Társadalomszemléletem
Mi a fontos
(Kézirat)
Talán semmiben
nem lehetünk büszkébb európaiságunkra, minthogy mi adtuk a művészeteket és a sportokat az emberisségnek. Ez is a
görögökkel kezdődött. Ismereteim szerint, ők voltak az elsők, akik nem az
isteneknek, illetve az isteneket képviselő uralkodónak a tiszteletét szolgálták,
hanem a tudást, a művészetet és a sportot. Isteneik ugyan bőven voltak, de az
életük felett uralkodót maguk közül választották azt nem tekintették isteninek,
de még az istenek képviselőjének sem. Még az isteneit sem tekintették
bűnteleneknek, azok is nagyon emberi lények voltak.
A tudósok, művészek
és sportolók nem érezték magukat a vallás szolgálóinak. Előttük mindhárom szakma
a vallás része, a szakmák mesterei is az isteneket, illetve az isteni uralkodó
kedvét szolgáló mesteremberek voltak.
A legősibb
rajzokban, zenében is megcsodálható az ember biológiai fejlettsége. De a műben
nincsen, nem is akar ott lenni az alkotó egyénisége. Nem műalkotások, hanem
tökéletes munkák. Ezzel szemben a görög eposz, a görög dráma szerzője, a görög
szobor alkotója egyén, zseniális művész.
Sokáig nem tűnt
fel, hogy lényegében a reneszánszig, szinte csak a görög alkotók neve ismert. A
középkori katedrálisok építőit a szakma még ismeri, de a csodálatos szobrok
faragóit, az üvegablakok készítőit, még ők sem. Pedig ezek között is voltak
nagy tehetségek, de ők maguk is meg voltak elégedve, hogy a szakmájuk céheinek
tagjaként, a katedrális építőinek közösségében résztvevők lehettek.
Csak a
reneszánszban lett a művész a festő, a szobrász, az építész újra egyéniség. Először
lett a művész a görögök után újra, a műveire büszke egyéniség.
Nem ismerem
a többi kultúra művészettörtét, de a művészek személyének jelentősége másodlagos
volt a Távol-Keleten, Indiában, a Közel-Keleten és a két amerikai kultúrában. A művek megrendelői voltak a főszereplők,
nem a megalkotói.
A
legnagyobb jelentőségű alkotásoknak a hajózható csatornákat tartom. A Kínai
Nagy Csatornát, a Szuezi Csatornát és a Panama Csatornát. Az előbbiről csak azt
tudjuk, ha keressük, hogy melyik császár uralkodása alatt épült. Azt, hogy ki
volt a zseni, aki megtervezte, szinte a kínaiak közül is csak nagyon kevesen
tudják. A másik két csatorna építőjét sokan ismerjük, de azt kevesen tudnák
megmondani, hogy ki volt éppen akkor a francia király, illetve az Egyesült
Államok elnöke.
Ez a példa
is jól jellemzi a Nyugat kultúráját. Azt hogy mi volt az oka ennek, senki sem
kutatja.
Mivel
számomra az osztálytársadalmak karaktere szempontjából a túlnépesedési nyomás nagysága
az elsődleges, ezt is azzal próbálom magyarázni. A kultúrákban az egyén értéke a túlnépesedéssel fordítottan arányos.
Minél nagyobb a spontán népszaporulat, és a túlnépesedettség, az egyén értéke,
képessége annál kisebb. A Nyugat
történelme ebben a tekintetben is megkülönböztetett.
A pásztor társadalmakban nagyon
magas volt a népszaporulat, de az eltartható népességet nagyon keményen
korlátozta az eltartható állatállomány. A pásztorkodás olyan termelési mód
volt, amiben több munkával nem ehetett növelni az eltartható állatállományt.
Ezért nem volt az egyénnek értéke ezekben a társadalmakban. Ezt még Tompa
Sándortól, a ma már alig ismert erdélyi kötőtől tanultam meg. Valamikor,
Sztálingrád sikertelen ostroma után, ahogyan közeledett a szovjet hadsereg,
mondta el mit várhatunk attól a kultúrától, amiben nem számít, hogy
embermilliókat visz el a halál. Sokat kellett csalódnia annak, aki nem számolt azzal,
hogy egy sztyeppe kultúra népeinek lényegesen más az értékrendje.
Egészen az
ipari forradalomig az öntözéses földművelés tartotta el az emberség nagy
többségét, minden magas kultúra az önözéses gabonatermelésre épült. Ilyen volt
a görög és a római is, azzal a különbséggel, hogy az ő gabonájuk is
Egyiptomban, a Közel-Keleten termett. Amennyire tudatosan elismerjük, hogy
Európa kenyerét is a görögöknek és a rómaiaknak köszönhetjük. A görögök voltak
az elsők abban is, hogy Európában kenyérgabonát termeltek. Ők hozták be a
mediterrán, öntözhető síkságokra az önözött búzát és árpát. Aztán bő ezer évnek
kellett eltelni, amíg ez a két kenyérgabona elviselte a téli fagyot, és
elegendő volt számára az európai alig ezermilliméteres természetes csapadék.
