A földünk eltartó képessége

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 06 20

Társadalomszemléletem

A földünk eltartó képessége

Ezt az írást az emberiségnek három napirenden lévő legfontosabb eseményhez való hibás hozzáállás kényszeríti ki belőlem.

A liberálisok azon háborognak, hogy a jelenleg már neki lendült bevándorlási hullám ellen Magyarország határkerítéssel védekezik. Elfelejtkeznek arról, hogy a számukra két legerősebb tábor, az Egyesült Államok és Izrael, a kerítésépítésben az első helyen áll a világon.

A tudósok az éghajlatváltozástól megriadva a káros anyagok kibocsátásával riogatnak. Csak azt látják, hogy a gazdag országok a legnagyobb fajlagos kibocsátók. Azt nem veszik tudomásul, hogy csak ezeknek vannak erőforrásai, eszközei a védekezésre.

A zöldek pedig a fajok pusztulásával riogatnak. Érthetetlen módon a nem változó természetet, a meglévő fajok mindegyikét meg akarják menteni. Nem értik meg, hogy a meglévő fajok fenntartása a fejődésről való lemondást jelenti. Máig az élet megjelenése állapotában maradnánk, ha nem folyt volna állandó fajpusztulás. Az új, fejlettebb fajok csak ott jelenhetnek meg, ahol a meglévő fajokból elpusztulnak, és csak ezzel nyílik lehetőség fejlettebb fajok megjelenésére.

Mind a három védekezési feladat nemcsak eleve hibás, a fejélődést fékező, és közös okuk a túlnépesedésünk azonban rejtve marad. Mindhárom feladat megoldatlansága, a jelenlegi világpolitikai, európai és a magyar helyzet zavarodottsága elsősorban abból származik, hogy nincs tisztázva, mekkora a Föld ember eltartó képessége.

Most csak ezzel foglalkozunk.

A túlnépesedés csupán az elmúlt száz évig nem okozott problémát. Mindend bajunk ugyan abból származott, hogy a spontán szaporaságunk nagyobb volt, mint az életterünk eltartó képességének a növekedése. Ez azért nem okozott problémát, mert fajunk egésze ösztönösen védekezett a túlnépesedése ellen.

A 20. században azonban a túlnépesedés elleni ösztönös védekezést a tudatos, de alapvetően téves viselkedés váltotta fel. Előtte mintegy hatezer éven keresztül minden társadalom ösztönösen fokozta a halálozásnak azt a szintjét, ami mellett az optimumot meghaladó népesség már nem növekedett 1-2 ezreléknél gyorsabban. Mivel a születések aránya ösztönösen alakult, csak a halálozás fokozásával lehetett a még elviselhetőhöz igazodni. Ismereteim szerint, minden társadalom a spontán születéshez ösztönösen szabályozta a halálozást úgy, hogy a népszaporulat elviselhető legyen.

A társadalom elsődleges feladata a létszámának optimalizálása.

Minden osztálytársadalom ösztönösen, elsősorban a nagyobb halálozással védekezett a túlnépesedéssel szemben. A születéskorlátozásnak még nem voltak olyan eszközei, amelyek elsődleges szerepet játszhattak volna a túlszaporodás féken tartásában.

Nálam a népesedés tudatos szabályozása, kezdettől fogva tudatos volt. Egyre inkább felismertem, hogy fajunk számára elsőrendű fontossága lenne annak, hogy a népesség alakulását tudatosan optimalizálja.

Hogyan jutottam el a demográfia szerepének felismeréséig?

A földreform megvalósítása óta kísért a népességeltartó képesség problémája. Akkor döbbentem rá, hogy a magyar falvak lakossága többszörösen meghaladta a falvak területének eltartó képességét. Ez a felismerés késztetett arra, hogy a demográfiát fontosnak tartsam. Amennyire a népi írók, általában a népi értelmiségiek részéről ugyan felmerült, hogyan lehet a falak határában úgy módosítani a mezőgazdaság szerkezetét, hogy az ott élőknek több munkát és nagyobb jövedelmet adjon. Egyértelmű volt, hogy a magyar mezőgazdaságot belterjesebbé kell tenni. De a nyomát sem találtam annak, hogy valaki felmérte volna, hogy a belterjes mezőgazdaság önmagában megoldhatja-e a falusi lakosság foglalkoztatást. Arra ugyanis senki nem gondolt, hogy az adott viszonyok között, a lakosság képzettsége és felszereltsége mellett, mennyi volna az optimális lakosság, ami a legjobban megélne ott. Vagyis, mekkora volna az adott viszonyok között a falvak lakosságának és munkaerejének optimális létszáma.

Akkor olyan kalkulációt végeztem, hogy a falbak lakosainak akkor lett volna a legnagyobb jövedelme, ha negyed, ötöd annyi lenne a mezőgazdaságból közvetlen és közvetve megélők létszáma. Azt csak jóval később tanultam meg, hogy az optimális létszámhoz csak fokozatosan, lassan és több módszert alkalmazva lehet közeledni.

A földművelés intenzitásának a növekedése.

Ennek az adott szakismeret és felszerelés birtokában nagyon korlátozottak a feltételei. A történelmi tapasztalatok azt bizonyították, hogy az intenzívebb mezőgazdasági művelés elsőssorban nem több munkaerőt, hanem több szakértelmet és tőkét kíván. A mienkénél sokkal belterjesebb dán mezőgazdaságban az egy munkaképes lakosra mintegy ötször nagyobb redukált szántóföld jutott, annak technikai feltétele pedig legalább tízszer annyi tőke, és legalább középfokú képzettség is kellett. Ezért erre generációkra van szükség. A dán mezőgazdaság csak azért lehetett hatékony, mert az egy lakosra vetítve, mintegy nagyságrenddel több tőkét, lényegesen magasabb iskolázottságot, de lényegesen nagyobb területet is igényelt. Ott már az ország munkaerejének tíz százaléka is bőven elég volt a mienkénél sokkal intenzívebb mezőgazdaságnak. Nálunk akkor még a munkaerő nagyobb fele a mezőgazdaságban dolgozott.

Néhány éven belül az Országos Tervhivatalba kerültem, ahol a munkaerőt kereső erőltetett iparosítás irányítása folyt. Először csak azt láttam, az iparosítás tempója gyorsabb az optimálisnál. Azt csak évekkel később láttam be, hogy a munkaerőnek az iparba történő átvitele a falusi lakosság túlnépesedésének az egyetlen megoldása. Semmivel sem tehetünk annyit a falvakban élők érdekében annyit, mintha munkát biztosítunk az ott felesleges létszámnak az iparban, a lakosság jelentős hányadát pedig városokban visszük. A legjobb megoldás, ha városokba költöznek, de már az is áldás, ha bejárnak a munkahelyükre.

A felesleges, illetve a gyarapodó létszámnak azonban nemcsak munkahelyet kell teremteni. Hamar a kezembe került két magyar közgazdász, Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami kimutatta, hogy a társadalmaknak nemcsak a következő generációt kell felnevelni, de a növekvő létszám vagyonigényéről is gondoskodni kell. Annak is kell élettér, természeti erőforrás, lakás, infrastruktúra, munkahely. Ez a vagyonigény olyan nagy, hogy pár ezreléknél gyorsabb népességnövekedés már elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár.

A lakosság növekedésével járó vagyonigény alatt nemcsak ők, de sokáig én is, csak a fizikai vagyont értettem. Nem ismertük fel a klasszikus közgazdaságtan talán legnagyobb hiányosságát, hogy a munkaerő létszámát is újra kell termelni, ami a növekedése esetén felhalmozást jelent. A szerzőpáros is csak azt bizonyította be, hogy az adott természeti környezetben az egy laksora jutó fizikai vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya állandó. Nemcsak a lakosságot, de azzal arányban a vagyont is növelni kell. A lakosság számával arányosan nemcsak a fogyasztást, de a vagyont is gyarapítani kell. Azt a szerzőpáros adatok tömegével bizonyította, hogy a társadalom vagyonigénye a nemzeti vagyonhoz viszonyítva változatlan arányban marad. A négy évszakos klíma mellett a fizikai nemzeti vagyon a nemzeti jövedelemnek mintegy 3-4-szerese. Ebből következik, hogy a létszám növekedésével arányosan növelni kell a 3-4-szer nagyobb nemzeti vagyont is.

Azt csak később értettem meg, hogy a tudásalapú társadalomban a tudásvagyont is arányosan kell növelni. Márpedig ez több mint a fizikai vagyon. A lakosság növekedésével párhuzamosan növelni kell a mintegy kétszer, háromszor szellemi vagyont is. De még ebben sem szerepel, hogy a lakosság növekedésével arányosan csökken az egy lakosra jutó élettér.

Ezt akkor vettem tudomásul, amikor azt láttam, hogy a nagyon túlnépesedett Japánban azért a legmagasabb az egy laksora jutó fizikai vagyon értéke, mert az életterükön nagyon sokan osztoznak. Márpedig amiből kevés van, az nagyon megdrágul.

Minél nagyobb a túlnépesedettség, annál értékesebbek lesznek a természeti adottságok, elsősorban a letelepedésre, termelésre fogható terület. A nagyon ritkán lakott Ausztráliában a telekárak tizede sincs a Japánban lévőnek.

Az emberiség túlnépesedett

Addig csak a 80-as évemhez közeledve jutottam el, hogy nemcsak a magyar falvak, de a társadalmak, az emberiség egésze túlnépesedett. A szükségletit munkával megtermelő ember szaporább, mint ahogyan az életterének optimális eltartó képességét növelni képes. Valamikor mintegy hatezer éve, elkezdett növekedni a várható életkor, és ezzel a születésekhez viszonyítva csökkent a halálozás. Ezért olyan társadalmi felépítmények alakultak ki, amelyek a halálozást olyan mértékben fokozták, az egyre hosszabb várható életkor ellenre, a népesség átlagos növekedése ne lépje túl az 1-2 ezreléket. Ennek sikerét bizonyítja, hogy az osztálytársadalmak hatezer éve alatt az 1 ezrelék közelében mozgott a népesség növekedése. Ennek ellenére is 19. század elején az emberiség kétharmada Kelet- és Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten túlnépesedett társadalmakban élt. Ugyanakkor Észak-Ázsia, Kelet-Európa, a Szahara alatti Afrika, Amerika és Ausztrália alulnépesedett maradt. Ez a megoszlás azonban az utóbbi száz év során annyiban változott, hogy Európa nyugati felében, és a Távol-Kelet kisebb országaiban, végül az elmúlt negyedszázad során Kínában is leállt a népszaporulat. Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten azonban gyors maradt. A legnagyobb változás azonban a Szahara alatti Afrikában történt, ahol ma hússzor többen élnek, mint száz évvel korábban.

Amerikában ugyan még messze vannak az eltartó képesség optimumától, de a latin-amerikai országok lakosságának növekedése az elviselhetőnél gyorsabb. Észak-Amerikában és Ausztráliában a négy angolszász országban a jelentős bevándorlás ellenére sincs túlnépesedési nyomás.

Dél-Ázsiában és Afrikában azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mintegy kétmilliárd ember mindent megkockáztatna, ha a fejlett Nyugat országiban vándorolhatna. Ennek azonban legfeljebb 1 százaléka olyan minőségű, akiknek a befogadása reálisan várható.

A nagyon jó minőségű munkaerő befogadása még a túlnépesedett országok számára is óriási előny, de ezt fékezi az a gyenge minőségű munkaerő feleslege. Azért a közvélemény még azok befogadását is ellenezni fogja, akik számukra előnyt jelentenének.

A már nem szaporodó népességű társadalmak problémája.

A gyenge minőségű munkaerő túlszaporodása nemcsak az emberiség egészére jellemző, hanem még a nem túlnépesedő fejlett társadalmakra is. Ezekben a már gazdag és nem túlnépesedő társadalmakban is kontraszelekció jellemzi a népszaporulatot. A gyermekvállalás nagysága a családok gyermeknevelési képességével fordítottan arányos. A következő nemzedéket sikerrel nevelő családokban aránylag kevés, a kedvezőtlen adottságú családokban viszonylag sok gyermek születik. Ez azt jelenti, hogy fajunk kontraszelekcióval szaporodik. Nemcsak a fejlettségen és a fejlődésben elmaradt társadalmak szaporodnak gyorsan, és a már fejlettek, és a fejlődésben jó adottságú társadalmak pedig már nem szaporodnak, hanem minden társadalmat belül is ugyanez jellemez.

Ez azért a korunk legnagyobb tragédiája, mert a következő generáció képessége, teljesítménye elsősorban attól függ, milyen családi háttérből indultak. Ezt a tényt sem a társadalomtudományok, sem a politikai hatalom birtokosai nem veszik tudomásul. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy minden társadalmat a minőségi munkaerőben hiány, a gyenge minőségűben felesleg jellemzi.

Ebből az következne, hogy minden társadalom elsődleges feladata a minőségi munkaerő mennyiségének növelése, a gyenge minőségű szaporodásának visszafogása lenne. Ezzel szemben minden társadalomban a gyermekvállalás ezzel ellentétes. De nemcsak azért, mert a magas jövedelmű és képzettségű családok eleve kevesebb gyermeket vállalnak, hanem elsősorban azért, mert minden társadalom a gyermekvállalást a gyermekszámhoz igazítja.

Az utókor elképesztő ostobaságnak fogja minősíteni, hogy minden társadalom a gyermekvállalás számának növelését, nem pedig a minőségét ösztönözte. Ennél nagyobb társadalmi kártevést kitalálni sem lehetne. Sokszor leírtam, hogy a magyar társadalom teljesítménye a következő generációval háromszor nagyobb lenne, ha a családok felső harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, és fordítva az alsó harmadban csak annyit, mint jelenleg a felsőben. Ekkora teljesítménynövekedést semmiféle politika, elosztási és oktatási rendszer nem érhet el, mégsem törekszik egyetlen társadalom sem arra, hogy javítsa a gyermekvállalási struktúrájának a társadalmi érdekhez igazítását.

Az osztálytársadalmak legelső feladatának azt tartom, hogy az elviselhető szintre csökkentse a népesség növekedését. A jelenkori fejlett, már össznépi társadalmakban már megszűnt ez a feladat, spontán leállt a kívánatosnál nagyobb gyermekvállalás. Ezekben a társadalmakban már támogatni kell a gyermekvállalást. Ezt ugyan nem tartom társadalmi érdeknek, ha nem a minőség javítására ösztönöz, de nem ez a nagyobb baj, hanem hogy az ösztönzés a gyermekvállalás mögötti háttér javítását célozza. A társadalom számára ugyanis a kevesebb gyermek külső pótlása sokkal kisebb társadalmi probléma, mint a nem megfelelő minőség foglalkoztatása, gyakran a munka nélkül történő eltartása.

Mivel a közgazdaságtan a munkaerőt nem tekinti nemzeti vagyonnak, sőt külkereskedelmi árunak, akárcsak a fizikai vagyont, illetve a tőkét, nem is tudatosítja, hogy a legértékesebb vagyontárgy a minőségi munkaerő. Ennek egyre dinamikusabban növekszik a nemzetközi forgalma. Egyelőre a munkaerő áru ára nélkül mozog az országok között. Ezt ingyen lehet kapni. Pedig a kiváló minőségű óriási értéke, a gyenge pedig átok.

Amíg meg nem oldódik a munkaerő nemzetközi piaca, a gazdag társadalmak óriási komparatív előnyt élveznek, hiszen ingyen kaphatják akár a legnagyobb kincset is. Márpedig ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Ezért minden olyan társadalomnak, amelyik a felső harmadban van, arra, hogy az átlagánál jobb munkaerőt fogadjon be. Az ilyen ingyen kapott munkaerő értéke a befogadó ország egy lakosra jutó nemzeti jövedelmének minimálisan a tízszeresét éri. Vagyis egy olyan ország, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tízezer dollár, egy az átlaga feletti munkás befogadása egymillió dollár vagyont jelent.

Ez az összeg a leggazdagabb országokban mintegy ötször nagyobb. A felső egyszázba tartozó munkaerő befogadása pedig ezeknek a számoknak a tízszeresét jelenti.

Itt már csak utalok arra, hogy a társadalom érekének megfelelő gyermekvállalás olyan öregkori ellátást igényel, aminek szintje a felnevelt gyermekek társadalmi értékével arányos.