Antony Atkinson:Inequality: What Can Be Done?

Kopátsy Sándor                EE                    2015 06 12

Társadalomszemléletem

Antony Atkinson:Inequality: What Can Be Done?

Poketty páratlan sikerű tudományos műve most a volt professzorát is könyvírásra késztette. Egyikükkel sem értek egyet, mert óriási tévedésük közös, a szellemi vagyon szerepét figyelmen kívül hagyják. Poketty könyve hatalmas és unalmas, Atkinson röviden és szellemesen ír. Kettejük között nem látok jelentős elméleti eltérést, csak a közös hibát. Mindketten ugyanazt a görbét vizsgálják, hogyan alakult a lakosság leggazdagabb 1 százalékának a részesedése a nemzeti vagyonból.

Az Egyesült Államokban és Britanniában szinte azonos volt a mutató. 1900-ban mindkét országban a vagyon ötöde volt az 1 százaléké. Ez 1980-ra, viszonylag egyenletesen 5-7 százalékra csökkent. 2010-re viszont 15-18 százalékra emelkedett. Ez a két nagyon hasonló görbe két iparosodott angolszász, puritán ország viszonylag párhuzamos történetét illusztrálja. Lényegében két olyan társadalmat, amelyek tipikusan olyan tőkés osztálytársadalmak voltak, amiket Marx is kritizált.

Ezekkel szemben kerestek jobb megoldást a marxista és a fasiszta diktatúrák, és ezek maguk is alapvető társadalmi átalakuláson mentek keresztül. A klasszikus tőkés osztálytársadalmuk átalakult össznépi polgári társadalommá.

Ahogyan Marxnak nem jutott az eszébe, hogy kora emberiségének többsége még tőkés osztálytársadalom sem volt. Piketty és Atkinson sem számolnak azzal, hogy a 20. század is társadalmi és gazdasági tekintetben nagyon heterogén volt. A világgazdaság élcsapata még döntően a gyarmattartó Nyugat volt. A tőkés osztálytársadalmak azonban már sorvadóban voltak. Ugyan nem vették tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, ami már nem engedte meg a tőkés osztálytársadalom önző elosztását, a lakosság értékesebb kétharmada felértékelődött, sokkal több jogot és képzettséget kívánt. Ezt a társadalmi igényt akarta kiszolgálni mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszer, és a tőkés osztálytársadalmak munkásmozgalmai. Ugyanakkor a gyarmatok egyre inkább megértek arra, hogy saját államuk legyen.

1940-re a fasiszta országokat belső támogatottságok és gazdasági sikerük imperialistává tette. Gyorsan kiderült, hogy velük szemben a gyarmattartók sem tudnak ellenállni, a tengerentúli puritánok segítségére szorultak. A háborút végül csak ezek támogatása vitte győzelemre. A háborút nyerésre vivő Egyesült Államok vitathatatlan katonai és gazdasági szuperhatalom lett.

Ezt a világpolitikai helyzetet ismerte fel Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, és a Szovjetunió imperialista fegyverkezését felhasználva, hidegháborús légkört alakított ki. A reális erőforrásait sokszorosan meghaladó Szovjetunió fegyveres ereje mind befelé, mind kifelé engedményekre kényszerítette a gyarmattartókat. Egyre több jogot kapott a saját lakossága, és egyre kisebb ereje maradt a gyarmatok megtartására.

A politikai erőviszonyoknál is fontosabb szerepet játszott azonban a tudományos és technikai forradalom felerősödött a minőségi munkaerő igénye. Aminél olcsó munkaerő gyorsan leértékelődött, a minőségi pedig egyre értékesebb lett. Ezért, ha a közgazdászok vagyonértéknek tekintenék a munkaerő árát, egészen más képet kapnának. A 20. század elején a munkaerő viszonylagos értéke a minimumon volt, azóta a felső minőségi négyötöde a többszörösére nőtt. Becslésem szerint, a fizikai és az emberi vagyon, vagyis a tőke és a munkaerő értékaránya a század során megfordult. A leggazdagabb 1 százalék teljes vagyonának részaránya a tejes vagyonhoz viszonyítva, a vizsgált száz év alatt folyamatosan csökkent.

Amennyiben a munkaerőt is vagyonnak tekintjük, minden olyan közgazdaságtani mű talaját veszti, ami nem számol a munkaerő értékével. Ezt a hibát Marx is elkövette azzal, hogy a munkaerő alacsony árát, a tőkéstulajdonnal magyarázta, nem vette figyelembe, hogy a munkaerő is termelési tényező, amiből minden osztálytársadalomban több, és minőségében jobb volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ha valamikor, ez a 20. században volt a leginkább jellemző. Ebből fakadt, hogy a gazdag országokban a tőkések a hazai munkaerejüket drágának tartották, és a tőkéjüket az olcsóbb munkabérű országokba vitték.

Ezért aztán a fél-perifériák az olyan megoldást keresték, amivel a munkaerejük foglalkoztatását képesek megoldani. Meg is oldották egy ideig a közmunkákkal és a fedezet nélküli pénzteremtéssel. Ahogyan azonban az ilyen alacsony szakmai értékű lehetőségek kimerültek, a fasizmusok fegyverkezésbe, majd felfegyverkezve, imperialista háborúkba kezdtek.

A munkanélküliek közmunkákkal való foglalkoztatást eredményesen csak az Egyesült Államok és a náci Németország oldotta meg azzal, hogy a közúti hálózatát modernizálta. A nyugat-európai tőkésállamok úgy érezték, hogy a gyarmatok kizsákmányolása révén átélik a foglalkoztatási válságot. Ezért aztán a fasiszta államok által kezdeményezett háború felkészületlenül találta a polgári demokráciákat.

Az Egyesült Államok is csak azért élte túl a munkanélküliek foglalkoztatását, mert a háborúba lépett, annak gazdasági bázisa lett. Utána a Roosevelt által Jaltában megalapozott hidegháború oldotta meg a foglalkoztatást, és a nyugat-európai államok összefogását, az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezésű Szovjetuniótól való félelem garantálta.

Közben a tudományos és technikai forradalom hatására kielégíthetetlen mértékben megnőtt a minőségi munkaerővel szembeni kereslet. Ezzel megszűnt a minőségi munkaerő kizsákmányolhatósága. Ezzel lelepleződött a marxista ideológia, ami a munkaerő kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. Azt a munkaerőt, amelyikből hiány van, éréke felett megfizetik. A minőségi munkaerő ára egyre emelkedet, a megkövetelt munkaidő és munkafeltétele egyre rövidültek. A munkaerő felső kétharmadának az ára egyre emelkedett, az alsó minőségi harmad pedig egyre inkább hasznosíthatatlanná vált.

Kiderült, hogy a termelési tényezők hozadéka, a tőke profitja és a munkaerő ára az érték fölé emelkedik, ha a kereslete meghaladja a kínálatát és fordítva. Ezzel nemcsak a marxizmus, de Piketty és Atkinzon logikája is értelmetlenné válik. Mind a vagyon, mind a munka hozadéka független a tulajdonviszonyoktól, azt keresletének és kínálatának aránya determinálja.

A jelenkor oktatási igényét vizsgálva ismertem fel, hogy két ágazatban, a művészetekben és a versenysportban, ahol a képesség az elsődleges, nemcsak a képzési mód, de a jövedelemelosztás mindig olyan volt, mint a tudományos és technikai forradalom igényéhez alkalmazkodó társadalmakban. A legjobbak mesés jövedelemhez jutnak, a nagy többség pedig meg sem élhet belőle. A társadalom azonban nem engedheti meg magának, hogy a munkaerő jelentős hányada munkátlan maradjon, mert a következő nemzedék felnevelésében ezek is részt vesznek. Ezek foglalkoztatása csak akkor oldható meg, ha a foglalkoztatásukhoz a társadalom segítséget ad. Vagyis a foglalkoztatásukkal járó költségekhez a társadalom is hozzájárul. Ennek a hozzájárulásnak akkorának kell lenni, ami biztosítja a foglalkoztatásukat. Ezt először bérjárulék kedvezményekkel, annak elengedésével kell biztosítani. De ha ez sem elég, még a bérük egy részének vállalásával is támogatni kell. Fel kell ismerni, hogy a tartós munkanélküliség annál nagyobb kárt okoz, minél kisebb a munkaerő éréke.

Ezért a normatív foglalkoztatási feltételek nem oldhatják meg a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatást. A társadalom érdeke a magas foglalkoztatás, ennek szintjét a 80 százalék közelében kell tartani. Csak az olyan foglalkoztatás felel meg a társadalom érdekének, ami ilyen magas foglalkoztatást biztosít. Ezt pedig csak olyan foglalkoztatás biztosítja, ami a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos foglalkoztatást biztosít.

A marxizmus és a két könyv sikere azt bizonyítja, hogy nemcsak a közvéleményt, de még a társadalomtudományt sem az izgatja, hogyan lehet minél többet elosztani, hanem az, hogyan lehet az adottból többet kapni. Ez a társadalom tagjainak egyéni érdeke, a társadalomé, és rajta keresztül az egyéneké azonban a minél nagyobb vagyonból történő részesedés. Ma, aki Norvégiában, vagy az Egyesült Államokban születik százszor jobban élhet, mint ugyanazzal a képességgel Kongóban született. Ezért a társadalomtudomány feladata minden társadalmat abban segíteni, amivel leggyorsabb sebességre képes.

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire olyan társadalom a leghatékonyabb. A hatékonyság a jelen viszonyok között a munkaerő minőségétől függ. Ezért a társadalom jelenkori elsődleges követelménye a minél jobb munkaerő felnevelése.

A lakosság változása.

A tapasztalatok szerint a munkaerő mennyiségének változása az első feladat. A tények azt bizonyítják, hogy a mennyiségi változás csak lassú, 1-2 ezrelékes lehet. Ezért minden társadalomnak biztosítani kell, hogy a népességszáma ne gyorsan változzon. Ezért a gyermekvállalás mennyiséi szabályozása, társadalmi feladat.

Fajunk történelmének általános tanulsága, hogy a népszaporulat mindig elviselhetetlenül meghaladta a társadalom optimális eltartó képességét.