A közgazdaság válsága

Kopátsy Sándor               EE                     2014-11-17

Társadalomszemléletem

A közgazdaság válsága

(Kézirat)

Hatvan léve keresem a választ arra a kérdésre, miért nem lája a közgazdaságtan a társadalom jövőbe. Márpedig minden tudomány célja a jövő felé vezető út feltárása. Ennek előfeltétele a múlt megértése és megmagyarázása. A klasszikus közgazdaságtan arra adott magyarázatot, hogyan kell működtetni a tőkés osztálytársadalmakat. Abba már nem merült bele, hogy miért olyan az ipari forradalom utáni társadalom, amilyen, például miért tőkéseké. Pedig egyszerű lett volna a válasz: mert az ipari forradalom találmányai nagyon gyorsan leváltották az alacsony vagyonértékkel dolgozó kistulajdonosi vagyonnal dolgozó céhipar és a háziipart. Ugyanakkor óriási ugrást jelentet a termelékenységben és a tőkeigényben. A sok kistulajdonosi vagyont értéktelenné tette. Nemcsak a gyáripari termelésre átálló fejlett világban, de a sokkal elmaradottabb, szegényebb országokban is. Ezzel a nyugat-európai országok ipara óriási fölénybe került a szegény országokkal szemben is. Nagyon gyorsan az ipari országok gyáripari termelése leértékelte az egész világgazdaságban az eddig működő ipart. Ezzel létrehozott egy olyan világkereskedelmi munkamegosztást, aminek karakterét a fejlett ipar és az elmaradt mezőgazdaság közti árucsere jelentette.

Mivel a technikai forradalom a mezőgazdaságot nem, vagy csak alig érintette, a külkereskedelmet az ipar és a mezőgazdaság közti csere jellemezte. A fejlett országok mezőgazdasága alig állt más színvonalon, mint a kevésbé fejletteké.

Ezekkel a változásokkal a tőkés közgazdaságtan alig foglalkozott. Csak azt mutatta meg hogyan kell az iparosodott országokat működtetni. Mind a tőke profitját, mind a munkások nyomorát természetesnek a tőkés tulajdonviszonyból fakadónak fogadta el. Nem ismerte fel, hogy a tőkeprofit a tőkehiányból, a munkások jogtalansága a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakad.

Marx ugyan lerakta a társadalomtudományok elméleti alapját a felismeréssel, hogy a társadalom milyenségét az alépítménye determinálja. Azt már azonban nem vizsgálta, hogy mi, és milyen az alépítmény, ami determinálja a társadalomnak felépítményét. Fogalma sem volt arról, miért volt olyan a korának tőkés társadalma, amilyen. Sőt, ő fordult a leginkább szembe saját elméletével. Kitalált egy általa tökéletesnek tartott, kommunizmusnak nevezett felépítményt, amit akár erőszakkal is, létre lehet hozni, és aztán az tökéletesen működik. Lassan még azt is feladta, hogy a számára ideális társadalmat csak a fejlett társadalmakban lehet majd megvalósítani. Márpedig, ha a félperifériás országokat is át lehet alakítani, akkor a zseniális marxi felismerés, a determinált felépítmény ostobaság.

Marx tanítványai azonban hiába várták a tőkés osztálytársadalmak forradalmaira, de megérték, hogy a kevésbé fejlett társadalmakban összeomlott a politikai felépítmény, elhitették magukkal, hogy megelőzhetik a fejletteket.

Pedig csak az derült ki, hogy a fél-perifériákon gyengébb lábon állt a tőkés osztályuralom, a felépítmény, mint a fejlett polgári társadalmakban. A 20. század második felén már az is kiderült, hogy a puritán kultúrájú fejlettek nemcsak a szocializmussal kísérletezőknél eredményesebben működnek, hanem mint a múltjukban valaha. Egyetlen marxistának nem jutott az eszébe, hogy a protestáns fejlett tőkés osztálytársadalmak sikersebben idomultak a tudományos és technikai forradalom által létrehozott alépítményhez, mint a szocializmus építésével fáradozó fél-perifériák.

Marxot nagyobb csalódás, illetve tanaiban nagyobb csalódás aligha érné, minta látná a jóléti tőkésállamokat, ahol az életszínvonal magas, a társadalom jólléti hálója még a munkát nem találókat is eltartja.

Sokszor elmondtam, mi lenne, ha Krisztus és Marx feltámadna és körülnézne a skandináv jóléti társadalmakban. Mindketten megállapítanák, hogy a tanaik megvalósultak, méghozzá azoknál is sokkal sikeresebben. Krisztus csalódna a Vatikánban, Marx pedig Oroszországban járva.

Az 1917-es forradalomban győztes az orosz marxisták a politikai hatalom birtokában kitalálták, hogy marxista párt diktatúrája felépítheti a kommunista társadalom alépítményét, a szocializmust. De ezek a hatalomra került marxista pártok sem vizsgálták, milyen alépítményre van szükség annak érdekében, hogy arra már ne tőkés osztálytársadalom épüljön. Ez a kérdés máig tisztázatlan maradt.

Ez az úttévesztés megvalósult azzal, hogy az elmaradt Oroszországban, illetve Európa keleti felén, és a Távol Keleten, kísérleteztek a kommunista társadalom előszobájának tekintett szocialista társadalom építésével. Ezek a társadalmi kísérletek azonban megmaradtak a marxi forradalmárság téves alapján, hogy a politikai felépítmény erőszakkal képes létrehozni a neki megfelelő alépítményt. Európában az ezredfordulóig a szocializmus építését célzó erőfeszítések összeomlottak, mivel az erőszakkal létrehozott felépítmény képtelennek bizonyult az alépítmény átalakítására.

A 20. század végén a Szovjetunió és tábora, a kelet-európai marxizmus összeomlott. Nem annyira azért, mert szocializmus akart lenni, hanem azért mert az erejét felemésztő imperialistává vált. Európa keleti felén nemcsak a bolsevik rendszer bizonyult versenyképtelennek, hanem kelet-európai lakosság viselkedési kultúrája, rendszerétül, ideológiájától függetlenül versenyképtelen. Az elmúlt közel negyed század azt bizonyítja, hogy a jelenlegi felépítmény még úgy sem működik, ahogyan az erején felül fegyverkező bolsevik rendszer működött. Elég lenne arra gondolni, hogyan éltek volna a 80-as években, a Szovjetunióban, ha csak annyit fordítanak a fegyverkezésre és olyan magasak lettek volna az olajárak, mint a rendszer bukása után.

Az osztálytársadalmak alépítménye.

Minden osztálytársadalom közös alépítménye a túlnépesedés elleni állandó védekezés volt.

Kiderült, hogy a gyűjtögetésről a termelésre való átéréssel az ember túlszaporodó fajjá vált. Fajunk természetes szaporasága a 20-as évek elején lévő várható életkornak felel meg.

Korábban, történelmünk első kilenctizedében a létszámunk csak akkor nőhetett, ha sikerült új életteret találni. Fajunknak ugyan sikerült szinte minden természeti környezetben kialakítani az annak megfelelő életformát, abban aztán nagyon alacsony népsűrűségben élt tízezer éveken keresztül.

Amikor a felmelegedés következtében fajunk az öntözéses gabonatermelésre, illetve a pásztorkodásra kényszerült, az életkörülmények azonban úgy megjavultak, hogy a várható életkor gyorsan néhány évvel meghosszabbodott, ami elviselhetetlen népszaporulatot eredményezett. Néhány generáció után a népesség elérte a megnövekedett eltartó képességet. Ettől kedve, mintegy hatezer éven keresztül, fajunk elsődleges társadalmi feladatává vált a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek szinte egyetlen módszere volt, a követlen és közvetett halálokozás.

Minél hosszabb lett a várható életkor, annál nagyobb mértékre kellett emelni a halálokozást. Tartósan az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulatot egyetlen társadalom sem volt képes elviselni. Ezért minél hosszabb lett a várható életkor, annál jobban kellett fokozni a halálokozást. Ennek módját már az utóbbi 25 évben többször leírtam.

Ezek röviden.

1. A lakosság nagy többségének fokozni kellett a nyomorát. A nyomor lett a fő halálokozó.

2. Az elvont jövedelmek, és a munkaerő jelentős hányadát kincsképzésre, kultikus építkezésekre, luxusra fordították. A közmunkák többsége nem racionális célt szolgált.

3. A megtermelt jövedelem és a munkaképes lakosság jelentős hányadát fegyveres szolgálatra, hadviselésre fordították. A hadviselés nemcsak nagy értéket emésztett fel, munkaerőt vont el, hanem jelentős közvetlen és közvetett halálokozó is volt.

4. Az egészségvédelmet elhanyagolták. Az osztálytársadalmak kevés figyelmet fordítottak az orvostudományokra.

5. Üldözték az ember tudásvágyát. Amíg az osztálytársadalmak első három általános jellemzőjét közel ötven éve felismertem, ez a negyedik jellemző sokáig rejtve maradt, mert nem tudatosult bennem, hogy minden osztálytársadalomban nemcsak több volt a munkaerő, hanem jobb is az elviselhetőnél.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelme során, ha nem is gyorsan, de állandó volt nemcsak a technikai fejlődés, de a tudásvagyon a növekedése is. Arra azonban a gazdaságtörténészek sem figyeltek fel, hogy az egyre fejlettebb technika a munkaerő óriási többségével szemben egyre kisebb tudásigényt és érdekeltséget támasztott. A munkaerővel szemben támasztott igény a mélypontja a tudományos és technikai forradalom előtti tőkés osztálytársadalomban volt. A munkaerő többségével szemben támasztott tudásigény a gyűjtögetés óta állandóan csökkent. Könnyű belátni, hogy nemcsak a céhiparosnak, de még a parasztnak is sokkal több ismeretre, döntéshozatalra volt szüksége, mint a gyáripari munkásnak.

A közvéleményben az él, hogy az iskolázottság igényét az ipari forradalom vetette fel. Tévedés, a múlt századi gyáriparban, vasútépítésben, szállítási rakodásban nem volt szükség még az írás és olvasás ismeretére sem, nemhogy a munkaerő szakmai képzettségére. A hadviselésben még alacsonyabb volt a sorállomány képzettségi igénye, mint a lőfegyverek korában. A katonák óriási többsége még az első világháborúban is, besorozott, írástudatlan paraszt volt.

Sok évtizedes vadászként sokszor elmondtam, hogy a modern lőfegyverek, távcsövek, öltözetek korában mindenki eredményes vadász lehet.

Az általános iskolázottságot nem a gazdaság, hanem a vallás vezette be. A reformátorok azért lettek az általános népoktatás hívei, mert a bibliát akarták közkinccsé tenni. Az iskolázottak nagy többsége évszázadokon keresztül szinte a biblián kívül más könyvet nem is olvasott. Ezt jól jellemzi a tény, hogy a 19. században az Egyesült Államok az írástudatlanok ellen azzal védekezett, hogy a bibliából olvastatott. Gyerekkoromban mesélte egy amerikás hazavándorló, hogy ő ugyan nem tudott olvasni, de a bibliai szövegeket kívülről tudta. Azért sikerült a bevándorlása, mert a kép alapján tudta az oda illő szöveget.

Az iskolázottságot csak a közigazgatás igényelte.

Az alacsony tudásigényt jelezte az is, hogy a tőkés osztálytársadalomban a tőke nem a jobb, hanem az olcsóbb munkaerőt kereste. Számára elég volt a munkaerő fizikai ereje.

A tudományos és technikai forradalom azonban teljes fordulatot hozott.

A fogamzásgátlásnak, az életszínvonal és az iskolázottság emelkedésének hatására leállt a gyermekvállalás, megszűnt a túlnépesedési nyomás, ezzel a munkaerő létszámának túlnövekedése. A munkaerő minőségével szemben támasztott igény azonban kielégíthetetlenné vált. Ugyanakkor a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése megszűnt. A társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő lett. A tőkehiányos és munkaerő felesleges társadalom átalakult minőségi munkaerőben hiányos társadalommá. A minőségi munkaerő hiánya lett a jelenkori fejlett társadalmak alépítménye.

A jelenkori fejlett társadalom csak olyan felépítményen működhet hatékonyan, ami a munkaerő létszámának 1-2 ezrelékes ingadozása mellett, a munkaerő minőségére optimalizál. Erre egyelőre csak a puritán társadalmak képesek. Ezek között is csak ott lehet a politikai felépítmény demokratikus, liberális, ahol a lakosság erkölcsét a puritanizmus jellemzi, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet és megoldott a fogamzásmentes szexuális élet.

Az olyan puritán társadalmakban, amelyekben a fogamzásgátlás megoldható, de még szegény és iskolázatlan a lakosság, csak a politikai diktatúra kényszerítheti ki a népesség 1-2 ezrelékes népszaporulat változásnál nem nagyobb gyerekvállalást. Erre azonban csak a puritán társadalmak képesek. Ezért a tudomány és technika jelen állása mellett, csak a puritán társadalmak képesek az élen maradni, vagy oda felzárkózni.

Semmi tudományos alapja nincs annak az elvárásnak, hogy a politikai demokrácia viszonyai megfelelnek a felzárkózásnak. Amelyik felzárkózni akaró társadalom lakossága nem puritán, a felzárkózása, az alkalmazott politikai felépítményétől függetlenül, eleve reménytelen.

A közgazdaságtan klasszikusai a gyakorlat alapján készítettek elméletet a hatékonyabb gyakorlat érdekében. A jelenkor közgazdászainak a szinte minden tekintetben megváltozott világában, a gyakorlatban tapasztalt tényekből következtetve kellene az elméleti következtetéseket levonni.

A gyakorlat tanúsága szerint.

- Az elmúlt hetven évben csak a fejlett, nem, vagy lassan szaporodó népességű és puritán országok voltak sikeresek. Ezek azonban kivétel nélkül sikeresek voltak.

Európában ma már nincs szegény, nem demokratikus ország.

Némileg más a helyzet Kelet-Ázsiában. Ott a már fejlett Japánt sikerrel követék a kis tigrisek. A fél-perifériák szintjéről a kelet-ázsiai elmaradt puritán országok, Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan, piacgazdasággal, de politikai diktatúraként kezdték meg a csodálatos felemelkedésüket. Ezek a viszonylag kis országok a felemelkedésük során élvezhették a tényt, hogy a hidegháborúban a demokratikus oldalon álltak, és a fejtett tőkésállamok a tömegáruk piacát megnyitották előttük.

A perifériáról induló Kínában a kommunista diktatúra csak 1990-ben piacosította a gazdaságot és korlátozta a gyermekvállalást. A tömegárukkal elsősorban a fejlett országok piacát hódította meg. Ezen a piacon nem volt, és ma sincs versenytársa. A sikerét annak köszönhette, hogy a valutáját leértékelve tartja, óriási külkereskedelmi egyenlegét részben dollárban, részben amerikai államkötényekben fekteti.

A kelet-ázsiai siker országok közös jellemzője, hogy kiváló az oktatási rendszerük, az árához viszonyítva nagyon jó a munkaerejük, nagyon magas a foglalkoztatásuk és a felhalmozásuk. Szinte mindenki dolgozik, ráadásul, sokat.

Az elmúlt hetven év általános tapasztalta, hogy a jelenkorban a sikeres társadalmi fejlődés feltétele a lassan változó népesség, valamint élenjárás a munkaerő minőségének javításában és a foglalkoztatásban.

A népesség változása

A 20. és a 21. század az emberiség rákos elszaporodásaként fog bevonulni a történelembe. A 20. században a fajunk létszáma négyszeresére növekedett. Ráadásul a szaporulat kilencven százaléka a lemaradó társadalmakban történt, és a növekvő lemaradásuk elsődleges oka éppen az elviselhetetlenül gyors népesség növekedésük volt. Ez az egyértelmű tény azért marad viszonylag rejtve, mert a közgazdasági irodalom a gazdasági növekedést az országra vetítve méri. Ahogyan az egy lakosra vetítve mérné, azonnal kiderülne a gyors lemaradás.

A közgazdaságtan a társadalmak életterének eltartó képességét nem is méri. Nyomát sem találtam annak, hogy melyik kontinensen, melyik kultúrában mekkora volna az optimális lakosság, és milyen népesdési tempót visel el a társadalom.

A közgazdasági pályára kerülésem első évében került a kezembe Rácz Jenő és Bródy András könyve, amelyikből megtudtam, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya az adott természeti környezetben viszonylag állandó. Ezt akkor még csak a fizikai vagyonra mutatták ki. Megtehették, mivel a szellemi vagyon, a társadalom tudásvagyona minden osztálytársadalomban több volt a társadalom számára hasznosíthatónál.

Az óta a tudományos és technikai forradalom hatására nagyot változott a világ. Tudásalapúvá alakultak át a fejlett társadalmak. Ezért lenne olyan közgazdaságtanra szükség, ami a tudásvagyon maximalizálását szolgálja. Amennyiben a nemzeti vagyonban a munkaerő értékét is számba vesszük, a nemzeti vagyon nem három-négyszerese a nemzeti jövedelemnek, hanem hat-hétszerese. De már a mintegy háromszoros nemzeti vagyon is azt jelentette, hogy a népesség növekedése óriási felhalmozási igénnyel jár. Ennek alapján jutottam el oda, hogy a társadalom tartósan néhány ezreléknél nagyobb népszaporulatot nem viselhet el. Ezt bizonyították a tények is. Az emberiség létszáma az ipari forradalomig, csak ilyen mértékben növekedett. Az ennél mindig lényegesen nagyobb spontán népszaporulatot a társadalom a halandóság közvetlen és közvetlen növelésével csökkentette le.

Ezt a túlnépesedési nyomást mintegy hatezer éven keresztül, az osztálytársadalmak 1-2 ezrelékre fékezték le. Minden tudós számára az ilyen általános jelenséget törvénynek kell tekinteni. Kivételt a Nyugat jelentett azzal, az új kontinensek felfedezése, és betelepítése során. Egyrészt az élettere Amerikával és Ausztráliával tízszeresére nőtt, másrészt ipari és katonai fölényének köszönhetően kizsákmányolhatta szinte az egész világot.

A 20. században az elmaradt világban az népszaporulat a néhány ezredes népesség növekedésről a néhány százalékosra, a tízszeresnél is gyorsabbra ugrott. A fejlett világ egészségügyi vívmányai behatoltak az elmarat világba, legyőzték a legnagyobb járványokat, népbetegségeket, és fizettek a mezőgazdasági és bányászati nyersanyagokért. ennek következtében Dél-Ázsia lakossága száz év alatt tízszeresére, a Szahara alatti afrikai országoké pedig húszszorosára nőtt. A puritán Nyugat és a konfuciánus Távol Kelt lakossága történelemben példátlan gyorsasággal fejlődő, gazdagodó puritán lakosság száma ugyanakkor csak a kétszeresére nőtt. Fajunk egésze az utóbbi száz évben nemcsak elviselhetetlenül gyorsan, de kontraszelekciósan szaporodik. Ennél nagyobb csapás egy fajt nem érhet. Azt felnagyítja a tény, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására az elsődleges érdekévé vált a tudásvagyon gyarapítása, ami minőségi szelekciót követel. Az egyre jobb minőségű munkaerő termelés érdekével szöges ellentétben áll a soha nem tapasztalt tény, hogy a természetes nép szaporulat a minőségi igénnyel fordítottan szelektál.

Születésszabályozás

A társadalom érdeke azt kívánja meg, hogy a létszámunk mozgása az 1-2 ezreléknyi ingadozás között maradjon. Ez a fejlett protestáns Nyugton, és a fejlett konfuciánus Kelet Ázsiában spontán megvalósult. Az emberiség túlnépesedő, viszonylag elmaradott többsége, Kína kivételével, ezt a társadalmi igényt nem vette tudomásul, hanem soha nem tapasztalt mértékben ezzel ellentétes irányban dübörög.

Kínában ugyan a gyermekvállalás számát csökkentették, de a várható minőséget figyelembe sem vették, sőt. A túlnépesedett kínai társadalomnak arra volna szüksége, hogy a lakosság évente néhány ezrelékkel csökkenjen, de ezen belül az átlagnál értékesebb családok vállaljanak egynél több, az eredményes gyermeknevelést ígérők pedig még ennél is kevesebbet. A gyermekvállalás korlátozása ugyan forradalmi előfeltétele a gyorsabb fejlődésnek, de a korlátozás egyelőre csak az ország urbanizált, keleti részén került bevezetésre, ott, ahol a felnevelési feltételek az átlagosnál jobbak. Azt, hogy a társadalom számára a következő nemzedék minősége az elsődleges, még nem veszik figyelembe.

A lakosság minősége, szellemi vagyona az elsődleges, a demográfusok mégis csak a számukat veszik figyelembe.

A szülői háttér.

Minden tapasztalat azt mutatja, hogy a családi háttér minősége a legfontosabb a gyermekek életpályájának alakulásában. Ennek ellenre a társadalmak ezt nem hajlandók tudomásul venni. Bármennyire megszűnt az osztályhelyzet vérségi és vagyoni zártsága. Azzal, hogy a szellemi vagyon lett az érvényesülés alapja, a családi háttér szerepe az értelmiségi réteg viszonylag zárt maradt. Az értelmiségi családban születettek nagy többsége értelmiségi marad, és a leszakadt családokból a vele született képességhez viszonyított érvényesülés nagyon ritka, mert a képességek kibontakoztatása sok, nehezen leküzdhető akadályba ütközik.

Mikor kezdődik az életpálya? Szinte a fogamzáskor.

Alig találni visszhangját annak a finnországi felmérésnek, ami a múlt század harmincas éveinek vége óta követi a születéskori fizikai adottságok és az életteljesítmény közti összefüggést. A szovjet-finn háború során kiderült, hogy mekkora jelentősége van a modern háborúban a katonák szellemi és fizikai képességének. Az alig néhány millió lakosú Finnország állta a frontot az óriás Szovjetunióval szemben, és képes volt viszonylag elfogadható békével zárni a háborút.

Már a háború során hoztak törvényt arról, hogy az újszülöttek fizikai állapotát mérik, és öt évenként ellenőrzik, milyen összefüggés van a születéskori állapot és az elért eredmények között. A tudomány nem igen foglalkozott az eredményekkel, csak ötven év után figyeltek fel az eredményekre. Kiderült, hogy a legjobban kihordott csecsemők felső tizede az átlagánál sokkal jobb életteljesítményt értek el. Több évet végeztek az iskolában, nagyobb volt a jövedelmük, a vagyonuk, és lényegesen több adót fizettek. Vagyis az anyák magzatkihordása nagyobb hatással van a következő generáció teljesítményére, mint a politika milyenségének. Az utóbbival mégis ezerszer annyit foglalkozunk.

Pedig alapfokú biológiai ismeret elég annak megértéséhez, hogy minden élőlény fejlődésére, az életének a kezdeti korában ért hatások a legjelentősebbek. Ezt a hívatásos sportolók és művészek pedagógusai régen tudják, az oktatáspolitikusok pedig most kezdik felismerni. A fejlett társadalmak sorra teszi általánossá már a hároméves kortól az óvodába járást.

A finn példa azonban azt mutatja, hogy a magzat kihordásának minőségét is jutalmazni kellene, mivel a fogamzással kezdődik a következő nemzedék minőségének javítását szolgáló társadalmi érdek, és felelősség.

Az óvoda előtti élet.

Az Egyesült Államokban, közelmúltban került a kezembe egy felmérés arról, milyen szókinccsel kerülnek a három évesek óvodába, a hatévesek iskolába. A mai technika ugyanis már az ilyen felméréseket is lehetővé teszi. A felső negyedbe a diplomás családból jövő gyermekek tartoznak. A szókincsük háromszorosa az alsó harmadba tartozókénak. Nálunk egy ilyen felmérésnek az eredménye még katasztrofálisabb lenne. Talán éppen ezért nem is mérünk, vakon ugyanis könnyebb optimistának lenni.

Már hivatkoztam a művészek és profi sportolók oktatására, aminek módszereit kellene általánossá tenni az oktatáspolitikának. Ez a két képzési mód is egyre előbb kezdődik, de még mindig nem eléggé. Az úszás képességben már van gyakorlat arra, hogy a születés utáni első hónapokban kell megszerezni az ösztönös vízbiztonságot. Ennek megdöbbentő hatékonyságával már magam is találkoztam.

Azt is gyakorlattal bizonyítottam, hogy az egyensúlyérzék és a tériszony elkerülése, a jó tapintás néhány óra alatt, egy életre megszerezhető. Ezekre a szülők felkészítése fontos társadalmi érdek lenne. Tudtommal mégsem terjesztik.

Nem tudom bizonyítani, de tapasztalom, hogy ez emberismeret is néhány éves korban megtanítható.

Három fiam esetében tapasztaltam, hogy ösztönösen megérzik, kinél lehet eredményes az akaratosság, a sírás. A kolduló cigánygyerekek messziről tévedhetetlenül megállapítják, kitől lehet alamizsnát várni. Meg kellene tanulni, hogyan lehet az emberismeretet tanítani, mert minél nyíltabb a társadalom, ez a képesség annál fontosabb lesz.

Az iskolai képzés

Erről már sokszor leírtam a véleményem. A művészek és a hivatásos sportolók hazai képzési gyakorlata világszínvonalú. Az oktatásuk lényege, hogy mindenkinek a saját képességét, adottságát kell fejleszteni. Ezért a tanuló csoportokat folyamatosan minél homogénebbekké kell tenni. Az oktatáspolitikának tudomásul kellene venni, hogy csak a homogén képességű tanuló csoportokat lehet hatékonyan oktatni. Az oktatás módszerét, tempóját a tanulók képességéhez kell igazítani. A heterogén képességű csoportok számára nincs hatékony oktatási módszer és tempó. Ez ugyan minden pedagógus számára természetes, a magyar oktatáspolitika azonban a heterogén tanulócsoportokat erőltetni. Az egységes módszer és tempó sem a jobbaknak, sem a gyengébbeknek nem lehet eredményes. A tehetségesek nincsenek terhelve, a tehetségtelenek pedig nem tudnak lépést tartani.

A nemzetközi tapasztalatok.

Néhány évtizedes múltja van a PISA rendszer alapján történő országok közti összevetéseknek. Ennek a tapasztalata viszonylag egyértelmű.

Az oktatásban is az élen a protestáns, és konfuciánus népek vannak. Két városállam, Szingapúr és Hongkong, két állam, Dél-Korea és Finnország az első kettő. Érdekes módon, a közelmúltban készült felmérés szerint, Sanghaj lett a világelső. Ott nyilván a birodalmon belüli szelektálás eredménye miatt magas az eredmény.

A konfuciánus népek fölénye érthető. Ott több ezer éve működik a mandarin rendszer, amiben a társadalmi pozíciók elérésének módja a mandarinképzésben való helytállás. Ezért a lakosság minden rétegében él a tudat, hogy az érvényesülés az oktatási rendszerben való helytállás alapján történik. Még a protestáns nyugati ember számára is megdöbbentő, hogy a japán, a szingapúri, a dél-koreai és a kínai családok mennyi áldozatot vállalnak a gyermekük minél sikeresebb iskolai eredménye érekében. Nagyon hasznosnak találnám az olyan adatok közismertté tétlét, hogy ezekben a távol-keleti országokban a család idejéből és jövedelméből mennyit fordítanak a gyermekeik eredményesebb iskolázására. Ebből kiderülne, hogy a magyar értelmiségi szülők viszonylag jól állnak, az országos átlag elszomorító, a szegény, munkanélküli és iskolázatlan családokban pedig katasztrofális a helyzet. Márpedig aránylag egyre több gyermek születik olyan családokban, ahol a felnevelési esélyek minimálisak.

Elég volna egy ilyen felmérés ahhoz, hogy kétségbeessünk jövőnk miatt.

A finn oktatási rendszer kiválósága két okkal magyarázható.

Egyrészt a skandináv országok puritanizmusa a germánokénál és az angolszászokénál is keményebb.

Másrészt Finnországban szinte minden, az oktatás során felmerülő költséget az állam vállal.

Találtam azonban egy számunkra is vigasztaló kivételt. Lengyelország tíz éve a rangsorban a protestánsok között szerepel. Messze a legjobb a katolikus népek között. Erre a szakértők is felfigyeltek. Az eredményt az oktatási miniszternek tulajdonítják. Ezért lehet az a véleményem, hogy az eredménytelenségünket az oktatási minisztereink alkalmatlanságával magyarázzam. A minisztereinek eleinte túl liberálisak, jelenleg pedig túl konzervatívak és nacionalisták.

Még nyomósabb oknak tartom, hogy a beiskolázottakon belül megnőtt a leszakadt rétegben születettek aránya. Nem annyira a pedagógusok szintje romlott, mint a tanulók családi háttere, a szülők támogatása.

A leírtak alapján jogos a véleményem, hogy a jelenkor társadalmi, gazdasági életének szabályozására alkalmatlan a klasszikus közgazdaságtan, ami fogyasztási kiadásnak, és nem a legjobban hiányzó szellemi vagyon termelésének tekinti a következő generáció felnevelését.