Európa történelmének alakulása alig érthető meg
a kenyérgabona történetének alakulása nélkül.
Mivel a
görög és a római kultúra számára a kenyeret még a Közel-Keleten termelték
bármilyen eredményesek voltak nem állhattak meg a saját lábukon.
Nyugat-Európa
csak akkor állhatott a saját lábára, amikor képessé vált arra, hogy megtermelje
a kenyerét. A természetes csapadékra épülő, szántóföldi földművelés csak az
első évezred végén jelent meg. Ezt megelőzően csak az öntözéses gabonatermelés,
illetve a legeltető állattartás volt képes jelentős lakosság eltartására. Közel négyezer évnek kellett eltelni, amíg
a természetes csapadékkal is megoldottá vált a hatékony gabonatermelés. Ez
is csak a 20. századi tudományos agrártechnikai forradalom után vált az
öntözéseshez hasonlítható jelentőségűvé, majd nagyon gyorsan annál is
hatékonyabbá.
A
történészek sem ismerték fel, hogy az
első ezredforduló előtti agrártechnikai forradalom nemcsak óriási technikai
forradalom volt, hanem vele párhuzamosan megjelent a gyermekvállalást csökkentő
kiscsaládos jobbágyrendszer is. Európa
nyugati felén alakult ki az első, és a jelenkorig egyetlen sikeresen működő
gyermekvállalást korlátozó rendszer. Ezért lehetett minden más kultúránál
humánusabb, az emberéletet, az egyént jobban megbecsülő.
A történészek
sem szentelnek elég figyelmet a ténynek, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer korlátozta a gyermeket vállaló
családalapítás számát. Közel ezer éven át
csak annyi gyermekvállaló család lehetett Európa nyugati felén, ahány
jobbágytelke volt a földesuraknak. Ez a rendszer eredményezte azt, hogy a
házasságok ideje jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott. Ennek következtében a nők első két-három
potenciális szülése elmaradt. Ezt a tényt még nem írta le senki. Pedig
Európa nyugati felének a páratlan sikerű ezer esztendeje nem jöhetett volna
létre. Magát a tényt is először a francia történészek mutatták ki, de az ebből
fakadó történelemformáló következtetéseket nem vonta le senki.
Még addig
sem jutott el a történelemtudomány, hogy a kevesebb gyermekvállalásnak
jelentőséget tulajdonítson. Pedig az elmúlt hatezer év történelmének
megértéséhez a kulcs: többen születtek,
mint amannyi lakost a társadalom eltartani képes.
Mivel a
születések számát egetlen társadalom sem tudta igényéhez igazítani, a
megállíthatatlan spontán túlnépesedést csak a halálozás fokozásával lehetett
féken tartani.
Az
osztálytársadalmak hatezer éves történelmét az alakította, hogy a termelésre
áttért ember várható életkora meghosszabbodott. A születések számát azonban nem
tudta egyetlen társadalom sem ehhez igazodva csökkenteni.
Még nem
találkoztam olyan demográfusi számítással, hogy mekkora válható életkor esetén mennyi születés biztosítja, hogy a
lakosság létszáma lassan, évente maximum 1-2 ezreléknél nem gyorsabban
változzon.
Fajunk
történelme azt bizonyítja, hogy az ember olyan faj, aminek a természetes
szaporodása akkora, amekkora a létszáma tartásához a húszas évek első felén
lévő várható életkornak felel meg. Vagyis
csak akkor nem kell a gyermekvállalást korlátozni, ha a várható életkor a
húszas évek elején van.
Az emberi
faj fejlett agyának köszönhetően az életfeltételeit olyan mértékben tudta
javítani, hogy a várható életkor túllépte a húszas évek közepét. Ezzel aztán
fajunk természetes szaporodása felgyorsult. Nemcsak a halálozás aránya
csökkent, hanem a születések száma is nőtt. A 25 év körüli várható életkor mellett minden fogamzást ígérő alkalmat
ki kellett használni a létszám fenntartása érdekében. Ezzel szemben,
korunkban a fejlett világban a nők átlagosan mintegy 25 éven keresztül
fogamzásképesek, de elég, ha két gyermeket szülnek. Ezért a fogamzásgátlás
használatának általánosnak kell lenni. Márpedig ez a 20. század előtt
megoldhatatlan volt.
A
társadalomtudományok ezt a tényt azonban figyelmen kívül hagyják. Ezt jól
jellemzi a tény, hogy az európai középkor történészei említést sem tesznek
arról, hogy a középkorban a fiataloknak
a szexuális ösztönük legerősebb tíz évében nem volt lehetőségük a szexuális
ösztönünket normálisan kielégíteni. Ugyanakkor köteteket írnak az alkotmány
megfeleléséről. Pedig a lakosság kilencven százalékának arról sem lehetett
fogalma, hogy van, és milyen az alkotmány.
Még ennél
is megdöbbentőbb, hogy említést sem tesznek arról, hogy az
osztálytársadalmakban nagyon alacsony, legfeljebb néhány ezrelékes volt a
munkaalkalmak növekedése.
Arról sem
találtam történelmi utalást, hogy a családok óriási többsége nem kívánt annyi
gyermeket, amennyi születet.
A földesúri
családok többségben csak az elsőszülött fiú örökölt. A lányok hozományt kaptak.
Vagyis érdekük egy fiú és egy lány felnevelése volt. De két okból ezzel nem
elégedhettek volna akkor sem meg, ha megoldható tett volna a fogamzásmenetes
szexuális élet. Egyrészt az újszülöttek neme nem volt előre tervezhető,
másrészt nagyon magas volt a gyermekhalálozás.
Ezt jól
bizonyítja a jelenkor tapasztalta. Ma már az orvostudomány elég korán meg tudja
állapítani a magzat nemét. Ezért a várható leányszületés estén gyakoribb az
abortusz. Ezt jól mutatja a tény, hogy ahol erre lehetőség van, lényegesen több
az újszülöttek között a fiúk aránya.
Olyan
munkát sem találtam, ami foglalkozott volna a sokgyermekes családokban a
gyerekeik jövőjének gondjával. A jobbágyfelszabadítás és az iparosítás előtt
szinte a földművelés volt az egyetlen pálya.
A földesúri családban csak az
elsőszülött fiú örökölt, és egy lény számíthatott arra, hogy földesúr felesége
lesz. A többi gyerek számára csak a papi pálya jelentett megoldást. A nem első
fiúk papnak, szerzetesnek, zsoldos katonának mentek. A lányok pedig apácának.
A jobbágycsaládokból is csak az elsőszülött fiú lehetett
jobbágy, és egyik leány jobbágy felesége. A többi gyereknek nem volt saját
családalapításra lehetősége. Ez csak papok, szerzetesek, apácák, zsoldosok,
családnélküli szolgák lehettek.
A falusi mesteremberek gyerekei
számára sem volt több élettér. A lakosság nagy többsége néhányszáz lakosú
falvakban élt, ahol egyetlen mester minden szakmában elég volt.
A
társadalomtudósok alig érintik a városi lakosság gyermekvállalási érdekét.
Legfeljebb az tudott, hogy a városokban olyan nagy volt a halandóság, hogy a
létszám tartásához is szinte folyamatos befogadásra volt szükség. Ennek a
mennyisége azonban eltörpült a falusi lakosság bevándorlási szándékához
viszonyítva. A városoknak ugyan szükségük volt a bevándorlásra, de ezek száma a
bevándorolni akarókhoz viszonyítva, nagyon kicsi volt. A városok számára
folyamatos gondot jelentett a betelepülni akarók elleni védekezés. A tanított
közhiedelemmel szemben, a városok fallal való bekerítését a várost elfoglalni
akaró ellenség ellen építették. Ez azonban csak a főurak és határ menti városok
esetében volt a fő ok. Ritka volt az olyan város, amit az ellenséges hadak ellen
védtek.
A legtöbb városfal a betelepülők elleni
védekezést szolgálta. Ezt jól bizonyította a tény, hogy a városok
kapuit békeidőben is, naponta bezártak. Minden
városban rendelet szabályozta, hogy hol, milyen feltételek mellett lehetett
idegennek éjszakázni.
Mivel
minden kultúra a városaiban, egészen a 19. századig, olyan nagy volt a
halandóság, hogy fogyott a lakosság, ennek megfelelően mindig volt több
munkaalkalom a belső népszaporulat számára, nem volt túlnépesedési nyomás. Az
alacsony, legfeljebb tíz százalékos urbanizáció nem csillapította a vidéken
élők túlszaporodásának nyomosát. Azt azonban nagyon fontos társadalmi
jelenségnek tartom, hogy egyes szakmákban, és általában a városokban akkor sem
volt túlnépesedés, amikor a társadalom egészében elviselhetetlenül gyors volt a
népszaporulat.
Azt is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az
ipari forradalom sokszorosára növelte a munkások számát. Ezzel párhuzamosan a
gyáripari munkakörülmények és az élelmezés nemcsak a háziiparhoz és a paraszti élethez
viszonyítva nagyon jelentős romlást jelentettek. A városi
lakosság magas halandósága csak akkor kényszerítette ki az ellene való
védekezést, amikor ez a gyáripar hatékonyságát veszélyeztette.
Az ipari
forradalom első századában még senki sem gondolt a munkakörülmények javítására,
de a megugrott halálozás elleni védekezés, intézkedéseket kívánt. A tőkések
ismerték fel az egészségvédelem szükségességét.
A legsürgősebb a vízvezeték és a
csatornahálózat kiépítése volt. Ezek kiépítését a tőkések
vállalták. De a tőkések ültek azokban a városi hatóságok vezetésében is, amik
csökkentették a gyermekek munkaidejét. Jellemzőnek tartom a tényt, hogy Nagy
Britanniában a teafogyasztást munkavédelmi rendelet indította el azzal, hogy az
ivó víz fertőzését megakadályozandó, kötelezővé tették, hogy italként teát kell
adni a munkásoknak. A tea csak ürügy volt arra, hogy a vizet fel kell forralni,
nehogy fertőző maradjon. A sok forró vízbe dobott néhány tealevél nem volt
jelentős költség, viszont megszűntek a fertőzések.
Valahogy
ismétlődik a feladat. Korábban említettem, hogy a római szenátus törvényben
írta elő, hogy még a rabszolgának is csak borral fertőtlenített italt szabad
adni. Még korábban Egyiptomban a hadseregnek italként sört kellett adni. Egyik rendelkezést sem a szeretet, hanem a
társadalmi érdek diktálta.
A fogamzásgátlás általános használata
Évtizedek
óta tudom, hogy a túlnépesedést csak ott
lehet megfékezni, ahol a lakosság egésze rendelkezésére áll a fogamzásgátlás.
Az is bebizonyosodott, hogy önmagában ez sem elég. Van még három másik
előfeltétel is.
- A jómód bizonyos szintje. Ez valahol
a 10 ezer dollár/fő szintet jelent.
- Az iskolázottság. Ez valahol
a 12 év tanulási idő körül van.
- A lakosság puritán viselkedése. Ez
Nyugton protestánst, a Távol-Keleten konfuciánust jelent.
A kínai
gyermekvállalás korlátozás sikere azt bizonyítja, hogy erőszakkal is meg lehet
állítani, de azt is csak ott, ahol megoldott a fogamzásgátlás és a lakosság
viselkedése puritán.
Semmi sem
állította volna meg ilyen gyorsan a Nyugaton a túlnépesedést, ha nem
tízszereződik meg a Nyugat élettere.
A jobbágyok
felszabadítása és a gyors urbanizáció mindegyike önmagában felgyorsította a
népszaporulatot.
A jobbágyság felszámolása feloldotta a kitolt
házasodás kényszerét. Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi
munkával, ami rámutatott volna arra a rendkívül fontos tényre, hogy azzal
megszűnt a házasságkötés kitolódása, ezzel megnőtt az európai civilizációra
nehezedő nyomás. Egyrészt mintegy tíz évvel előbbre kerültek a házasságkötések,
és ezzel a szülések. Ennek pedig megszűnt az egy gyermekvállaló családok
számának korlátozása. A
parasztcsaládokban a gyerekek között megoszthatóvá vált a föld öröklése, a
birtoknagyság sokkal kisebb lehetett, mint amekkora megművelésére a család
munkaereje képes lenne. Korábban már említetem a földosztáskor szerzett
tapasztalatomat, hogy a magyar favak lakosságának a munkaereje többszöröse volt
annak, amennyi munkaalkalmat a falu határában lévő földek az adott technikai
szinten képesek voltak megművelni. Ez azt jelentette, hogy az ország
munkaerejének a mezőgazdaságból való megélésre kényszerítet kétharmadának a
kapacitás kihasználása alig harmadnyi volt. Másként fogalmazva: Az ország
lakossága mintegy kétszerese volt annak, amennyit az adott társadalmi és
technikai alapon igényelt. Az ország közvéleménye, a kormánya és egyháza a
református parasztok egykézése felett panaszkodott, holott háromszor annyian
éltek a falvakban a mezőgazdaságból való megélésre kényszerülve, mint ahányan optimálisan
élhettek volna.
Mi,
parasztpártiak is abban a hitben éltünk, hogyha egyelőbben osztjuk el a földet,
és mindenkinek jut, megoldjuk a falusi lakosság nyomorát. Pedig csak
egyenlőbben osztottuk el azt, amiből a létszámhoz viszonyítva nagyon kevés
volt. Arra csak évtizedekkel később
döbbentem rá, hogy nálunk sokkal közelebb jártak a megoldáshoz azok a
bolsevikok, akik dogmaként tisztelték a gyors iparosítást, és ezzel a falusi
lakosság többségét, a munkaerő felesleget kivonták a mezőgazdaságból.
Ez számomra
a 70-es években már nyilvánvalóvá vált, azonban a magyar politikai elit, a
társadalomtudomány képviselői, de még a közvélemény máig sem jött rá. Átkosnak
tekintjük az a múltat, aminek kelet-európai brutalitása ugyan vitathatatlan, de
annak köszönhetjük, hogy hetven év alatt a mezőgazdaágból való megélésre
kényszerítettek aránya negyedére csökkent. Ennek ellenére még mindig társadalmi
betegségeink között a legsúlyosabb a falusi lakosság körében megoldatlan tartós
munkanélküliség. Pedig a falusi lakosság népszaporulata is a tört részére csökkent.
Annak
ellenére, hogy a magyar faluszociológia az elsők között volt a világon, nem
készült olyan tanulmány, ami kimutatja, hogyan alakul a magyar falvakban a
népesedés, ha nálunk is hetven évvel előbb, II. József uralkodása alatt
megtörténik a jobbágyok felszabadítása. A
kiscsaládos jobbágyrendszer és a paraszti mezőgazdaság népesedése között
ugyanis óriási a különbség. Az előbbi féken tartotta a mezőgazdaságból megélni
kényszerültek népszaporulatát, az utóbbi szabadon engedte.
Sokáig a
magyar történelem legnagyobb bűnének tartottam a Monarchia minden örökös
tartományában a 18. század végén végrehajtott jobbágyfelszabadítás
elszabotálását, de nem ismertem fel, hogy a
jobbágyok felszabadításával elszabadul a mezőgazdasági lakosság népszaporulata
is.
Ennek ellenére
a jobbágyok felszabadításának elszabotálása égbekiáltó bűnünk marad. Az a tény,
hogy minden jelentős társadalmi előrelépésnek vannak veszélyei is, azokat minél
előbb végre kell hajtani. Az idő mindig a reformereket igazolja. Azok a
társadalmak a sikeresebbek, amelyikek nem riadtak vissza a reformoktól.
Az a
társadalomtudományok feladata, hogy feltárja a társadalmi folyamatokat alakító
okokat, megtanítson bennünket a szakszerű politizálásra. Egyelőre azonban a
társadalomtudósok még ott sem tarnak, hogy az
emberi faj sorsának alakulására semminek nincs nagyobb hatása, mint a
populációnk alakulásának. Ehhez képest a politikai felépítmény szerepe
nagyon másodlagos.
Az elmúlt
mintegy hatezer év történelmében a történelmünk alakulását elsősorban az
határozta meg, hogy a spontán népszaporulatunk sokkal gyorsabb lett volna, mint
a lakosságeltartó képességünk növekedése. Ezért minden társadalom csak
halálozást növelő lehetett. Ezért az
osztálytársadalmak története csak akkor válik érthetővé, ha a népesedés oldaláról
közelítünk.
A parasztság és a munkásosztály számára soha
nem volt házasságkorlátozás. Ezért mind a kiscsaládos jobbágyság felszabadítása, mind az iparosítás,
mind a szolgáltatások térhódítása felgyorsította a spontán népszaporulatot. Mindkét a népszaporulatot gyorsító változás
elsősorban a nyugati civilizációt érintette. Csak itt működött a
kiscsaládos jobbágyrendszer, és itt történt meg az ipari forradalom.
Sajnos nem
illusztráljuk, hogyan alakult a világ népességének megoszlása. Ebből kiderülne,
hogy a jobbágyfelszabadulást és az ipari
forradalmat követő két században az európai eredetű lakosság részaránya gyorsan
nőtt. Ez csak azért történhetett meg, mert az európai kultúra és
civilizáció volt az egyetlen, aminek az élettere nőtt, méghozzá megtízszereződött.
A világtörténelemben sem előtte, sem az óta nem fordult ilyen elő.
A
felmelegedés során gyorsan kialakultak a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a
közel-keleti kultúrák, az utóbbinak kezdettől fogva része volt az észak-afrikai
is. Ezeknek a civilizációknak az élettere megközelítőleg tízmillió
négyzetkilométer. Csak az első kettőnek volt a térségének nagyobb hányada önözhető.
Ezért ezekben élt az emberiség kétharmada. A közel-keleti kultúra
népességeltartó képessége, az előbbi kettőhöz viszonyítva, kicsi, mert az
önözhető területe azokénak a tizede sem volt. Csak becsülni tudom, hogy a
szárazföld tizede sem volt, ahol a lakosság kétharmada élt. Még nem találkoztam
olyan adatokkal, hogy az elmúlt hatezer év során térben, és művelési módban
hogyan oszlott meg a kor emberisége.
Egészen az
első évezred végéig szinte csak az önözéses gabonatermelésre épült kultúrákra
épültek magas-kultúrák. A nyugat-európai természetes csapadékra épülő
gabonatermelésnek is csak azért van történelmi szerepe, mert azzá nőtte ki magát.
A két amerikai kultúra viszonylag későn indult, és hamar megrekedt, mert nem
alakult, nem alakulhatott át szántóföldi növénytermelővé.
Nyugat-Európának
páratlan szerencséje volt, hogy a népességrobbanását képes volt levezetni. Az ötmillió négyzetkilométernyi
Nyugat-Európa talált magának ötvenmillió négyzetkilométernyi szinte lakatlan
életteret. Ezzel szinte párhuzamosan az ipari forradalomnak köszönhetően,
az iparban, a fegyverkezésben és a tengerhajózásban példátlan komparatív előnyt
szerzett, aminek köszönhetően gyarmatosítani tudta az egész világot.
Arra csak
most döbbentem rá, hogy az önözéses kultúrák miért nem voltak alkalmasak a
benépesületlen térségek meghódítására. Az öntözéses termeléshez előbb ki kell
építeni az önözés műszaki feltételeit. Előbb kell állam, ami megszervezi a
szükséges csatornák, zsilipek megépítését. A nyugat-európai parasztoknak elég
volt egypár igavonó, és a szekerekre felrakható szerszám és vetőmag, ezzel
nekiláthattak a földjükön való megélésnek. Az amerikai síkságok meghódítására
csak az európai parasztok voltak képesek. Nekem sem jutott eszembe, hogy a
paraszti gazdálkodás és a pásztorkodás az a két mezőgazdasági termelési forma,
ami nem igényel a társadalomtól előzetes feltételeket. Az európai paraszt
bevándorlóknak elég volt egypár lovat vagy marhát, néhány kecskét, ekét,
szerszámot vásárolni, és nekiindulhattak a Nyugtnak. Ahol ingyen van a föld, a
szegény paraszt is el tud indulni. Ezt láttam, amikor a földosztás után a
nincstelen cselédek, kubikosok is el tudtak indulni. Pár év alatt a földhöz
jutottak talpára állították a háború előtti mezőgazdaságot.
A paraszti mezőgazdaságban a család képes volt
a szinte teljes önellátásra.
A
történészek sokat foglalkoznak Amerika felfedezésének jelentőségével, de alig
tesznek említést arról, hogy a Nyugat
volt az egyetlen kultúra, amelyik számára lehetőség volt az életterének
megsokszorozása, és minden másik kultúra kizsákmányolására. Pedig ehhez
képest a talált kincsek eltörpülnek.
Amerika minden kincsnél többet adott a kultúrnövényeivel,
a burgonyával, a kukoricával, a babbal, a paradicsommal. Ezeknek a kultúrnövényeknek köszönhetően
Európa lakosságélelmezési kapacitása jelentősen, közel felével megnőtt. A
burgonya szerepét felmérni is nehéz, pedig ahhoz képest Európa minden politikai
eseménye jelentéktelenné válik.
A burgonyának és a babnak nálam
megkülönböztetett a rangja, mert történelemfelfogásomban a nőknek és a
városoknak megkülönböztetett szerepük van.
Mániákusan
hangsúlyozom, hogy Európa nyugati felének az új világban megtízszereződött a
potenciális élettere. Azt mégis csak később ismertem fel, hogy az Amerikából
behozott kultúrnövényeknek köszönhetően Európa élelmiszertermelése mintegy
ötven százalékkal megnőtt. Az adott technikai feltétele mellett egységnyi
területen felével több élelmiszer terem. Ráadásul ez a növekmény elsősorban a
kontinens északi háromnegyedét, és a városi lakosságot érinti.
Bizonyításomat
kezdem a burgonyával. Egységnyi területen az a növény adja a legnagyobb
tápértéket. Ezt jól jelzi a tény, hogy az
utóbbi kétszáz évben lényegesen megnőtt a kontinensünk északi területein élő
lakosok száma a mediterrán térségben élőkhöz képest. Ráadásul az új
kapásnövények termelési ugyan több munkát igényel, de nem több munkaerőt. Ebben
a tekintetben csak megerősödött a véleményem, amit már közel hetven éve
felismertem a középkori agrártechnikai forradalomról. A hármas vetésfogó
harmadával több termést hozott, de nem igényelt több földet, több felszerelést
és munkaerőt, csak munkát. A hármas vetésforgó nem igényelt több munkaerőt,
több igavonó állatot, új felszerelést, csak évente több munkanapot.
Még azzal
sem találkoztam, hogy az agrártörténészek kiszámolták volna, hogy a telkét
megművelő jobbágynak évente hány munkanapja volt az adott éghajlati viszonyok
között. Ezt is csak becsülni tudom. A kettes vetésfogó mellett maximum 200.
Ennek fele látástól vakulásig. Ezzel szemben az év többi napján csak tett-vett
valamit, amire később szüksége volt. Nemcsak télen, de tavasszal is alig volt
munka. Csak várták, hogyan nő az őszi vetés. Ezzel szemben a hármas vetésforgó
mellett a tavasz is fontos munkaszezon lett. Ugyanaz a jobbágy ugyanazzal a
felszereléssel jobban használta ki a munkaerejét.
Ugyanez történt
a kapásnövények megjelenése után azzal a különbséggel, hogy elsősorban a nők
eddig ki nem használt munkaerejét hasznosította. Ez a nők gazdasági szerepével növelte
azok társadalmi rangját.
Ez még
tovább nőtt az istállós tehéntartással, ami a havi tejpénzen keresztül az első
rendszeres havi pénzbevételt is jelentett. A család élelmezése pedig nagyot
javult a burgonya, a bab és a kukorica termelése következtében.
Az is
fontos társadalmi eseményt jelentett, hogy a főzés zsírigényét csak a
kukoricával a háznál hizlalt disznó biztosította. A ridegen tartott marha nem
adott tejet, a ridegen tartott disznónak nem volt elég zsírja.
Azt már
tudós barátom kimutatta, hogy a tej és a bab fogyasztása következtében megszűnt
a csontritkulás, az angolkór. Arról nincs adatom, de minden bizonnyal nőtt a
testmagaság és csökkent a halandóság. Számomra ez a kettő nagyon fontos
mutatója az életviszonyok javulásának.
Ahogyan a
honfoglalás után hangsúlyozzuk a földművelésre való áttérést, hangsúlyozni
kellene a kapásnövények és a tej termelés elterjedését is. Valóságos étkezési
forradalmat ugyanis ezek jelentettek.
Mániákusan
hirdetem, hogy az ipari forradalom óta
egyre nagyobb a protestánsok fölénye a katolikus latinokhoz képest. Most
úgy módosíthatom, hogy a burgonyát
termelők fölénye nőtt a pasztán élőkhöz képest.
Azt sem
vették tudomásul, hogy Európában a nők
gazdasági szerepét a családon belül semmi sem javította nagyobb mértékben, mint
a kapás növények és az istállós tehéntartás általánossá válása.
A
pásztorkodó és a kalászos gabonatermelő társadalmakban a nők gazdasági szerepe
elhanyagolható volt, ennek hatására a társadalmi rangjuk is. Ezzel szemben, a kapásnövények termelésében és az istállós
állattartásban, a nőké lett a főszerep.
A 20.
századi gépesítésig a burgonyát, a kukoricát, a paradicsomot és a babot a nők
vetették, takarították be, és hasznosították a háztartásban.
Azt már
többször leírtam, hogy a háznál az istállóban tartott tejtermelő tehén mit
jelentett a nők számára. A tejpénz volt
az első rendszeres pénzbevétel. A tejtermelés egészségügyi forradalmat is
jelentett. Felére csökkent a
gyermekhalandóság és megszűnt a csontritkulás, az angolkór. Ahol burgonya
és tej volt, sokkal egyszerűbb és egészségesebb lett a család élelmezése.
Annak még
nyomával sem találkoztam, hogy mit jelentett az óljában, kukoricával,
burgonyával hizlalt disznó. Gyermekkorom falujában a disznóvágást eredményét
nem a disznó súlyával, hanem a kisütött zsír mennységével mérték. A zsír drágább volt, mint a hús. De
arra nem gondol senki, hogy a legelőre hajtott sertésnek szinte csak húsa és
kevés rágós szalonnája volt. Ráadásul, a
hűtőszekrény előtti világban a hús tartósítása csak nagyon jelentős
értékveszteséggel volt megoldható. Kivéve a zsírt.
A babnak
pedig a városik lakosság fehérjeigényében volt fontos szerepe. Ez
Dél-Olaszországban ütött fejbe. Ott egy gazdag polgári családnál voltunk
vendégségen. Aznap az egyiptomi bab, a fáva ünnepe volt. Kiderült, hogy
Egyiptomban már az ókorban vallási ünnepe volt a babjuknak, a fávának. Ezen a
napon Dél-Olaszországban ma is csak fávát eszek. Ez az ünnep átélte a kereszténységet
is, és ma is keményen megtartják. Megértettem, mert a gabonatermő Egyiptomban,
nagyon alacsony volt a húsfogyasztás, a fehérjehiányt a babjukkal pótolták.
Ezért lett annak a napja ünnep.
Ezen az
ünnepen értettem meg, hogy a
kereszténység miért tartott hústalan napot, böjtöt. A zsidók, mint
pásztornép húst sokat, és kenyeret keveset ettek. Ezért az ünnep előtti napra
előírták a hústalan étkezést. Ez a pénteki böjt aztán anakronizmussá vált a
gabonatermelő, hússzegény Európában. A gabonában gazdag, hússzegény táplálkozás
mellett a vasárnapra áttett ünnep előtt két nappal, tiltva maradt a
húsfogyasztás annak ellenére, hogy általában hetente csak egy napra jutott hús.
Visszatérve
az Amerikából hozott babra, az lett a városi lakosok fehérjeszegény táplálkozásukban
a fehérje. Ehhez tudni kell, hogy a városokban történő állattartás volt a
betegségek egyik melegágya. A városok magas halandóságát elsősorban az
állattartás okozta. Annak következtében volt sok a patkány, amik a betegségek
terjesztői voltak. Az amerikai babot mi
is ünnepre méltónak tarthatnánk, akárcsak az egyiptomiak.
Valóságos babra épült táplálkozással
Baranyában, a sokácoknál találkoztam.
Itt jegyzem
meg, hogy a táplálkozásnak is sokkal
nagyobb történelmi szerepe volt, mint a politikának. Ennek ellenére a
történészek rangjukon alulinak tartják.
A művészetek társadalmi szerepe
Erre a
témára a közelmúlt két zenei eseménye hívta fel a figyelmemet, és ezek hatása
alatt írok.
A Magyar
Televízió rendezett komolyzenei tehetségkutató versenyt három korcsoportnak.
Nem utolsó sorban, a színvonala okán ritkán nézem a magyar adásokat. Erre
azonban nagyon büszke voltam. Háromszáznál több pályázó közül a legjobbnak
talált 16 közül két lépcsőben választották ki a legjobb hármat,
korosztályonként egyet. Ezek közül a közönség választotta ki a nyertest.
A
versenyzők kiválasztását, döntésük indoklását öt kiváló művész, kiváló
színvonalon végezete. A versenyző gyerekek, fiatalok szereplése, és a
zsűritagok megjegyzései bizonyították, hogy komolyzenében a világ élvonalához tartozunk.
Azt sokszor
elmondom, hogy a 20. század küszöbén a tudományokban, a művészetekben és a
versenysportban a Nyugathoz már felzárkóztunk, nem úgy, mint a
viselkedésünkkel, a politikánkkal és a gazdaságunkkal. Ezért kellene a tudósok,
a művészek és sportolók képzését, szelekcióját átültetni az oktatáspolitikánkra
is.
Először láttam a magyar televízióban olyan
műsort, amit a világon bármelyik televízió átvehetett volna. Ilyen
irigylésre méltó műsor a Bécsi Televízióban, és a világ közel száz országában
is átvett újévi hangversenye.
De ilyen
volt a Genfi Zongoraverseny négy első helyezettének a koncertje is. Ennek is
volt számomra külön mondanivalója. A színvonalának a minősítésére nem vagyok
alkalmas, ezt megtette a zsűri. Engem megfogott a négy nyertes személye. Egy
orosz, egy kínai, egy dél-koreai és egy indiai.
Az oroszok
kétszáz éve a komolyzene élvonalába tartoznak. A társadalmi és gazdasági
teljesítményük ugyan elszomorító, még a megbukott bolsevik rendszernél is
gyengébben szerepelnek. Ha 1990 előtt is csak annyit költöttek volna a
hadseregre és olyan lett volna az elmúlt húsz évben az olajár, mint húsz éve, kiderülne,
hogy mennyire alulteljesít a jelenlegi rendszerük. A zeneművészetük azonban a
politikai rendszerük milyenségétől függetlenül, csúcson van ma is.
Annál
meglepőbb a Távol-Kelet és India részvétele a döntőben.
Dél-Korea
csodájáról kevesebbet tud a közvélemény. Pedig érdemes volna többet tudni
róluk. A Koreai Háború óta a leggyorsabban fejlődő ország. Ezt mindennél jobban
jellemzi a tény, hogy a háború előtt a két Korea azonos szinten volt, most a
déliek egy laksora jutó jövedelme tizenhatszorosa az északiakénak. Amíg
Európában a két Németország életszínvonala között csak párszor tíz százalékos különbség
jött létre az életszínvonalukban a fal ledöntéséig, addig a Távol-Keleten
tizenhatszoros lett a különbség. Természetesen a kelet-németek nem családi
diktatúrát vezette be, és nem ázsiai kegyetlenségű volt a módszerük, csak
kelet-európai.
A reformok
utáni Kína és Észak-Korea mindkettő politikai diktatúra, de a kínai világsiker,
az észak-koreai pedig világcsőd. A kettő között azonban lényeges különbség van
a hatalom szelekciójában, és a gazdaság piacosításában. A politikai diktatúra is lehet sikeres, de annak két feltétele van: A
hatalmat gyakorló párton belül minőségi alapon legyen folyamatos a szelekció, a
gazdaságban pedig a piaci erők működjenek.
Abszolút
nem értek egyet a liberálisokkal, akik szerint a társadalmi siker elsődleges
feltétele a liberális politikai felépítmény. A liberális politikai felépítmény azokban
csak az olyan társadalmakban lehet sikeres, ahol olyan erős a polgárság.
Az olyan
társadalomban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem fele sincs az élenjárókénak, egyetlen párt uralmára van szükség, amin
belül minőségi a szelekció, és a piac irányítja a gazdaságot. A párton
belüli szelekciónak olyannak kell lenni, amilyen szelekció a művészek és a
sportolók képzésében és elismerésében történt, és történik.
Mivel
magyarázható, hogy a korábban a Nyugaton is csak a művészek és a sportolók
képzését jellemezte a minőségi szelekció?
Azért, mert csak ezen a két területen volt a
munkaerő minőségében hiány.
Az osztálytársadalmak
munkaerőigényét mennyiségében és minőségében meghaladta a kínálat. Ezért kellett fokozni a halandóságot és
üldözni a tudásvágyat.
Ezzel
párhuzamosan a társadalmak között harc folyt az életterük növelése érdekében.
Ehhez a harchoz azonban erőfölényre volt szükség, ami elsősorban a létszámon
múlott. Az osztálytársadalmak tagjainak érdeke azt kívánta, hogy a létszámuk ne
haladja meg az életterük eltartó képességének optimumát. A társadalmaknak az
életterűkért folyó harcban azonban a létszámfölényre volt szükségük. Ezért
jellemzett minden osztálytársadalmat a szervezett halálokozás és annak ellenére
a túlnépesedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése