A spanyol helyhatósági választások után

Kopátsy Sándor                  PP                  2015 05 26

A spanyol helyhatósági választások után

Az euró övezet létrehozása tarthatatlan mértékűre növelte az EU stratégiáját. Amennyire a vámhatások és a tagországok közti szabad utazás biztosítása Európa nyugati felének érdekét szolgálta, annyira hiba volt a munkaerő szabad áramlás és az egységes költségvetés fegyelem bevezetése.

A munkaerő szabad áramlása csak olyan országok között engedhető meg, ahol a bérszínvonalban 10-20 százaléknál nem nagyobbak a különbségek. Ezt a korlátot az EU erősebb tagjai önérdekből nem tartották fontosnak, hiszen számukra ez nagy kedvezményt jelentett, ha a számukra nem kedvező minőségű munkaerő beáramlását meg tudják akadályozni. A lényegesen alacsonyabb bérű tagállamok számára viszonyt nemzeti csapás, ha a munkaerejük java a magasabb jövedelmű országokban munkát találhat, ugyanakkor ezek örömmel megszabadulnának az olyan munkaerőtől, amit maguk sem képesek foglalkoztatni.

Ugyan máig nem készült felmérés arról, hogy a szabad munkaerőpiac mérlegének egyenlege melyik tagországban milyen, de a legszegényebbek, Lengyelország, Románia és Bulgária számára nagyobb inkább politikai, mint gazdasági előny az otthon nem hasznosítható munkaerő külföldi munkavállalása. A mediterrán államok és Magyarország esetében azonban nagyobb veszteség a munkaerő javából történő kivándorlás, mint a tartósan munkanélküliek kivándorlása. A mérlegek elkészítése elsősorban a veszteseknek volna indokolt.

A közgazdasági szabály az, hogy a munkaerő országok közötti mozgását mérhetővé kellene tenni. Ahogy az államok közti árumozgás árán történik, erre volna szükség a munkaerőáru esetében is. A jelenkor azt követeli meg, hogy a munkaerő is értékén elszámolva kerüljön át a határokon. Ehhez azonban még nagyon messze vagyunk. Azt azonban Brüsszelben is meg kellene érteni, hogy nemcsak a termék és a fizikai tőke árán mozog, a munkaerő áru, illetve a szellemi vagyonra is ez vonatkozzon.

A legnagyobb felelőtlenség azonban az euró övezet létrehozása volt. Az ötlet eleve meglapozatlan volt, a létrehozók abban a hitben éltek, hogy ami jó a keményen puritán, fejlett és exporterős Németországnak is jó lesz, ha az egyáltalán nem puritán, lényegesen szegényebb, és döntően a turizmusból élő, inflációhoz szokott mediterrán országoknak is. Ez eleve ostobaság volt. Ezek az országok a 20. században azért tudták tartani a fejlettekének fele egy lakosra jutó jövedelem szintjüket, mert nem féltek az inflációtól, a valutájuk viszonylagos leértékelődésétől, tudomásul vették a feketegazdaságot, az adók kijátszását. A puritán németek azt hitték, hogy akik azt és úgy alkalmazzák, amivel ők sikeresek. A bürokraták nem vették tudomásul, amit éppen a legnagyobb német politológus, Marx Weber ismert fel, hogy a puritánok sikeresebbek, mint akik nem azok. Azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy a nem puritánok még sikertelenebbek lennének, ha majmolnák a puritánokat.

Elég lenne megnézni, hogy miért csak az angolszász gyarmatosítók lettek a mediterránoknál sikeresebbek Amerikába. A két észak-amerikai angolszász ország megtanulták, hogy a latin-amerikaiakra rákényszerítse a náluk bevált módszereket. A 21. század második felében ugyan megpróbálták előbb Argentínában, majd Csillében az Észak Amerikában bevált módszerek bevezetését, de csúfosan belebuktak. Belebuktak, mert minden kultúrának más társadalmi felépítményre van szüksége.

Ezt nem ismerte fel Lenin sem, a kelt-európai ortodox keresztény kultúrában akarta bevezetni azt, amit marxistaként elképzeltek. A szovjet megszállás alatt alkalmunk volt megtanulni, hogy ami megfelel a kelet-európai nagycsaládos kultúrának, az csapás a kiscsaládos Nyugat-Európában. Ott pedig beigazolódott, hogy a protestánsoknak is más marxizmusra van szükségük, mint a latinoknak.

A németek módszereit bevezető euró övezetben tíz év alatt kiderült, hogy a latin népek menthetetlenül eladósodnak, ha rájuk kényszerítik a Németországban bevált módszereket. Jelenleg a négy mediterrán országnak kétezer milliárd eurónál nagyobb soha vissza nem fizetendő adósságuk van annak ellenére, hogy mindegyikük jelentős pénzügyi támogatást évezhetett az EU tagjaként.

Görögországban történt először az összerobbanás. A felelőtlen hitelezők megszorításokat követlenek, amik ellen fellázad a görög közvélemény. Az ő adósságuk ugyan a legkisebb, de azt nem engedhetik el, mert akkor a másik három a maguk tízszer nagyobb adósságát el kell engedni. Már közel egy éve világos, hogy a felelőtlenül adósságot felhalmozó mediterránok nem lehetnek képesek a felelőtlenül hitelezőknek az adósságukat visszafizetni.

Először az olaszok ébredtek fel. Az új kormány elég bölcs ahhoz, hogy nem a hitelek felmondásával kezdje, megelégszik azzal, hogy a gyenge politikai felépítményét modernizálja. Be akarja vezetni a maximum kétpártos demokráciát, azaz olyan választási rendszer, amiben nemcsak a listán bekerülés szűnik meg, hanem a két legerősebb párt kapja meg a listás szavazatokat is. Történészként azt mondom, hogy a történelem meg fogja ismételni a két világháború közti lázadását. Ahogyan rájöttek, hogy az ő kultúrájuknak nem felel meg a liberális tőkés osztálytársadalom, a portugálok, az olaszok, a spanyolok és a görögök fasiszta rendszert vezettek be, az úgy nevezett latin fasizmusokat. Ezt az utat választották az argentinok is.

A fasizmusuk azonban nagyon más volt, mint a puritán németeké. Ideje volna beismerni, hogy számukra a fasizmusuk viszonylag sikeres volt. Felszámolták a katasztrofális munkanélküliséget, gyorsabban növekedtek, mint a puritánok liberális demokráciái.

A liberális Nyugat letagadja a tényt, hogy két háború közti liberális tőkés osztálytársadalmakkal szemben mind a Szovjetunió, mind a fasiszták sikeresebbek voltak. Nem érték ugyan utol a puritán angolszászokat, de sok tekintetben sikeresebbek voltak, mert mindenki dolgozott. A két háború között a bolsevik Szovjetunió és a mediterrán fasizmusok ugyan nem lettek utolérők, de lemaradók sem.

A második világháború után azonban alapvetően megjavult a tőkés demokráciák teljesítménye, köszönhetően a háborúviselés és az újjáépítés által teremtett foglalkoztatásnak, az össznépi politikai jogrendszerüknek köszönhetően a tőkés osztálytársadalmak három évszázada legsikeresebb évtizedeit produkálták. Velük szemben megszűnt a marxisták és a fasiszták politikai befolyása. A Nyugaton, közel száz év után a puritán kultúrához tartozó társadalmak fölénye egyértelművé vált. Ezek módszereinek átvétele azonban a latinok, különösen a mediterránok számára, mind Európában, mind Amerikában még annyira sem hatékonyak, mint a saját kultúrájukra szabott módszerek. Most az derül ki, hogy az euró övezetben a mediterránok egyre mélyebb válásba kerülnek.

Görögországban a válság kirobbant azzal, hogy elfogyott a közvélemény türelme, és olyan radikális pártot ültetett hatalomra, amelyik toppant az EU követeléseivel szemben. De nem is tehet mást, mert az ország már messze túl van azon, hogy megszorításokkal húzhatja az időt.

Tíz napja az angol választások eredményétől ugyan nem sokat vártak a politikusok, mégis egyértelművé vált, hogy jövőre népszavazást tartanak az EU tagságuk fenntartásáról. Ennek eredménye azonban még messze van. Én azonban a végső megoldás szempontjából azt tartom a legfontosabbnak, ha Európa ráébred arra, hogy a tengerentúli Nyugat nélkül béna kacsa. Az Európai Unió helyett a Nyugat Unióját kell építeni. Azon belül a kemény magot a protestáns államok, az angolszászok, a germánok és a skandinávok uniója jelenti. A második szintet pedig a latin országok, az európaiak és az amerikaiak. Ebbe a felosztásba nem kerülnek be a közép-európai szlávok és a magyarok, valamint a három balti állam. A kelet-európai és a balkáni szlávokat békében kell hagyni. Fel kell adni azt a naiv vágyat, hogy az ortodox keresztény kultúra alkalmas a csatlakozásra.

A hétvégén aztán Spanyolországban az önkormányzati választások azt bizonyítják, hogy ott is megindul az önállósulás.

A brüsszeli bürokrácia és a német politikai elit lemondani kényszerül arról, hogy Európa hozzájuk igazodik.