Kopátsy Sándor EE
2015 05 30
Társadalomszemléletem
Túlnépesedés
Hetven éve,
földosztó mérnökként döbbentem rá, hogy a
magyar falvakban négyszer-ötször annyi ember él, mint amennyi ott optimálisan
megélhetne ott a község határában. Ez a felismerés különösen sokkoló
hatással volt rám, aki a népi írók táborában a földosztással akarta megoldani a
falvakban élők sorsát, és rettegtek attól, hogy a kevés gyermekvállalás a
nemzet gyöngüléséhez vezet. Rövidesen Baranyában lettem a Nemzeti Parasztpárt
titkára. Ráadásul ott élt Zengővárkonyban református papként Fülep Lajos, aki a
református parasztok egykézésének a veszélyére hívta fel a figyelmet, és a népi
írók nagy tiszteletét élvezte.
Engem az egykéző református parasztok
inkább arról győztek meg, hogy ők lényegesen jobban éltek, jobban iskoláztatták
egyetlen gyermeküket, mint a sokgyerekes katolikus magyarok. Az egykézés
sikerének egyik okát gyorsan felismertem, mivel csökkent az egykéző falvak
lakossága, egy lakosra több szántóterület jutott. Akkor a falusiak
életszínvonala még szinte csak azon múlt, egy lakosra mekkora termőterület jut.
Azt már csak egy
jó évtizeddel később tanultam meg, hogy a falvakon az egyke ugyan segíthet, de
az országon nem. A parasztkérdést csak
azzal lehet megoldani, ha a falvakban élők többsége nem a mezőgazdaságból való
megélésre kényszerül.
Egyrészt az agrártechnikai
forradalom töredékére csökkentette a mezőgazdasággal szemben támasztott
munkaerőigény, másrészt az életszínvonal emelkedésével csökkent az élelmezésre
fordított jövedelem aránya. A 60-as években az Egyesült Államok volt a
legnagyobb mezőgazdasági exportőr annak ellenére, hogy a munkaerőnek csak 5
százaléka dolgozott a mezőgazdaságban.
Végre
megtanultam, hogy a falvakban a szegénységet csak azzal lehet felszámolni, ha a
lakosság nagy többsége már ott sem a mezőgazdaságból él, hanem vagy a városokba
költözik, vagy odajár dolgozni. Ez vezetett a felismerésre, hogy a parasztság jövőjét csak az iparosítás
oldhatja meg.
Egyre jobban
belemélyedtem a felismerésbe, hogy a gyerekeket sem a számuk, hanem egyre
inkább a minőségük alapján kell mérni, a
sikeresen felnevelt egyetlen gyerek is nagyobb társadalmi érték lehet, mint a
hat iskolázatlan. A gyerekek velünk született képessége a társadalmi és a
szülői környezettől ugyan független, a
képességek kibontakoztatása azonban elsősorban a családi környezettől függ.
Nemcsak az szerencse, hogy ki milyen
képességekkel születik, hanem az is, hogy milyen családba. Minden
nemzetközi tapasztalat azt bizonyítja, hogy a szülők jövedelme és iskolázottsága határozza meg elsősorban, hogyan
lesznek a vele született képességek kibontakoztatva.
A közvélemény
ugyan mindig világosan látta, hogy az egyetlen gyerekre több jut, és a szülők
is jobban vigyáznak rá, mintha többen vannak. Erről mégsem találtam felmérést.
Ezen azért botránkozok, mert korunkban a
gyermekek értékét már anakronizmus darabszámukkal mérni. Gyermekkorom
falujában a jobban boldoguláshoz elsősorban nagyobb vagyon kellett. A falusi
közvélemény nem tévedett sokat, ha a fiatalokat a várható örökségük nagyságával
mérte. Akkor az volt a szerencsés, aki módosabb családban született. Ma már, és a belátható jövőben az
szerencsés, aki valamilyen kiemelkedő képességgel születik, és a szülők ennek
kifejlesztését eredményesen képesek megoldani.
Ma is szerencse
vagyonos és iskolázott családba születni, mert az ilyen szülők jobban biztosítsák
a veleszületett képesség kiművelését. Ebben nagy segítség a szülők nagyobb
jövedelme, és magasabb iskolázottsága. Pedig a szülők magasabb jövedelme és
iskolázottsága szinte garanciát jelent a gyermekük jobb iskoláztatására.
Nálunk az ilyen
felmérésekkel nem vesződnek, de láthatjuk, az Egyesült Államokban, ahol a
családok felső tizedében születettek 90 százaléka 40 éves korában a lakosság
felső ötödében marad.
Száz éve a
társadalmi hovatartozást elsősorban az öröklött vagyon határozta meg, ma a szülők által biztosított iskolázottság
a legfontosabb, a legnagyobb családi örökség. Ha a közgazdaságtan a
tudásvagont, a szellemi vagyont is termelési tényezőnek tekintené, kiderülne,
hogy korunk legnagyobb értékű családi
öröksége az iskoláztatás.
A klasszikus
közgazdaságtan vagyonnak csak a fizikai vagyont tekinti, és a szellemi vagyon
szerepét ugyan tudomásul veszi, de csak akkor, ha a fizikai vagyon, vagy a
munkaerő árában megjelent. Nemcsak a többlet munkaerő termelését, de még annak az
értéknövelését sem veszi számon vagyonképzésként. Elméletben ugyan a közgazdaságtan sem tagadja, hogy a jelenkori fejlett
társadalmak egyre inkább tudásalapúak, de a tudásvagyon gyarapítását sem
tekinti felhalmozásnak. Jellemző, hogy az oktatási ráfordításokat fogyasztásnak
tekinti.
A társadalmak
életterének eltartó képessége
Mivel a
társadalom elsődleges gazdasági célja az egy lakosra jutó jövedelem
maximalizálódása, ebből az következne, hogy a közgazdaságtan elsődleges feladata az egy lakosra jutó jövedelem,
fizikai és szellemi vagyon maximalizálása.
Ezt a
közgazdászok közül néhányan már korábban is felvetették, és érdekes módon, csak
az ENSZ méri három mutató, az egy lakosra jutó, fogyasztói áron mér nagysága, a
várható életkor és az átlagos iskolázottság alapján a tagállamok társadalmi
fejlettségét. A közgazdaságtudomány azonban ezt a mércét nem is használja.
Számára az országok nemzeti jövedelmének változása az útmutató. Ezzel
kikapcsolja a lakosság számának a változásai hatását. Lehetőséget ad arra, hogy
Indiát az éves 2-3 százalékos lakosságnövekedésével, közel azonos fejlődésű
társadalomnak állítja be, mint az éves néhány ezrelékes lakosság növekedésű
Kínát. Közös sikerűnek állítja be az elviselhetetlenül túlnépesedő Indiát, a
három elsődleges társadalmi célt a legjobban teljesítő Kínát. Holott az egy
lakosra jutó jövedelemben, vagyonban, vérható életkorban és iskolázottságban
nagyságrendi különbségek vannak.
Ez a logikai
hiba vezet oda, hogy a BRIC négyest, Brazíliát, Indiát, Oroszországot és Kínát,
közös fogalomba vonják. Holott a négy között Kína az egyetlen utolérő, a másik
három lemaradó.
Még elrettentőbb
ostobaság az, hogy a Szahara alatti Afrikai országok gyors gazdasági fejlődéséről
beszélhetnek, holott az emberiség történelmének a legnagyobb katasztrófája felé
rohanó túlnépesedők.
Azt már az 50-es
évek elején megtanultam a Rácz-Bródy könyvből, hogy az egy lakosra jutó fizikai vagyon büntetlenül nem csökkenhet.
Vagyis minden országban a nemzeti jövedelemmel párhuzamosan nemcsak a
fogyasztást, de a vagyont is növelni kell. Ez pedig 3-4-szer nagyobb, mint a
nemzeti jövedelem. De azt még ők sem ismerték fel, hogy a nemzeti vagyonnak szerves
része a társadalom szellemi vagyona, ebben a munkaerő mennyisségének és
minőségének növekedése is. Márpedig a fizikai és szellemi nemzeti vagyon
együttesen 6-10-szerese az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek. Ekkor
számoltam ki, hogy a lakosság 1-2
ezreléknél gyorsabb növelésével járó felhalmozási igény belső forrásból nem
fedezhető.
