Az Európai Unió rossz vágányon halad

Tartalom

A kulturális megfelelés. 3

A népesség növekedése nem lehet 1-2 ezreléknél gyorsabb. 3

Az Európai Unió eddigi teljesítménye 3

Eligazodás a világban. 3

Tartalom

A kulturális megfelelés. 3

A népesség növekedése nem lehet 1-2 ezreléknél gyorsabb. 3

Kopátsy Sándor               PG                   2015 01 09

Társadalomszemléletem

Az Európai Unió rossz vágányon halad

(Kézirat)

Nem gondoltam, hogy megérem az Európai Unió csődjének beigazolódását. Most mégis optimista vagyok. Olyan egyértelművé válnak az úttévesztést bizonyító kudarcok, hogy már a vaknak is látni kellene, hogy az EU jelenlegi formájában sokkal többet árt Európa nyugati felének, mint amennyit használ.

A közelgő görög választások talán végre rávilágítanak arra, hogy kiknek lehet közös valutájuk.

Az euró övezet a szakmai ostobaságnak a csúcsa. Közös valutájuk csak az azonos kultúrájú és fejlettségű államoknak lehet. Ebből fakadóan az EU tagállamai közül csak a germánoknak, az angolszászoknak és a skandinávoknak, másként fogalmazva a puritánoknak lehet közös valutájuk. Ebből Nagy Britannia eleve kimaradt, mert a németek büszkesége nem hajlandó tudomásul venni, hogy Európa pénzügyi fővárosa London, és nem Frankfurt, vagy Párizs. Ráadásul ezek az országok fejlettsége is közel azonos.

De a latin népek akkor sem férnének be a közös valutába, ha hasonlóan fejlettek. Ezért nem volna helye ott Franciaországnak.

Elég lett volna, ha a valutaközösség megálmodói megnézték volna, hogy melyik tagjelölt országnak mekkora volt az előző években az inflációja, az eladósodottsága. A mediterrán országok bevonása a közös valutába már technikumi szintet sem ütötte meg. Ez ugyan mára kiderült, de már nem vállalják az önkritikát. Nem vállalják, mert ezeknek az országoknak az államadóssága döntően euróban, és a német, francia és holland bankokban van. Méghozzá egy tízszer nagyobb mennyiségben, mint amennyivel felszínen tudják tartani a mediterrán országokat.

A német és holland bankárok sem voltak okosabbak, mint a magyar politikai elit, amelyik hagyta a lakosságot, az önkormányzatokat svájci frankban eladósítani. Ők pedig boldogan vásároltak fel a nagy kamatú fedezethiányú mediterrán országok államkölcsöneit. Máig nem merték leírni, hogy mennyit kerestek a megbízhatatlan országok állampapírjain. Annyit biztosan nem, amennyi veszteséget kell majd leírni, ha kiderült, hogy ezek az állampapírok nem lesznek beválthatók. Ezért még ki tudja meddig, benntartják az övezetben azokat az országokat, akik soha nem lehetnek képesek az adósságukat visszafizetni.

Ezzel eljutottunk a második problémához. A kevésbé fejlett országoknak azért sem lehet a fejlettekkel közös valutájuk, mert ez esetben nem értékelhetik le a közös valutát. Egy olyan országnak, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, fele, negyede a fejlettekének, a valutáját legalább 30 százalékkal leértékelve kell tartani. Ezt azonban csak akkor lehet megoldani, ha saját valutájuk van. Ez is nyilvánvaló, ha megnézik a nemzeti valuták árfolyamát dollárban, euróban és fogyasztói árparitáson. Ezt megtanulhattuk volna a szocialista évtizedek alatt. Bent a forint sokkal jobb volt, mint kint. Csak az olyan országok reménykedhetnek a felzárkózásban, az eladósodottságtól való megmenekülésben, amelyek leértékelve tartják a nemzeti valutájukat.

Elég volna Kínától tanulni. A fejlett világ egy főre jutó nemzeti jövedelmének a tizedéről indultak, de a valutájukat mintegy harmadával leértékelve tartották, és tartják. Ennek köszönhetően évi 400 milliárd dollár az éves külkereskedelmi aktívumuk, és 3.000 milliárd a tartalékuk. Mégsem olyan ostobák, hogy azt harsogják, rossz a nemzeti valutájuk.

Mi sem adósodtunk volna el, hogy az eurót eleve 300 forinton tartjuk. Ennek ma inkább a 350 forintos euró felelne meg. Nálunk mégis azt harsogja a sajtó, hogy romlik a forint. Persze, romlik a külföldi turistáknak, az importőröknek, de javul az exportálóknak, és jobb lesz a külkereskedelmi mérlegünk, fizetni tudjuk az adósságunkat.

A fejlett nyugat-európai államok másik, egyre inkább krónikussá váló hibája a bevándorlás politikájuk volt. Az érdekük azt kívánta meg, hogy csak az átlaguknál értékesebb munkaerőt fogadják be. Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom előtti reflexükre hallgattak, és a minél olcsóbb munkaerőt importálták.

A dél-olaszokat, akiket otthon sem tudnak foglalkoztatni.

A balkáni népeket, akik semmilyen rendszerben otthon sem lehetnek sikeresek.

A törököket, akik nagyon nehezen integrálódnak, és otthon sem találnak munkát.

Az arabokat, akik még a törököknél is reménytelenebbek a társadalomba való beépülésre.

Közös jellemzőjük, hogy még otthon is a gyenge minőséget jelentették.

Az Európai Unión belül azzal, hogy a munkaerő közös piacát is megvalósították, a kevésbé fejletekből már nemcsak a munkát otthon sem találók, hanem a munkaerő java is megindult a felettek felé. Ezek már komoly értéket jelentenek a befogadóknak, hanem pótolhatatlan veszteséget ott, ahonnan eltávoztak.

Kiderül, hogy a munkaerő java a fejlettekbe vándorol, pedig otthon okoznak nagy veszteséget. Akire pedig otthon sincs szükség, azt nem akarják befogadni.

Pedig nagyon egyszerű a közös munkaerőpiac logikája. Az ugyan teljesen nem számolható fel, de a liberalizációja nagyon differenciál. Ezért néhány tíz százaléknál nagyobb bérkülönbség esetén nem szabaddá, hanem korlátozottá kell tenni.

Még nem merte kiszámolni senki, hogy a négy tengerentúli angolszász ország mennyivel növelte munkaerővagyona értékét a tehetségek befogadásának köszönhetően.

Az EU azt ígérte, hogy a gyengébb tagok felzárkózását fogja segíteni. A költségvetése valóban ezt szolgálja, de az eltörpül a sokkal jelentősebb tényezők hatására. Azt kell látni, hogy ezzel szemben a tagok közötti különbségek nőttek.

Elég volna a végeredményt nézni.

Az európai integráció eleve hamis úton indult. A világgazdasági súlyát vesztő Nyugat-Európa a jövő világgazdaságának három centrumát látta. Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet. Ezzel szemben két élcsapat van, és lesz.

A puritán Nyugat. Ebbe csak a protestáns Európa és a négy tengerentúli angolszász ország tartozik. De nem tartoznak hozzá az európai nem puritán népek országai, a latinok és az ortodox keresztények, és még náluk is jelentősebbek a latin-amerikai országok. Ahogy az amerikai latin országok nem vehetők egy kalapba a két észak-amerikaival, ugyanúgy Európában sem lehet összevonni a puritánokat, a latinokkal és az ortodoxokkal. A világot nem lehet továbbra is kontinensekre osztva kezelni. Amerika estében ez természetes, de még inkább az Ázsiában. Ott senkinek nem jut az eszébe, hogy közös unióba szervezze a távol-keleti konfuciánusokat és tőlük északra Szibériát és Mongóliát, Dél-Ázsiát, Délkelet Ázsiát és a Közel-Keletet. Még Afrika sem kulturális egység, mert a Szaharától északra a Közel-Kelethez tartozik, és egészen más a Szaharától délre lévő Afrika.

A kis Európa is három nagyon eltérő kultúrához tartozik, amit viszonylag jól lefed a tény, hogy ötszáz éve mindegyiknek más kereszténysége van.

Tudomásul kellene venni, hogy a szállítási költségek szempontjából a kontinensek kikötői sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint Budapest, vagy kár a Kárpát Medence a tengeri kikötőkhöz. Ezzel a ténnyel először ötven éve Dél-Olaszországban szembesültem. Ott meglátogattunk egy két és fél ezer éves kerámia gyárat. Már a görögök szállították a 10 kilométerre lévő hegyről a kibányászott kaolint. A kisvasúton felfelé az üres csilléket egy kis villanymozdony húzta. Megrakva csak gurítani kellett. Páréve azonban felismerték, hogy olcsóbb Ausztráliából, 25 ezer kilométerről 200 ezer tonnás hajóval hozni. Évente két forduló elegendő. Az olcsóbb, és homogénebb nyersanyag, mint az egy köbméteres csillékkel vesződni. Ezen tanulva írtam akkor egy tanulmányt, amiben bebizonyítottam, hogy Szentpétervárhoz sokkal messzebb van Moszkva, mint az ausztrál kikötő.

Ma már az is köztudott, hogy az óriás konténerszállító hajókon Rotterdamhoz sokkal közelebb van Sanghaj, mint Budapest. Kecskemétről drágább Hamburgba szállítani az új gépkocsit, mint Dél-Koreából.

Azt, hogy a jelenkorban a társadalmak teljesítménye elsősorban két tényezőtől függ, a lakosság kultúrájának megfelelésétől, és a néhány ezreléknél nem gyorsabb népesség növekedésétől.

A kulturális megfelelés.

E feltételről tudomást sem vesznek a társadalomtudományok annak ellenére, hogy a múlt század elején erre már rámutatott a német politológus, Max Weber. Az ő felismerése ugyan ötszáz éve egyértelmű igazság volt. Nem véletlen, hogy Weber egyszerűen a puritán helyett protestánst mondott. Ő ugyanis még azt hitte, hogy a puritán viselkedés a protestáns vallásnak köszönhető. Ennek inkább igaz az ellenkezője: a germánok, angolszászok és a skandinávok eleve puritánok voltak, és csak a puritanizmusukhoz igazították a latin népek kereszténységét. Ezt jól bizonyítja, hogy a katolikus germánok, hollandok, osztrákok, csehek ugyan katolikusok maradtak, de ennek ellenére puritán a viselkedésük.

A reformáció idejéhez kötni ugyan nem hiba a puritanizmus fölényét, mert lényegében az óta lépett a puritán Nyugat a világ társadalmainak élvonalába. Ez a puritán Nyugat szülte meg az ipari forradalmat, és ennek köszönhetően lett nemcsak Európában az élcsapat, de az összes többi magas kultúra fölé is emelkedett. A tudományokban, az iparosításban, a közlekedésben, a hadászatban magasan a többi magas-kultúra fölé emelkedett. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően először fordult elő fajunk történetében, hogy nemcsak az uralkodó osztály élvezte a társadalmának fölényét, hanem a lakosság egésze is.

A 19. század közepén a fejlett nyugat-európai társadalmakban szinte csak a korábbinál szélesebb, de a társadalomnak alig tizedét jelentő uralkodó osztály élt jobban, mint bárhol a világon. Száz évvel később, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a lakosság szegényebb fele is sokkal jobban élhetett a Nyugat fejlett országaiban, mint másutt a leggazdagabb tizede. Megfeledkezünk arról, hogy az ipari forradalom után a munkások óriási többsége szegényebb volt, mint elődei, a jobbágyok. Ezt a tényt jól jellemzi, hogy a csontritkulást, amit a gyengébb táplálkozás okozott, még a viszonylag szegény Magyarországon is, angolkórnak nevezték.

A társadalomtudományok máig sem vették tudomásul, hogy az ipari forradalom hatására a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, a feudális társadaloméhoz viszonyítva is csökkent. Marx a munkások kizsákmányolását a tőkéstulajdonból vezette le, holott az alacsonyabb munkaerő igényből fakadt.

Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a tudományos és technikai forradalom után azonnal megindult a jó munkaerőért folyó verseny. Jelenleg a munkaerő felső négyötödének nincs szüksége a szakszervezetekre, a bérharcra, mert belőlük nem felesleg, hanem hiány van. Ugyanakkor a munkaerő alsó ötödében krónikus a munkaerő felesleg.

De visszatérve a társadalom fejlettségének a bérszínvonalra való hatására. Ma a fejlett világban magasabb a munkanélküli segély, mint a sereghajtó országokban a felső tized jövedelme. A fejlett országok börtönében jobb az ellátás, a koszt és a szállás, nem is beszélve az egészségügyi ellátásról, a művelődési lehetőségekről, mint a szegény országokban a munkabérből történő megélhetés.

Százötven éve az indiai munkás fizetése harmada volt az angolénak, ma a tizede sincs.

Az átlagok is nagyon jellemzők.

Az egy lakosra jutó jövedelemben száz év alatt tízszeresére nőtt a különbség. De a társadalmak rangsorában, amit az ENSZ három mutató eredője alapján állapít meg. A húsz legfejeltebb társadalom mindegyike vagy a protestáns Nyugathoz, vagy a konfuciánus Távol-kelethez tartozik. A latin Franciaország csak a 23.

