A második német-mediterrán szövetség

Kopátsy Sándor                  PH                 2015 06 26

A második német-mediterrán szövetség

Felnőtt életemben másodszor érem meg, hogy Németország rossz szövetségest választ. Először a náci Németország a második világháborúban, másodszor a demokratikus Németország az Európai Unióban.

Egyetemista fiatalként is felmértem, hogy Hitler óriási stratégiai hibát követett el azzal, hogy Mussolini fasiszta Olaszországával kötött közös háborút viselő szövetséget. Öregen pedig azt értem meg, hogy Adenauer a demokratikus Franciaországgal kötött Európai Uniót szervező szövetséget, ami a négy mediterrán országgal való közös Uniót jelentett.

A háború előtt és alatt még nem volt tiszta képem arról, hogy a német-olasz tengely két kereke között mekkora a különbség, de az első világháború ismerte elég volt ahhoz, hogy felmérjem, a protestáns, puritán, és a latin népek katonai erejének különbségét.

Mussolini afrikai hadjárata aztán bebizonyították, hogy az olasz hadsereg még a modern haditechnika birtokában is, legfeljebb a gyarmatokkal szemben képes a győzelemre.

Ezért már a háború előtt a tengelyről az volt a véleményem, hogy Németország egyedül nagyobb katonai erőt jelent, mint Olaszországgal közösen. Inkább ösztönösen, mint tudatosan, éreztem, hogy Németország óriási stratégiai hibát követett el, amikor a mediterrán népekkel közös háborút kezdett.

Mint a fasizmus ellendrukkere, a Szovjetunó megtámadását primitív stratégiai hibának tartottam, és örömmel fogadtam. Sztálin örömmel fogadta a náci Németország barátkozását. Sok tekintetben természetesnek tartottam a két diktatúra szövetségét. Hitlernek a ténylegesnél is sokkal nagyobb önbizalma volt, Sztálinnak pedig az indokoltnál is kevesebb a demokráciákkal szemben. Én, hozzá nem értőként is biztos voltam a demokráciák győzelmében. Velük szemen Hitler katonai erejét lebecsültem. Azon csak képzelődni lehet, hogyan alakul a második világháború, ha Hitler és Sztálin szövetsége állandósul. Minden bizonnyal lényegesen másként. Utólag már tudom, hogy az atombomba birtokában lévő Egyesült Államok győztek volna. Hitler sem értette meg, hogy a 20. században a gyengékkel való szövetség is értékes lehet, a gyarmati megalázásuk azonban többet árt, mint használ, még akkor is, ha katonai győzelem teszi lehetővé. Vagyis a Szovjetunióval való szövetség óriási hátországot jelentett volna, a háború azonban eleve megsemmisítette ezt a lehetőséget, nem is szólva a háború okozta katonai erővesztésnek.

Véleményem a háború során egyre erősödött, amikor Olaszország elfoglalta Albániát és eredménytelen háborút folytatott. A balkáni népek elleni háború vállalása, ha Hitler részéről súlyában ugyan kisebb, de primitív hiba volt. Ez azonban akkor vált katasztrofálissá, amikor az Észak-Afrikában vereséget szenvedő Olaszország mentésére haderejének javát Hitler a keleti frontról Afrikába rendelte át. Sztálingrád kudarcát azzal magyarázom, hogy Hitler Rommelt és páncélosait Afrikába rendelte át. Azon nem lehet vitatkozni, hogyan alakult volna a keleti front, ha Rommel és páncélos ereje ott marad.

Számomra a második világháború és a követő hidegháború világos bizonyítéka volt egy történelmi változásnak. A gyengébbek feletti uralom több kárral, mint haszonnal jár, a szorosabb szövetségek csak a közös kultúrák között lehetnek hasznosak

Ebből azonban a bölcs Adenauer sem tanult. A hidegháborúban levalósult az Egyesült Államoknak való alárendeltség ellen a Franciaországgal közös Európai Unió vezetésétől várta visszanyerni Németország nagyhatalmi státuszát.

Ez két szempontból is hibás stratégia volt. Egyrészt az Egyesült Államok mellett Németország eleve nem lehet szuperhatalom, másrészt, egyedül erősebb, mint Franciaországgal közösen. A Franciaországgal közösen vezetett Európai Unió magával hoz két végzetes hibát. Egyrészt Franciaországgal való szövetségből fakad, hogy a négy mediterrán ország is az EU szerves részévé válik, másrészt Franciaországot csak az aránytalan és eleve hibás agrártámogatással lehetett megvásárolni. Mindkettő végzetes hibának bizonyult.

A négy mediterrán országnak a gazdasági kultúrája még Franciaországéval sem összehangolható, nem szólva Németországéval.

Az áruk szabad áramlása nemcsak megengedhető, de üdvös volt, de csak addig, amíg minden tagállam megtartja a pénzteremtésnek és a devizájának szabad érékelhetőségét. A mediterrán országok gazdasági egyensúlyának megtartásához két forrás biztosítása elengedhetetlen szükségszerűség volt. A kívánatos jövedelem elvonás, adóbevétel lehetetlen feladatnak bizonyult. Ezt a hiány csak pénzteremtéssel, inflációval lehetett pótolni. A gazdasági elmaradottságuk miatt, a külkereskedelmi egyensúlyt csak jelentősen leértékelt valutával lehet fenntartani.

A közös érdek igaz az állampolgárok szabad határátlépésre is. De csak arra, munkavállalásra nem. A közös munkaerőpiac már önmagában olyan differenciálódást kelt, ami elviselhetetlenné válik a kevésbé fejlettek számára, elegendő ahhoz, hogy az EU szétessen. A közösség gazdasági fejletségben és bérszínvonalban annyira heterogén, hogy a kevésbé fejlettek egyre inkább elveszítik a saját munkaerejük legjavát.

A közös valuta legfeljebb a fejlett, puritán kultúrájú tagországok esetében lehet működésképes. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb a germánoknak, az angolszászoknak és a skandinávoknak lehetett volna közös valutájuk. A közös valutához ugyanis nemcsak a viszonylag azonos gazdasági fejlettség, de a közös viselkedési kultúra is elengedhetetlen feltétel. Az egyszerűség kedvvért azt mondanám, az euró zónában való részvétel csak a protestáns tagországok számára lehet előnyös. A jelenlegi formájában minden tag számára katasztrofális hiba.

A fentiek alapján az Európai Unió csak a több szintű tagság esetén maradhat fenn.