Ezt mindeddig
csak Kínában ismerték fel, ők is csak 1990-től tették megkerülhetetlen
feladattá a gyermekvállalás olyan mértékű korlátozását, ami a fent említett
határon belül tartotta az ország lakosságának növekedését.
Azt fajunk létszámának növekedése tanúsította,
hogy egészen a 17. század közepéig, az 1 ezrelék alatt maradt. Az utóbbi 350
évben azonban 15-szörösére nőtt. Aki a létszámunk növekedése nélkül akarja
megmagyarázni, ennek a 350 évnek a történelmét, társadalmi fejlődésének
összefüggéseit, teljesen elszakadt a problémák megértésének lehetősségétől.
Ez a felismerés
vezetett oda, hogy megértsem az osztálytársadalmak elsődleges feladatát: a
halálozás szervezett fokozása addig, amíg a létszámnövekedés nem süllyed az 1
ezrelékes szint alá.
A vadon élő
emlősállatok szaporodása ugyan nem olyan egyenletes, mint az emberé, de
változatlan éghajlati viszonyok között, hosszú távon, még ezrelékkel sem
változik. Ennél gyorsabb szaporodás csak a fajok megjelenését követő időben és
csak addig volt lehetséges, amíg a létszámuk az életterük eltartó képességét
elérte, ettől kedve ahhoz igazodik. Ez volt fajunk történelmének első 95
százalékában jellemző.
Csak a
jégkorszak végét jelentő felmelegedés után vált fajunk a gyűjtögetőből
termelővé, vagyis életfeltételeit munkával megjavíthatóvá. Ennek következtében
kezdett el a várható életkor hosszabbodni. Ez azonnal az elviselhetőnél
gyorsabb népszaporulatot eredményezett.
Még nem
találkoztam olyan demográfussal, aki kimondta volna, hogy ösztönünk olyan szaporodási gyorsaságot eredményez, ami a húszas évek elejének
megfelelő várható életkor mellett nem okoz túlszaporodást. Vagyis az ember
olyan faj, amelyiknek szaporodása a nagyon rövid termékeny években nem okoz
túlnépesedést. Ha az ember munkájával
olyan mértékben javítja életfeltételeit, hogy a várható életkor meghaladja a
húszas évek közepét, szaporább lesz, mint amennyivel képes javítani az
életterének eltartó képességét. A gyűjtögetésről a termelésre áttért ember
spontán túlszaporodó fajjá vált. Biológiai elődeink szaporodási ösztöne annyi
termékeny év alatt biztosította a létszámának újratermelését, amennyi a 25 év
körüli várható életkornak megfelelt. Az ember, ha ennél tovább élővé vált,
túlnépesedik. Az ösztönének megfelelő szaporasága akkor éri el a maximumot,
amikor a várható életkor és a termékenység megszűnését eléri.
Ezen a határon
belül, mivel a szexuális élettel járó megtermékenyülést nem lehetett kikerülni,
vagyis nem volt megoldva a fogamzásmentes szex, az emberi faj spontán egyre
szaporább lett.
Ebben a helyzetben spontán, tudatunktól
függetlenül, olyan társadalmi felépítmény jön létre, ami úgy fokozza a
hallozást, hogy a népesség növekedése ne haladja meg az éves 1 ezrelékes
sebességet.
Ezért aztán a felmelegedés után olyan
társadalmak alakultak ki, amelyek a megnövekedett születésszámhoz igazították a
halandóságot.
A
grafikonon ábrázolt népességalakulás okai.
Javultak az életfeltételek.
A gabonatermelő
és a pásztorkodó társadalmak az életterük eltartó képességét megsokszorozták.
Az önözött gabonatermelés a
gyűjtögetéshez képest, mintegy százszorosára növelte a lakosság eltartó
képességet. Az önözhető terület ugyan a gyűjtögetés területének húszadát sem
tette ki, de biztosította, hogy fajuk létszámának többsége ezen a viszonylag
kis területen élhessen. A létszámánál is fontosabb volt, hogy a lakosság sűrűsége lehetővé tette a
gyorsabb tapasztaltcserét és a munkamegosztást. Az utóbbi mintegy hatezer
évben ezek az ázsiai és észak-afrikai kultúrák voltak a fejlődés élcsapatai.
Nélkülük sokkal hátrább tartana fajuk fejlődése.
Az öntözött
gabonatermelésnek a másik előfeltételét még senki sem határozta meg. Szükség volt az ember erejét megsokszorozó
háziállatra. A talajművelést, a szárazföldi anyagmozgatást és a
trágyatermelés csak az ember fizikai erejét lényegesen meghaladó háziállattal
lehetett megoldani. Ahol ez hiányzott,
nem jöhetett létre a szántóföldi gabonatermelés. Erre tanított meg bennünket
Európa, Amerika és Ausztrália története.
Európa csak akkor vált magas-kultúra eltartóvá, amikor térségében is megjelent
a szarvasmarha, és télállóvá vált a gabona. Ez a magyarázata annak, hogy Európa
szimbóluma a bika volt.
Amerikában és Ausztráliában a
szántóföldi növénytermelés csak akkor jelent meg, amikor az európai telepesek
igavonó állatokkal érkeztek.
A technikai forradalmak között nem
hangsúlyozzák a szántást, a szárazföldi termékmozgatást és a trágyát biztosító
házi állatok megjelenését. Pedig ez volt az első technikai forradalom, ami
nélkül nem történhetett továbblépés.
A pásztortársadalmak.
Nagyon keveset
tudunk a háziállatok domesztikálódásról. Véleményem szerint, az is csak a
klímaváltozással magyarázható. A klímaváltozás óriási fajtapusztulással járt. Csak az olyan állatok domesztikálhatók,
amelyikek a megváltozott természeti környezetben kipusztultak volna, ha ez
ember nem biztosítja az élelmezésüket és itatásukat. Mivel Amerikában és
Ausztráliában az éghajlatváltozásnak nem volt olyan hatása, mint Ázsiában és
Afrikában. Amerikában volt ugyan egyetlen olyan növényevő, az ember fizikai
erejét sokszorosan meghaladó állat, a bölényt, de azt nem fenyegette az amerre
szorulás. Ezért aztán az új világban nem is történhetett meg a szántóföldi
növénytermelésre vagy állattartása épülő magas-kultúra.
Csak megjegyzem,
hogy Európában sem volt. Európában csak akkor alakulhattak ki pásztortársadalmak,
amikor a Közel-Keletről behozták a szarvasmarhát. Ezért tartották a bikát a kis
kontinensünk szimbólumának. Mivel a görög és a római kultúra kenyere még a
Közel-Keletről és Észak-Afrikából behozott búza és árpa volt, ezt a két
kultúrát még csak a közel-keleti behúzódásának tekinthetjük. A földművelés
pedig csak akkor alakulhatott ki, amikor a közel-keleti gabonák elviselték a
Golf Áram által mérsékelt telet, és megelégedtek a természetes csapadékkal. Európában
az igazi, minőségileg más földművelés csak az időszámításunk utáni első
évezredben alakul ki.
Az Európa nyugati felén kialakuló
földművelés egészen új termelési forma volt, az első abban, hogy a gabonát nem
kellett önözni, csupán a természetes csapadékra épült. Első abban is, hogy az
állattenyésztés párosulhatott az állattartással, és földek talajerejét
biztosító trágyázás üzemi szinten kiegészítette a szántóföldi növénytermelést.
Európa
nyugati felének élettere megtízszereződött
Amerika
felfedezése idején az emberiség létszáma még a félmilliárd alatt volt, és az 50
millió négyzetkilométer területű Amerika és Ausztrália viszonylag lakatlan
volt. Ott akkor az emberiségnek tizede sem élt.
Amerika
felfedezését a történészek is fajunk történetében korszakalkotó jelentőségűnek
tekintik, de nem hangsúlyozzák, hogy ezzel
Nyugat-Európa a saját életterének tízszeresét szerezte meg magának. Amíg az
emberiség kilenctizedét eltartó kultúrák élettere már nagyon túlnépesült, a kicsi és viszonylag ritkán lakott
Nyugat-Európa élettere tízszeresére nőtt. Elsősorban ezzel magyarázható,
hogy Amerika betelepülésével felgyorsult az emberiség száma. Az időszámításunk első 1650 évében mintegy
300 millióval nőtt a létszámunk, ez után kétszáz év alatt megkétszereződött. A
20. században pedig ötszörösére nőtt. Aki nem ezt a népességgyorsulást
tartja az előző század legfontosabb történelmi eseményének, nem értheti meg,
ami a 20. században történt.
Fajunk
kontraszelekciója.
A létszámunk
robbanásszerű növekedésénél is nagyobb hatása volt annak, hogy ez a népességrobbanás keményen kontraszelekciós
módon folyik. Az elmúlt száz évben a leglassabb létszámnövekedés a két
leggyorsabban fejlődő kultúrában, Nyugaton a protestánsban, a Távol-Keleten a
konfuciánusban történt. A leggyorsabb népességnövekedés pedig a fejlődésre
legkevésbé alkalmas Afrikában van.
A
kontraszelekció a gyorsan fejlődő élvonalon belül is jellemző. A fejlett puritán társadalmakban a lakosság
alsó harmada gyorsan szaporodik, a felső pedig gyorsan fogy. Ezt ugyan a
közvélemény érzi, a társadalomtudomány azonban lapít. Még nem láttam olyan demográfiai
munkát, ami kimutatta volna a társadalmi rétegek eltérő szaporulatát.
Az alacsonyabb
rétegek magasabb szaporodása nem azért kontraszelekció, mert ott kevesebb a
vele született képesség, hanem azért, mert
a vele született képességek kibontakoztatása elsősorban a családi környezet
minőségétől függ.
Életem egyik
nagy vágya elérhetetlen marad, olyan statisztikai feldolgozás, hogy milyen családi környezetben milyen a
felnevelés eredménye. Azt ugyan a vak is látja, hogy a jómódú és iskolázott
szülők gyermekei mekkora előnyt élveznek a képességük kifejlesztésében, de a
tudományos feldolgozás hiányában nincs elég ereje a tudományos bizonyításnak.
Arra inkább
találhatók bizonyítékok, hogy a
felnevelés eredménye mennyire függ a kultúrától. A világ nagy egyetemein,
amelyeken sok a más kultúrából, más országból érkező diák, egyértelműen kiderül
a nyugati zsidóság, és a távol-keleti
konfuciánusok fölénye. Mindkét esetben egyértelmű a kulturális örökség.
Az Európában élő zsidók évezredek óta
képezték a gyerekeket. Háttérbe szorított helyzetükben tudták, hogy csak a
képességükre számíthatnak. Arról sem találtam tanulmányt, mivel magyarázzak,
hogy a zsidó értelmiség milyen kiemelkedő volt az első évezred második felében
az arab, mohamedán kultúrán belül, aztán a környezetével együtt visszasüllyedt.
Európában azonban a zsidó etnikum az ipari forradalom, és különösen a
vasúthálózat kiépítése során példátlan fölénybe emelkedett. A Nyugaton élő zsidóság 20. század első
felében a világ legiskolázottabb, leggazdagabb etnikuma lett. Ugyanakkor a
Közel-Keleten maradtak a környezetük alacsony színvonalán maradtak. Az Egyesült
Államokban külön mérik a neofita és az ortodox zsidóság eredményét, és az
előbbiek az élen állnak, az ortodoxok pedig az arabok szintjén vannak. A nyugati és a közel-keleti zsidóság közti
óriási különbség azonban Izraelben a legvilágosabb.
Max Weber jó
száz éve felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmat
a protestánsok másoknál hatékonyabban működtetik. Azt ugyan világosan
láthatta a saját környezetében is, hogy a protestánsoknál is hatékonyabbak az
európai zsidók, mégsem említette meg. Azt még nem láthatta, hogy a protestánsoknál is hatékonyabbak a
távol-keleti protestánsok.
A jelenkorban azonban látni kellene, hogy
melyik kultúra milyen hatékonyan építheti a társadalmát a tudományos és
technikai forradalom alépítményére.
A távol-keleti
konfuciánusok sikerére ugyan nagyon egyértelmű a magyarázat, mégis elhallgatjuk.
Ezt a kultúrát évezredek óta a mandarin rendszer működtette. Abban a társadalmat
a császár akaratának végrehajtását, kormányzást az oktatási rendszerükben
szelektált mandarinok hajtották végre.
Ezért a közvéleményükben tudatosulhatott, hogy az érvényesülés egyetlen útja az
iskolai teljesítmény. A szülők tudják, hogy a gyermekeik kiemelkedése csak
az iskolai teljesítményük alapján lehetséges.
Ezzel szemben a
Nyugaton egészen más társadalmi elit hajtotta végre az uralkodók akaratát. Az ipari forradalomig, a társadalmi
pozíciók szinte csak vérségi alapon öröklődtek. A szülők nevelési szerepe
csak a saját körükben való helytállásra irányult.
Kivétel képezett a keresztény egyház. Az
azonban a vagyonára vigyázás érdekében elzárta a képzett klérus tagjait a
házasságtól, a gyermekvállalástól. Azt ugyan gyakran emlegették, hogy a
családalapítás hiányának mik az embertelen következményei, de arra senki sem
utalt, hogy ezzel elzártuk a
gyermeknevelésre legalkalmasabb réteget attól, hogy szülőként értelmiséget
nevelhessen. Ennek felmérésére a reformáció kínált volna először alkalmat.
Én akkor lettem
figyelmes rá, amikor a Fasori Lutheránus Gimnázium világra szóló sikerének
okait kerestem. Rájöttem, hogy ebben a középiskolában a virágzó Budapest zsidó polgárainak gyermekei
kerültek közösségbe a lutheránus papok gyermekeivel. A legtehetségesebb
zsidóság és a magyarságában erős lutheránus értelmiség gyerekei hathattak
egymásra.
Érdekes volna
feldolgozni, hogy Erdély aranykora mennyit köszönhetett annak, hogy a protestáns
papok Nyugat-Európában végeztek teológiát, és a gyerekei csak akkor lehettek
papok, ha a protestáns Nyugatra mentek teológiát végezni. Azt, hogy a Habsburgok
mennyire vad protestáns-ellenesek voltak, ha nem is tanítjuk, tudjuk, de azt,
hogy éppen ennek köszönhetően lettek a papjaik nyugatosak, nem gondoltunk.
Diákkoromban az
első történelmi leckét Móricz Zsigmond Erély aranykorának a bemutatása adta. A
tudományos érveket, az alföldi magyar falvak paraszt polgárosodását pedig Erdei
Ferenctől tanulhattam. A népi kollégiumokkal való kötődésem pedig rávilágított
a református kollégiumok történelmi szerepére. Ezért érett meg egyre jobban
bennem a magyar történelemfelfogás
megszabadítása a katolikus klérus érdekét szolgáló személetétől.
Másként,
kedvezőbben alakulhatott volna Európa egyébként is páratlanul sikeres
történelme, ha a papoknak is lehetett volna családjuk, az európai értelmiség
java is nevelhetett volna értelmiséget. Mi magyarok ehhez kedvező alkalomhoz
juthattunk volna az oszmán hódoltság tapasztalati alapján. A szultán apparátusa
is valójában mandarin rendszerre épült. Abban is a társadalmi elitet az
iskolarendszer szelektálta, akárcsak a keresztény egyház klérusába jutást és
érvényesülést.
Az
optimális eltartó képesség
Kevés kérdésemre
találtam kevesebb magyarázatot, hogy miért nem azzal kezdődnek a
társadalomtudományok, hogy mikor, mekkora volt az adott élettér eltartó
képessége, és mi lett volna, ha a
társadalom elsődleges célja nem a népesség elviselhetetlen sebességét fékező
halálokozás lett volna.
Minden, amit az
osztálytársadalmak ellen felhoznak, szükségszerű volt. Mivel a születés nem volt szabályozható, a túlnépesedés ellen csak a
nyomor fokozásával, a kevesek pazarlásával, a fegyverkezéssel, a háborúk
közvetlen és közvetett vagyon és emberélet pusztítással és az ember
tudásvágyának üldözésével lehetett védekezni.
Még egyetlen
társadalomtudós sem vetette fel a kérdést.
Hogyan alakult
volna a létszámunk, ha a társadalom nem az eleve szegény többséget adóztatja,
ha az elvont jövedelem többségét nem fényűzésre, luxusra pocsékolják, hanem
„racionálisan” felhasználják, ha a munkaerőnek és a megtermelt jövedelemnek a
jelentős hányadát nem hadviselésre fordítják. Kiderült volna, hogy a
halálokozás helyébe a túlszaporodásból származott anarchia lett volna.
Számomra
egyetlen kérdés maradt sokáig megválaszolatlan: Miért volt az ember tudásvágya minden osztálytársdalom vallásában
eredendő bűn?
A zsidó, a
keresztény és a mohamedán vallás ezt a bűnünket kereken megfogalmazta, a többi
vallás csak a gyakorlatában tartotta a dogmák feletti kételkedést a fő, a
leginkább üldözendő bűnnek. Ma már tudom. Az osztálytársadalmak működési
logikáját nem lehetett volna megértetni, azt dogmákkal kellett elfogadtatni.
A vallások felett azért járt el az idő,
mert a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítmény, amelyben
a legfőbb erény a kételkedés, a tudásvágy kibontakoztatása lett.
A biblia ugyanis
a közel-keleti és európai osztálytársadalmak vallásának szent könyve volt. Az ember teremtésének idejét az
osztálytársadalmak, a termelésre épülők idejére tette. Eredetileg egy
szemita nép vallása volt. A szemita
zsidók vallásából Krisztusnak a zsidó vallás forradalmárnak a tanaiból a római
polgár, Szent Péter formált a több istenhittel kompromisszumokat kötő vallást a
Római Birodalom indoeurópai, elsősorban latin népei számára elfogadhatóbbat.
Viszonylag gyorsan, a szemita Mohamed a
bálványelemekkel teli kereszténységet felváltotta egy a szemita kultúrának
megfelelőbb, keményebben egy istent hívő vallássá.
Ezerötszáz évvel később a reformátorok
lényegében hasonlót tettek azzal, hogy a latin népek kereszténységét
visszavitték a keményebb egy istenben való hitre, ami jobban megfelelt az
angolszászok, a germánok és a skandinávok puritanizmusának.
Így sarjad ki a
kis zsidó nép egy istent hívő vallásából három világvallás.
Mára a háromból az utolsó, a nyugati
protestánsoké lett az ipari forradalom után a világ társadalmi élcsapata. Minden angolszász, germán és skandináv nép
társadalmai a világ legfejlettebbjei közé tartozik. Ezzel szemben nincs
katolikus, ortodox és mohamedán vallású népek között egyetlen a legfejlettebbek
között.
Valami azonban
kiderült, hogy a távol-keleti
konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak, a tudomány és a
technika forradalmához még hatékonyabban igazodók.
Az a tény, hogy
csak a puritán népek kerülnek az élvonalba, nem volt elég a
társadalomtudományoknak arra, hogy a kultúrának, a lakosság viselkedési
erkölcsének a gazdasági jelentőségével számoljanak. A közgazdaság olyan tudomány maradt, ami felülemelkedve a
tapasztalatokon, úgy viselkedik, mintha az erkölcs nem is volna fontos tényező
a társadalmi fejlődésben.
Szelekció.
Az
osztálytársadalmakat mintegy hatezer éve alatt többé-kevésbé pozitív szelekció jellemezte.
Mivel a fő halálok a nyomor, az alultápláltság volt, a gazdagabbak várható
életkora az átlagosnál lényegesen hosszabb volt. De erre vonatkozó adatokkal
nem találkoztam.
Csak egy tény
bizonyított, hogy a pásztornépek
halálozása kisebb volt. Ez következett a sokkal ritkább lakosság sűrűségből
és a jobb, többoldalú és fehérjében gazdagabb táplálkozásból. Erről sincsenek
adatok, de a tények egyértelműk, a pásztornépek időnként kirajzottak a
földművesek térségeibe. Ezt a termelési
módot ugyanis nemcsak nagyobb szaporaság, de az is jellemezte, hogy a lakosság
eltartó képességet az állatállomány eltarthatósága determinálta. A
pásztorok számára szigorú törvény volt a legelők állateltartó képességével való
számolás. Az adott legelő hozama és az itatóhelyek vízkapacitása keményen
meghatározta, hogy az adott területen mennyi állat tartható el.
Ugyanakkor köztudott, hogy a városok
lakosságának sokkal magasabb volt a halálozása. A történészek figyelem
kívül hagyják, hogy a városok
közművesítése és az egészségügy tudományos forradalma előtt, vagyis a 19.
század végéig, főleg a melegebb éghajlatú városokban elviselhetetlenül nagy
volt a halandóság. Olyan magas, hogy néha a túlnépesedő falvak örömmel a
városokba költöző lakossága sem volt képes a városok lakosságát szinten tartani.
Ennek markáns
példája volt az első évezred mediterrán térsége. A Római Birodalom összeomlását a városok lakosságeltartó képességének
összeomlása okozta. A történészek bonyolult okokban keresik a Római
Birodalom bukásának az okát. Pedig egyszerűen az volt, hogy a Közel-Keletről az importált gabonával
olyan betegségek kórokozói jöttek a közművekkel nem rendelkező, túlzsúfolt
városokba, ami ellen a latin népeknek nem volt immunitása. Még nem
találkoztam olyan adattal, hogyan csökkent az első századokban a mediterrán
városok lakossága. Pedig ez az egyetlen adat magyarázatot ad arra, miért szűnt
meg a birodalom. Mert a városokra épülő birodalomban megszűntek a városok.
Jó ezer évnek
kellett eltelni ahhoz, hogy az Alpoktól északra jelentős méretű városok lehessenek.
Márpedig jelentős urbanizáció nélkül,
nincs magas-kultúra. Az első évezred végén jelentős város csak
Konstantinápoly, és az andalúz térség városai voltak. Ezek is csak azért mert a
lakosságuk döntően közel-keleti szemita, arab és zsidó volt. Ezek ugyanis
immunisabbak voltak az őshazájukban évezredek óta jelenlevő kórokozókkal
szemben.
Vírusok és
bacilusok.
Bármennyire
fontos történelmi szerepet játszottak a vírusok és baktériumok az emberi faj
történetében, a történészek meglepően kevés figyelmet fordítanak a szerepükre.
A baktériumok nem szeretik a hideget. Ennek
az okát nem ismerem, de vitathatatlan, hogy a járványokat csak a kemény telek
fékezték meg. Az első évezredben csak a mediterrán városok pusztultak el. Igaz,
hogy akkor még nagyon kevés város volt az Alpoktól északra, de azok
megmaradtak.
A melegben a fehérjék nem voltak
tárolhatók. A húsok tartóssága csak a hidegben volt megoldható. Az élelmek tárolhatósága is fontos szerepet
játszott fajunk történelmében,
A történészek is
felnagyítják a vadászat jelentőségét, de említést sem tesznek arról, hogy a meleg éghajlat alatt a legértékesebb
állati termékek, a belsőségek, a velők szinte tárolhatatlanok voltak. A
ragadozók éppen azokat a testrészeket tartják a legfontosabb tápláléknak, a
melyek a melegben gyorsan romlanak. A meleg éghajlatú térségekben pedig ezek
fogyasztását még a vallásuk is tiltja. Ezzel szemben a hideg érhajlatban nemcsak
a húsok, de a belsőségek is korlátlanul tárolhatók. Az eszkimók az elejtett
fókát, halat, az összegyűjtött ikrát egész évre beoszthatják.
Annak, hogy fajunk a meleg égövből egyre
északabbra települt, az egyik oka, hogy északon az állati fehérjék tárolhatók
voltak. Márpedig fejlett agyunk energia gazdag táplálékra szorul.
Az ember történelmét elsősorban az agyának
igényéhez való alkalmazkodás jellemezte.
Darwin sem vette
tudomásul, hogy az emberi faj történetét nem lehet a mutáció és a szelekció
alapján megérteni. A fajfejlődésben a
fejlett agyunknak köszönhetően jelentünk minőségi változást. Mi vagyunk az
első faj, amelyik a környezetéhez nem a darwini alapon, hanem az eszével
igazodik. Az ember már a gyűjtögető életmódunkban egyértelműen az eszével
alkalmazkodott a természeti környezetéhez. A
nagyon eltérő természeti környezethez nagyon eltérő életmóddal alkalmazkodott,
de ennek ellenére, mint faj változatlan maradt. Ha a körülmények egészen
más természeti környezetbe hozták, könnyen átvette az új életormát.
Az embernek ez a
páratan alkalmazkodó képessége megnyilvánult abban is, hogy a négy évszakos
éghajlat által megkövetelt négy lényegesen eltérő éghajlati környezethez
igazodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése