Az erkölcs fogalma

Tartalom

A polgársága viszonylag mindig erős maradt 3

Az európai kereszténységek megítélése. 3

A reformáció megítélése. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A reformáció. 3

Az ipari forradalom gyökere. 3

Kopátsy Sándor                EE                    2015 01 22

Történelemszemléletem

Az erkölcs fogalma

(Kézirat)

A zsidó, keresztény és mohamedán vallással kezdettől fogva az volt a problémám, hogy az isten azért teremtette az embert, hogy neki szolgáljon. Ezt mindennél jobban kifejezi a Tíz Parancsolat, ami az istennel szembeni kötelezettségeinket sorolja fel elsőknek. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy van-e isten, de még azon sem, hogyan teremtette a világot. Az azonban az én istenfogalmamba már nem fér bele, hogy az isten a saját hatalmának a megmutatására, a saját szolgálatára tette ezt. Az istennek nincs ugyanis szüksége arra, hogy tetteivel bizonyítsa valakinek a hatalmát.

Azt még társadalomtudósként megértem, és elfogadom, hogy az isten büntetésétől való félelemre a vallások születése idején szüksége volt az emberi fajnak. Nemcsak arra, de még a világi és egyházi hatalmasokat is isten képviselőiként tisztelje. Ez indokolta a királyoknak, az egyházi vezetőknek, sőt a vallás klérusának istentől eredő hatalmát. Ma már megmosolyogtató, de a diákkoromban, az iskolákban az erős, megingathatatlan királyi hatalom társadalmi érdekét tanították. Ezen azonban már túl vagyunk.

A jelenkori fejlett társadalmak érdeke már azt kívánja, hogy a legfelső hatalom birtoklása időleges, és a lakosság többségének akaratát képviselő legyen.

Azt sem vitatom, hogy a Tíz Parancs a megszületése idején a társadalom igényének felelt meg. De annak isteni eredetében mégsem hiszek. A mindenható istennek nem volt szüksége választott népre, és általa kőtáblára vésett parancsokra. A Tíz Parancsra a zsidó népnek volt szüksége, és ezt a bölcs vezetője, Mózes felismerte.

Történészként világosan látom, hogy fajunk élete során a vallások is óriási fejődésen mentek keresztül. Mivel a vallás is felépítmény ez a fejlődés a fajunk társadalmi fejlődésével párhuzamosan alakult, illeszkedett a társadalom igényéhez. A soktízezer egymástól izoláltan élő közösségnek mindegyiknek saját sok istent hívő vallása volt. Minden, amire nem találtak magyarázatot az istenek akaratából történt. Ahogy egyre több jelenségre találták meg a magyarázatot, egyre csökkent az istenek száma. Ahogyan a világi hatalom is egyre inkább egyetlen személyre koncentrálódott, a logika megkövetelte, hogy a túlvilágon is így legyen. Ennek egyik, az egyetlen maradandó kísérlete volt Ábrahám vallása, a zsidó vallás, aminek Mózes adta meg a törvényeit. A zsidó vallás azonban keményen egy, viszonylag kis, választott népnek a vallása volt.

Nem véletlen, hogy a zsidó vallás mikor jött létre. Akkor, amikor már a sok kis gyűjtögető közösségből százezres, milliós közösségek alakultak ki. Ezeknek a sokkal nagyobb, ma államnak nevezett közösségeknek az alakítására azért volt szükség, mert az öntözőrendszerek kialakításához, és a versengő közösségek elleni védekezésre, illetve azok meghódításához nagyobb közösségek ereje kellett. Azt sokkal később ismertem fel, hogy a nagy közösségek, az államok létrehozását elsősorban nem is a gazdasági érdek, hanem a túlnépesedés elleni védekezés szükségessége, tehát alépítményi indok hozta létre.

Huszonöt éve tudom, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek ellenére egyetlen osztálytársadalom vallása nem ébredt ennek tudatára. Mint látni fogjuk, kivéve egyet a nyugat-európai feudális társadalom római katolikus egyházát. Nyomát sem találtam ugyan annak, hogy miért, mikor és hogyan került az egyház dogmái közé, hogy csak olyan jobbágy fiatalok köthetnek házasságot, akik számára a földesuruk előzőleg jobbágytelket biztosít.

De nemcsak ennek, még annak sem találtam a nyomát, hogy Európa nyugati felén kiknek és mikor jutott eszébe, hogy a jobbágyokat kiscsaládba kell kényszeríteni. Ennek indokoltságát ugyan számos történész okosan magarázza. Felismerték, hogy a földbirtokos érdeke, hogy a jobbágytelek nagysága állandó maradjon, és generációról generációra öröklődjön. Csak a kiscsalád biztosíthatta, hogy a föld talajerejével törődjenek, hogy értelmét lássák a minél jobb felszerelésre, istállókra, kutakra törekvésnek. Továbbá, csak ez biztosíthatta, hogy a szülők már fiatalon a saját gazdáig lehessenek legalább olyan értelemben, amit a földesurának való alárendeltségük még megenged.

Ennek a földesúri érdeknek egyetlen másik feudális osztálytársadalomban nem ébredtek a tudtára, és ezért minden másik osztálytársadalom nagycsaládos maradt. Ugyan földművelésre épülő társadalmakban a földesurak voltak az uralkodó osztály, de a gyűjtögető és a pásztortársadalmak nagycsaládos elemei a szántóföldi földművelést folytató társadalmakban továbbra is fennmaradtak. A földesurak csak Nyugat-Európában ismerték fel, hogy az érdeküknek a kiscsaládos rendszer felelt meg jobban. A fölesúr éreke mindenütt az volt, hogy a jobbágyokra bízott földjén minél kevesebben, de minél többet termeljenek. A földek megfelelő műveléséből annál több jutott a földesúrnak, minél több volt a termésnek az a része, ami neki jutott. Elméletileg a földesúr a termésnek tizedét kapta, de minél kisebb létszámú volt a jobbágycsalád, annál kisebb volt a fogyasztása, ezért könnyebb volt a tizedet behajtani. A földesúr érdeke az volt, hogy a munkaképes szülők munkaerején felül minél kisebb létszámú legyen a család. Számára elég volt, ha minden jobbágya két, lehetősége eltérő nemű gyermeket neveljen fel felnőtt koráig. A jobbágytelkeinek számánál több családra nem volt szüksége.

Ez a földesúri érdek azonban csak a kiscsaládos jobbágyrendszerben, tehát a világon csak a feudális Nyugat-Európában valósulhatott meg.

Azt, hogy a kiscsalád mennyivel jobb sejtje a társadalom feudális társadalmaknak, csak a nyugat-európai példátlan sikere bizonyítja. Ennek volt köszönhető, hogy a középkor derekán már a kiscsaládos Nyugat-Európa lett az emberiség kulturális és gazdasági élcsapata.

Ezt a tényt Európa történészei fel sem ismerték, ezért nem is hangsúlyozzák. A tényt ismerik, de nem érzik, hogy ezer éve Európa kiscsaládos nyugati fele egyre nagyobb előnyt szerez a kontinens keleti felével szemben.

Európa nyugati felének fölénye először a kontinensen belül vált egyértelművé azzal, hogy a 11. században a közös kereszténysége kettészakadt. Nehezen érthető, hogy az európai kereszténység kettészakadásának ezt a tényleges okát alig említik a történészek. Ezt így még nem olvastam, pedig a nyugat- és a kelet-európai kereszténységet igazán azzal lehet jellemezni, hogy a nyugati kereszténység a kiscsaládos, a keleti pedig nagycsaládos társadalmak kereszténysége.

Ez a kiscsaládos feudális rendszer termelte ki azt a fölényt, ami lehetővé tette, hogy Európa nyugati fele a reneszánszban a művészeteket példátlan magasságra emelte. Ezt követően katonai és tengerészeti fölényének köszönhetően minden másik kultúrához képest minden téren fölénybe került.

A kis Európai kontinens a pályáját eleve nagyon magasan kezdte. A lakosságának talán egyetlen százalékát kitevő görög városállamok szellemi téren a kor világszínvonalának a csúcsát jelentették. Európa rövid dicsősége azonban századokon keresztül tovább élt előbb Nagy Sándor személyéhez kötött birodalmában, majd a Római Birodalomban. Ez az utóbbi már valódi világbirodalom volt. A politikai hatalom és a hivatalos nyelve tekintetében valóban európai volt. A területének a gazdagabb fele ugyan a Közel-Keleten és Észak-Afrikában volt. A legfontosabb azonban, hogy a kenyerét nem Európában termelte meg.

A polgársága viszonylag mindig erős maradt

Európa nyugati fele a fölényét csak a 20. században vesztette el. E század elején még senki sem látta, hogy Európa nyugati felének fölényét bármi veszélyeztetheti.

Az első jelzés az Orosz-Japán Háború volt.

Előtte senki sem sejtette, hogy a hatalmas Oroszországot a kis Japán megleckéztetheti. Ekkor még az egész Távol-Keletet a Nyugat figyelmen kívül hagyta. Pedig akkor már megjelent Max Weber tanulmánya, amiben a protestáns erkölcs fölényét bizonyította. Az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy az oroszok nem protestánsok, de még nem is mediterránok, tehát bármivel próbálkoznak, nem lehetnek sikeresek.

Az első világháborút ugyan már a négy tengerentúli protestáns ország nyerte meg, de Nagy Britannia és Franciaország érezte győztesnek magát. Ott akarták folytatni, ahol a háború előtt voltak. Megtartották a gyarmataikat és a befolyási övezetüket. Nyoma sem található annak, hogy közben a tudományos és technikai forradalom hatására, már nem az elmaradottabbak kizsákmányolása, hanem a fejlettek közti munkamegosztás a hatékonyabb módszer.

A háború végén Oroszországban győzött a bolsevik forradalom. Nem azért mert ott voltak érettek a társadalmi változás feltételei, hanem azért, mert ott működött a tőkés társadalom a legalacsonyabb hatásfokon. A hatalomra jutott bolsevik marxisták azonban élni akartak a hatalmukkal, és meghirdették az elmaradt társadalmuk szocialistává történő átépítését.

Abban szerencséjük volt, hogy a két háború között a fejlettebb tőkés társadalmak is tévúton jártak. A már gazdag nyugati polgári demokráciák képtelenek voltak a tudományos és technikai forradalom által kiépült alépítményhez igazodni. Nem értheti meg a két háború közti történelmet az, aki nem veszi tudomásul, hogy a két háború közt a tőkés osztálytársadalmak is nagyon alacsony hatékonyságúak voltak. Gyenge teljesítményük elsősorban a munkaerő foglalkozatása miatt a lakosságuk jelentős hányada számára elfogadhatatlannak bizonyultak. Ez ugyan általános volt, de élesebben jelentkezett a felzárkózni akaró fél-perifériákon.

A polgári történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a fasizmusok azért győzhettek a fél-perifériákon, mert azok joggal érezték a tőkés demokráciák által járt utat eredménytelennek. Ebből a szempontból fél-perifériának kell tekinteni a háborút vesztett Németországot, és az el nem ismert Japánt is. Európa szinte minden germán és latin, valamint a közép-európai és balkáni országa a fasizmust választotta. Tegyük hozzá, hogy ezekbe a lakosság nagy többsége lelkesen volt fasiszta. A gazdasági és társadalmi teljesítményük sem volt rossz, mindaddig, amíg nem lettek imperialisták.

A sikerüket elsősorban a tőkés osztálytársadalmakénál sokkal sikeresebb foglalkoztatásuknak köszönhették.

A fasiszta ideológia is csak a puritán germánok és a konfuciánus japánok esetében volt igazán sikeres.

Azonban a fasiszta országok esetében is bebizonyosodott Max Weber felismerése, hogy a kor követelményének hatékonyan csak a puritán erkölcsű népek felehetnek meg. Ezt bizonyítja, hogy a második világháborút vesztő két diktatúra, Németország és Japán, javított Nagy Britanniához és Franciaországhoz viszonyított helyzetén. Ugyanakkor a nem puritánok ma hátrább vannak, mint voltak a második világháború előtti helyzetükhöz képest. Nem azért buktak el, mert fasiszták voltak, hanem azért mert imperialisták lettek.

Ugyanakkor a második világháborút követő Jaltai Szerződés értelmében nemcsak a nagycsaládos balkáni, de a nyugati keresztény közép-európai és balti államok is a nagycsaládos kultúrájú Szovjetunió felügyelete alá kerültek, és a bolsevik diktatúrát kényszerítették rájuk. Így, aztán mások mellett, mi magyarok is megérezhettük mi a két kultúra között a különbséget.

A Szovjetunió a második világháború után azért vesztette el korábbi népszerűségét a munkások előtt, mert a nyugat-európai demokráciák lényegesen jobban teljesítettek. Azokkal szemben már nem volt vonzása. A munkanélküliség harmadára csökkent, az átlagos egy lakosra jutó jövedelem pedig gyorsabban nőtt, mint az ipari forradalom óta bármikor. Ez a javulás ugyan az egész munkásosztályt érintette, de különösen a felső kétharmadának szinte megszűnt a munkanélküliségtől való félelme. A felső ötöde pedig korábban elképzelhetetlenül jólétbe került. Az általános és titkos választás, társadalom jóléti gondoskodása, a munkanélküli segély, a családi pótlék, a nyugdíj, a betegellátás, az ingyenes tanulás a két háború között elképzelhetetlen volt.

A hidegháború vége és a Szovjetunió szétesése további bizonyítékát adta annak, hogy a lakosság erkölcse, viselkedési magatartása közti különbség a kedvezőtlen rendszerbe sodort országok között is karakterisztikusan működik. A Szovjetunión belül az észtek ugyan elnyomottak voltak, mégis ők éltek a legjobban a nem protestáns tagállamok között. A csatlós államok között sem változott a rangsor nemcsak a bolsevik évtizedek alatt, de az utána következő negyedszázad során sem.

A Szovjetunió szétesése után bebizonyosodott, a Nyugat-Európát egyesíteni akaró Európai Unióban ugyanezt tapasztalhatjuk. A nagycsaládos kultúrájú Romániát és Bulgáriát egyre jobban lemarad. De lemaradnak a közép-európai és a balti tagállamok és a mediterrán tagállamok.

Az Európai Unión belül a protestáns államok fölénye nem csökkent, hanem nőtt. Legjobban a skandináv államok helyzete javult. Lényegében az élenjárókhoz csak az angolszász kultúrájú írek közeledtek. Jelenleg nagy bajban az euró övezetbe lépett mediterrán országok válsága egyértelmű. Ők kapták a legnagyobb támogatást a közösségen belül, mégis katasztrofálisan eladósodtak, a munkanélküliségük pedig nőtt. Ezért várom a holnapi görög választást, ami remélhetőleg ráébreszti a brüsszeli vezetőket, hogy nemcsak az egységes valuta, de az egységes pénzügyi fegyelem, infláció, költségvetési hiány, de még az egységes munkaerőpiac is tarthatatlan ostobaság. Ennek ellenére további bővítést akarnak. Most Ukrajnát igyekeznek magukhoz csábítani.

Az európai kereszténységek megítélése.

A mondanivalóm lényegére visszatérve, a római katolikus keresztény vallás világraszóló eredményt ért el azzal, hogy elszakadt a nagycsaládos Kelet-európától. Ennek is köszönhető, hogy a középkorban a kiscsaládos rendszert garantáló szerepet tölthetett be. Amint a Nyugat a 2. évezred első felében elért, az annak volt köszönhető, hogy az egyház keményen a kiscsaládos rendszer oldalára állt. Ez talán abból fakadt, hogy a Római Katolikus Pápaság klérusa és szerzetesei lettek a legnagyobb földbirtokosok. Ezért vált anyagi érdekükké, hogy a házasság szentségét a jobbágytelekhez jutáshoz kötötték. Ez lett az a szentség, amit ugyanúgy előzetes feltételhez kötötték, mint a pappá szentelést. Jobbágy fiatalok házasságkötését ahhoz kötötték, hogy a földesúr előzőleg számára jobbágytelket biztosítson. Ezt mikor, és milyen formában vezették be, nem tudtam kinyomozni, de az tény, hogy az első ezredforduló előtt már általános volt.

Az egyház nemcsak a házasságot tagadta meg, hanem a házasságon kívüli gyermeket sem vette tudomásul, nem keresztelte meg, nem temette el, ezzel ezektől a létezés jogát is megvonta. Azt nem tudom, hogy a teológia hogyan oldotta meg az ellentmondást a két álláspontja között, hogy egyrészt a fogamzás isten döntése, másrészt az egyház előírását sértő fogamzás istent akaratának a megszegése.

Azt, hogy a feudalizmusban a római katolikus egyház nagy földbirtokosként viselkedett, olaszországi élményeim bizonyították. A leggazdagabb földesurak a pápák körül forgolódó bíborosok voltak. Ráadásul a mértéktelen gazdagságukat egyéni örömeik villogtatására fordították.

Van azonban korábbi bizonyítékom is arra, hogy a pápák megértették a földesurak érdekét. A keresztes háborúkat ők szervezték, azokhoz a tömegek támogatást ők biztosították. A háborúra nemcsak a jobbágy, de még az elsőszülött fia sem jelentkezhetett. Ez a halálutáni boldoguláshoz jutási lehetőség csak a második, illetve a még későbbi fiúk számára volt adott. Azt az egyház érdekében tévedhetetlen pápák is tudták, hogy a keresztes háborúból való hazatérés lehetősége nagyon kicsi volt. Vagyis a klérus és a szerzettes rendek jobbágyai és annak elsőszülött fiai nem vehettek részt a Krisztus sírjának felszabadulását célzó hadjáratban, mert a legnagyobb földbirtokos egyháznak is kellettek a jobbágyok. Ezekben a felesleges népességet felszámoló hadjáratban azonban elmehettek a nem elsőszülött fiuk, akiknek a túlélései esélye nulla volt, tehát ezeket egyszerűen, mint feleslegeseket megsemmisítették.

Féleértések elkerülése érdekében, hangsúlyozom, hogy a születések számának csökkentését a nyugati kereszténység legnagyobb érdemének tartom. Akkor ez volt a túlnépesedés elleni elengedhetetlen védekezésnek az egyetlen, ugyan ez is kegyetlen, de a halálokozásnál kevésbé embertelen útja.

Mert nem kellene azt magyarázni, hogy mit jelentett a jobbágyok gyermeki számára a legerősebb szexuális vágyak korában, a szexuális érettséget követő mintegy tíz éven, a normális szexuális élettől való tartózkodás. Azt mégis látni kell, hogy ez volt a sok rossz lehetőség között a legkisebb rossz.

A jobbágyfelszabadulás azonban ezt a születéskorlátozást is feloldotta. Utána ugyanis felgyorsulhatott a gyermekvállalás. Öreg koromig a jobbágyfelszabadításnak csak az előnyét láttam. Szabad, a maga földjének ura lett a jobbágy. Az eszembe sem jutott, hogy ezzel megszűnt az egyház hatalma a házasságkötés felett, és a házasságkötésnek nem volt feltétele a jobbágytelek. Ez Nyugat-Európa történelmének minden politikai eseménynél százszor fontosabb határköve. Előtte Nyugat-Európában a házasság időpontja, ezzel az első születés ideje jó tíz évvel később történt, mint a világ minden más kultúrájában. A jobbágyfelszabadítás után ez a különbség megszűnt, a paraszti társadalom ugyanolyan szapora lett, mint minden más kultúrában a lakosság dolgozó többsége.

Ezzel párhuzamosan az ipari forradalom megnövekedett munkásigénye a legnépesebb osztállyá növelte a munkásosztályt. Ott pedig már eleve lehetetlen volt a házasság későbbre kényszerítése.

Már sokszor leírtam, hogy húszas éveim elején, mint földosztó döbbentem rá, hogy a parasztság a rendelkezésre álló földhöz viszonyítva sokszorosan túlnépesedett. Szinte ezzel párhuzamosan az egykéző parasztok bölcsességét is felismertem. Az mégsem jutott eszemben, hogy a jobbágyfelszabadításnak mekkora demográfiai hatása volt. Az általam már ismert kiscsaládos jobbágyrendszert több írásomban méltattam, de addig mégsem jutottam el, hogy a jobbágyfelszabadítás népesdési hatásával számoljak. Pedig akkor már voltak technikai lehetőségek a fogamzásmentes szexuális életre. Ennek ellenre továbbra is hangsúlyoztam, hogy a magyar uralkodó osztály legnagyobb bűne az volt, hogy a 18. század végén a Monarchia minden tartományára kiterjedő jobbágyfelszabadítást elszabotálta. Ezt a véleményem ugyan továbbra is fenntartom, de hozzáteszem, hogy a házasság is olyan emberi jog, amit a politikai hatalomnak és vallásnak akkor sem szabad megtagadni, ha a korai házasság a társadalom érdekét sértő népszaporulattal jár. Ezt az akadályt a tudomány elhárította azzal, hogy megoldhatóvá tette a fogamzásmentes szexet. Ennek köszönhetően a társadalom korlátozhatja, büntetheti a gyermekvállalást, ha biztosítja a fogamzásgátlás feltételeit. Ez alatt a technikai feltételeket a társadalomnak ingyen kell biztosítani. Azzal értek egyet, hogy a társadalomnak csak akkor van joga a gyermekvállalást korlátozni, ha biztosítja ennek a feltételeit.

A napokban olvastam egy írást a kínai gyermekkorlátozásról. Ez számol be arról, hogy a gyermekkorlátozást egymillió alkalmazottal dolgozó apparátus szolgálja. Ez gondoskodik a tanácsadásról, a szükséges technikai feltételek biztosításáról. A szexuális élet nincs korlátozva azzal, hogy a gyermekvállalás korlátozott.

Ma már a Nyugat keresztény hívőinek nagy többsége is él ezekkel a fogamzásgátló módszerekkel, csak az egyháza nem hajlandó ezt tudomásul venni.

A napokban azonban talán kiborult a pohár, a pápa kimondta, hogy a híveinek is felelősségük van abban, mennyi gyermeket vállalnak. Remélem mind a pápa, mind a véleménye életben marad.

Katolikus létemre, a protestánsok kereszténysége áll hozzám sokkal közelebb. Nemcsak hozzám, de a kor követelményeihez is. A reformáció óriási előrelépést jelentett, és jelent a kereszténység történetében. Felfogásom szerint, a római keresztény vallás a nyugat-európai jobbágyfelszabadítással párhuzamosan elvesztette korábbi fölényét. Ugyanakkor képtelennek bizonyult arra, hogy a puritán erkölcsű népek kereszténységévé váljon. Pedig a 16. században már egyértelművé vált a germán, az angolszász és skandináv népek puritánizmusának fölénye. Ahogyan a 11. században a kiscsaládos és nagycsaládos kereszténység kettévált, ez a szétválás következett be a 16. században, amikor a latin népek kereszténységétől elszakadt a puritán népek kereszténysége.

A vallás is társadalmi felépítmény.

Minden vallás közös jellemzője, hogy tanait örök igazságként hirdeti. A vallások létének előfeltétele, hogy tanait örök igazságnak tekintse. Ezt elfogadom, de ebben soha nem hittem, mert korán felismertem, hogy a vallások is a történelem útját járják. Változtak, és változni fognak együtt a többi társadalmi változással. A vallások tanainak a társadalmi változásokkal, elsősorban a tudományok eredményeinek változásainak köszönhetően gyorsuló ütemben változni kell.

Szerencsémnek érzem magam, hogy életem során többet változtak az életünket, nézetünket alakító tényezők, mint előtte sok évszázad alatt. A tudományban és technikában történő változásoknak a hatását a vallások sem kerülheti ki.

Viszonylag fiatalon felismertem, hogy annyi kereszténység van, ahány kultúrában sikerült meggyökeresednie. Annyi kereszténység, illetve keresztény egyház van, ahány kultúrában sikerült gyökeret vernie. A viszonylag rövid életű marxista világvallás is annyi volt, ahány kultúrában megjelent. A német-angolszász kultúrában született marxizmus szociáldemokrácia lett, a latin kultúrában euró kommunizmus, az ortodox keresztényben pedig bolsevik marxizmus. Az utóbbi marxizmus a hatalmas lakosságú, történelmi múltú, konfuciánus Kínában a világtörténelem egyik legnagyobb csodáját szülte. Joggal lehet tekinteni a jelenkor világvallásának.

A cél szentesíti az eszközt.

Erről a jelszóról egyértelmű a véleményem. Ez a jelszó ostoba felhatalmazás a felelőtlenségre. Mindenre feljogosít, amit valaki jó célnak tekint. A célt csak az eredményének az egyenlege szentesíti. Az eredményt a fajunk fejlődését ért hatással kell mérni. Ezt másképpen szoktam megfogalmazni: Erkölcsös az, ami a fajunk érekét szolgálja. Ebből fakadóan kell megítélni nemcsak a cselekedeteket, de a vallások parancsait is.

Ezen az alapon ítélem meg a vallások társadalmi szerepét is. A saját a római katolikus vallásomét is.

A Római Birodalom és a reformáció között római katolikus vallás a történelem legpozitívebb vallása volt, mert döntő szerepet játszott abban, hogy ne szülessenek sokkal többen, mint amennyit a társadalom érdeke megkíván. Azzal, hogy az egyház jobbágytelekhez kötötte a házasságkötést, szinte felére csökkentett a születések számát az összes, többi kultúrában jellemzőhöz viszonyítva. Ezért a nyugat-európai társadalmaknak sokkal kisebb halálokozással lehetett a népességét a megengedhető szint közelében tartani.

Ennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele sokkal humanistább marat, és ezerötszáz évre az emberiség élcsapatává válhatott. Mint említettem, ezt kiscsaládos jobbágyrendszer biztosította, ennek működését pedig a katolikus egyház garantálta.

Mivel csak öreg koromban ismertem fel, hogy fajunk érdeke sem enged meg tartósan 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedést, a kiscsaládos jobbágyrendszernek csak a gazdasági, anyagi előnyeit láttam, nem ismerhetem fel ennek a népesedésre gyakorolt hatását, számomra sem volt olyan egyértelmű római katolikus vallás középkori szerepéről alkotott pozitív véleményem. Ez akkor vált tudatossá, amikor találkoztam az első bizonyító adatokkal.

A köztudat szerit, a kiscsaládos jobbágycsaládokban is sokkal több gyermek született, mint a jelenkorban. Ez ugyan tény, de a létszám tartásához hány gyermek születésére van szükség a várható életkor függvénye. Arról még nem találtam középkori adatokat, hogy mennyi születés volt a nagycsaládos és a kiscsaládos társadalmakban. Még hasznosabb volna, ha ezzel együtt a várható életkort, és a gyermekhalálozást is közölnék. A társadalom létszámát fenntartó születésszám ugyanis elsősorban a várható életkor hosszától függ. A gyermekhaladóság társadalomtudományi értelemben, mint születés elhanyagolható. Nem jár lényeges felnevelési költséggel, többletfogyasztással.

Itt jegyzem meg, hogy a közelmúltban olvastam a tejfogyasztásról készült tanulmányt, ami többek között kitér arra is, hogy a tejfogyasztás jelentősen hatott a népszaporulatra annak köszönhetően, hogy jelentősen csökkentette a csecsemőhaladóságot. Az még egyetlen történésznek nem jutott az eszébe, hogy a tejelő tehéntartás sokkal több életet mentett meg, mint amennyit a háborúk pusztítottak el.

A latin népek felsőpapsága más volt.

A reformátorokhoz hasonlóan, én is csak a középkori egyház kincsképzését, luxusát bíráltam, a születéscsökkentő szerepéről semmit nem tudtam.

Ezért volt a számomra megdöbbentő, amikor a negyvenes éveim elején Tivoliban, Frascatiban a pápa körül nyüzsgő bíborosok parkjait, és nyári palotáit csodáltam. Azt láttam, hogy ezek a bíborosok egyrészt a világi arisztokráciánál is gazdagabbak voltak, másrészt nem a híveknek építettek katedrálisokat, a papjaiknak rendházakat, hanem a saját gazdagságokat mutogató nyári palotákkal, és mesés parkjaikkal dicsekedtek. Elgondolkodtam azon, hogy a leggazdagabb itáliai család a Mediciek voltak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy Firenze kormányzói, hanem pápák, bíborosok akartak lenni, mert ez jelentett számukra még nagyobb gazdagságot. Csodálatos szobrokat, festményeket azért készítettek, hogy palotájukat, városuk közterét ékesítsék. Például, Michelangelo nem a köznép állal is látogatható templomok ékesítésére, hanem a csak a bíborosok által elérhető tárgyalókápolnának az ékesítésére kapott megbízást.

Összehasonlítottam őket a puritán népek főpapjaival, akik a híveknek építettek lenyűgöző katedrálisokat. A leggazdagabb germán bankárok a Fuggerek nem törekedtek választófejedelem rangú főpap lenni, hanem a dolgozóiknak építettek lakótelepet. Vagyis a puritán kultúra fölénye már a középkor végén is karakterisztikusan megjelent.

Amikor azonban felismertem, hogy a feudális társadalom elsődleges feladata a kevesebb születés volt, ezt is a mérlegre téve állítom, hogy a nyugat-európai keresztény vallás a történelemben egyetlen volt, amelyik ezt faladataként tejesítette. Ezt még az sem mossa el, hogy nem tudatosan, hanem földesúri érdekből cselekedtek. Az egyház volt a legnagyobb földesúr, és tulajdonosi érdeke volt, hogy kevesebben szülessenek.

Még a nyomát sem találom annak, hogy a történészek felismerték volna a kiscsaládos jobbágyrendszer óriási pozitív szerepét. Ez jelentette a kiscsaládos jobbágyrendszer legnagyobb előnyét, a házasságkötés kitolását, és ezzel a gyermekvállalás visszaszorítását.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felhívta volna a figyelmet arra, hogy a jobbágyfelszabadítás és az ipari forradalom által támasztott munkásigény következtében megszűnt a késeltetett hátasság, és ezért megugrott a gyermekszületések száma. Ennek következtében a nyugat-európai kultúra is felzárkózik a nagycsaládos kultúrák nagyon magas gyermekszületés színvonalára. Vagyis megszűnik Európa nyugati felén is a gyerekvállalást késleltető rendszer. Ennek szem előtt tartása nélkül azonban nem érthető meg az új életterek felfedezésének legfontosabb hatása.

Az osztálytársadalmak embertelensége ugyanis a túlnépesedési nyomás nagyságától függ. Európa nyugati fele csak azért nem zuhant vissza a többi nagycsaládos társadalom színvonalára, mert az élettere tízszeresére nőtt, és az emberiség másik kilenctizedét gyarmatként kizsákmányolhatta. Ennek ellenére is nagyobb volt a túlnépesedési nyomás, mint előzőleg valaha. Ezt két tény bizonyítja.

Egyrészt a lakosság nagy tömegének nő a nyomora. Nem kell ahhoz marxistának, akárcsak baloldalinak lenni, hogy lássuk az ipari forradalom után, egészen a tudományos és technikai forradalomig, a dolgozó nép, mindenekelőtt a munkásosztály rosszabbul élt, mint a jobbágyság. Ezt a legjobban a korokra vonatkozó testmagassági adatok bizonyítanák a legjobban. Ismereteim szerint a munkások és parasztok testmagassága csak a 20. században kezdett növekedni.

A Nyugat már iparosodott országaiban ugyan jelentősen megnőtt a tőkések és a tisztviselők aránya, és jövedelme, de a munkásoké viszonylag egyre jobban lemaradt. Elég volna megnézni a protestáns országokból kivándorlók jövedelmei összetételét. A kivándorlók többsége a lakosság alsó jövedelmű tizedéből, a földnélküli parasztokból, és a képzelten munkásokból származott. Itt is megjegyzem, hogy ezek lettek végül a leggazdagabb lakosai az újvilágnak.

A kiscsaládos jobbágyrendszer megszűnése két azonnali következménnyel járt, megugrott a gyermekvállalás és felaprózódtak a családi birtokok, elszabadult a falusi lakosság túlnépesedése. Ezt se írta még le senki, pedig ez elég ok lett volna arra, hogy Európa visszasüllyedjen a nagycsaládos kultúrák színvonalára. Nyugat-Európának azonban példátlan szerencséje volt. Az alig lakott két Amerika és Ausztrália élettere megnyílt a számára. Ezt korábban már kifejtettem.

A témánk szempontjából az a lényeges, hogy a jobbágyfelszabadítás felszámolta a római katolikus Nyugat-Európa sikerének alapját, a kiscsaládos jobbágyrendszert, ezzel a gyermekvállalás korlátozását. Nyomát sem találtam annak, hogy valaki felveti a kérdést. Hogyan alakul Nyugat-Európa sorsa, ha nem telepítheti be Amerikát és Ausztráliát, és nem gyarmatosíthatja, nem zsákmányolhatja ki szinte az egész emberiséget.

Az alig benépesült 50 millió négyzetkilométernyi új élettér önmagában példátlan ajándék. A kis, alig 5 millió négyzetkilométernyi Nyugat-Európa magánál tízszer nagyobb életteret talált. Vagyis a sajátjának a tízszeresét. Ezzel szemben a nála ősibb kultúrák, a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti közel tízszer nagyobb népességgel szinte semmiféle terjeszkedési területhez nem jutott.

Az óceánok meghódítása, az ehhez szüksége hajózási ismeretek és katonai fölény azonban nyugat-európai feudális társadalom érdeme. Amit aztán a 18. század végén megkoronáz az ipari forradalom.

A reformáció.

A 16. századra megérik a reformáció, vagyis létrejönnek a puritán kultúrának megfelelő keresztény egyházak. Európa angolszász, germán és skandináv népei nagykorúvá váltak, túlléptek a mediterrán, a latin népek kereszténységén. Már itt tisztázni kell, hogy ez a három etnikum eleve puritán volt, nem a protestáns, azaz nem a puritán kereszténység tette azzá, hanem eleve, már jóval a kereszténységre térésük előtt puritánok voltak. Aki erről meg akar győződni, vesse össze ezeknek a népeknek a kultúráját, a múltukból őrzött legendáit a görög-rómaival.

A latin-keresztény és a puritán protestáns népek közti viselkedési különbség Amerikában jelenik meg a legkarakterisztikusabban. A spanyolok, portugálok Amerikába kincseket keresni, és téríteni mentek. Velük szemben a puritánok dolgozni, termelni, a munkájukból megélni akartak. Ez a volt angolszász és a latin-amerikai gyarmatokon vált egyértelművé. Amerikában a puritánok és a latinok közti különbség sokkal karakterisztikusabb, mint Európában.

A latin népek kereszténysége két események köszönhetően vesztette el történelmi szerepét.

Felszabadultak a kiscsaládos jobbágyok, és a puritán népek elhagyták a latinokra szabott kereszténységet.

Az ipari forradalom gyökere.

Európa az ipari forradalomnak köszönhetően, magasan a többi kultúra fölé emelkedik. Ez az emelkedés azonban már nem a mediterrán térségben, hanem a protestáns, angolszász és germán észak-nyugton jelentkezett.

A reformáció és az ipari forradalom megértéséhez a kulcsot a 60-as évek marxista magyar történészeinek köszönhetem. Tőlük tanulhattam meg, hogy Nyugat-Európában a feudális társadalmak alapvetően mások voltak, mint a magyar, általában a közép- és kelet-európaiak. Azzal ugyan korábban is tisztában voltam, hogy a magyar állam, még inkább annak a magyar etnikuma, betegesen polgárhiányos volt. Azt azonban ezektől a történészektől tudtam meg, hogy polgárságban a nyugat-európai feudális társadalmak mennyire gazdagok voltak. Nyugat-Európában ugyanis hatszor annyi polgár élt, mint nemes. Nálunk tízszer nagyobb aránya volt a nemességnek. A magyar történészek nem hangsúlyozzák, hogy a magyar nemesség aránya abnormálisan magas volt. A magyar etnikumon belül a polgárság nem is volt. A nagyon kevés polgárság nagy többsége germán volt. Csak a 19. század végére lett az elmagyarosodó zsidókból magyarul beszélő polgár. Még nem merte leírni senki. Ezer évig magyarul beszélő polgárságunk nem volt. Ez végre-valahára kijavult a kiegyezés után azzal, hogy a zsidóság többsége magyarul beszélő városi polgár lett. Ezek mintegy öthatodának kiirtása, kivándorlása után, a szovjet megszállás idején, újra eltűntek a magyarul beszélő polgárok, kivéve az 1 százalék alá került zsidóságot.

A magyar zsidóság elvesztése tehát nemcsak megbocsáthatatlan erkölcsi bűn volt, hanem az ezer év után végre kialakult magyar polgárság hathetedének felszámolása.

A második világháború utáni történelem legfontosabb ténye, hogy újra betegesen polgárhiányos társadalom lettünk. Ezt az állapotot tovább rontotta, hogy a bolsevik marxizmus betegesen polgárságellenes volt, még a konzervatív paraszti kisárutermelést is fel akarta számolni.

A magyar társadalom szerencséjére, a klasszikus értelemben vett polgárság szerepét átvette az értelmiség. Ezt a réteget a munkások és parasztok gyermekeinek egyetemekre vitelével viszonylag jól kiszélesítette a bolsevik rendszer. A diplomás munkás és paraszt fiataloknak köszönhetően, a rendszerváltás idejére teljesen felborult a korábbi népi, urbánus tábor aránya.

A két háború között az urbánusok tábora döntően a magyar zsidósságra épült, akik a lakosság mintegy 6-7 százalékát jelentették. Hozzájuk viszonyítva a népiek tábora a nagyon kevés népi származású diplomásra épült. Ezek ereje, az első két még demokratikus választáson, alig haladta meg a néhány százalékot. A rendszerváltás idejére azonban az urbánus tábor nagyon lecsökkent, a népiek pedig felerősödtek. A népieknek a bolsevik évtizedek alatt történt megerősödését jelezte, hogy a rendszerváltás előtt a lassan párttá szerveződött Demokrata Fórum lényegében a népiek közép-jobb pártjaként az első demokratikus választás várható győztesének ígérkezett.

Ezek feltételezett antiszemitizmusától azonban a Szabad Demokrata Pártba, és a korábbi állampártba szerveződő liberális erőknek sikerült a Demokrata Forum elnökévé emelni az úri középosztály tekintélyes képviselőjét, Antall Józsefet. Neki pedig a választás után a kormány élére kerülve sikerült a híveivel az úri középosztály politikáját megvalósítani.

A liberálisok győzelme azonban lassan katasztrofális vereségükhöz vezetett. A második választás az úri középosztály hatalmának egyértelmű elutasítását hozta. A szavazók inkább a volt állampártot, mint az úri középosztályt támogatták.

Időközben azonban felébredt a liberális Fidesz fiatal elnöke, Orbán Viktor, és pártjával gyorsan áttért a Demokrata Fórum eredeti közép-jobb, azaz népi, az urbánusokkal szembeálló vonalára. Ennek köszönhetően, hamar megnyerte a harmadik választást, és a parasztromantikus Kisgazdapárttal koalíciós kormányt alakíthatott.

A sokkal több kapcsolati tőkével rendelkező szoclib szövetség azonban a következő két választáson megszerezte a kormányalakításhoz elegendő többséget. A nyolc éves szoclib hatalom azonban olyan földcsuszamlás méretű győzelmét hozta a Fidesznek, amire a demokráciák történelmében még nem volt példa. Megnyerték a körzetek 99 százalékát, amire szükség volt a kétharmados parlamenti többséghez. Az Antall kormány ugyanis azzal akarta bebetonozni magát, hogy a választási törvény, amit az Antall - Tölgyessy Paktum fogalmazott meg. Ez olyan példátlan súlyt biztosított a listás szavazatoknak, ami ellen csak a körzetek 98-99 százalékának megnyerésével lehetett elérni a fontos törvények módosításához szükséges kétharmadot. Ez a választási törvény azt jelentette, hogy a demokráciák történelmében elő nem forduló győzelem kell a liberális törvények módosításához.

Ez mégis bekövetkezett 2010-es választáson. A kétharmad birtokában a Fidesz olyan új választási törvényt hozott, ami már a körzetek 90 százalékának megnyerésével is biztosította a kétharmados többséget. 2014-ben ezt a még mindig nagyon magas akadályt is átugrotta a Fidesz.