A gyermekvállalás feladata

Kopátsy Sándor                    EE                2015 06 02

Társadalomszemléletem

A gyermekvállalás feladata

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a népesség számának enyhe ingadozása mellett a munkaerő minőségének javítása lett az elsődleges társadalmi feladat. Ezt a két feladatot azonban nem lehet a korábbi módon, a gyermekvállalást és nevelést a család belügyeként kezelni. A gyermekvállalás jogosítását a társadalomnak kell vállalni, és a felnevelés eredményét kell az öregkori ellátással jutalmazni.

A gyermekvállalás korlátozásának a joga a társadalomé.

A társadalomtudomány mindmáig nem vette tudomásul, hogy a gyermekvállalás korlátozása társadalmi feladattá vált azzal, hogy társadalmi munkamegosztás és az életkörülmények javulása következtében az emberi faj szaporodási ösztöne túlnépesedést eredményezett. A szántóföldi élelemtermelés és a pásztorkodó állattartás olyan technikai forradalom volt, aminek következtében elkezdődött nőni a várható életkor. Ez az elviselhetőnél lényegesen nagyobb népszaporulat elviselhetetlen felgyorsulását eredményezte. Annak ellenére, hogy a szántóföli, önözéses gabonatermelés közel százszorosára növelte az így művelt területek eltartó képességét, ez nem jelentett tartós fedezetet a népesség növekedéssel való lépéstartásra. Az önözéses gabonatermelés vált ugyan az egyetlen magas-kultúrát hordozni képes művelési móddá, a hatékonysága alig növekedett, a lakosság eltartó képessége alig változott. Az emberiség nagyobb részét azonban ez tartotta el.

Egyrészt a jégkorszak végét jelentő felmelegedés hatására a gyűjtögetésre alkalmas életterek jelentős hányada elpusztult, az ott élő lakosság az önözött térségbe menekült, számos állatfaj pedig az ember ellátására szorulva háziállattá szelídült. Ezt jól illusztrálja Észak-Afrika ahol sivataggá vált a térség kilencven százaléka, és szinte csak a Nílus árterülete vált önözhetővé.

Másrészt a már öntözéses gabonatermelő lakosság a várható életkorának meghosszabbodásával gyorsan szaporodóvá. A korábbinál mintegy százszorosan nagyobb népsűrűség lehetővé tette a korábban elképzelhetetlen urbanizációt, munkamegosztást, és a birodalmakba szerveződést.

E két okból az önözött területen rövid idő alatt beállt a túlnépesedés. Ezt tanúsítja, hogy hamar megindultak a piramisépítő közmunkák. A piramisok építése nem a fáraók halhatatlanságában való hitre, hanem a túlnépesedés által okozott felesleges munkaerő foglalkoztatásának szükségességre vall.

Az óriási munkaerőigénnyel járó építkezések kitalált indoka minden esetben más volt, a kikényszerítő ok azonban mindig azonos, a feleslegessé vált munkaerő foglalkoztatása. A közfoglalkoztatás csak ritkán jelentett racionális cél megvalósítást. Az utóbbira csak két példát ismerek.

A Kínai Nagy Csatorna megépítése a történelem legnagyobb hatékonyságú feladatmegoldása volt. E csatorna nélkül egészen másként alakult volna nemcsak Kína, de a kelet-ázsiai történelem is.

A náci Németországban, és a demokratikus Egyesült Államokban az autópálya hálózat kiépítése ugyan foglalkoztatási probléma megoldását célozta, de ezzel a két ország máig tartó sikerének alapját rakták le.

A történelem legismertebb grandiózus építkezései azonban nem jelentettek racionális társadalmi célt, de mégis fontos társadalmi feladatot szolgáltak, a foglalkoztatást. Ezek után érhetetlennek tűnik, hogy a jelenkor foglalkoztatási válságában nem nyúlnak a közmunkák eszközéhez. A jelenkor társadalomtudósai, politikusai nem tanultak annyit a történelemből, hogy a közmunka még akkor is hasznos, ha nem racionális feladat megoldását szolgálja. A gazdaságpolitikai tudósai képtelenek tudomásul venni, hogy a munkátlansághoz képest az értelmetlen közmunka is a kisebbik rossz.

Az mégis megdöbbentő, hogy minden osztálytársadalom ösztönösen védekezett a túlnépesedés ellen. Mivel más eszköze nem volt, szervezett módon fokozta a halálozást közvetlen és közvetett módon.

A társadalmak a túlnépesedést okozó gyermekvállalást a családok belügyeként kezelték.

A törzs, a lakóközösség és az állam kötelességnek tekintette az egyedek életének kockázatát, sőt dicsőségnek a közösség érdekéért vállalt halált.

A vallások elvárták, kötelességnek tekinteték, hogy a hívei a vallás védelmében vállalják a halált, bármilyen szenvedést.

Ugyanakkor mind az állam, mind a vallás fel sem vette a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalás korlátozását.

A civil és a vallási élet nagyon sok dolgot, viselkedést korlátozott, minősített, a gyermekvállalást azonban a család belügyének tartotta.

Azzal, hogy a politikai és a vallási elit felismerte a túlnépesedési nyomást, csak három esetben találkoztam.

Az első a kiscsaládos jobbágyrendszer, amelyik gyakorlatilag a jobbágyok esetében csak a jobbágyok legidősebb, munkaképes fiának és egy lányának tette lehetővé a gyermeknevelő családalapítást, de még ezek számára is felszámolta az első, legtermékenyebb évben a gyermekvállalást. A többiek számára különböző módszerekkel csökkentett ette a családot nem alapíthatók gyermekvállalási tilalmával.

A francia történészek a két háború között mérték fel először a középkorban házasságkötő jobbágyok életkorát. Kiderült, hogy a mennyasszonyok átlagos életkora meghaladta a 25 évet és a vőlegényeké pedig ennél is 2-4 évvel nagyobb volt. Ez azt jelentette, hogy a szülőképesség első mintegy tíz évben nem voltak házasok, gyermeket nem vállalók. Ennek a történelemformáló szerepét azonban ők sem hangsúlyozták. Pedig a Nyugat későbbi sikerinek alapja az volt, hogy ott 2-3 szülés eleve kimaradt, vagyis a túlnépesedési nyomás sokkal kisebb volt, mint a nagycsaládos társadalmakban. Ezért a nyugat-európai társadalom követlen és közvetlen halálokozása mintegy fele akkora volt, mint minden más kultúrában.

Az, hogy a jobbágytelkek nagysága ne csökkenjen, a földesurak érdeke volt. Ahogy a katolikus klérus lett a földek jelentős hányadának tulajdonosa, a klérus érdeke is azonosult a földesurakéval. Márpedig a telekkel nem rendelkező fiatalok házasságkötését csak a vallás erejére támaszkodó klérus volt képes megakadályozni. A római katolikus egyház gondoskodott arról, hogy a házasság szentsége csak a már telekkel rendelkező polgárok számára volt a pápaság által kiszolgáltató. Az egyházi házasság volt az egyedül elfogadható, a házasságon kívül születetteket az egyház nem fogadta be, nem keresztelte meg, nem temette el, vagyis nem tekintette a társadalom tagjának, ami egyet jelentett az életképtelenéggel.

Az a római katolikus vallás, ami még a fogamzásgátlást is tiltja, nem beszélve a magzat eltávolításától, évszázadokon keresztül a házasságon kívül születetteket nem tekintette isten teremtményének. De ez akkor a társadalmi érdek megvalósításának, a születések csökkentésének az egyetlen eszköze volt.

Azt is hallgatás övezi, hogy a keresztes hadjáratoknak a szerepe is a halálozás fokozása volt. A nyugat-európai agrártechnikai forradalom olyan jelentős javulást hozott a mezőgazdasági termelésben, ezzel a lakosság élelmezésében, aminek hatására a kiscsaládos jobbágyság létszáma gyorsan szaporodott. A 11. század évére nagyon erős lett a túlnépesedési nyomás. A keresztes hadjáratok deklarált célja a Szentföld felszabadítása volt, de a valós ok a sok családalapításra reménytelen jobbágyfiútól való megszabadulás volt. Ezt ugyan máig is eltagadják, de a tények egyértelműek.

A hadjáratban a legidősebb jobbágyfiúk nem mehettek, csak a későbbi fiúk voltak mozgósíthatók.

