Az egy gyermekes család

Kopátsy Sándor                 ED                   2015 06 12

Társadalomszemléletem

Az egy gyermekes család

Kínában először a hetvenes évek végén hirdették meg az egy gyermekvállalás indokoltságát. Jó tíz évvel később vezették be, kemény követelményként. Ennek következtében az óta mintegy 500 millióval kevesebben születek, mintha folytatódik a korábbi évtizedekben jellemző népesség növekedés. Ezt a számot amerikai kutatóintézet állapította meg. 1980 óta India népessége 600 millióval nőtt. Hasonló gyermekkorlátozás esetében a jelenlegi számunk nem 7.5, hanem 5 milliárd lenne. Vagyis egészen más, mint amilyen most, és még inkább más, amilyen lesz a század derekán.

Ezért nem lehet kétségbe vonni, hogy a kínai gyermekkorlátozás a történelem talán legfontosabb eredménye. Az emberiség kevésbé fejlett háromötödében ugyan nem lett volna olyan páratlan siker a következménye, mint Kínában volt, de ott is példátlan következményei lettek volna. Lényegesen jobbak lennének az egy lakosra jutó mutatók, és kevésbé katasztrofális az elkerülhetetlen jövő.

Az sem vitatható, hogy Kína elmúlt negyed százada nem közelíthette volna meg az elért eredményét, ha 500 millióval több lakosa lenne. A gyermekvállalás drasztikus csökkenése ellenére 300 millió új munkahelyet és urbanizációt létesítettek, de még ezt is csak azért tudták ilyen szinten tartani, mert a bevándorlók nem élvezhetnek számos, a város korábbi lakóinak járó szolgáltatást. A gyermekvállalás korlátozása volt az első feltétele annak, hogy amíg a kommunista uralom első negyven éve és a reformot követő negyedszázad között változott. Az előbbi minden tekintetben kudarc volt, az utóbbi sehol másutt tapasztalható fejlődés. Azt azonban hozzá teszem, hogy az első szakasz nélkül a másodikra nem kerülhetett volna sor. A kudarcos szakaszról is az a véleményem, hogy Mao volt a 20. század legjelentősebb politikusa, a későbbi siker kovácsa. Ezt csak az értheti meg, aki a történelmet formáló szereplőket nem az alkalmazott módszerei, hanem a következményei alapján ítéli meg. Kína joggal tartja Mao-t a felemelkedése atyjának.

A Nyugat liberális politikusai és társadalomtudósai az egy gyermekes család szerepét negatívan ítéli meg, a társadalom elöregedését katasztrofálisnak tartják.

Most egy kínai egyke könyvét magasztalják, aki a szubjektív élményei alapján sorolja fel az egyetlen gyermek szomorú élményeit. Nem kételkedem, hogy a könyvnek nemcsak Nyugaton, de Kínában is sikere lesz.

A minden családban egyetlen gyermek szerintem sem a legjobb megoldás, mert még ennél is eredményesebb volna az országos átlagban egy gyermek, de az alsó negyedben jobb volna az egy se, a felső tizedben pedig a korlátozás teljes megszűnése.

A kínai társadalom érdeke, hogy a gyerekszám országos átlaga 1 körül legyen, de ezen az átlagon felül csak az átlagosnál lényegesen jobb felnevelést ígérő családoknál lehessen több. A vállalható gyermekszám a család felnevelési képességétől függjön, de úgy, hogy egy nagyon szegény és túlnépesedett társadalomban az átlag az 1 közelében legyen, a gazdag és fejlettben pedig 2.

Becslésem, és az Egyesült Államok adatai szerint a felső jövedelmű és iskolázott családokban születettek gyermekeinek 95 százaléka 40 éves korában a felső két tizedben lesz, azaz a legfelső tizedben születettek felnevelési esélye az átlagos érték mintegy ötszöröse, ezzel szemben az alsó két tizedben születettek nagy többsége ebben is marad. Becslésemen azért lehet vitatkozni, mert ezt nem meri felmérni a tudomány. Ha nincs bizonyíték, könnyebb az elhallgattatás. A közvélemény pedig felmérés nélkül is tisztán látja.

Az említett könyv szerzője ugyan utal arra, hogy az egy gyermek kikényszerítése előtt sokkal nagyobb volt a szegénység, de számokat nem közöl. Pedig azok nélkül nehéz a vita. Kínában ma az egy laksora jutó jövedelem hatszor magasabb, mint 1980-ban volt. Ennél is nagyobb a különbség, ha a sokgyermekes családokat hasonlítjuk össze az egyetlen gyermeket nevelőkkel.

Nem hiszem, hogy 1980-ban volt olyan kínai család, ahol arról álmodhattak, hogy 35 év múlva hatszor gazdagabbak lesznek.

Az ENSZ PIZA felmérései szerint az egyetlen gyerekek iskolai eredményei óriásit javultak. Márpedig a társadalomnak egyre inkább nem több, hanem kiműveltebb emberfőkre van szüksége. Márpedig néhány kínai nagyváros oktatási rendszere még az élenjáró Távol-Keleten is az élenjárók között van.

Jelenleg 300 ezer kínai diák tanul nyugati egyetemeken. Mindenütt az élvonalban szerepelnek, tehát nem ártott meg nekik a családi kényeztetés.

Hetven éve vágyom az olyan felmérésre, hogy a felnevelés eredménye hogyan függ a gyermekszámtól. Szerintem, nagyon. Főleg a még szegényebb országokban. Ezt a baranyai egykéző református falvakban már a háború után láthattam. A magas képzés még ott is drága, ahol nincs tandíj. Csak a nagyon gazdag családokban nem számít, hogy egy vagy négy gyermeket iskoláztatnak.

Azt ugyan nem tagadom, hogy a nagyobb családnak is vannak előnyei, de csak bizonyos szint felett. Magam is sokat köszönhetek annak, hogy meg kellett tanulnom, nemcsak szerényen élni, de a pénzkeresést is.

Azt pofátlanságnak tartom, hogy az EU bírálja Kínát, annak ellenére, hogy az negyed százada háromszor akkora lakosságával négyszer gyorsabban növekszik. Botránkozom azokon, akik az életben nem az eredmény alapján minősítenek, hanem attól függetlenül filozofálnak.