború után a
fiatal marxista történészek ismerték fel először, hogy Európában két
államalkotó nép, a lengyel és a magyar sok úrral és kevés polgárral rendelkező
volt. A nyugat-európai feudális társadalomban az uralkodó földbirtokos osztály,
a nemesség nagyon keskeny, de gazdag réteg aránya 1 százalék volt. A lengyel és a magyar etnikumban a nemesek
aránya azonban tízszer szélesebb, ezért a többsége szegény volt. Ezzel
szemben a nyugat-európai feudális társadalomban hatszor több volt a polgár,
mint a nemes, de etnikai tekintetben mind a földesurakkal, mind a néppel
azonosak voltak. Franciaországban a lakosság óriási többsége francia volt, de
ez vonatkozott a földesurakra és a polgárokra is.
Magyarországon a lakosság fele
volt magyar, a nemeseknek viszont szinte csak magyarok voltak, az arányuk a
magyar etnikum tizedét érte el. Ezzel szemben a lakosságunk alig egyetlen
százaléka volt polgár, de ezek szint mind etnikailag idegenek voltak. Mint már
említettem, az első magyar polgárok az Oszmán Hódoltság városainak módos
parasztjai voltak. Ezek büszke polgárok voltak a városukban, de ki voltak zárva
a nagypolitikából, amit az arisztokrácia uralt.
Ez volt jellemző ezer évig.
A magyar társadalom a kiegyezés után.
A vasúthálózat kiépülése
felgyorsította a társadalom polgárságigényét. Erre a politikai hatalom
birtokosai, az arisztokrácia nem is reagált, rangján alulinak érezte. A
polgársághiányra szinte csak az eddig izolált zsidó etnikum reagált. Rávetette
magát a kereskedelemre, majd az iparra. Bámulatos gyorsasággal gazdagodott. A
magyar társadalmi fejlődés élcsapata lett. Az első világháború előtt a lakosság
mintegy 6 százalékát tették ki. Nekik köszönhetően, szinte elértük a nyugati
társadalmak polgárságának a szintjét. Ráadásul, ezek magyarok akartak lenni,
magyarul beszéltek, nyugati szintre emelték a tudományok és művészetek rangját.
Ha nem is az ország, de a főváros és néhány város megközelítette a
nyugat-európai szintet.
A háborúvesztés megteremtette a
polgári társadalommá való átalakulás feltételeit. A Trianoni Magyarország átalakulhatott volna tőkés osztálytársadalommá.
E helyett előbb kelet-európai bolsevik, majd fél-feudális állam lett belőle. A
többségben zsidó polgárság uralmát azonban nem fogadta el nemcsak az
arisztokrácia és a nemesség szerepét tovább vivő úri középosztály, de a
lakosság többsége sem. Így lettünk a zsidóságot kiszorító fél-feudális állam,
amint a lakosság nagy többsége passzívan elfogadott. A magyar zsidóság nélkül a társadalmi modernizációhoz belső erő. Ezt
sem valljuk be, elismerjük, hogy
kegyetlenek voltunk a zsidósággal szemben, de azt nem valljuk be, hogy ezzel
magunknak ártottunk a legtöbbet.
Ezt a társadalmi szákutcát ugyan szétverte a szovjet megszállás,
megszabadított bennünket az urak uralmától, de olyan kelet-európai politikai
diktatúrát vezetett be, amit a lakosság óriási többsége még a két háború közti
fél-feudális rendszernél is rosszabbnak tartott.
A bolsevik megszállás azonban
normális társadalmi struktúrát hozott létre. Az arisztokrácia és az úri
középosztály uralmától ugyan nem kell félni, mert azok elfogytak. Az 2010-es
választást példátlan fölénnyel megnyerő, és a közvélemény nagy többségét
gondosan követő Fidesznek két oldalra oszlik meg az ellenzéke. Ezzel a
katasztrofális politikai összeomlás veszélye megszűnt. Nem fogunk felzárkózni, de jobban lemaradni sem. Homogénebb társadalmú
állam vagyunk, mint bármikor a történelmünk során. Ez ugyan nem sok, de nem is
kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése