Kopátsy
Sándor PG 2015 01 19
A jó árfolyam
Az EU elkerülhetetlen bukásának az egyik fő
oka, hogy a különböző kultúrájú és fejlettségű tagországok számára azonos
pénzügyi normákat ír elő. Ennek az ostobaságnak a teteje, amikor a
dél-mediterrán országokkal közös valutát vezetett be. Megfeledkezett arról,
akar, vagy nem veszi tudomásul, hogy a közös valuta közös árfolyamot, közös
inflációt is jelent. Ebből fakadóan közös valutájuk csak a közös kultúrájú és
hasonló gazdasági fejlettségű országoknak lehet. A közös valuta közös
árfolyamot jelent. Az euró övezetbe
tartozó országok elvesztették a lehetőségét annak, hogy valutájuk árfolyamát a
külkereskedelmi mérlegük alakítása érdekében le-, vagy felértékelhessék.
Ezzel olyan eladósodási
csapdába csalták a tagországokat, ami egyetlen évtized alatt reménytelenül
eladósodott állapotba kényszerítette őket. Ennek következtében a lényegesen
alacsonyabb fejlettségű, a pénzzel könnyelműen bánó mediterrán országok
reménytelenül eladósodtak. Ezt könnyen megtehették, hiszen euróban bocsáthattak
ki, magas kamatú állampapírokat. Ezekre kaptak a fejlettebb, puritán kultúrájú
országok bankjai a hazai alacsony kamatú állampapírokkal szemben. Ezt a vaknak
is látni kell, ha elárulják, hogy ki akósodtak el, milyen kamattal, és kikkel
szemben. A szegényebb mediterrán kultúrájúk a gazdag puritánokkal szemben.
Most a gazdag
puritánok megadnak elegendő pénzügyi segítséget, mert az övezetből való kilépés
esetén ezermilliárdokat kellene vesztességként leírni. A gazdag tagországok
pénzügyi vezetői, és bankárai nem hajlandók tudomásul venni, hogy ők mohón
megvásárolták a magas kamatozású, de fizetésképtelen szegények állampapírjait.
Pedig ők óriási olyan követeléssel rendelkeznek a mérlegükben, ami soha nem
lesz behajtható. Ezt minél tovább elhallgatják, annál nagyobb lesz a
veszteségük.
Az euró övezet
mediterrán tagországai annál jobban eladósodnak, minél később szűnik meg a
tagságuk.
Fizetni csak az olyan szegényebb ország
tud, amelyiknek a valótája jelentősen le van értékelve. Ezt azonban csak az
olyan ország teheti meg, amelyiknek saját valutája van, mert a visszafizetés
forrása csak a pozitív külkereskedelmi érlege lehet. Ez csak akkor történhet meg, ha a valutáját leértékeli, ezzel növeli az
exportja versenyképességét, és csökkenti az importban való érdekeltséget.
A kevésbé
fejlett és kevésbé puritán országok politikusai örömmel léptek be a közös
valutarendszerbe, mert a számukra, rövidtávon, nagy könnyebbséget jelentett a
könnyű, és viszonylag olcsó eladósodás. Könnyű belátni, hogy az adósságok
viszonylag magas kamatjánál is lényegesen nagyobb kamattal is nehéz lett volna
az állampapírjuk értékesítése.
Ezt a magyar
politikai elit is gyorsan felismerte, és még az eurónál is keményebb valutában,
svájci frankban öntötte a piacra a bankhiteleket. Ott hibáztak, hogy nem vették
figyelembe, hogy Svájc nem fogja törni magát annak érdekében, hogy az adósai ne
menjenek csődbe. A magyarországi svájci frankos kalandot nemcsak a hitelt
felvevőknek, hanem a hitelező bankoknak és a magyar kormánynak is meg kell
fizetni. Mi, magyarok még a brüsszeli bürokratáknál is ostobábbak voltunk, mert
az eurónál is keményebb devizával szélhámoskodtunk.
Máig nem vallja
be senki, hogy a német márka még lehetett volna versenytársa a svájci franknak
és a dollárnak, de a heterogén gazdasági és kulturális hátterű euró könnyelmű
kalandnak számított.
Ha megnézzük a dollár és a svájci frank
alakulását az euróhoz viszonyítva, nyilvánvaló, hogy melyik volt az erősebb. De
még ennél is karakteresebb képet adna másik két összevetés. A dollár az
Egyesült Államok devizája. Az elmúlt 12 évben ötven százalékkal gyorsabban
növekedett az egy lakosra jutó jövedelme, mint az euró övezeté. De jobb volt a
foglalkoztatása és az egy dolgozó által ledolgozott órák száma is.
A Kínával való
összevetés még nagyobb lemaradást mutat. Az egy lakosra vetített jövedelme
közel háromszoros, a foglalkoztatása szinte teljes, az egy dolgozó által
teljesített munkaórája pedig kétszázzal több. A megtakarítása pedig
ezermilliárdokban mérhető. A saját devizája pedig jó harmadával van
alulértékelve. Ez ellen a fejlett Nyugat, különösen az Egyesült Államok, ugyan
felháborodva tiltakozik. De nem cselekszik, mert a külker egyenlegének nagy
hányadát az ő államadósságába fekteti be.
Visszatérve az
eredeti mondanivalómra, Kína nyakig eladósodott volna, ha közös valutát vállal
az Egyesült Államokkal.
Magyarország
ugyan nem lépett be az euró övezetbe, de nagy büszkén, szerintem nagyon
ostobán, nem értékelte le a forintját. Ez kényelmes volt a kormányoknak, de
katasztrofális az ország számára. Nekünk a 300 forintos euróval, azaz legalább
20 százalékkal leértékelt valutával kellett volna kezdeni.
Ma már úgy
látom, hogy az is kevés lett volna, mert amíg csak részben kaptuk meg az
agrártámogatásokat, engedély kellett volna az agrártermékek importjára mintegy
30 százalékos védővámot kivetni.
Ezen felül ma
már a 300 forintos euró is kevés, mert a belépéskor fele ekkora volt a nemzeti
jövedelmünkhöz viszonyított államadósságunk, és szinte semmi a közigazgatások
és vállalatok külső adóssága.
Most térhetek
vissza a címben felvetett kérdésre.
Mitől függ az ország valutájának a
világvalutákhoz, Európában az euróhoz viszonyított ideális árfolyama?
A gazdaság viszonylagos fejlettségétől. Ez
alatt azt értem, hogy a mi a
fejlettekénél harmadnyi egy főre jutó nemzeti jövedelmünk mintegy harmada a
fejlettekének, legalább 20-30 százalékkal leértékelt szintű valutára van
szükségünk.
Mennyire puritán, azaz takarékos,
fegyelmezett a lakosságunk. Mi nem vagyunk germánok, de mediterránok sem.
Ezért mintegy további 10 százalékos leértékelése van szükségünk.
Mennyire vagyunk eladósodva. Minél
nagyobb az eladósodottság annál leértékeltebbnek kell tartani a valutánkat. A
jelenlegi adóságunk óriási teher, ezen csökkenteni kell, ezért plusz további 10
százalékos leértékelés indokolt.
Nem vagyok ugyan
abban a helyzetben, hogy pontos euró árfolyamot mondjak, csak becsülni tudok. A 350 forintos árfolyamot tartom
ideálisnak.
Ezért
bosszankodok, amikor a 320 felé közeledve is a romló forintról beszélnek.
Az árfolyam
emelkedése addig romlás, ameddig távolodik az optimumtól, viszont ahhoz
közeledve javuló árfolyamról kell beszélni. Szerintem, a forint jó irányban változik, tehát javul.
Természetesen a
forint csökkenő értéke sérti a devizaadósok, a külföldre utazok, az importálók
érdekét. Ugyanakkor javítja a külkereskedelem egyenlegét, növeli a külföldi
turisták vonását. Ezzel növeli az ország esélyét arra, hogy törlessze az
adósságát. Egyenlegében a forint minden leértékelődése fontos társadalmi érdek.
Amíg nem bizonyítják az optimális
leértékeltség szintjét, addig ostobaság a változás irányát minősíteni.
Ideje volna
kigyógyulni a Világbank és az EU több évtizedes mániájából, ami a közös valuta
előnyér épül. Ezzel már évtizedekre tönkretették Argentínát és Csillét. Nagyon
kártékony tanácsadók azok, akik a latin-amerikai országokat azon a pályán
akarják boldogítani, amin az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland
a világ legfejlettebb tíze közé emelkedett. Ebben a tizedben azonban nemcsak Franciaország,
de még Németország és Nagy Britannia sincs közte. De közte van a két nem EU
tagország, Norvégia és Svájc, és négy kisebb EU tagország, Dánia, Svédország,
Finnország és Hollandia.
Itt is leírom.
Az EU csak akkor lehetne, ha nem is versenyképes, de nem ennyire lemaradó, ha
lemondana a közös valutáról, és legalább háromszintűvé válna.
A felső szintbe csak a puritán országok
tartoznának, de oda a négy tengerentúli protestáns ország is, mert azok nélkül
a Nyugat, Kelet-Ázsiával szemben béna kacsa.
A többi tagországot el kell felejteni
nemcsak a közös valuta, de még a közös munkaerőpiac szempontjából is. Rájuk
csak az áruk és szolgáltatások közös piaca vonatkozhat.
Ez a talpra állás azonban reménytelen, mert ennek
első feltétele Brüsszel kádereinek alapos cseréje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése