India jövője

Kopátsy Sándor                 EE                 2015 06 15

Társadalomszemléletem

India jövője

Hatvan éve sejtem, 1980 óta pedig tudom, nem sokra megy az, aki az előrelátható jövőt, vagyis a 2050 világát úgy akarja elképzelni, hogy vigyázó szemét nem Kínára, általában a Távol-Keletre veti.

A második főszerelő pedig a protestáns, helyesebben fogalmazva a puritán Nyugat, azon belül is elsősorban Észak-Amerika. Európából a világ élvonalába csak a puritánok, az angolszászok, a germánok és a skandinávok maradnak.

A világ nem puritán, általában gyorsan szaporodó többsége egyre jobban lemarad. A lemaradók között viszonylag javul a latin népek helyzete. De a legnagyobb népességet továbbra is Dél-Ázsia, nagyrészt a mai India fogja jelenteni. Valószínű, hogy 2050-ben már nem is lesz India, hanem területén tucatnyi dél-ázsiai állam. Továbbra is ott él majd az emberiség gyorsan szaporodó negyede.

Indiával azért is indokolt foglalkozni, mert a Nyugat ebben a kontinensnyi országban szeretné látni azt, hogy a szegénységből a több párti, demokratikus társadalom is képes felemelkedni.

Az alábbiakban azt akarom bizonyítani, hogy India jövője egyelőre reménytelen, mert egyre inkább túlnépesedett lesz. A néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó népességű társadalom eleve képtelen felzárkózni. India ennek a legjobb bizonyítéka.

Mindenekelőtt azt kell látni, hogy India, Kínával ellentétben, soha nem volt kulturálisan és gazdaságilag homogén állam, de még klasszikus értelemben véve, osztálytársadalom sem. India Kínának minden tekintetben az ellenkezője. Az angol gyarmattartás előtt két világvallás kasztokra osztotta, több tucat nyelven beszélő, etnikailag is tarka állam volt. A felszabadulása után két hatalmas állammá oszlott. A hinduk alkotják Indiát, ami a lakossága számával éppen most előzi meg Kínát, és már a világ legnépesebb országa.

A lemaradásnak elsődleges oka az elviselhetetlenül gyors népszaporulata. Ezt azzal akarják elmosni, hogy mindig csak az ország gazdasági növekedését bizonygatják, az egy laksora vetített jövedelem alakulását elhallgatják. India, mint ország, valóban nagyon gyorsan fejlődik, de az egy laksora vetített eredmények egészen mást mutatnak. Az egy lakosra vetített jövedelmük 1990 óta fele, a vagyonuk pedig ötöd úgy növekedett, mint Kínában.

Hatvan éve tudom, hogy 2 százalékos népességnövekedés esetén az egy laksora jutó jövedelemnek 10 százaléknál gyorsabb növekedés szükséges az egy laksora jutó fizikai vagyon, és 20 százalékkal az egy laksora jutó fizikai és szellemi vagyon újratermeléséhez. Ezt azonban nem hajlandó utánaszámolni senki. Pedig elég volna, ha csak végiggondolnák, hogy 1950-ben Indiának 340 millió lakosa bolt, jelenleg 1.350 millió van, és 2050-re 1.700 milliót várnak. Vagyis a lakosságuk száz év alatt ötszörösre nő annak ellenére, hogy lényegében ugyanannyi megművelhető terület, ugyanannyi víz, és ugyanannyi bányakincs birtokában vannak.

Ez Magyarországra levetítve: 1950-ben 8.5 millió lakosunk 2050-re 42.5 millióra nőne. Pedig nálunk eleve negyed akkora az egységnyi redukált szántóra vetített lakosságunk, mint Indiáé 1950-ben volt. Én már nem érhetem meg, de optimista jövőnek látnám, ha 2050-ben 10 millió volna az országom lakossága, és minden munkaképes lakosnak volna munkája, pedig Indiánál négyszer magasabb szintről indultunk.

Nem ártana, ha tanítanánk, a kommunikáció pedig rámutatna, melyik ország hol tart másokhoz képest. A történelemoktatásunk legnagyobb hibájának tartom, hogy a tudományos és technikai forradalom elképesztő eredményei mellett nem veszi tudomásul, hogy mekkora népességnövekedés volna kívánatos, hol, mikor mekkora már el sem viselhető. Ez soha nem volt aktuálisabb, amikor már a túlnépesedett társadalmakból a minden kockázatot vállalók áradatával állunk milliárdjával állunk szembe.

India heterogénségét jól mutatja, hogy a lakosságának egyharmada olyan tartományokban él, ahol az egy laksora jutó jövedelem nem éri el az 1.000 dollárt. Egy harmada pedig olyanokban ahol ez a mutató 2.500 felett van. A harmadik harmad pedig a kettő között van.

Az EU homogenitását is soknak tartom az alkalmazott követelményeihez mérve. India háromszor nagyobb népességű és minden tekintetben sokkal heterogénebb, mégis egyetlen államban várjuk a jövőjét.

Az urbanizáció.

Nemcsak a társadalomtudósok, de még a közgazdászok sem veszik tudomásul, hogy milyen óriási a különbség, ha a népszaporulat a falvakat érinti, vagy urbanizációban jelenik meg. Ezzel a különbséggel akkor találkoztam, amikor a két háború közti és a második világháború utáni magyar társadalom problémájával kerültem szembe.

Az arisztokrácia és az úri középosztály, az érekét felismerve, azzal tette számára elviselhetővé a túlnépesedést, hogy az nem okozott urbanizációt. A földosztáskor döbbentem rá, hogy a magyar falvakban a többszörös túlnépesedés azért nem okozott társadalmi robbanást, mert rejtve maradt. Magam is azok közé tartoztam, akik abban a hitben éltek, hogyha felosztjuk a földet, megszűnik a falvak felháborító nyomora. Aztán azt kellett látnom, hogy óriási vívmány, hogy minden családnak lesz földje, de csak ötöd annyi, mint Dániában, és húszad annyi, mint az Egyesült Államokban.

Szerencsénkre, nem a falvak túlnépesedésének megoldását kereső, de a sztálinista gazdaságpolitika kötelező célja volt az erőltetett iparosítás. Megindult a túlnépesedett falvakból az iparba, egyúttal a városba áramlás. Ennek forrását azonban csak a fogyasztást korlátozó nagyon magas felhalmozási rátával lehetett előteremteni. Magam is azok közé taroztam, akik felnagyítva látták a túlzott iparosítás, a magas felhalmozás negatív hatását, és csak a rendszerváltás után tettem a helyére a bolsevik gazdaságpolitikát látom többnek az érdemeit, és kisebbnek a negatívumait.

Addig, csak néhány éve jutottam el, hogy felmértem az urbanizációval járó nehézségeket mérséklő kínai módszer szükségességét. Kínában reálisan mérték fel a faluról a városba áramlás előnyét és költségigényét. Kitalálták az urbanizációt fékező, a költségét mérséklő módszert. A falvakról városokba költözőket nem részesítik a városok eredeti lakosságát megillető számos kedvezményben. Ennek hatására, „csak” 300 millióan költöztek a falvakból a városokba.

Indiában más a helyzet. Mivel képtelenek voltak a sok városi munkahelyteremtéshez forrást teremteni, nem volt a városokban munkaalkalom, nem kellett a bevándorlást fékezni. Kínában a fékezés ellenére 300 millió bevándorlóval nőtt a lakosság, Indiában a városokba költözők aránya jóval a 100 millió alatt maradt. Ma Kína urbanizációja 55 százalék felett, Indiáé pedig 30 százalék alatt van. Ott 2050-re tervezik az 50 százalékos urbanizációt. Arról azonban nincsenek adataik, hogy 300 millióval nagyobb városi lakosság ennyi munkahely teremtését, mennyi beruházást, lakást, infrastruktúrát igényel.

Az urbanizáció tőkeigényével foglalkozó tanulmánnyal még nem találkoztam. A puritán társadalmak ezeket a feltételeket természetesnek veszik, és kielégítik. Az elmaradottabbak pedig elviselik a feltételek hiányában történő urbanizációt. Kína az egyetlen viszonylag elmaradt ország, ahol az urbanizáció beruházási feltételeit megteremtették, nincsenek sokmilliós összetákolt kunyhós nyomornegyedek. India ilyen feltételekről alig gondoskodott, és a jövőben sem lesz ehhez forrása. Pedig 2050-ig kétszeresére tervezi a városi lakosságát. A tervkészítőknek fogalmuk sincs arról, az ekkora urbanizáció mekkora költséggel jár. India lakosságának a kultúrája eleve lehetetlenné teszi a hasonló felhalmozást, mint a mi Kínában történt, és folytatható. Elég volna, ha megnéznék, Kínának mibe került a saját hasonló mértékű urbanizációja, annak ellenére, hogy a betelepülők máig nem részesülnek a városi lakosok számára biztosított szociális ellátásban.

Elég volna arra gondolni, hogy Kínában 70 éven keresztül még egyszer magasabb volt a felhalmozási ráta, és 300 millióval kevesebb lakost kellett felnevelni. És ez továbbra is így mard a következő évtizedekben.

Arra csak a rendszerváltás tapasztalatai tanítottak meg, hogy milyen óriási felhalmozási igénnyel jár egyetlen millió képzetlen munkanélkülinek munkát teremteni. Ezt az Indiánál 150 szer kisebb lakosú, és hatszor magasabb egy alaksora jutó jövedelmű Magyarország negyed század alatt is képtelen volt megoldani. Ez elég meggyőző bizonyíték arra, hogy India számára ez csupán 35 éves lázálom.

Megpróbáltam felbecsülni, hogy a háborút követő 35 évben mekkora teljesítmény volt a kétmillió, nagyrészt képzetlen falusi munkaképes lakos számára munkahelyet, felük számára civilizált városi lakhatást és infrastruktúrát teremteni. Az 1990-es államadósságunk tízszeresére jutottam.

A rendszerváltás utáni politika, függetlenül milyen ideológiát írt a zászlajára, nagyon negatívan értékeli a háború után ránk kényszerített rendszert. Az alkotmány megfogalmazói is elintézték azzal, hogy nem voltunk szuverének. A szuverenitásunk hiánya felett nem lehet vitatkozni, de azon sem, hogy a szuverenitásunk birtokában még annyit sem érhettünk volna el, mint amennyit a szovjet megszállás kötöttségei alatt elértünk.

A politikusok elnéznek az alábbi kérdések megválaszolása felett.

Képesek lettünk volna felszámolni a fél-feudális magyar társadalmat?

A válaszom egyértelmű: Nem. Nem akkor, de még ma sem.

Elértük volna a jelenlegi ipari foglalkoztatást, urbanizációt?

Válaszom egyértelmű: Nem.

Hol lenne az az értelmiség, a melyik 2010-ben megnyerte a körzetek 99, majd 2015-ben a körzetek 90 százalékát?

Válaszom: A tizedének sem lenne diplomája.

A háború utáni magyar történelem útja elképzelhetetlenül más lenne, ha a történteket nem kényszeríti ránk a Szovjetunió. A háború utáni történelmünk arra tanít, hogy egy fél-feudális és szegény ország még akkor sem képes a lemaradása csökkentésére, ha erre Indiánál sokkal jobb feltételek mellett kényszerül. Indiához viszonyítva a mi háború utáni feltételeink három legfontosabb tekintetben sokkal kedvezőbbek voltak.

1.  Nem fenyegetett bennünket a túlnépesedés.

2.  Lényegesen gazdagabbak és iskolázottabbak voltunk.

3.  Mi sem vagyunk puritánok, de ahhoz sokkal közelebb állunk.

Ezért állíthatom, hogy India, sok ezeréves dicső múltja ellenére, egyre jobban lemarad, és elemeire esik szét.

A piaci vagy a politikai szabadság a fontosabb.

A bolsevik évtizedek alatt nem a nagyobb politikai, hanem a nagyobb piaci szabadság hiányát hangsúlyoztam. Máig nem értem azokat, akik mindenekelőtt a nagyobb politikai szabadságot hangsúlyozzák. Éppen a marxistáknak kellett volna belátni, hogy a társadalmi fejlődésnek, a szabadágnak sokkal fontosabb eleme a gazdaság szabadsága, mint a politizáló embereké. Ezt az álláspontot nemcsak azért képviseltem, mert reálisan felmértem, hogy csak a gazdaság demokratizmusának van lehetősége, amíg a Szovjetunió felügyeletéhez kell igazodnunk. Ezt még Moszkvában is jobban tudomásul vették, mint a politikai liberalizációt. De azért is, mert történelmi materialista vagyok. A gazdaság az alépítmény, aminek elvárásaihoz kell igazodnia a politikának, és nem fordítva. Az élvonaltól nagyon lemaradt társadalmakban a politikai demokrácia anarchizmust eredményez, mert a gazdaság nem igazodik a piachoz. A nem piacirányított gazdaság mellett a politikai diktatúra csődöt mond. A Szovjetunió nem azért esett szét, mert politikai diktatúra volt, hanem azért, mert a gazdaságot is a politika céljai alá rendelték.

