Reálisan Marxról

Kopátsy Sándor                 EE                 2015 01 28

Társadalomszemléletem

Reálisan Marxról

(kézirat)

Mivel Marx Károly zseniális materialista tudós és idealista vallásalapító forradalmár is volt, a személyének megközelítése végletes. Ez a két karakter egymásnak annyira ellentmond, hogy a róla alkotott vélemény is ellentmondó. Akik benne a zseniális társadalomtudóst látják, meg sem érthetik politikai elfogultságát, a politikus Marxétól nagyon ellentétes oldalon állnak. A politikai vallásának hívei pedig megfeledkeznek arról, mit hozott prófétájuk a társadalomtudományoknak.

A protestáns angolszász világban, ahol a legkevésbé fogadták meg a forradalmár Marx tanításait, annak ellenére, hogy nem is angol volt, hanem német zsidó, a 19. század közepét követő másfél század legjelentősebb angoljának tartják. Ezzel szemen Kelet Európában és Kínában, ahol a marxista vallás hívei voltak hatalmon, csak a marxista vallás alapítóját látják benne.

Akik számára tudomány a társadalomtudomány, Marxot fogják szakmájuk alapját lerakó tudósnak tekinteni. Aki a társadalom alépítményétől független felépítményt akarnak építeni, kénytelenek lesznek a tudós Marxot figyelmen kívül tartani, benne csak a tévedhetetlen prófétát fogják látni.

Marx a pályáját tudósként kezdte. Rájött arra, hogy az emberi társadalom alakulása nem a hatalmat birtoklók vágyai, politikai mesterkedései, hanem a társadalmi fejlődés menetét, módját, tempóját is, mint mindent, objektív okok alakítják. Ezt a logikáját azzal fejtette ki, hogy minden társadalomnak van alépítménye, ami determinálja a politikai, vallási, ideológia felépítményét. Mint minden természeti jelenség, az emberi faj életformája is, determinált. A társadalomtudománynak tehát az a feladata, hogy feltárja mi az alépítmény, és az mit determinál. Ebből annak kellett volna következni, hogy Marx is ezután az alépítményt tárja fel, és keresse meg, annak milyen felépítményre van szüksége. Ezzel szemben ő is gyorsan túllépett a tudományosságon, és az általa kitalált ideális felépítmény, a kommunista társadalom létrehozására koncentrált. Azt pedig figyelmen kívül hagyta, hogy milyen alépítmény lesz a garanciája annak, hogy arra kommunista társadalom épüljön.

Marx a tudós kimondta, hogy a felépítményt az alépítmény determinálja, de azzal már nem vesződött, hogy milyen legyen az olyan alépítmény, amire a kommunista társadalom ráépül. Még addig sem ment el, hogy az által felszámolandó tőkés osztálytársadalomnak mi volt az alépítménye. Mint jogász, megelégedett azzal, hogy a tőkés osztálytársadalom alapja a tőkéstulajdon. Vagyis elegendő lesz a tőkéstulajdont össznépi, vagy társadalmi tulajdonnal felcserélni, és már létre is jön, ha nem is a kommunista, de annak előszobája, a szocialista társadalmi felépítmény. Ezt a tulajdonforma váltást erőszakkal létrehozhatja a marxi tanokat magáévá tevő proletárdiktatúra.

Ezt a marxi tanácsot 1917-ben, erőszakkal megvalósította Oroszországban a bolsevik diktatúra. Majd a magát szocialista államnak deklaráló Szovjetunió fegyveres segítségével a Jalta Szerződésben a csatlósivá minősített közép-európai, balti és balkáni államok. Ez alól az egyetlen kivétel Jugoszlávia volt, ahol a bolsevik diktatúrára való áttéréshez nem kellett a Szovjetunió fegyveres erejének jelenléte. Ennél sokkal nagyobb jelentősége lett annak, hogy Kínában is a belső erők hozták létre a bolsevik diktatúrát.

A történészek máig nem keresik a választ arra a tényre, hogy a két világháború között belső erők hozták létre Oroszországban a baloldali diktatúrát, a fél-perifériákon pedig a jobboldali, fasiszta diktatúrákat.

Pedig egyértelmű a válasz. A 20. század első felében olyan rossz hatékonysággal működtek a tőkés osztálytársadalmak, hogy velük szemben versenyképesek volt mind a baloldali, mind a jobboldali diktatúra. Ebben a században olyan felépítmény volt a tőkés osztálytársadalom, hogy azzal a diktatúrák is versenyképesek voltak. A második világháború után azonban modernizálták a tőkés osztálytársadalmakat, felére csökkent a munkanélküliség, kétszerese lett a gazdasági növekedés, általánossá a szavazati jog, és hiánnyá a jó minőségű munkaerő. Marxról is azt mondtam már sokszor, ha feltámadna, és körülnézne, azt állapítaná meg, hogy a skandináv országokban győzött az általa elképzelt forradalom, ezzel szemben a bolsevik országokban romlott a helyzet. Pedig ott is javult, mert a cári Oroszországénál sokkal hatékonyabb társadalom volt még a sztálinizmus is.

Marx ugyan materialista társadalomtudós akart lenni, de a társadalmak állapotát nem materialista alapon mérte. Neki a politikai szabadságjogok szintje fontosabb volt, mint az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, az átlagos iskolázottság és a foglalkoztatás. Ezekre vonatkozó számokkal még a számok, adatok tömegével terhelt fő művéből, a Tőkéből is hiányoznak ezek az adatok. Ezek hiányát pótolja, számomra az átlagos testmagasság.

A foglalkoztatás mellőzése talán a legnagyobb hiányossága Marx tanainak. Elsiklott a foglalkozatás jelentősége felett. Ennek lett a következménye, hogy a munkaerő kizsákmányolását a tőkés munkaadóval magyarázta. Pedig a munkaerő árujellegéből az fakad, hogy a bérek akkor kerülnek az értékük alá, ha nagyobb a kínálatuk, mint a keresletük, és fordítva, a bérek az értékük fölé emelkednek, ha munkaerőhiány van. Ha erre gondol, rájön, hogy a kizsákmányolás nem attól függ, ki a munkaadó, hanem a munkaerő túlkínálatából következik. Márpedig, aki eljut idáig, rádöbben, hogy nincs szüksége a marxizmus politikai tanácsaira, mert ahol munkaerőhiány van, a munkás lesz az úr. Ezzel el is jutottunk a marxista elméletből az következik, hogy amíg tőkehiány és munkaerő felesleg a jellemző, tőkés osztályuralom a felépítmény. Ha a munkaerőben lesz a hiány, megszűnik a tőkések osztályuralma.

Aki tehát túl akar lépni a tőkések osztályuralmán, annak olyan helyzetet kell teremteni, amiben munkaerőhiány van. Nemcsak Marx, de senki sem sejtette, hogy létre jöhet a munkaerőhiány. Aztán viharos gyorsasággal, mégis létrejött. Megszűnt a munkaerő felesleget létrehozó két ok.

Megszűnt a túlnépesedési nyomás.

A megelőző mintegy hatezer évben azért voltak osztálytársadalmak, mert az emelkedő várható életkor mellett az ember túlszaporodó fajjá vált. Gyorsabban szaporodott a népesség, mint a megteremthető munkaalkalom. A fajunkat jellemző szaporaság a húszas éveknél nem magasabb várható életkor mellett túlszaporodott. Még nem találkoztam olyannal, aki megmutatta volna, hogyan alakul a lakosság létszáma, ha a társadalom nem növeli a halandóságot.

Amíg a tudomány nem oldja meg a fogamzásgátlást, a jóléttel együtt növekvő várható életkor okán, egyre nagyobb a népszaporulat. Márpedig ez csak a 20. századra oldotta meg. Ez tette elehetővé, hogy csak annyi fogamzás történjen, amennyit a szülők akarnak. Fajunk történetének talán a legnagyobb találmánya a fogamzásgátlás. Ennek köszönhetően, mi lettünk az első faj, amelyik képessé vált arra, hogy csak annyi utódja legyen, amennyit a szülők akarnak.

A 20. század végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szülők korábban is lényegesen kevesebb születést akartak, mint amennyi születés volt. Ráadásul, minél képzettebbek és jobb módban élnek, annál kevesebb utódot akarnak. A jelenkorra már egyértelművé vált, hogy a természetes népszaporulat leállt annak ellenére, hogy a társadalom anyagilag támogatja a gyermekvállalást.

De a fejlett társadalmakban nemcsak a népszaporulat szűnt meg, hanem kontraszelekcióssá vált. Az átlagnál képzettebb és jobb módú családokban a népszaporulat negatív, a szegények és iskolázatlanok pedig gyorsan szaporodnak. Márpedig minden faj számára a kontraszelekció a legnagyobb veszély. Ez a veszély annál nagyobb minél fejlettebb a társadalom, mert annak a munkaerő igénye egyre inkább a minőség felé rendeződik át. De mivel a társadalom jövője egyre inkább attól függ, milyen minőségű lesz a következő nemzedék. Ez azonban csak akkor lehet jó minőségű, ha a munkaerő piacról kiszorult családokban születettek előtt is nyitva van a képességüknek megfelelő képzés.

De nemcsak ezért kell a modern társadalomnak gondoskodni a piacon nem keresett munkaerő megélésérül, hanem a társadalom nyugalmát fenyegető bűnözés visszafogása érdekében is. A megélhetési bűnözés ugyanis többet árt a társadalomnak, mint amennyibe a társadalmi gondoskodás kerül.

Kielégíthetetlen a minőségi munkaerővel szembeni igény.

A tudományos és technikai forradalom hatására egyre jobban differenciálódik a minőségi munkaerő társadalmi értéke. Amíg az osztálytársadalmakban a munkaerő igénynek alig néhány százaléka volt minőségi, a nagy többségét szinte a létszámával lehetett mérni, a jelenlegi munkaerőigényben alig marad olyan, aminek a minősége másodlagos. Ezzel szemben a minőségi munkaerő értéke nagyon differenciálódott. Ezért a jelenkori társadalmak elsődleges feladata a munkaerőben rejlő képességek minél jobb kiművelése.

Ezért lett az oktatási rendszer a társadalom szellemi vagyonát növelő legfontosabb ágazat.

A marxizmus pozitív történelmi szerepe.

Annak ellenére, hogy Marx nagyon keveset hozott a társadalomtudományok számára, a politikai szerepe abban volt pozitív rövid, de példátlanul pozitív volt. Nem annyira abban, amit az ideológiája a gyakorlatban produkált, hanem azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmak modernizálódtak. A marxista pártok politikai nyomása fontos szerepet játszott a gyarmatok felszabadításában, a foglalkoztatás növelésében, a választójog kiteljesítésében. A kevésbé fejlett társadalmak számára azért volt szimpatikus a marxista vallás, mert modernizálta a társadalmat. Mindenkinek biztosította a munkához való jogot. Ezt dogmájának tekintette, és ezzel a képzetlen, nem keresett munkaerő számára is biztosította a munkából való megélés jogát.

A marxista rendszert azzal lehet jellemezni, hogy korlátozta a szabadságjogokat, de olyan dogmák alapján működött, ami a társadalom alsó ötöde számára több jogot jelentett, mint amennyit a liberális tőkés osztálytársadalom nem adott meg.

Az erőltetett gazdasági növekedés mesterségesen létrehozta a munkaerőhiányt. Márpedig ennél nagyobb súlyt a munkaerő alsó ötöde nem kaphatott. A tejes foglalkoztatás munkaerőhiányt teremtett, vagyis olyan munkaerőpiacot, amiben a munkaerő kereslete meghaladta a kínálatot, ezzel a munkaadók, ez esetben az állami vállalatok és közösségi tulajdonú szövetkezetek csak úgy jutottak munkaerőhöz, ha azt egyre jobban megfizették. Ezzel a kiáramló bérek egyre emelkedtek, és inflációs nyomást keltettek. Ezt a gazdaságot irányító állam úgy tudta csak féken tartani, ha szabályozta a kiáramló béreket. Ennek módja volt a vállaltokra szabott átlagbér megállapítása és ellenőrzése. Ez azonban mesterséges munkaerő keresletet támasztott az átlag alatti bérért dolgozók felé.

Ez a módszer ugyan kártékony volt azzal, hogy a legjobb dolgozókat nem lehetett a teljesítményük arányában megfizetni. Ugyanakkor mesterséges keresletet teremtett az átlag alatti bérrel is megelégedő dolgozókkal szemben. Ennek a kétirányú érdekeltségnek akkor azonban csak a hátrányát, a legjobban kellő érdekeltségének hiányát láttuk. Az csak a rendszerváltást követő liberális munkaerőpiac mutatta meg, hogy a munkaerő keresletét mesterségesen megnövelő kereslet kevésbé káros, mint az olyan munkaerőpiac, a mi mellett nem alakulhat kis a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatási szint. A társadalom elsődleges érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás. Ez alatt, a használt módszer alapján, a mintegy 75 százalékos foglalkoztatást kell érteni. A jelenlegi magyar foglalkoztatás azonban ennél mintegy 20 százalékponttal alacsonyabb. Ez akkora hiba, ami eleve kizárja nemcsak a foglalkoztatást, de még a lemaradásunk mértékének tartását is. Az ilyen alacsony foglalkoztatást még akkor is lényegesen javítani kell, ha ennek árán csökken a legjobbak érdekeltsége.

A nálunk is alkalmazott bérarányos elvonás azonban bő lehetőséget ad arra, hogy serkentsük a gyenge minőségű munkaerő keresletét azzal, hogy csökkentsük ezek alkalmazásával járó bérek járulékát.

A közgazdaságtan feladata, hogy megállapítsa a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatási szintet, és olyan foglalkoztatási feltételeket teremtsen, ami ezt a szintet biztosítja. Ez a szint ugyan alacsonyabb, mint a tejes foglalkoztatás, de lényegesen magasabb annál, ami az összes bér után azonos elvonási hányad esetén kialakul.

A lényeg az, hogy tartós munkanélküliség szűnjön meg. Ez csak akkor lesz elérhető, ha a tartós munkanélküliséget külön tartjuk nyilván. Elemi statisztikai hiba, ha a feltétlenül károsat és a hasznosat összeadva tartjuk nyilván. Az európai gyakorlat ugyanis nem tesz különbséget a tartós, és a rövid idejű munkanélküliség között. Még akkor is, ha a munkanélküliséget időtartamával együtt tartjuk nyilván.

Nem akarom itt megfogalmazni, hogy milyen hosszú idő után válik kártékonnyá a munkanélküliség. Ez minden bizonnyal a 6 és a 12 hónap között van. A cél elérése szempontjából mellékes, hány hónappal számoljuk. A fő, hogy az egészségesek tartós munkanélkülisége nem tűrhető. A rövid idejűt pedig nem kell kezelni. Megjegyzem, hogy ez az Egyesült Államokban így van. Dél-Koreában pedig nincs tartós munkanélküliség. Nemcsak az állam, de az érintettek maguk sem tartják megengedhetőnek. Ezzel szemben nálunk viszonylag széles réteg a tartós munkanélküliséget a maga számára elfogadhatónak, és az állam számára kötelezettségnek tekinti.

A tartós munkanélküliséget sem az egyén, se az állam nem tarthatja elfogadhatónak.

A magyarországi bolsevik rendszer mérlege.

Elsősorban azt kell tudomásul venni, hogy országukban a marxizmus kelet-európai formáját nem mi, hanem a megszállók vezették be. Nemcsak nálunk, de Jugoszláviától eltekintve, minden csatlós országban. Sőt a csatlósok között, nálunk volt a marxizmusnak a leggyengébb a társadalmi támogatottsága. Ezért aztán éppen nálunk, és a buzgó katolikus Lengyelországban volt a bolsevik rendszer legvékonyabb társadalmi alapja.

Ennek ellenére azt állítom, hogy nálunk volt a legnagyobb szüksége annak, hogy a feudális társadalmi maradványainktól megszabaduljunk. Történészeink adóssága annak tudatosítása, hogy mi önerőből nem számoltuk volna fel az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát. Ez azért volna nagyon kívánatos, mert ennek tudomásulvétele nélkül nem mérhetjük meg a megszállás társadalmi hatását. A magyar közvélemény még ma is azt hiszi, hogy mi a szükséges, régen megért reformokat önerőből is végrehajtottuk volna, és ebben az esetben elég azzal számolni, ami rosszal járt a megszállás.

Ennek azonban az adott esetekben az ellenkezőjét tapasztaltam.

1994-ig minden választáson az derült ki, hogy a választók nagy többsége a háború előtti viszonyok folytatása mellett áll. Ezzel nem azt mondom, hogy minden megváltozott állapotot helyre lehetett volna állítani, csak azt, hogy az arisztokrácia, a katolikus főpapság és az úri középosztály hatalma restaurálódott volna.

Az 56-os forradalomban november elsején a baloldal mögött már nem állt néhány százaléknál több. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy a szabad választáson hatalomra jutó rendszer stabilizálni tudta volna magát, csak azt, hogy nagy többséggel azok a pártok kerültek volna hatalomra, amelyek a két háború között hatalmon voltak.

1990-ben az az Antall József lett a kormányfő, aki a régi úri világ megtestesítője volt. Ő sem akart ugyan mindent visszaállítani, nemcsak azért mert belátta annak lehetetlenségét, hanem azért sem, mert az sem látta tökéletesnek, de kevésbé rossznak, mint az összeomlott bolsevik rendszer. A következő választás azonban azt is megmutatta, hogy a választók már nem viselik el az urak világát. Ahhoz képest az állampártot is a kisebb rossznak tartották, és abszolút többségre jutatták az MSZP-t.

Azt se merte még senki sem leírni, ha a Demokrata Fórumot nem Antall József, hanem az eredeti közép-jobb vonala vezeti tovább, nem bukik meg. Ideje volna bevallani, hogy a rendszerváltást követő húsz évben nem lehetett volna megbuktatni az MDF-et, ha közép-jobb vezetése megmarad. Ezt ismerte fel a kis liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor és néhány társa. Ennek köszönhetően a harmadik választáson már a közép-jobb Fidesz kapta a legnagyobb támogatást, és alakíthatott koalíciós kormányt.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a magyar társadalom közép-jobb. Mindig annak van a legnagyobb esélye, aki ezt a politikai vonalat képviseli. Nem közép-jobb párnak csak akkor lehet győzelmi esélye, ha sokkal gyengébben teljesít, mint a közép-bal ellenzéke. A gyenge ellenzék esetén mindig példátlan győzelemre számíthat. Még senki sem vette tudomásul, hogy az utóbbi két választáson a magyar közép-jobb nyert a legnagyobb támogatással Európában. Nemcsak 2010 volt példátlan a Fidesz győzelem azzal, hogy megnyerte a körzetek 99 százalékát, hanem 2014-ben is a körzetek 90 százalékának megnyerése is.

Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy a Fidesz ellenzéke kicsi, de ráadásul meg van osztva, nemcsak a balliberálisok nem számíthatnak a szélsőjobbra, de azok sem a baloldali támogatásra. A kormánynak ugyan alig van kétharmados többsége, de vele szemben maximum egyötöd állhat minden konkrét döntés esetében.

Marx, mint tudós, zseniálisan indult, aztán politikusként is eltévedt. Mégis, mindkét tekintetben a századának legnagyobb egyénisége maradt. A tudós Marxra fog épülni az egyszer sikeres tudománnyá váló társadalomtudomány. A forradalmár Marx sikeres világvallása egyre inkább elhal, de a történelmi szerepét egyre jobban fel fogják értékelni. Ez azt jelenti, hogy a társadalomtudomány fel fogja tárni, mikor, mi volt és lesz a társadalmak alépítménye, és ennek megfelelő felépítményt fognak tanácsolni, tervezni és megvalósítani. A forradalmár Marxról egyre inkább kiderül, hogy idealista, az alépítmény követelményeihez igazodni képtelen volt, de a forradalmisága nélkül nem lehetett volna olyan gyors és sikeres a tőkés osztálytársadalmak átalakulása össznépi, tudásalapúvá, az elmarad, szegény Kína pedig nem válhatna újra társadalmi és gazdasági szuperhatalommá.

Mi, magyarok pedig köszönjük meg Marxnak, hogy ezer év után először válhattunk képessé arra, hogy mindenki számára biztosítottuk a munkából való megélés lehetőségét. Sajnos, ezt a szuverenitásunk birtokában, újra elvesztettük.