A hadjáratba való részvétel gyakorlatilag egyet jelentet a halállal. Nem láttam még olyan becslést, hogy a hadjáratban résztvevők hány százaléka ért haza, de aligha érhette el a néhány százalékot. Az élelmezés, a felszerelés, a tömeges egybezártság viszonyai között nagyon kis esélye volt az életben maradásra.

A földbirtok és a jobbágytelek örököse csak a legidősebb fiú lehetett. Ezért a második fiúk és a lányok többsége nem számíthatott a szülők életvitelének folytatására. Ezek számára csak a papi, szerzetesi, vagy a katonai pálya kínálkozott. Ez a két pálya szinte minden magas-kultúrában egyúttal a házasságról és a gyermekvállalásról való lemondást jelentette.

A reformáció

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a reformáció és a jobbágyok felszabadulásának folyamata viszonylag párhuzamos volt. Ezt elfedte az a tény, hogy a reformátorok sem egyértelműen álltak ki a jobbágyfelszabadítás mellett, mert a puritán társadalmakban nemcsak a királyok, de a földesurak is a Rómától való függetlenség hívei voltak. Ennek ellenére a protestáns vallásra áttért országokban megszűnt a kiscsaládos jobbágyrendszert garantáló vallási támogatás. Azzal, hogy a protestáns egyházak nem kötötték jobbágytelekhez a házasságkötést, megszűnt a gyermekvállalás korlátozhatósága. Ráadásul a klérus tagjainak száma a korábbi tört részére csökkent, és megszűnt azoknak házasságtilalma.

Ezzel párhuzamosan Nyugat-Európa élettere Amerika és Ausztrália betelepülésével fokozatosan megtízszerezte életterét. Amerika felfedezésének korszakalkotó jelentőségét a történészek is hangsúlyozzák, de ezen belül éppen a legfontosabb hatása, az élettér megsokszorozódás alig kap említést.

Nyugat-Európa csak azért lehetet közel ezer évre az emberiség társadalmi fejlődésének élcsapata, mert az élettere megtízszereződött. Fajunk történetében ez volt az egyetlen eset, hogy egy kultúra születéshelyét nemcsak jelentősen, de egy nagyságrenddel megnövelheti. A belátható jövőben sem várható más, mint esetleg az, hogy a felmelegedés hatására termékennyé, és tengeren megközelíthetővé váló Szibériát Kína fogja benépesíteni. Ma még senki sem gondol arra, hogy a várható néhány fokos felmelegedés legnagyobb történelmet formáló hatása Szibéria és Kanada benépesülése lesz. Mindkettő a puritánok gazdag térsége lesz. Az előbbit a protestáns angolszászok, az utóbbit a konfuciánus kínaiak teszik gazdaggá. Vagyis a klímaváltozás haszonélvezője a puritán kultúra lesz.

Az egyke.

Az egykézést ugyan nem tekintem történelemformálónak, de az én szemléletem kialakulásban nagyon fontos szerepe volt.

Tizenéves koromban lettem a népi írók híve, és a hozzájuk való szoros kötődésem, életem végéig megmaradt.

Már a háború előtt a minden másnál fontosabb feladatnak a gyökeres földreformot tartottam. Ha a magyar zsidóság szerepét nem tartom óriásinak, és a fasizmust az ország létét is veszélyeztető imperializmusnak, a magyar politikában labdába rugó pártok között egyedül a földreformot támogató Nyilas Pártot nem tekintettem volna annyira közveszélyesnek.

A szovjet megszállásnak köszönhetően következetes földreformot kitörő örömmel fogadtam. A bolsevik megszállás közel fél évszázadát azért élhettem át viszonylag egészségesen, mert a bolsevik rendszert összehasonlíthatatlanul kisebb veszélynek tartottam, mint az esetleges náci uralmat.

Életem egyik nagy ajándékának tartottam, hogy három somogyi faluban én oszthattam a földet. Álmodni sem mertem volna arról, hogy közel tízezer hektár földet én adhatom át azoknak, akiknek az ősei több évszázadon keresztül erről álmodoztak. Elképzelhetetlen érzés volt húszon évesen átadni sokpár parasztnak a földjét. Ezt a határtalan örömet az sem mérgezte meg, hogy éppen a földosztás során döbbentem rá, hogy senki sem kap akkora földet, amin valaha dán farmer lehet, de még azok is nagyon kevesen lesznek, aki ha traktort nem is, de egypár lovat tarthatnak. Ehhez elengedhetetlenül szükséges nagyságú föld ugyanis senkinek nem jutott.

Rádöbbentem, hogy a magyar falvak határának eltartó képessége ötöde annak, amennyi lakos kénytelen megélni azon. Ez a felismerés máig ráül az életemre. Az óta nem azt mondom, hogy a két háború közti Magyarország nem három millió nincstelen országa volt, hanem abban két millióval többen laktak, mint amennyinek optimális élettere volna. Az országnak csak akkor lehetett volna 9 millió lakosa, ha azok többsége nem a mezőgazdaságból akart, illetve kényszerült volna megélni. Ekkor kezdem el az országok eltartó képességének becsléseivel és a demokráciával behatóbban foglalkozni. Arra a megállapításra jutottam, hogy az emberiség szinte mindig gyorsabban szaporodó volt, mint amilyen mértékben növelni tudta az eltartó képességét.

A gyűjtögető társadalmak túlnépesedését mutatja az a tény, hogy fajuk, a fajok éltében nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetben megjelent. Fajunk, fejlett agyának köszönhetően, ellentétben minden korábbi és más fajjal, az eszével igazodott a környezetéhez. Nem szelektálódott, hanem a viselkedésével alkalmazkodott a környezetéhez. Minden környezetben nagyon másként élt, de ennek során, mint faj, változatlan maradt. A változatlanság alatt az kell érteni, hogy semmi olyan változáson nem ment keresztül, amivel más fajjá változott.

Az a tény, hogy a gyűjtögető ember néhány tízezer év alatt minden kontinensen, annak minden éghajlati övében megjelent, példátlan a fajok történelmében. Az sem vitatható, hogy ez a példátlanul gyors elterjedés csak a túlszaporodásával magyarázható. A gyűjtögető társadalmakban az eltartó képesség nem volt növelhető, csak annyi ember élhetett meg, amennyi a természet ajándékaiból elég élelmet gyűjthetett. Az élettér lakosságeltartó képessége az idősjárástól függően néhány élettérben nagyon alacsony átlag körül erősen ingadozhatott, de az a lakosságtól befolyásolhatatlan maradt.

Mai ismereteink szerint fajunk történetében az első jelentős éghajlatváltozást az utolsó jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés volt. Ennek hatására az életterek jelentős hányadában olyan jelentős változások következtek be, aminek következtében felmérhetetlen mennyiségű faj elpusztult, az ember élettereinek jelentős hányadában a kialakult eltartó képesség a kis hányadára csökkent, illetve elpusztult.

Ezt őrzi számos kultúrában a vízözön legendája. A tengerszínt mintegy 70 méteres emelkedése éppen a legnagyobb eltartó képességű élettereket pusztította el. A gyűjtögetés számára ugyanis a dagály és az apály járta lapos tengerpartok voltak. Ezt az élettér veszteséget jól mutatná az olyan térkép, amelyik a tengerpartokat a jelenleginél 70 méterrel alacsonyabb tengerpartokat mutatná. Ebből kiderülne, hogy Anglia nem volt sziget. A Perzsa öböl nagy része századföld volt. A Fekete Tenger térsége pedig egy sokkal kisebb édesvizű tó volt. Azt is fontos volna ismerni, hogy abban az időben hol, milyen nagy volt a dagály és az apály szintje közti különbség. A többinél nagyságrenddel nagyobb népesség eltartó ugyanis a naponta megismétlődő dagály járta elöntött terület volt. Ez függetlenül az időjárástól és az évszakoktól rendszeresen partra vetette, illetve szárazon elérhetővé tette a puhatestű tengeri lényeket. Nem véletlen, hogy minden tengerparti népe nyelve ezeket az apálykor begyűjthető, állatokat a tenger gyümölcsének nevezi.

Még fontosabb tájékoztatást adna az olyan adat, hogy a későbbi öntözéses kultúrákat eltartó folyamoknak mi volt a jégkorszakban a folyássebessége és az árterülete. Véleményem szerint, ugyanis ezek a folyamok csak a tengerszínt 70 méteres visszaduzzadásával váltak alkalmassá arra, hogy a völgyük árterületté, illetve csatornákkal öntözhetővé váljon.

Azt is jobban kellene hangsúlyozni, hogy a mai sivatagok nagy többsége viszonylag csapadékos élettér volt, ahol mára szinte minden eredeti faj kipusztult, az ott élő emberekkel együtt, és csak kevesen vándorolhattak pedig csapadékban, legalább is vízben gazdagabb térségekbe.

Az emberi faj nagy többsége csak ott élhette át az életterének jelentős változását, ahol a felmelegedés hatására öntözéssel termelte a már eddig is fogyasztott növényi magvakat, illetve gondoskodott a víz és takarmányhiány következtébe életképtelenné váló állatokról.

Azt ma már a biológusok tudományosan megállapították, hogy az első kultúrnövények évezredekkel korábban a lakóhelyük közelében kapáskultúrával termelték, mind kiegészítő táplálékot. A burgonya, a kukorica, a köles, a búza, az árpa, a rizs sokkal előbb vált a mai fogalmakkal kifejezve háztáji kiegészítő élelemforrássá, mint az élelmezés alapja lett.

Lényegben ugyanez volt az állatok domesztikációjára is jellemző. Az ma már bizonyított, hogy a kutya és a rénszarvas jó tizenötezer évvel a jégkorszak megszűnése előtt háziállat volt, az emberrel együtt éltek. Nem állandó településeken, de közösen vándorló közösségben.

Az ember csodálatos alkalmazkodó képessége ellenére, nyoma sem található annak, hogy az ember felismerte volna a túlszaporodásával járó veszélyeket.

Ismereteim szerint a túlnépesedés elleni tudatos védekezéssel Baranyában találkoztam. Előtte már tudtam, hogy a református parasztok egykéznek, vagyis erkölcsi parancsnak tekintik az egyetlen gyermek vállalását, aminek veszélyére éppen a népi írók hívták fel a figyelmet, mert abban a nemzet erejének az elvesztését látták. Én meg a Nemzeti Parasztpárt megyei titkárként ebben éppen az ellenkezőjét láttam. A négy dél-dunántúli megyét járva egyértelmű volt a számomra, hogy a sváb falak gazdagságban, viselkedésben az élen jártak. A megyén belül a magyar falvak úgy voltak a másodikak, hogy az egykéző reformátusok lényegesen megelőzték a katolikusokat. A fölényük elsősporban abból származott, hogy az egy család nemcsak kevesebb gyermeket nevelt, hanem nagyobb földdel is rendelkezett. Azt csak később ismertem meg, hogy a református egyház nagyobb gondot fordított a gyermekek iskoláztatására, különösen a továbbképzésére.

Értékítéletemhez az is hozzájárult, hogy a református falvakban a Parasztpárt viszonylag erősebb volt, több személyes kötődésem volt hozzájuk.

Ma már arra vagyok büszke, hogy az egykéző református falak felismerték az osztálytársadalmak legnagyobb problémáját a túlnépesedést, és megmutatták, hogy védekezni tudnak ellene.

A falusi parasztok egykézése ugyan nem oldotta meg az osztálytársadalmak alapvető ellentmondását, de meggyőző példát mutatott. Eredményt csak a tudományos és technikai forradalom hozott azzal, hogy megoldotta a fogamzásgátlást, ugyanakkor a munkaerő minőségével szemben kielégíthetetlen igényt támasztott. Ennek lett a következménye, hogy a jómódú és iskolázott szülők egyre kevesebb gyermeket vállalnak, azaz egykéznek, ugyanakkor egyre többet áldoznak azok minél jobb képzésére.

A fogamzásgátlás

Csak a fogamzásgátlás megoldhatósága lehetővé teszi, hogy a gyermekvállalást a társadalom igényeihez közvetlenül igazítsa.

Mivel az osztálytársadalmakban eleve jobb volt a lakossága, azon belül a munkaerő minősége, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott, elég lett volna az születések számának korlátozására.

Ismereteim szerint, erre az első példát a spártai társadalom adta azzal, hogy az újszülötteket kitették egy éjszakára a szabadba. Ezt a társadalom katonás karaktere diktálta, nem a mennyiséget akarták csökkenteni, csak a fizikai erejük szempontjából gyengéket kiselejtezni. A spártai társadalom azonban társadalomtörténeti unikum maradt.

A nyugat-európai kiscsaládos társadalom azonban évtizedek óta figyelmem központjában maradt. Ebben látom a kulcsát annak, hogy Nyugat-Európa a második évezredben a világ magas-kultúráinak az élcsapata lett. A középkor agrártechnikai forradalma megteremtette a lehetőségét annak, hogy az Alpoktól északi Nyugat-Európa marhapásztor társadalmai áttérjenek a földművelésre. Erre már magas-kultúra épülhetett, mert megteremtette ennek alépítményi feltételeit, a 10 főnél magasabb népességeltartó képességet, és a 10 százalék körüli urbanizációt. Mindkét tekintetben a marhapásztorkodás ennél jóval alacsonyabb szintű volt.

A természetes csapadékra épülő szántóföldi növénytermelés olyan jelentős eltartó képesség növekedéssel járt, ami felgyorsította a természetes népszaporulatot. A több évezredes népességstagnálást felváltotta az éves 1-2 százalékos spontán népesség növekedési potenciál. Ennek köszönhetően a népesség, és azon belül az urbanizáció gyorsan mintegy ötszörösére nőtt. A kor társadalma azonban gyorsan és bámulatosan sikeresen reagált a túlnépesedési nyomásra.

A kiscsaládos jobbágyrendszer történelemformáló előnye, hogy a gyermeket vállalható családok számát a jobbágytelkek számához igazította. Csak azt kellett elérni, hogy ne lehessen több gyermekvállaló család, mint amennyi jobbágytelek. Ez az uralkodó földesúri osztály érdekében csak olyan mértékben nőtt, amennyire növelni lehetett a szántóföldi hasznosításra alkalmas területet. Ez pedig évszázados átlagokban is legfeljebb évi 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezzel a történelemben először, és a Kínai gyermekvállalási korlátozásig, az egyetlen a társadalom egészére kiterjedő születésszabályozás volt. Csak a jobbágyrendszer felszámolása vetett ennek véget.

Bármennyire zseniális és sikeresen működő születésszabályozás volt a kiscsaládos jobbágyrendszer, a túlnépesedést mégsem csökkentette le az elviselhető szintre, tovább kellett működtetni a dolgozók jövedelmét megcsapoló elvonást, az embert és vagyont pusztító hadviselés, a gazdagok pazarlását és a tudásvágy elnyomását. Ezek mértéke azonban jelentősen kisebb volt a kiscsaládos Nyugat-Európában, mint a világ bármelyik más kultúrájában. Ezért lehetett a nem nagyon humánus Nyugatot, a többi társadalomhoz viszonyítva, humánusnak tekinteni.

Csak szerencsének lehet tekinteni, hogy a jobbágyfelszabadítás után ugyan megugrott a népszaporulat, de Amerika Felfedezésének köszönhetően megtízszereződött a Nyugat élettere, és az ipari forradalomnak köszönhetően lehetősége nyílt arra, hogy a világ lakosságának nagy többségét gyarmatként kizsákmányolhassa. Ennek eredménye képen Európa lehetett az első kultúra, amelyik életterét megsokszorozhatta, és az emberiség többségét kizsákmányolhatta.

Ezeknek a szerencsés fejleményeknek volt köszönhető, hogy a Nyugat létre hozhatta a tudományos és technikai forradalmat, létrehozhatta a fogamzásmentes szexuális életet és az anyagi jólétnek valamint az iskolázottságnak azt a szintjét, ahol spontán megszűnik a túlnépesedés.

A tudományos és technikai forradalom spontán létrehozta azt a korábbiktól mi nőségben különböző társadalmi alépítményt, amiben a munkaerő kielégíthetetlen minőségi igénye megköveteli, hogy a társadalom teremtse meg a minőségi munkaerő újratermelésének előfeltételeit.

Korábban a gyermekvállalás társadalmi szabályozhatósága azért volt megoldhatatlan, mert az ember szexuális ösztönének kielégítése elkerülhetetlenül együtt járhatott a fogamzással, a gyermekvállalással. A fajunk eredeti mai szemmel nézve nagyon rövid várható életkornak hosszabbodása olyan magas születésszámmal, ebből fakadó olyan gyors népszaporulattal járt, ami nem volt elviselhető. A társadalomnak ezért olyan felépítményre lett szüksége, ami az elviselhetetlenül magas születésszámhoz igazította a halálozást. Ezért, az elmúlt mintegy hatezer évben csak olyan társdalom volt képes stabilizált maradni, amelyik olyan magas szinten tartotta a halálozást, amivel a népszaporulat átlaga az egyetlen ezrelék szintje közelében maradt.

A történelmi materializmusból az következik, hogy történelmünket a szükségszerűség jellemzi. Csak olyan társadalmak maradtak működésképeseknek, amelyek a születések számához igazították a halálozást. Elég feltenni a kérdést, hogyan alakul a társadalmak sorsa, ha nem tartják féken a népesség szaporodását. Valami olyan, ami az elmúlt száz évben az elmaradt társadalmakban történik. Annyira túlnépesednek, hogy néhány generáció után olyan népesek lesznek, ami már a működésképtelenségüket jelenti. Elég arra gondolni, hogy számos afrikai országban az elmúlt száz év alatt huszonötszörösre nőtt a lakossága. Eddig valahogyan eljutottak, mert a nemzeti jövedelmük jelentős hányadát a területükön a fejlett világ tulajdonában működő bányák viszonylag magas bányajáradékát élvezhetik. Ez a nem általuk termelt jövedelem most, és a belátható jövőben tört részére csökkent, a működésképtelenségük nyilvánvalóvá válik. Az elmúlt negyedszázad magas bányajáradéka ugyanis olyan megismételhetetlen jelenség, amit a példátlanul gyors kínai iparosítás okozott. Ehhez hasonló keresletnövekedésre nem lesz lehetőség, mert nincsen a világgazdaságban olyan potenciális lehetőség, ami ehhez hasonló nyersanyagkeresletet teremtene.

Elég volna, ha a fejlett világ társadalomtudósai arra gondolnának, mi történne akkor, ha az országában huszonötszörösére nőtt volna a lakosság.

A következő évtizedek világgazdaságát a fejlett világ tehetség hiánya, az emberiség lemaradó, túlnépesedő többségét pedig az élelmiszer hiánya fogja jellemezni. Csökkeni fog a bányajáradék, és növekedni fog a földjáradék.

Az elmúlt mintegy ötezer év, az osztálytársadalmak történelme azért nem érhető meg, mert azt a történészek nem annak alapján tárgyalják, hogy a társadalom által elviselhetőnél lényegesen több volt a születés. Márpedig a társadalom leértékeli mindazt, amiből nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Az emberi faj tulajdonsága, hogy a húszas évek közepét meghaladó várható életkor esetén a szexuális ösztöne több születést eredményez, mint amennyit a társadalom optimálisan eltartani képes.

Fajunk fizikai adottsági viszonylag gyengék, ebben a tekintetben az ember természetes halandósága olyan magas, hogy szaporának kell lenni. Ezért jellemző fajunkra a nők nagyon magas fogamzásképessége. A szüléskor általában egyetlen utód szülő emlősök nőstényeit az jellemzi, hogy évente csak egyszer, néhány napon fogamzásképesek, és a hímeknek is csak erre reagálva párosodnak. Ezzel szemben a nők az év minden hónapban, néhány nap kivételével, fogamzás képesek, és mindkét nem szinte folyamatosan vágyik a szexuális kapcsolatra. Fajunk szexualitása ahhoz igazodott, hogy a várható életkor a húszas évek első felében volt, tehát a született nők többsége meg sem érhette a termékeny korát, tehát nem is lehetett gyermeke.

Említést sem teszünk arról, hogy fajunk életének mintegy 97 százalékában nem is volt túlszaporodás. A születések és a halálozás között egyensúly volt. Ez azonban felborult, amikor az ember, eszének köszönhetően, az életfeltételein javítani tudott. A várható életkor hosszabbodása azonban túlnépesedést okozott.

A gabonatermelés és az állattartás jobb táplálkozást, erősebb fizikai állapotot, ezzel a várható életkor meghosszabbodását eredményezte. Ez a természetes népszaporulat hatványozott felgyorsulását idézte elő. A gabonatermelésre és az állattartásra való áttérés ugyan megsokszorozta az életterek eltartó képességét, de ezt gyorsan túllépte a felgyorsult népszaporulat. Ez a folyamat olyan gyors volt, hogy a történészek fel sem tudták dolgozni.

Minden társadalom azonban ösztönösen nagyon gyorsan cselekedett, olyan társadalmi felépítményt hozott létre, ami biztosította a megnövekedett születésekhez igazodó halálozást.

Ez a spontán a szükségességhez igazodó halálokozás minden termelésre épülő társadalomban azonos módon alakult ki. Annak ellenére, hogy a társadalmak egymástól izoláltak voltak, tehát tapasztalat átvételről szó sem lehet, minden osztálytársadalom ugyanazokkal a módszerekkel olyan mértékben fokozta a halálozást. Ennek következtében a népszaporulatuk átlaga az 1 ezrelék alatt maradt.

A történelmi materialisták ugyan elméletileg elismerték, hogy a társadalmak csak olyanok lehetnek, ami megfelel a társadalom érdekéknek, csak nem vonták le a következtetést, hogy ezért a társadalmak csak akkor változtathatók, ha a felépítményt létrehozó okokat megváltoztatják. Az osztálytársadalmakat létrehozó ok a túlnépesedési nyomás elleni védekezés volt, azok megszüntetése csak a spontán népszaporulat lelassításával lett elérhető.

Mivel a tőkés osztálytársadalmakat is a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése jellemezte, annak a kizsákmányolás felszámolása csak a munkaerő kínálatának csökkenésével, vagy a keresletének növelésével történhetett meg. Ezért a tőkések osztálytársadalmán nem a proletárdiktatúrával, hanem a tőkehiány és a munkaerő felesleg csökkentésével lehetett túllépni. Ez történt meg a 20. század végén a Nyugat és a Távol-Kelet puritán társadalmaiban.

Ha Mart látná a jelenlegi jóléti társadalmait, úgy érezhetné, hogy víziója ott már megvalósult

A nők társadalmi rangja.

A túlnépesedés ellen küzdő osztálytársadalmak közös jellemzője volt, és marad a férfiak felsőbbrendűsége és a nők alárendeltsége. Ez abból fakadt, hogy többen születnek, mint amennyit a társadalom eltartani, foglalkoztatni képes. A legnagyobb társadalmi gond abból származott, hogy sokan születtek. Az osztálytársadalmak embertelenségeitől csak akkor megszabadulhatott meg az emberiség, ha a nők fogamzásképesek évente csak a meghatározott pár napon lett volna. Ez esetben mindkét nemünk kiélhette volna a szexuális vágyait, a nélkül, hogy ezzel túlnépesedést okozott volna. Ez a megállapításom ugyan nagyon megbotránkoztató, de cáfolhatatlan.

Mindkét nemünk azonos rangúsága csak akkor valósulhat meg, ha az utódválasztásban a döntési képességük azonos. Egyetlen társadalomtudós nem vetette fel, hogy milyen nagy volt a fogamzásgátlás megoldatlansága idején a nők szexuális kiszolgáltatottsága. De nemcsak a nők voltak az akaratuktól független szülésnek a kiszolgáltatottjai, hanem a társadalom is. A társadalom az akaraton felüli szülések nagy számának volt kiszolgáltatva. Még egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy a születések nagy hányada nem az utódra való törekvés, hanem az ember veleszületett szexuális vágyának kiélésének kikerülhetetlen következménye volt. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy minden olyan társadalomban, ahol széles rétegben elérhetők a fogamzásgátlók, a gyermekszám jelentősen csökkent. Tehát nagyon más lett volna a történelműnk, ha csak annyian születnek, amennyi gyermeket a szülők akartak.

Az ugyan tagadhatatlan, hogy más oka is volt a létszám újratermeléséhez szükségesnél több gyermek vállalásának, de a fő oka a szexuális vágyak kielégítésével járó fogamzási kockázat volt.

Ezért okozott nem várt meglepetést, amikor a római pápa, Ferenc, a Fülöp Szigeteken kijelentette, hogy a gyermekvállalás a szülők felelőssége. Ez a római katolikus egyház dogmájának tagadása. Ezt a tudomány embereinek kellett volna deklarálni, nem a római pápának, akinek a vallása azt tanítja, hogy a fogamzás isteni akarat eredménye, azt megsérti nemcsak azt, aki abortusszal szabadul meg tőle, de az is, aki a fogamzást megakadályozó szereket alkalmaz. A pápa bölcs és mindennél fontosabb megállapításának örültem, de féltem a főpapok bosszújától, akiknek nem az igazság, hanem a dogma és a hatalmuk megtartása fontos. Az igazságot hirdető pápa ugyanis sok bigott hívőt elriaszt, és csak azok értik meg, akik számára a dogmák eddig sem számítottak.

A római katolikus vallás a második évezred első felében felmérhetetlen szolgálatot vállalt a gyermekvállalás korlátozásában, de a második ötszáz évben vészesen lemaradt a korától. A reformáció válaszút elé állította, a puritán angolszászokkal, germánokkal, skandinávokkal szemben a latin népek kultúrájára szabott kereszténységet választotta. Nem a jövő sikereit kovácsoló puritánok, hanem a hozzájuk képest egyre jobban lemaradó latin népek vallása maradt. Ezzel nemcsak a puritánoktól távolodott el, hanem megfelelőbbé vált nemcsak a latin-amerikai, de még a Szahara alatti Afrika népei számára is. A hívei számának növelése szempontjából jól döntött, de a minőség szempontjából rosszul. Ez akkor vált leginkább világossá, amikor a tudományos és technikai forradalom hatására megerősödött a puritán magatartás fölénye.

A tudományos és technikai forradalom ugyanis a racionalizmus győzelmét hozta a fejlettek számára, a dogmáihoz mereven ragaszkodó vallás jelentősége rohamosan csökken. A napokban olvastam egy statisztikai felmérést az Egyesült Államok lakosságának vallási megoszlásáról. Ebből kiderül, hogy ma már a vallási közömbösség, a vallástalanság a legnépszerűbb vallás. Ráadásul, ez a fiataloknál jelentkezik a leginkább. A 30 évnél fiatalabbak körében húsz év alatt kétszeresére nőtt a vallástalanok aránya. Ez elképesztő változás, hiszen évezredek során nem nőtt annyit a vallással szemben közömbösek aránya, mint a legutóbbi húsz évben.

Pár nappal később az Írországban tartott népszavazás még megdöbbentőbb változást jelzett. A híresen katolikus Írországban népszavazást tartottak az egyneműek házasságának engedélyezéséről. A szavazók kétharmada az engedélyezés mellett szavazott.

A The Economist legutolsó száma pedig a nőuralom térhódításáról számol be. Az már tudott, hogy a fejlett országok egyetemein több a nő, mint a férfi. A legjobbak kis arányán belül ugyan a férfiak vannak többségben. A diplomás nők fizetése ugyan még alacsonyabb, de az elmúlt tíz évben sokkal kedvezőbben alakult, mint a férfiaké. Ehhez azt teszem hozzá, hogy ugyanaz a fizetés lényegesen többet jelent egy nő, mint egy férfi számára.

Azt még nem olvastam, hogy a nők mennyivel kisebb arányban kerülnek börtönbe, mennyivel kevesebben lesznek öngyilkosok, nevelik jobban egyedül a gyermekeket, könnyebben találnak férjet, mint a munkanélküli férfiak. Pedig ezek a különbségek is jelentős társadalmi értéket jelentenek.

A munkaerőpiac viszonylag egyre jobban fizeti a középfokú végzettségű nőket, mint a férfiakat. 1979 óta az Egyesült Államokban 21 százalékkal csökkent a középiskolás férfiak reálkeresete, a nőké csak 3 százalékkal. Ezen a szinten a középfokú végzettségű férfiak ötöde állástalan.

A fejlett társadalmakban a diplomások esetében ritka a házasságon kívüli szülés, az alacsonyan képzettek között azonban gyorsan terjed.

A nők társadalmi rangjának emelkedésében a fogamzásgátlás megoldása mellett a legfontosabb ok, a fizikai erő szerepének csökkenése. .

Sokszor leírtam, a nők egyenjogúságnak első feltétele a fogamzásgátlás. Ezt tartom az emberiség történelmében a legfontosabb találmánynak. A jelentőségének a felismerését mind a társadalomtudományok, mind a vallások elhallgatják.

Pedig a nők nem lehetnek addig egyenrangúak, amíg az ágyban, a szexuális életben nem azok. Ezt az egyenrangúságukat teremtette meg a tudomány és technika forradalma.

Ez sem lenne elég, ha a társadalom munkaigénye továbbra is elsősorban a fizikai erőt igényelné. Az reménytelen, hogy a nők fizikai ereje a férfiakéval egyenlő legyen, a férfiak fölényének tehát változatlan feltétele, hogy a munkaerőpiac a fizikai munkát keresse. Ez nemcsak azzal szűnt meg, hogy a fejlett technika nem igényel olyan fizikai erőt, mint amennyit a múltban a legfontosabb munkák igényeltek. Arra is szükség van, hogy a nők jobb képességei is felértékelődnek. Az egészségügy, az oktatás, a bürokrácia a leginkább növekvő munkaigényű szakmák, amik teljesen elnőisedtek. Ezekre a nők alkalmasabbak. Ugyanakkor a korábban nehéz fizikai erőst igénylő munkák fizikai erőt nem igénylőkké váltak, és monoton ismétlődésük egyre inkább a kitartó odafigyelést igényli. Ma a külszíni ércbányászat óriás dömperein a nők jobban helytállnak.

A legjelentősebb társadalmi változást azonban az okozza, hogy a nők egyedül jobban, könnyebben megélnek, mint a férfiak. Nagyon érdekelne egy olyan felmérés, hogy a különböző korosztályban, városban, vagy faluban milyen a pénz lakossági vásárlóereje. Igen jelentős különbséget várok a nők javára. Kiderülne, hogy a nők viszonylag alacsonyabb fizetése számukra többet ér, mint a férfiak magasabb fizetése.

A tudományos és technikai forradalom nyertesei a nők.

Kezdettől fogva történelmi érdeklődésemen belül nagy figyelmet fordítottam arra, mikor, hogyan alakult a nők és férfiak gazdasági szerepe.

Az első elméleti aggályom, hogy a klasszikus közgazdaságtan a gyermeknevelést, a háztartási munkát nem tekintette értéktermelőnek. Amint azonban ezek a munkák kikerültek a háztartásból, azonnal értéktermelővé váltak. Élelmiszeriparrá vagy szolgáltatássá minősült.

Minden társadalom elsődleges termelési tényezője a munkaerő, ezért a munkaerő ugyanolyan vagyonnak számít, mint a termelőeszközök, a fizikai tőke, a termőföld és a bányakincs. Ennek ellenére a munkaerő felnevelését nem vagyontermelésnek, hanem fogyasztásnak tekinti a közgazdaságtan még akkor is, ha már kikerül a család munkaköréből, és a társadalom látja el. Nevetségesnek tűnik, hogy a közgazdászok is a tudáslapú társadalomról beszélnek, de a tudás gyarapítását fogyasztásként veszik számba.

A közgazdaságtan a lakosság munkavégző képességének növelését nem tekinti a társadalom tudásvagyona termelőjének. Ez a fajunk életének első 95 százalékában, nemcsak a gyűjtögető, de az osztálytársadalmakban is a család ösztönös cselekedetének minősült. A munkaképessé vállalásra nevelés a család feladata volt. Ez marad mára is, holott a fejlett társadalmakban legfontosabb termelési feladat a jó minőségű munkaerő kinevelése.

A feudális társadalmakban aztán a termőföld volt a társadalom szűk keresztmetszete.

A tőkés társadalomban pedig a tőke lett a szűk keresztmetszet.

A munkaerő mennyisége és minősége pedig ezekben a társadalom igényét is messze meghaladta. Ezért lehetett a közgazdaságtan olyan tudomány, ami a társadalom igényét meghaladó mennyiségű és minőségű munkaerőt nem is tekintette termelési tényezőnek.

A tudásalapú társadalomban azonban a szűk keresztmetszet a minőségi munkaerő lett. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen igényt támaszt, ugyanakkor megszűnt a munkaerő mennyiségi túltermelési is.

Korunkban először szűnt meg a fejlett társadalmakban a munkaerő mennyiségi túltermelése, és lett kielégíthetetlen a minőségi munkaerővel szembeni kereslet. Csak annak a szem előtt tartásával érthetjük meg a társadalomnak a felépítmény igényét.

A tőkésosztály uralma a tőkehiányon alapult.

A Marx korabeli európai társadalmak azért voltak a tőkésosztály diktatúrái, mert az ipari forradalom példátlan tőkehiányt és munkaerő felesleget teremtett.

Amennyire érthető volt a társadalomtudományok számára a tőkehiány, annyira rejtve maradt a munkaerő minőségi és mennyiségi feleslege. Az állandósult jelentős munkanélküliséget természetes jelenségnek, és nem a munkaerő túlkínálatából fakadó szükségszerűségnek tekintették.

Ami a tőkehiányt illeti.

A tőke profitját Marx is a tulajdonformával magyarázta, nem vette tudomásul, hogy a tőke profitja is független a tulajdonformától, az a hiányának a tulajdonformától független következménye. Elég lett volna azt a tényt tudomásul venni, hogy minden áru és szolgáltatás ára az éréke felett van, ha a kereslete meghaladja a kínálatát. Mivel a tőkéből hiány állandó, annak az ára az értéke felett van, függetlenül, ki a tulajdonosa. A tőke profitja csak azzal szüntethető meg, ha a kereslete és a kínálata egyensúlyba kerül. Azzal azonban Marx sem foglalkozott, hogyan lehet a tőke kínálatát növelni, a keresletét pedig csökkenteni olyan mértékben, hogy egyensúly legyen. Azt, hogy a tőke kereslete és kínálata egyensúlyban vannak, csak arról lehet látni, hogy a tőkének nem lesz profitja.

Ami pedig a munkaerő kizsákmányolását illeti.

Az ipari forradalom azt jelentette, hogy az áruk termelése, szállítása a korábbinál kevesebb és képzetlenebb munkaerővel, de több tőkével lett megoldható. Ezért szükségszerűen olcsóbb, kizsákmányolhatóbb lett a munkaerő.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, de legalábbis nem hangsúlyozzák, hogy technikai fejlődés nemcsak a munkaidő ráfordítást, de a munkavégzés folyamatát is egyszerűsítette. Majdnem minden technikai találmány könnyebbé tette az azzal történő termelést. A technikai fejlődés a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igényt csökkentette.

Az ipari forradalom nemcsak abban hozott minden korábbinál nagyobb lépést, hogy csökkentette az ipari termékek termelésének, a személyek és áruk szállításának munkaidejét, de csökkentette a munkavégzőkkel szemben támasztott szakmai igényt is.

Még nem találkoztam annak hangsúlyozásával, hogy nemcsak a manufaktúrák dolgozóinak, a kisiparosoknak, de még a feudális jobbágynak több szakmai ismerettel kellett rendelkezni, mint a gyáripar munkásainak. Az ipari forradalom ugyan példátlan hatékonysági ugrás volt az ipari termelésben és a vasúti szállításban, ugyanakkor azonban csökkent a munkaerő mennyiségével és minőségével szembeni kereslet.

Arra pedig még utalással sem találkoztam, hogy milyen jelentősége volt annak, hogy a mezőgazdaságban a jobbágy munkaviszonya lényegében életre szólt, a munkást azonban sokáig azonnal el lehetett bocsátani, de az elbocsátás lehetősége máig megmaradt.

Mitől függ a munkások rangja?

A munkásnak csak akkor lehet társadalmi rangja, ha mennyisége kisebb lesz, mint a kereslete, a minősége pedig fontosabb lesz, mint az ára. Az ipari forradalom után a tőke a minél olcsóbb munkaerőt kereste, ma pedig a minél jobbat. Akkor az ára volt a fontos, ma már a minősége. Csak tőke csak a minőségi munkaerővel működtetve lehet hatékony. A munkaerő alatt nem csak a vállaltban foglalkoztatottat, hanem az együttműködőt, a beszállítókat, a szolgáltatókat is érteni kell. Ez jelentkezik abban, hogy ma a tőke oda meg, ahol a társadalmi környezet megfelelő. Ezt nagyon meggyőzően bizonyítaná az olyan adat, hogy a bányászattól eltekintve, hova megy a tőke.

Elsősorban oda megy, ahol a lakosság viselkedési erkölcse megfelelőbb a követelményeknek, azaz puritán.

Ha készülne olyan tőkeáramlási felmérés, ami a bányászati beruházások nélküli adatokat tartalmazná, akkor kiderülne, hogy a tőke elsősorban oda megy, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ezért a nem puritán erkölcsű országok csak akkor számíthatnak külföldi tőkebeáramlásra, ha leértékelve tartják a valutájukat, és befektetési kedvezményeket adnak.

Ezzel nem voltak tisztában azok, akik az euró övezetet létrehozták, és tönkre tették a közös valutát vállaló olyan országokat, melyek nem puritánok. Ilyenek a mediterránok.

Kínába is ment a fejletekből a tőke, mert a kínai valuta le volt értékelve, a munkaerő pedig az árához viszonyítva, nagyon alkalmas a tömegáruk gyártására. Ugyanakkor a már gazdag országokban a munkaerő nem vállalja el a futószalagok melletti monoton munkát. Ez az oka annak, hogy a német autóipar örömmel ment Csehországba, Szlovákiába és Magyarországba, mert ezekben a szakemberek is szívesen vállalnak munkát a számukra jól fizető autógyárakban. Az árához viszonyítva jobb ez a munkaerő, mint aki otthon elvállalná.

Ilyen okból értékelődött fel a nők a már gazdag országok iparában a középfokú képzettségű férfi munkaerővel szemben. Ma már az iparban sincs szükség a férfiak nagyobb fizikai erejére, ugyanakkor a nők száméra az ilyen munkát lelkiismeretesebben végzik, ráadásul számukra jól megfizetik. Ezt példázza, hogy a külszíni bányák óriási járműveikben egyre több nőt látni. Ezeknek a gépeknek a kezelése már nem igényel fizikai erőt, viszont kitartó figyelmet annál inkább. A naponta százszor megismétlődő munkafolyamatban a figyelem fontos, amire a nők alkalmasabbak, mint a férfiak.

Azt sem hangsúlyozzák, hogy munkaerőpiacon a foglalkoztatottak aránya éppen azokban a szakmákban nő, amelyek a középfokú végzettségű férfiak számára nem vonzódnak, ilyen az oktatás, az egészségügy, az adminisztráció.

A minőségi munkaerő termelése.

Az általánosan felismert, hogy a jelenkori fejlett társadalmak legfőbb igénye a minél jobb munkaerő. Erre a társadalmak ösztönösen reagáltak azzal, hogy a képzést, elsősorban az alapfokút, de egyre inkább terjeszkedve az iskola előtti és utáni oktatási formák ingyenességével, támogatásával.

A felnevelés költségéhez a társadalom a gyermekek számához igazodó családi pótlékkal járul. A legfontosabb társadalmi érdeket, a felnevelés minőségét azonban csak a felsőoktatás támogatásával segíti.

Annál meglepőbb, hogy a liberális társadalomtudósok, politikusok, akik az árutermelésben kényesen vigyáznak arra, hogy a vállaltok eredményérdekeltsége maradéktalanul érvényesüljön, a fejlett társadalmak szűk keresztmetszetének, a minőségi munkaerő felnevelésének érdekeltségét nem hiányolják. ezért aztán a társadalom számára legfontosabb vagyon gyarapításában nem érvényesül ennek a vagyonnak a létrehozásában való érdekeltség. Ezt rábízzák a szülői szeretetre, és arra, hogy a felneveltek évezni fogják.

Meglepő módon a szülői szeretet viszonylag jól működik, az iskolázott szülők a gyermekeik jövőjének biztosítását ma már nem annyira a rájuk hagyott vagyonban, hanem a minél jobb képzésben látják. A gazdag és iskolázott szülők a fejlett társadalmakban elsősorban tudásvagyont adnak a gyermekeiknek. Ennek ellenére, még kalkulációt sem láttam arról, mekkora családi befektetést jelent a jó egyetemeken diplomát szerzett gyermekek felnevelése. Az Egyesült Államokban készült felmérés alapján a családok felső jövedelmi és iskolázottsági tizedének a gyermekeinek 90 százaléka negyven éves korában a társadalom felső két tizedébe kerül. Ez az adat nemcsak azt bizonyítja, hogy a gazdag és iskolázott családok nem szorulnak annak érdekében társadalmi támogatásra, hogy a gyerekeik nagy valószínűséggel a társadalom felső ötödében maradhassanak, de bizonyíték arra, hogy a kevésbé gazdag és iskolázott családok gyermekei nem érvényesülnek a velük született képességükkel arányosan.

A fejlett társadalmak jövőjét ugyan nem kell félteni, mert a fölényük egyre jobban érvényesül, de látni kell, hogy a vele született képességekkel ezek a társadalmak is nagyon rosszul gazdálkodnak. A velük született képességek kiaknázása túlságosan attól függ, milyen családi környezetben születtek. Ezért a társadalom alapvető érdeke lenne a következő generáció felnevelésében azokat is érdekeltté tenni, akiknek a szülei számára nagy áldozat a minél jobb képzés biztosítása.

A politikának tudomásul kellene venni, hogy a veleszületett képességek hatékony kibontakoztatása a családi jövedelemhez viszonyítva annál nagyobb teher, minél kisebb a családi jövedelem.

A gyermekük felnevelése érdekében hozott áldozatvállalás jelentősen függ a szülők, mindenekelőtt az anyák iskolázottságától. Megfigyelésem szerint a pedagógusok gyerekei a szülők jövedelméhez viszonyítva jobban iskolázottak. Azt pedig amerikai adatok bizonyítják, hogy a diplomás anyák gyerekei magasabban iskolázottak lesznek, annak ellenére, hogy éppen ezek hoznak a saját karrierjük érdekében a gyermekvállalással a nagyobb áldozatot.

De nem kellene sok ténnyel alátámasztani, hogy a társadalom elsődleges érdeke a gyerekekkel született képességek minél jobb kiművelése, ebben tehát szülői érdekeltséget kell teremteni. A szegény és iskolázatlan szülőknek nem érvekkel, adatokkal kell bizonyítani, hogy a gyermeküknek azzal adnak a legtöbbet, ha gondosan iskoláztatják, hanem erre megfelelő anyagi érdekeltséget és társadalmi elismertséget kell számukra biztosítani.

Azt nagyon bölcsnek tartom, hogy családi pótlékot csak az eredményesen iskolába járó gyermek után járjon. De az elvonáson kívül folyamatos jutalmazásra is szükség van. A társadalom alsó harmadába tartozó gyerekek szülei az átlagosnál jobb iskolai bizonyítvány esetén kétszeres családi pótlékot kapjanak. Ha ilyen családból diplomás lesz a gyerekük, ezért jelentős jutalom, és társadalmi kitűntetés járjon. Elképzelésem lényege, hogy az öregkori ellátás a gyermeknevelés eredményétől függjön.

A gyermekvállaló családok minősítése.

Azt ugyan szükségesnek tartom, hogy az adózás a családi jövedelemhez igazodjon. Vagyis az egységes adókulcsos adózással nem értek egyet. A társadalmi elvonások sokkal jelentősebb újraelosztást jelentenek annál, hogy nagyon leegyszerűsítve történhetnek. Mivel a gyermeknevelés hatékonyságát még az elvonásnál is fontosabbnak tartom, ott sem szabad takarékoskodni a vele járó adminisztrációval. Ezt is az adóhivatalra bíznám. Tartsák nyilván a családok sorendjét az egy családtagra jutó jövedelem alapján. Ezt a rangsort tizedekre kell bontani, és ennek alapján megállapítani a gyermekvállalás nagyságát. A családok társadalmilag ajánlott gyermekvállalását tizedekre bontva kell szabályozni.

A szabályozás módját tudományosan kell kidolgozni, ezért az alábbiak csak illusztrációt jelentenek.

Az alsó tizedben csak nagykorú szülők vállalhatnak egy gyereket. A felső harmadban azonban nincs gyermekvállalási korlátozás, mert ott a több felnevelése is sokkal eredményesebb, mint az alsó harmadban egy.

A kínai egyetlen gyermek vállalására való korlátozás ugyan fajunk történetének talán a leghatékonyabb reformja, de ennek ellenére nagyon leegyszerűsített, mivel nem igazodik a várható felnevelési eredményhez. Ma már a sok tízmilliós kínai felső tized a világon a legsikeresebb gyermeknevelő. Ott a több gyermek mindegyike kiváló nevelést kaphat, az átlag sokszorosát érők lesznek. Ezért tartom a kínai rendszert túlságos leegyszerűsítésnek. A gyerekek felnevelési hatékonysága között Kínában is óriásiak a különbségek. A túlszaporodás megállítása ugyan önmagában is óriási eredményeket mutat, de ennél is nagyobb eredmény lenne, ha a vállalható gyermekszámot a családok minőségi rangsorának megfelelően osztanák fel.

Minden állításom vitathatatlan lenne, ha készülnének olyan felmérések, hogy milyen szülői háttér mellett milyenek a felnevelési eredmények.

A várható felnevelési eredményekkel fordítottan arányos a gyermekvállalás.

A jómódú, iskolázott szülők egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Ezzel a társadalom elsődleges feladatává vált, a gyermekszámnak a létszám újratermelése közelében tartása, és a gyermekvállalásnak a várható felnevelési eredménnyel való ösztönzése. Ezt az új társadalmi feladatnak csak a mennyiséi oldalát értette meg a tudomány és a politika. Így vált általánossá a gyermekszámmal arányos társadalmi támogatás, az úgynevezett családi pótlék.

A fejlett társadalmak a családi pótlékkal elérték azt, hogy a gyermekvállalás szintjét gyakorlatilag megoldották, de minőségi kontraszelekciót hoztak létre. Nem ismerték fel, hogy a társadalom munkaerőigénye nem mennyiségi, hanem minőségi. Még a lakosságvesztő társadalmakban is túltermelés van a gyenge minőségű munkaerőben, a jó minőségűben pedig nagy a hiány. Nem ismerek olyan társadalmat, amiben a munkaerő alsó minőségi tizedében nem volna nagyon alacsony a foglalkoztatás.

Békeidőben a gyenge minőségű munkaerő magas foglalkoztatását csak bolsevik társadalmakban oldották meg azzal, hogy szabályozták a munkaadók által fizethető átlagbért. Ezzel elérték, hogy a vállatok csak akkor alkalmazhatták a számukra is nagyon értékes minőségi munkaerőt, ha felvettek két alacsonybérű, keveset érő munkást is. Ahogyan azonban összeomlott a bolsevik rendszer, megszűnt az átlagbér ellenőrzés, és felszámolták a veszteséges vállatokat, ezzel a munkaerő alsó minőségi ötöde reménytelen munkanélkülivé vált.

Ez a korábbi vállalati vesztességeknél nagyobb kárt okoz. Nemcsak a veszteségtérítéseknél sokkal többe kerül a munkanélküliek eltartása, de a tartós munkanélküliség óriási erkölcsi vesztességgel jár. Ehhez még csak azt teszem hozzá, hogy a szakmai és erkölcsi téren leszakadt réteg vállal aránylag sok, szükségszerűen eredménytelenül felnevelhető munkaerő utánpótlást.

Már számos alkalommal leírtam, hogy a jövőnknek semmivel sem okozunk annyi kárt, mint azzal, hogy a következő nemzedékben aránytalanul sokan születnek olyan családi környezetben, ahol a felnevelésük gyakorlatilag reménytelen, ugyanakkor nagyon kevesen olyan családokban, ahol a felnevelés eredményei a leginkább várhatók.

A jelenkori fejlett társadalmak elsődleges feladata a munkaerő minőségének a javítása. Ezt semmi sem biztosíthatja jobban, mint a kedvező családi környezet. Ezért a társadalom elsődleges feladata a gyermekvállalást összhangba hozni a családok gyermeknevelési képességével, és a családokat a minél eredményesebb gyermeknevelésre serkenteni. Ennek azonban jelenleg az ellenkezője történik.

A gyermekvállalásra elsősorban azokat a családokat támogatják, amelyek a gyermeknevelésre a legkevésbé alkalmasak. Azzal, hogy a gyermeknevelés támogatása a gyermekszámtól függő összeg, az anyagi ösztönzés aránylag annál nagyobb, minél kisebb a család jövedelme. A családi pótlék nagysága a magas jövedelmű családok számára lényegtelen, semmiféle ösztönző szerepe nincsen. Ezzel szemben a munkanélküli segélyből élő családok számára komoly jövedelem. Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy minél kisebb a jövedelem, annál nagyobb a gyermekvállalás, és minél nagyobb a jövedelem, annál kisebb.

Tekintettel arra, hogy a társadalom elsődleges érdeke a következő generáció minősége, nem a mennyisége, csak az olyan gyermeknevelési támogatás felel meg a kor követelményeinek, a melyik nem a gyermekvállalás mennyiségére, hanem a felnevelés minőségére ösztönöz. Jelenleg ennek az ellenkezője vált általánossá.

Az öregkori ellátás.

Az ember az első faj, amelyik az életképessége utáni élete meghosszabbítására törekszik. Ezt az utódai gondoskodásában látta biztosítottnak. A gyermekvállalás jelentős hányada ugyan akaratuktól függetlenül történt, ezért minden társadalomban sokkal több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak, de az mégsem tagadható, hogy a szülőkről való gondoskodást más fajok története nem ismeri. De azt sem, hogy az utódok a nemi érettségük után is gondoskodnának a szüleikről. Ennek ellenére a társadalomtudománynak tudomásul kell venni, hogy a szülők számítottak a gyermekeik gondoskodásáról. Ez a jelenkor fejlett társadalmaiban csökken, a családok térbeni vagyoni és szakmai kötöttsége és összetartása megszűnőben van.

Ezt a tényt vette tudomásul a társadalom azzal, hogy bevezette az öregkori állátást. Ez először a költségvetés terhére történt. Aztán az okos bankárok rájöttek, hogy fontos érdekük a nyugdíjalapok kezelése, mert ezzel igen jelentős tőkepiaci keresletet teremtenek a részvények és a kötvények piacán. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy a nyugdíjalapok mekkora tulajdonarányban vannak jelen a tőzsdéken, és keresletük mennyiben járul hozzá a részvények és kötvények hozamának növeléséhez.

Az a nyugdíjrendszer, ami a keresetarányos nyugdíjakat hoz létre, az a tőkésosztály érdekét szolgálja. A megtakarítások hozadéka ugyanis nem teremthet elég alapot a jövedelemarányos nyugdíjak fedezetére. A munkában töltött idő legfeljebb stagnál, mert a képzés jobban hosszabbítja a munkavállalást, mint a nyugdíjkorhatár emelése, a nyugdíjba menetel utániéletkor viszont nő. Ezért a jövedelmekkel arányos nyugdíjak megtakarításból nem finanszírozhatók. Arra csak a nyugdíjak fizetésekor dolgozók értéktermelő munkája biztosíthat fedezetet. Ez pedig elsősorban attól függ, milyen generációt neveltek fel a nyugdíjasok. Ezért az a jó öregkori álltás, aminek a fedezete a következő generáció felnevelésének minőségétől függ. Minél jobb generációt neveltek fel a szülők, annál nagyobb fedezet képződik az öregek ellátására. Mindenki annyi nyugdíjra számíthat, amennyire részt vállalt a következő generáció felnevelésében.

A jelenlegi nyugdíjalap képzési rendszerben a szülők akkor remélhetnek a nagyobb öregkori ellátásban, ha gyereket nem vállalnak, a nevelésére keveset áldoznak, mert az a munkateljesítményük rovására megy. Ez fokozottan áll a diplomás, a szakmájukban kiváló anyákra, akik jelentős potenciális jövedelmet vesztenek a gyermekvállalással.

Nagyon hasznos volna ismerni az adatokat, mibe kerül a diplomás szülőknek a gyermekvállalás, és mennyibe a munkanélkülieknek. Kiderülne, hogy csak a drága gyermeknevelés a hatékony, az olcsó meg sem térül. Ennek ellenére minden társadalom a gyermeknevelést darabra vetítve támogatja. Ez ugyan fajunk eddigi életében megengedhető leegyszerűsítés volt, de a fejlett társadalmakban megengedhetetlen. Az egyedek társadalmi értéke a munkamegosztás függvényében hatványozottan differenciálódik. Igaz ez a történelmi fejlődésünk során, és egyre inkább igaz ez az egyes társadalmakon belül.

A gyűjtögető társadalmakban elég volt, ha az egyedek a nagycsaládon belül megfelelnek az elvárásoknak. Szinte teljes volt a családok autarkiája, nem kaptak kívülről semmit.

A feudális társadalmakban még mindig nagyon magas volt a lakosság nagy többségét kitevő jobbágycsaládok autarkiája. Az ipari forradalom előtt szinte az egyetlen széles körben igényelt áru a só volt. A ritkán vásárolt vasszerszám, a megtermelt jövedelemhez viszonyítva kis érték volt.

Az ipari forradalom előtt a viszonylag gyér városi lakosság is magának termelte meg az élelem nagy részét. Tehenet, baromfit tartott, disznót hizlalt. Ritka kivétel volt az olyan kikötővárosok, amelyek élelmezése külső forrásokra épült.

A vasút előtt, a nagyon drága luxuscikkek és fűszerek kivételével, a holt áruk szállítása az egynapi járóföldet nem haladhatta meg.

A 19. század közepe előtt a szárazföldi szállításra szorult települések szinte önellátók voltak.

Még kevesebb figyelmet fordítanak a társadalomtudományok arra a tényre, hogy a kultúrák gazdasági teljesítménye az ipari forradalom előtt nagyon szűk határok között differenciálódott. Akkor is csak az iparban.

Az ipari forradalom idején a világgazdaság teljesítményének csak kis hányada volt az ipari árutermelés. Ezt a világ népességének kilenctizedét alig érintette. Erre érzett rá Gandhi, amikor a háziipartól várta, hogy a gyarmattartók kizsákmányolásától függetlenítheti Indiát.

A történelemtudománynak hangsúlyozni kellene, hogy az ipari forradalom csak az ipart és a szállítást érintette, de ezt is úgy, hogy a szükséges munkaerő mennyise és minőségé drasztikusan csökkent. Ennek lett a következménye, hogy a kultúrák és nemzetek között az egy lakosra jutó jövedelem viszonylag lassan differenciálódott. A 20. század közepéig a gazdag és a szegény társadalmak között 5:1 arány jelentette a szélsőséget. A fizikai munkájukból élő többségben még ennél is kisebb volt a különbség. Ezzel szemben ma a világ legfejlettebb tizedében az egy lakosra jutó jövedelem százszor akkora, mint a legalacsonyabb tizedben.

Amíg az ipari forradalom technikai találmányai csökkentették a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt, a tudományos és technikai forradalom találmányai csak a fejlett társadalmi és gazdasági környezetben, és minőségi munkaerővel lehetnek hatékonyak. Bármennyire irracionálisnak tűnik, olcsón termelni csak jó munkaerővel lehet még akkor is, ha az drága. Ezt bizonyítja a tőkeáramlás. A bányászattól eltekintve, a tőke oda megy, ahol jobb a munkaerő, akkor is, ha drágább. Csak megjegyzem, hogy ez alól Kína sem kivételnek, mert ott a jó munkaerő is olcsó. Húsz év múlva a kínai munkaerő drága lesz, de akkor is a tömegcikkek gyártására a legolcsóbb, mert a legjobb.

Tartalom

A gyermekvállalás korlátozásának a joga a társadalomé. 1

A reformáció 3

Az egyke. 3

A fogamzásgátlás 3

A nők társadalmi rangja. 3

A tudományos és technikai forradalom nyertesei a nők. 3

A tőkésosztály uralma a tőkehiányon alapult. 3

Mitől függ a munkások rangja? 3

A minőségi munkaerő termelése. 3

A gyermekvállaló családok minősítése. 3

Az öregkori ellátás. 3