Az ukrán helyzet

Kopátsy Sándor               PH                     2015 05 22

Az ukrán helyzet

Tegnap arról írtam, hogy Olaszország két ország. Most arról írok, hogy Ukrajna sem egy ország. Nem gazdasági, sokkal inkább vallási tekintetben, mert a nyugati ukránok, az ukránok közel fele a római pápák, a Habsburgok és a lengyelek buzgalmából görög katolikus lett. Ezt még azok sem felejtik el, akik visszatértek az ortodox kereszténységre, vagy éppen vallástalanok lettek.

Jellemző, hogy mint a Monarchia társorsága az ortodox románok, és ukránok erőszakos térítéséről említést sem teszünk. A lengyelek sem jönnek elő vele, hogy Nyugat-Ukrajna térítésében ők is fontos szerepet játszottak. Pedig nemcsak Ukrajna, de Románia történelmi szerepe aligha érthető meg, a népük erőszakos térítése nélkül.

A másik téma, hogy az ukránok és a lengyelek mindig antiszemiták voltak, mivel ők a térségükben egyre inkább lemaradtak, ugyanakkor köztük élt az európai zsidóság legnagyobb létszámú dinamikus közössége.

Ezért aztán a nyugat- és a kelet-európai kereszténység, valamint az antiszemitizmus 20. századi történelmének felidézése nélkül nem érthetjük meg az ukrán válságot.

Az első világháború előzményei és kitörése sem érthető meg a túlbuzgó katolikus térítő Habsburgok, és a magyar politikai elitnek a szlávok terjeszkedésétől való beteges félelme nélkül. Ettől nemcsak Kossuth, de még Deák Ferenc sem volt képes megszabadulni. A politikusok között nem akadt senki, aki felismerte volna, hogy a szláv népek többsége azért volt oroszbarát, mert csak azok segítségére számíthattak függetlenségi céljai elérésében. A csehek sokkal inkább nyugat-európaiak voltak, mint mi. A szlovákok, szlovének és a horvátok pedig nyugati keresztények voltak. A Monarchiától való elszakadásunkban számolhattunk volna az ugyancsak elszakadni akaró nyugati szlávokra, ha mi nem még az osztrákoknál is kevésbé vettük tudomásul, hogy ők is függetlenek akarnak lenni, akárcsak mi. Máig nem értjük meg, hogy a horvát Jellasics a horvátok számára ugyanazt követelte, mint Kossuth a magyaroknak. De a magyar politikai elitből senki hallani sem akart arról, hogy a horvátok függetlenek legyenek.

Az első világháború kitörésében a szerepünket csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy Magyarország a Balkán felé akart terjeszkedni, amiben a külpolitikai célunk fő ellensége a szlávok függetlenségét támogató Oroszország volt. Magyarország fő stratégiai célja már az első világháborúban is Oroszország meggyengítése volt. Ehhez a Monarchia katonai ereje nem volt elegendő, erre csak a sokkal erősebb Németország lehet képes.

Ugyanez a stratégia ismétlődött meg a második világháborúban, azzal a különbséggel, hogy erőnk Trianon után sokkal kisebb lett. Ezért fogadta örömmel a magyar vezetés, élén Horthy Miklóssal, amikor az általunk legyőzhetetlennek tartott Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Azonnal mi is hadat üzentünk, annak ellenére, hogy Hitler ezt nem akarta, számára a magyar katonai erőnél sokkal fontosabb volt az olajjal rendelkező Románia semlegessége.

A szovjet megszállás alatt arról nem beszélhettünk, hogy a nyugati ukránok örömmel fogadták a náci csapatokat, és szinte zárt sorokban, a szovjet hadsereg egyenruhájában álltak át a németekhez, akikben Ukrajna függetlenségét visszanyerő lehetőséget láttak. A Szovjetunió szerencséjére, a nácik annyira lenézték, alacsonyabb fajnak tekinteték az ukránokat, hogy a kisebbik rossznak a sztálinista diktatúrát látták. A németek vereségét érezve, már az ukrán hadsereg aktív résztvevője lett Berlin elfoglalásának.

Jelenleg az ukrán nacionalisták a kollektivizálás során történt mintegy 3 milliós emberveszteségüket a holokauszttal állítják párhuzamba. Nem teljesen alaptalanul. Ukrajnának a Szovjetunióban töltött hetven esztendejét azonban két részre kell osztani. Sztálin uralma alatti időt joggal kezelik negatívan. Sztálin halála után azonban viszonylag kedvezményezettek voltak. Az ukrán Hruscsovnak köszönhetően megkapták a többségben oroszok lakta iparvidéket, ami lényegesen gazdagabb volt, és gazdagabb ma is, mint a történelmi Ukrajna.

Nem ismerem a részleteit annak, hogyan történt Hruscsov idejében Ukrajna keleti megnagyobbítása, de gyanús, hogy mélyen hallgatnak róla.

Nagy bajnak tartom, hogy Németország és hatására az EU vezetés is túlnyüzsgi Oroszország szerepvállalása feletti botránkozását. Németország a náci múltját példátlan önkritikával kezeli, de az ukrán helyzetet úgy kezeli, mint valami számára fontos politikai eseményt. Az EU végzetes hibája, hogy terjeszkedése messze túllépte a realitás határait. Elnézést, hogy vallási megoszlás alapján illusztrálom a problémát.

Az EU maga lett volna a világtörténelmi siker, ha csak az angolszász, germán és a skandináv országokat szervezi közösséggé.

A katolikus latin népek, különösen a mediterránok tagsága már jelentős visszaesést jelentett. Az őket is magába foglaló EU már a tengerentúli négy protestánssal szemben is versenyképtelen, nem beszélve a távol-keleti konfuciánusokról.

A két ortodox állam, Románia és Bulgária tagsága már klasszikus ostobaság. Annak is a teteje, az Ukrajnával történő kacérkodás.

Európa nyugati fele legyen boldog, hogy nem kell az ortodox keresztényekkel foglalkozni. Az ukrán helyzet kiéleződése szerencsétlen időben történt, amikor Oroszország a csökkenő olajárak hatására jelentősen szegényedik. A gazdasági nehézségek idején a politikai hatalom szükségszerűen nacionalista lesz. Ez talán egyetlen országra sem annyira igaz, mint Oroszországra. A gazdasági visszaesés ellenére Putyin egyre népszerűbb lett. Az orosz nép minden szenvedést elvisel, ha az országa tekintélyének megvédéséről van szó.

Németországnak az ellenségei sem adhatnának jobb tanácsot, mint üsse bele az órát az ukrán válsága. De nem kellett beugratni, beugrott magától.