Tudomásul kellene venni, hogy Indiában a piac szerepe sokkal korlátozottabb, mint Kínában. Az ENSZ nyilván tarja a tagországok sorrendjét annak alapján, milyen könnyű vállalkozást alapítani, és működtetni. Ebben a rangsorban, érdekes módon, az egy párti Szingapúr áll az első helyen. Kína a politikai diktatúrája ellenére, a rangsor közepén áll, demokráciának tekintett India pedig az utolsó negyedben van. Az ennél is sokkal fontosabb mutató, Kína az egy laksora jutó jövedelmét és vagyonát kétszer, ötször gyorsabban növeli, mint India.

Annak ellenére, hogy India sorsát kezdettől fogva reménytelennek látom, nem jelenti azt, hogy reménytelen.

Az Egyesült Államokban, ahol elég bátrak, és szinte mindent mérnek, időként felmérik a bevándorlók teljesítményét etnikumuk, vallásuk alapján. 1985-ben éppen ott voltam, a mikor az újságok közölték egy ilyen felmérés eredményét. Az nem lepett meg, hogy a nyugat-európai, nem vallásos zsidók vezették a rangsort. Annál jobban meglepett, hogy az 56-os magyar befogadottak voltak a másodikak. De megértettem, mert a többségük egyetemi hallgató és fiatal diplomás volt. A kivándorlásukat a forradalommal járó legnagyobb veszteségnek tartottam. A Yale Egyetem könyvtárában megnézte egy barátom, hogyan minősültek az előző felmérésen a háborút követő betelepülő magyarok. Nagyon hátul végeztek, azokra nem lehettem büszke.

Az óta két hasonló felméréssel találkoztam.

Az egyik vallások alapján is ragsorolt. Ez bizonyította mindkét korábbi véleményem. Az úri középosztály képviselői alkalmatlanok voltak a polgárosodásra. A nem vallásos zsidók az elsők, az ortodoxok pedig a közel-keleti népekkel együtt szerepeltek. A protestánsok fölénye is egy-értelmű nemcsak az ortodoxokkal, de a római katolikusokkal szemben is.

Az utolsó felmérésen meglepett. Jelenleg az indiaiak vannak az első helyen. Nyugati zsidó már szinte nincsen. Az indiaiak elsősége érthetővé vált, amikor megtudtam, hogy a nyertes vízumkérők fele angol nyelvű diplomával rendelkező indiai. A szegény, alacsonyan iskolázott indiaiak az olajban gazdag országokba vállalnak rabszolgamunkát.

Az is kevéssé tudatosult, hogy India exportjának jelentős hányada a szolgáltatás, mindenekelőtt az adatfeldolgozás. Ebben szerepet játszik, hogy Indiában viszonylag magas az angolul beszélők, iskolázottak aránya.

Kik mennek az Egyesült Államokba.

Az elmúlt pár évben az Egyesült Államok feladta azt az érekét sértő bevándorlás politikát, aminek alapján a befogadottak nagy többsége képzetlen mexikói volt. Tavaly már a többség képzett, ázsiai volt. Köztük is messze kiemelkedtek a diplomás indiaiak. Érdekes volt látni, hogy végzettségben, és elért keresetben az angolokat és a germánokat számban és jövedelemben megelőzték az indiaiak, a kínaiak és a dél-koreaiak, és a jövedelemben is megelőzték őket az iráni, a pakisztáni bevándorlók is. Amerika végre következetesen válogat.

Utószó.

Örülnék, ha nem volna igazam. Az emberiség számára kevés fontosabb esemény történhet, mint India sikere, és kevés nagyobb veszteség, mint a bukása. A sikerében Ebben akkor is érdemes reménykedni, ha kicsi a realitása.