Nincs semmi érv az ellen, hogy a társadalmi fejlődés tempója elsősorban a lakosság viselkedésének puritanizmusától függ.

A népesség növekedése nem lehet 1-2 ezreléknél gyorsabb.

Jó hetven éve bosszant, hogy a gazdasági fejlődést nem egy lakosra, hanem az országra vetítik. Ez azt rejti, hogy a társadalomtudományok továbbra is a politika szolgálólányai, ezért nem azt nézik, hogy minél jobban, és tovább éljenek, legyenek iskolázottabbak a lakosok, hanem az ország, amit a politikusok irányítanak, legyen nagyobb. Ez már ráült a klasszikus közgazdaságtanra is. Ezért tehette meg, hogy a több lakos felnevelésével, képzésével, számukra elengedhetetlen vagyon és munkahely teremtésével járó feladatokat figyelmen kívül hagyta. Ez a megbocsáthatatlan ostobaság már a pályakezdésemkor mellbe vágott.

Bármennyire egyértelmű, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan növelni kell a nemzeti vagyont is, ezzel nem számol a közgazdaságtudomány. Ezért térített más pályára az a könyv, amelyik történelmi adatok alapján bebizonyította, hogy a nemzeti jövedelemmel párhuzamosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ez a párhuzamosság az adott természeti környezetben állandó. A meleg éghajlaton viszonylag alacsony, a hidegen magasabb. Ez következik, a hideg elleni védekezés magasabb költsége, a lakás, fűtés, ruházat és az áttelelést biztosító élelemtartalék okán. Ezért a csapadékos trópusokon a vagyon a nemzeti jövedelem háromszoros, a sarkkör közelében ötszörös.

Ezek a szorzók ugyan csak a fizikai vagyont vették figyelembe. A tudásvagyon fontossága csak a jelenkorban vált jelentőssé. Amiből több volt, mint amire a társadalomnak szüksége volt, annak nem is volt értéke. Ezért csak a tudásalapú társadalomban vált szűk keresztmetszetté a tudás. Most azonban annál inkább. Ezt a változást jól jellemzi a tény, hogy történelmünk során az oktatásra, az egészségvédelemre alig költött a társadalom, a hadseregre viszont annál többet. Száz év alatt azonban minden megfordult. Az oktatási és az egészségvédelmi kiadások a katonai kiadások tízszeresét is meghaladják.

A szellemi vagyon számbevétele azonban felrúgja a fizikai vagyonnak a nemzeti vagyonhoz viszonyított állandó arányát. Ez egy lakosra jutó szellemi vagyon ugyanis egyelőre nagyon gyorsan nő. Két okból. Egyrészt jó tíz évvel kitolódott a munkaképessé válás. A gyűjtögetésben már a tíz éves gyerekek is részt vehettek. A tőkés osztálytársadalmakban indokolt volt a munkaképes kort 15 évnél megállapítani. Jelenleg a diplomások, a munkaerő nagyobb és főleg a nagyobb értékű fele 22 éves kora felett áll munkába.

Ezért vált félrevezetővé a foglalkoztatást 15 éves kortól mérni, amikor ebben a korban szinte ritkaság a munkavállalás.

Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta, meddig tart, és mennyibe kerül a munkaerő felnevelése és iskoláztatása. Pedig ebben a tekintetben óriási a társadalmi felhalmozás.

A fejlett társadalmakban a munkavállalás átlagos kora 20 év felett van. Ez a felnevelési költség magában is mintegy tízszerese az egy laksora jutó nemzeti jövedelemnek. Ehhez járul a 16 év körüli képzés, aminek a társadalmi és családi költsége az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszöröse. Ezért a fejlett társadalmakban csupán a munkaerő értéke az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tizenötszöröse. Ez az óriási érték amortizálódik el a munkában töltött mintegy 40 év alatt. Utána még a társadalomra hárul az öregkori ellátás, ami már ma is meghaladja a 15 évet, és rohamosan nő.

Az, hogy a közgazdaságtan a munkaerő újratermelését nem tekintette vagyonképzésnek, még alig okozott problémát. az akkor jelentkezik, amikor nő a lakosság létszáma. Amíg a létszám újratermelése lényegében amortizáció, a létszámnövekedés vagyonképzés.

A fentiek alapján az egy laksora jutó, a tudásvagyonnal megnövelt nemzeti vagyont az egy laksora jutó nemzeti jövedelem tízszeresének becsülöm, azonnal kiderül, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés már tartósan elviselhetetlen.

Az elmúlt száz év során a világ kevésbé fejlett négyötödében 2 százalék volt a népesség növekedés rátája. Volt ahol ennél is magasabb volt és magasabb ma is. De nézzük meg, hogy mint jelent vagyonigényben a 2 százalékos növekedés egy olyan társadalomban, ahol a munkába lépés 15 éves korban történik, és a tudásvagyonnal együtt a vagyonigény a nemzeti jövedelem hétszerese. Körülbelül ilyen szinten volt Kína 1990-ben, és van India, 2015-ben. Ez ilyen országban a 2 százalékos lakosság növekedés 14 százalékos nemzeti vagyon felhalmozást igényel ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó vagyon, azaz a társadalom képes legyen az egy laksora jutó mutatók szinten tartására. Vagyis az ország nemzeti jövedelmének 14 százalékos növekedése szükséges az egy laksora jutó szint tartásához is. Márpedig ilyen országos növekedést nem ismerünk. Mert az meg sem történhet ott, ahol az egy laksora vetített jövedelem és vagyon stagnál.

A japán példa.

Az ellenpélda az olyan ország, ahol csökken a lakosság. Ilyen Japán. Már ott meg kell állnunk, hogy Japánban a legnagyobb az egy laksora jutó fizikai vagyon. Nem azért, mert a legtöbb, hanem azért, mert nagyon kevés. Japánban a telkek és a termőföldek árak tízszer magasabb, mint az Egyesült Államokban. Mindennek az oka, hogy Japán a fejlett világ leginkább túlnépesedett országa, ha ezt a mércét nem az ország egész, hanem csak a lakható, iparosítható területére vetítjük. Dollárban kifejezve gazdag, de csak azért, mert szegény. Ha a társadalomtudományok foglalkoznának az egyes országok területének optimális eltartó képességével, hamar kiderülne, hogy Japán az egyik leginkább túlnépesedett. Itt a népesség csökkenésre jelentősen javítja az egy laksora jutó mutatókat.

Ennek ellenére éppen a mai újságban olvasom, hogy az ország nemzeti jövedelme a múlt évben is lassan, csupán 1 százalékkal nőtt. Ugyanez a szaklap egy sor afrikai országot említ a leggyorsabban növekvők között. De éppen a fordított eredményt mutatná, ha egy laksora vetített mutatókat vetné össze. Kiderülne, hogy Japán jó úton halad, a megdicsért afrikai államok pedig a vesztükbe rohannak.

Japánban az egy laksora jutó jövedelem ugyan csak 1 százalékkal nőtt, de ennél gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon, mert csökkent a lakosság száma. Egy laksora több terület, munkaalkalom jut.

Még feltűnőbb a két távol-keleti csoda. Dél-Korea és Kína.

Dél-Korea egy lakosra jutó jövedelme nőtt az elmúlt ötven évben a leggyorsabban. Ott ezrelékekkel változik, inkább csökken a lakosság. Nagyon magas a foglalkoztatás, ráadásul a legmagasabb az évente ténylegesen ledolgozott órák száma.

Kínában csak a legutóbbi negyedszázad volt példátlanul sikeres. Előtte harminc évig 2 százalék felett volt a lakosság növekedése, és a gazdaságban nem működött a piac. 1990 óta bevezették a gyermekvállalás korlátozását, és néhány ezrelékre csökkent a népszaporulat. Ezzel párhuzamosan piacosították a gazdaságot. Az óta a gazdaság egy főre vetített mutatói ejtik ámulatba a világot. Az egy lakosra jutó jövedelem háromszor, a vagyon pedig tízszer gyorsabban növekszik, mint Indiában. Amerikai demográfusok számításai alapján, Kínában 500 millióval kevesebben születtek, mintha nem korlátozzák a gyermekvállalást. Indiában pedig 400 millióval nőtt a lakosság.

Elég volna, ha valaki kiszámolná, mekkora költségigénnyel járt volna Kínában az 500 millióval több ember felnevelése, az életük viteléhez szükséges vagyon és munkahely teremtése. De e helyett azon siránkoznak a nyugati közgazdászok, hogy Kína lakossága elöregedik. Ha nem fékezik meg a gyermekvállalást ott tartana, ahol India.

Érthetetlen, hogy nem ismerünk olyan országot ahol akár csak egyetlen százalékos, nem bevándorlásból származó népesség növekedés mellett felzárkózás elindulhatott volna. Ez még az olyan országokban sem fordult elő, ahol alulnépesedés van. Ezzel szemben a más országokban felnevelt a befogadó ország átlagosánál jobb munkaerő mindenütt társadalmi ajándék.

Az Európai Unió eddigi teljesítménye

Európa egésze második világháború utáni teljesítménye a világ átlagánál jobb volt, de mind a tengerentúli protestánsokhoz, mind a távol-keleti konfuciánusokhoz képest gyengén teljesít. Az élcsapaton belüli lemaradás az elmúlt hetven év első felében a tengerentúli angolszászokhoz és a távol-keleti, a hidegháborúban a demokratikus táborhoz tartozókhoz, majd az utóbbi huszonöt évben Kínához képest volt nagyobb. A hidegháború alatt ugyanis a demokratikus táborhoz tartozók élvezték az összegfogás előnyeit. A szovjet táborhoz tartozók között Európában csak a kelet-németek és a csehek voltak olyanok, akik a demokratikus oldalon sikeresek lehettek volna. A Távol-Keleten Japán és a Kis Tigrisek sikere elsősorban azon múlt, hogy számukra nyitott volt a tőkés országok világpiaca.

A Szovjetunió szétesése után ugyan megszűnt a csatlós országok bezártsága, de a szabadsággal lényegében csak a kelet-németek és a csehek éltek. A kelet-németek csatlakozhattak a kétszer nagyobb és kétszer gazdagabb nyugat-németekhez, ahonnan korábban elképzelhetetlen anyagi támogatásban részesülhettek. A csehek pedig megszabadultak a kevésbé fejlett szlovákoktól.

Európa szocialista országai ugyan demokráciák lehettek, de ennek működtetése sem bizonyult hatékonyabbnak.

Kiderült, hogy Európában a bolsevik rendszer nem azért omlott össze, mert bolsevik diktatúra, vagyis nem demokrácia volt, hanem azért mert eszetlen mértékben fegyverkezett, és a gazdaságából kizárta a piaci mechanizmust. Az még pozitív eredmény volt, hogy a két több kultúrájú, etnikumú és vallású állam, a szovjetunió és Jugoszlávia szétesett. De a katonai kiadások tört részére csökkentése, és a gazdaság piacosítása ellenére, nem lettek eredményesebbek.

Ugyanakkor a Távol keleten a két bolsevik ország, az óriási Kína, és a hozzá képest törpe Észak-Korea két ellentétes irányt választott. Kína piacosította a gazdaságát, és leállította a túlnépesedését. Ennek köszönhetően a volt bolsevik tábor háromnegyede a világgazdaság történelmének legsikeresebb példáját mutatja. Ezzel szemben a sztálinizmus irányában erősítő Észak-Korea a világtörténelem legnagyobb kudarca. Ennek illusztrációja érdekében hasonlítsuk össze a kettéosztott Németországot és Koreát.

A bolsevik rendszerű Kelet-Németország ötven év alatt fele olyan szintre jutott, mint a Német Szövetségi Köztársaság. Ezzel szemben ma a demokratikus Dél-Koreában az egy laksora jutó jövedelem az északiakénak tizenhatszorosa lett. Ehhez hasonló példát nem ismer a történelem arra, hogy mennyit árthat a politikai felépítmény nem megfelelése.

Európában összeomlott a bolsevik diktatúra, Kínában pedig éppen ezzel párhuzamosan megreformálta önmagát, és a tőkés demokráciákhoz képest is példátlan fölényt mutat.

A két ellentétes eredményre van azonban magyarázat.

Az európai bolsevik rendszer három okból omlott össze.

Eleve olyan kultúrára épült, ami eleve képtelen a felzárkózási sikere. Az európai bolsevik államok lakosságának négyötöde pravoszláv keresztény és közel-keleti mohamedán kultúrájú volt. Márpedig ezek sikertelensége a demokráciával próbálkozók között sem ismerünk példát. Néhány ortodox keresztény, illetve mohamedán ország jelenleg viszonylag gazdagabb, de ennek nem a rendszer, hanem az óriási bányajáradék és a fegyverkezési kiadások csökkenése volt az oka. A jelenlegi olajárak mellett ezek is vissza fognak esni. Nincs olyan utód országa a volt Szovjetuniónak, amelyik sikeresebb lenne.

A Szovjetunió lemaradásában döntő szerepet játszott az elviselhetetlen mértékű fegyverkezése. Máig nem akadt olyan hithű marxista, aki kimutatta volna, hogyan alakulhatott volna a lakosság életszínvonala, ha a fegyverkezési kiadásait akárcsak a kínai szinten tartja. A Szovjetunió olyan sikeresen eltitkolta a fegyverkezési kiadások tényleges nagyságát, hogy ma is csak becsülni lehet azt.

A gazdasági életből kiszorította a piac befolyását. Ez önmagában bőven elegendő oka a gazdasági lemaradásnak. Senki sem vetette fel, mire mentek volna a politikai demokráciák, ha nem a piac, hanem az állami bürokrácia irányítja a vállalatokat. Elég volna arra hivatkozni, hogy a kis Magyarországra irigykedve néztek a szocialista tábor polgárai, mert piacosította a gazdaságát.

A mohamedán etnikumú népek sokkal gyorsabban szaporodtak, mint a szlávok. Ezt még nem merte senki sem leírni. Pedig ez a tény továbbra is működik, és a szlávok joggal féltik térségük elvesztését.

A Bolsevik rendszer bukásáról beszél a Nyugat. Pedig a tények az ellenkezőjét mutatják.

A két világháború között a bolsevik rendszernek még a sztálinista formája is versenyképes volt. A második világháború előtt a Szovjetunió viszonylag erősebb társadalom volt, mint az első előtt a cári Oroszország. Nemcsak a népe becsülte többre, hanem a nyugati közvélemény is. Természetesen kivéve a tőkéseket és a feudális urakat.

A nagyobb népszerűségnek nem is annyira a Szovjetunió eredményessége, mint sokkal inkább a tőkés osztálydiktatúrák gyenge teljesítménye volt az oka. Az európai tőkés társadalmaknak a két háború közti, és a második világháború utáni teljesítményt érdemes volna tudományos igénnyel összevetni. Sokkal lassabban nőtt a nemzeti jövedelem, sokkal magasabb volt a munkanélküliség, nagyobbak a jövedelmek közti különbségek, korlátozottabb a szavazati jog és a magasabb képzéshez jutás, kevesen kaptak nyugdíjat és munkanélküli segélyt. Ezért volt könnyebb a tőkés társadalmakkal versenyezni a Szovjetuniónak.

A második világháború után már reménytelenné vált az össznépivé átalakult tőkés demokráciákkal szemben versenyképesnek látszani. Ideje volna bevallani, hogy a 20. század második felében már nem a döglődő tőkés osztálydiktatúrával, hanem a tudományos és technikai forradalomban sikeres össznépi demokráciákkal kellett a marxista forradalmároknak bebizonyítni a fölényüket. Ez bizony nem sikerült Európában, ahol a tőkések élcsapatát a puritánok, a marxistákét pedig ortodox keresztények vezették. Aki ezt nem téveszti szem elől, az lezárja a kérdést azzal, hogy a puritánok fölénye nem abból fakad, hogy liberális demokraták, hanem abból, hogy puritánok. Európában nem újdonság, hogy a kontinens nyugti fele legyőzi a keletit. Így van ez a rendszertől függetlenül. Európa nyugati fele a középkor dereka után jelentős fölénybe került a középkor derekától. Ez a fölény két okból fakadt.

Egyrészt társadalmi oka volt. Európa nyugati felén a kiscsaládos jobbágyrendszer volt, ami fékezte a túlnépesedést. Sajnos, a kiscsaládos jobbágyrendszer óriási társadalmi, gazdasági és tudatformáló szerepét máig nem ismerte fel a társadalomtudomány. Ennek volt köszönhető nemcsak a nagyobb érdekeltség a jobb megoldások keresésére, de a lakosság puritán viselkedése is. A világ feudális kultúrái között egyetlen kiscsaládos volt a nyugat-európai.

Másrészt Európa nyugati felének a kedvezőbb gazdaságföldrajzi adottsága. A Golf áramlat enyhébb és csapadékosabb éghajlatot jelentett, és az óceánok meghódítása után felértékelődött az Atlanti Óceán közelsége.

Nyugat-Európa fölénye nagyobb lett az ipari forradalom után.

Kelet-Európában a tőkés társadalom azért működött nagyobb hatékonyággal, mert az Atlanti óceán közelsége, és a lakosság puritán viselkedése jobban megfelelt a tőkés társadalom igényének.

Nyugat-Európa fölénye még nagyobb lett a 20. század során, mert a tudományos és technikai forradalom tovább növelte a puritanizmus fölényét. Amíg a feudális és a tőkés társadalomban nemcsak a munkaerő mennyiségében, hanem minőségében is a felesleg volt a Jellemző, a 20. századtól a minőségi munkaerővel szemben támasztott igény vált kielégíthetetlenül naggyá. Ezért a társadalmak közti versenyben a munkaerő minőségén, tehát tudásán, tehetségén és erkölcsén múlik az eredmény.

Ezért aztán, aki el akar igazodni a jelen és a jövő világában, annak a lakosság erkölcse, mindenekelőtt a munkaerő minősége alapján kell ragsort készíteni. Az elmúlt száz év tapasztalatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy jelenleg csak a puritán viselkedésre épülhet társadalmi siker. Márpedig ma puritánok csak a protestánsok Nyugaton, és a konfuciánusok a Távol-Keleten. Amennyiben a társadalmi fejlettséget az ENSZ által használt három mutató eredőjével mérjük, és a bányajáradéktól eltekintünk, a világ legfejlettebb és a leggyorsabban fejlődő húsz országa között csak puritán lakosságúak vannak.

Eligazodás a világban.

Nagyon egyértelmű volna a jelen világában eligazodni, ha az egyértelmű tényeket tudomásul vennénk.

I Csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek a világ élvonalába, illetve a sikeres felzárkózók közé. Aki ezt a követelményt szem előtt tartja, eleve lemond arról, hogy más kultúrájú népek is sikeresek lehetnek.

Ezért tartottam eleve bankári egyoldalúságnak a BRIC országokban a felzárkózó második vonalat látását. A négy ország valóban nagy, de sikeres csak Kína lehet. A bankárok ugyan a lemaradó birodalmakban is nagyon gazdagok lesznek, de a társadalmai utolérés alatt a lakosok átlagos jólétét, hosszabb életét és nagyobb iskoláztatását kell érteni.

Kína sikere az elmúlt negyed század során, még a puritánok között is csoda. Nem kell ahhoz jóstehetség, hogy a század végére a fejlett világ kétharmada a Távol-Keleten, a fele Kínában él.

Brazília ugyan hatalmas és alulnépesedett ország, és a lakossága kulturálisan latin. Ezzel a kultúrával azonban nem lehet versenyképes a puritánokkal szemben, de lényegesen sikeresebb lesz, mint a többi más kultúrához tartozó ország, Oroszország és India.

Oroszország, ahogyan nem volt versenyképes sem a feudális, sem a tőkés társadalmak között, nem lesz versenyképes még Brazíliához viszonyítva sem. Mint látni fogjuk, alulnépesedett, és nyersanyagokban gazdag. A klímaváltozásnak pedig a legnagyobb kedvezményezettje lesz.

India kulturálisan szinte ellenpólusa a puritánizmusnak. A még nagyobb hátránya, hogy túlnépesedett és túlnépesedő. A század végére a térségében 2 milliárd ember akar majd megélni. A világban a helyezése ennek az országnak romlik a legjobban. Véleményem szerint idő kérdése, és több tucat túlnépesedő, egymás rovására életteret akaró állammá esik szét.

II. Sikeresek csak a lassan változó népességű társadalmak lehetnek. Ez eddig is így volt, de minél képzettebb munkaerőt igényel a társadalom, annál nagyobb teher lesz a gyarapodó lakosság felnevelése és vagyonnal való ellátása. Ezért a belső népszaporulat ne legyen 1-2 ezreléknél gyorsabb. Ezt még az átlagosnál jobb munkaerő befogadásával meg lehet kétszerezni.

Jelenleg azonban az emberiség lemaradó, viszonylag szegény fele az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik.

A négy BRIC ország közül kettő túlnépesedik. Oroszország számára nagy előny, hogy eleve nagyon alulnépesedett és nem túlnépesedő. Brazília túlnépesedő, de alulnépesedett. Igazi katasztrófa csak Indiára vár, mert eleve nagyon túlnépesedett, és mégis gyorsan szaporodó.

Nem téved el a világban, aki szem előtt tartja, hogy melyik kultúrára épülhet sikeres felépítmény és melyik kultúra képes a népességének alakulást kordában tartani. Jelenleg és a belátható jövőben a két követelménynek csak a Nyugat protestáns, és a Távol-Kelet ko