Kopátsy
Sándor PA 2015 05 25
Néhány
gondolat a kínai mezőgazdaságról
Bármi történik
Kínában, az fontos a világban, elsősorban a világgazdaságban. Ez egészen az
1990-es reformig alig volt ennyire markáns. Kína elmaradott, szegény és
önellátó volt. Az óta azonban az egy lakosra jutó fejlődése minden más
országénál gyorsabb, a világgazdaságban is ott történnek a legnagyobb
változások. Sajnos a nyugati kommunikációs csatornák és társadalomtudósok
nagyon elhallgatják, inkább csak kritizálják az ott történteket.
A kínai
gazdasági csoda a világtörténelemben páratlan.
Az ipari
forradalom volt a történelem legnagyobb csodája, előtte szinte nem is volt
világgazdaság, jelentéktelen az Európán kívüli világkereskedelem. Maga a
technikai forradalom sokéig csak a protestáns Nyugat-európát érintette. Azon
belül is Nagy Britannia és Belgium, Hollandia voltak a fő haszonélvezői. A
világkereskedelem nagy többsége a gyarmatbirodalmakon belüli munkamegosztás
volt. Az iparosodottak kereskedtek a kevésbé fejletekkel, ennek is a nagy
többsége a gyarmatbirodalmak és a gyarmataik, illetve a befolyási övezeteik
közötti árucsere volt.
Világgazdaságról
lényegben csak a 20. század első felében a vasúthálózatok, és a gőzhajók
megjelenése óta beszélhetünk. Európa és Amerika között alakult ki először a
szorosabb gazdasági összefonódás. A Távol-Kelet csak a 20. század második
felében ébredt. Japán, majd a Kis Tigrisek váltak jelentős világgazdasági
szereplőkké.
Ezt a folyamatot
jól jellemzi a világkereskedelem súlyának növekedése a világ nemzeti jövedelem
termeléséhez viszonyítva. Ez a mutató az elmúlt száz évben megtízszereződött,
és továbbra is növekszik.
1990 óta a világgazdaság növekedésének, ha
ezt az egy laksora jutó jövedelem növekedésével mérjük, motorja Kína. Ebben
az országban él az emberiség ötöde, és az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon,
iskolázottság és várható életkor mutatói alapján kiemelkedik nemcsak a világ
átlagából, de még a puritán Nyugathoz, de még a távol-keleti fejlettekhez
képest is.
Kína esetében
nem kap hangot az a tény, hogy nagyon túlnépesedett. Ez ugyan az egész Kelet-
és Dél-Ázsiára igaz, de az egy lakosra vetített teljesítmények csak
Kelet-Ázsiában növekednek. Szinte említés sem történik arról, hogy ebben a két
térségben az egy lakosra jutó termőföld harmad akkora, int az emberiség másik
feléé. Amíg azonban Kelet-Ázsia lakosságának a növekedése néhány ezred évente,
a Dél-Ázsiáé néhány százalék.
Kínában az egy
lakosra jutó termőföld nagysága alig negyede az Európa nyugati felét, a két
Amerikát és Ausztráliát hasznosító Nyugaténak.
Ebből is
kiderül, hogy a Kelet Ázsia számára a
termőföld a szűk keresztmetszet. Ezért érthető, hogy Japánban a legnagyobb
az agrártámogatás, és a legmagasabbak az élelmiszerárak. Érthető, de nem bölcs,
mert elviselhetetlenül drága.
Az azonban, hogy
az Európai Unió pénzének nagy részét agrártámogatásra költi, nagy ostobaság.
Most azonban a
kínai mezőgazdasággal foglalkozok.
Meglepő módon a
rizs, a búza és a cukor termelése az elmúlt tizenöt évben a fogyasztással
párhuzamosan nőtt. A hústermelésükhöz szükséges szója termelése legfeljebb
stagnált, a felhasználás azonban 15 év alatt tízszeresére nőtt. Amit az import
ötszörösével fedeztek. Az életszínvonal emelkedése következtében
megkétszereződött a fogyasztás, amint a hazai termelés növekedése fedez. A
kínai ipar termelési eredményeivel ugyan bőven foglalkozik a szaksajtó, de azt
most olvasom először, hogy tizenöt év alatt a cukortermelés 7.5 millió tonnáról
15 millióra nőtt.
Kínában tehát
agrárcsoda is történt annak ellenére, hogy 300 millió embert kivontak a
mezőgazdaságból, és az átlagos birtoknagyság tizede sincs az optimálisnak. A
példátlan iparosítás és urbanizáció ellenére, még mindig a mezőgazdaságban
dolgozók száma kétszerese a szükségesnek. A politika azonban továbbra is
kénytelen fékezni a városokba áramlást. Ezt részben a városokba kötözés
lehetőségének korlátozásával és növekvő agrártámogatással teszi.
Az is
világtörténelmi eredmény, hogy az egy
lakosra jutó disznóhús és hal fogyasztása 15 év alatt megkétszereződött.
Ugyan nem ismerek erre vonatkozó adatokat, de mégis biztos vagyok benne, hogy
ehhez hasonló népesség történelmében még 150 év alatt sem történt hasonló
élelmezési forradalom. Ezt legjobban akkor fogjuk bizonyítani, amikor adatok
lesznek arról, hogyan nőtt meg az 1990-2015 között születettek átlagos
testmagassága. Ezt azért látom meggyőzőnek, mert a második világháború után az
átlagos testmagasság a világon Japánban növekedett a legtöbbet, pedig ott az
élelmiszerek árát mesterségesen magasan tartják. Egészen a kelet-ázsiai
reformokig a kelet-ázsiai népek sokkal alacsonyabbak voltak az európaiaknál. Ma
már a japánok, dél-koreaiak, tajvaniak és a szingapúriak magasabbak az európai
latinoknál.
Ezzel
eljutottunk az Európai Unió egyik legnagyobb hibájához is. Ami ugyan az OECD
országokat általánosan jellemzi, de megkülönböztetetten magas az EU országiban.
Az OECD országokban 1997-ig az agártermelés 30 százaléka volt a támogatás, ez
az óta 18 százaléka csökkent, de az is indoktalanul magas. Ezzel szemben
Kínában 1997-ig lényegtelen volt a támogatás, de jelenleg 15 százalékra
emelkedett. Fékezniük kell a falvakból a
városba kötözők áradatát.
Amíg Kínában
elsősorban a húsfogyasztás fog növekedni, a világ népességének a háromötöde ezt
nem engedheti meg magának, több babonát fog vásárolni. Az ő igényük
kielégíthetetlen lesz, mert a fejlett világ képtelen lesz a jelenleginél két
milliárddal nagyobb létszám éhségét kielégíteni, azok pedig képtelenek lesznek
a magasabb áron megvásárolni.
Nagyon hiányolom,
hogy nem oktatjuk a száz év előtti élelmiszerárakat az iskolában. Pedig jobban
megértenék akárcsak a két háború közti magyar társadalmi viszonyokat.
Anyám tanítónői
fizetése 100 pengő alatt volt. Ez 7-8 mázsa búza árának, 250-300 mai dollárnak,
80-100 ezer forintnak felelt meg. A képzetlen mezőgazdasági munkás napszáma a
férfiak napi 8-10 órai munka után 1 kiló cukor ára volt. A nőké ennek legfeljebb
kétharmada.
Jóslatom
szerint, az alapvető élelmiszerek ára a
század végére visszanyeri a 20. század első felének arányait.
De az csak
jóslat, mert nem lehet elképzelni, mi lesz a következménye annak, ha az
emberiség kétharmada újra olyan társadalmakban él, amiben az éhezés lesz a
legnagyobb halálokozó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése