Kiegészítés az Európai kereszténység EEXX50122 anyaghoz

Kopátsy Sándor               EE                   2015 01 25

Társadalomszemléletem

Kiegészítés az Európai kereszténység EEXX50122 anyaghoz

(Kézirat)

A tegnap befejezett anyagot szétküldtem, és utána jutott az eszembe, hogy kihagytam az Európa történetéből egy olyan fejezetet, ami ugyancsak a kontinensünk specialitása, a viszonylag nagyszámú, és erős polgársága. Abban csak arra hivatkoztam, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban négyszer annyi polgár volt, mint nemes. Ehhez képest volt nagyon más néhány közép-európai állam, köztük a magyar társadalma.

Más alkalmakkor már hangsúlyoztam, hogy a görög és a római társadalom civisek, urbánusok, azaz városi polgárok társadalma volt. Ezt az európai történészek elintézik azzal, hogy rabszolgatartó volt. De a többi kultúrában elsősorban földbirtokosok rabszolgatartó társadalmai voltak, akik az isteni alapon uralkodónak a rabszolgái voltak. Ezzel szemben a görög és római társadalomban a rabszolgatartók városi polgárok, iparosok, kereskedők voltak. Vagyis az uralkodótól függetlenek. Jellemző módon, volt idő, amikor azt, ki legyen a görög városállamok vezetője, a lakosság mintegy tizedét jelentő polgárok közül sorshúzással választották. Illetve a szerencse döntött abban, ki legyen az adott évben a vezetőjük.

Ezek az államok a rabszolgatartók demokráciái voltak. Ha nem is mindig, és folyamatosan, de soha nem vérségi alapon. A diktátorok nem az isten kegyelméből, hanem a saját erejük, ügyességük alapján. Soha nem fordult elő, hogy a diktátorok gyermeke örökölhette a hatalmat.

Ezek az urbánus görög-római társadalmak addig lehettek virágzók, amíg a városok lakosságát nem pusztították el a keletről behozott betegségek. Ahogyan az első évezred első évezred első századaiban egyre inkább kiderült, hogy a mediterrán térség latin népei kipusztulnak, a görög városállamok, majd a Római Birodalom is, halálra lett ítélve.

A történészek nem hangsúlyozzák, hogy a görög városállamok kenyerét csak a közel-keleti és észak-afrikai öntözött búza importja biztosíthatta. Ez ellen a görög városállamok azzal próbáltak védekezni, hogy a Földközi Tenger észak partjába folyók térségében önözéses gabonát termeltek. Ahogyan azonban megjelent a malária, ezeket a gyarmatokon kihalt, vagy elmenekült a lakosság. Közel ezerötszáz évig Európának nem volt, nem lehetett saját kenyere. Ennek első felében a Közel-Keletről és Észak-Afrikából lehetett a mediterrán térség latin népeinek kenyere.

A Római Birodalom európai területeire gabona csal a Földközi Tenger déli és keleti oldaláról jöhetett a gabona. Ezt a kiszolgáltatottságot jól kifejezi a Római Birodalom jelszava. Navigare necesse est! Vagyis: Hajózni kell! Ha nem oldják meg, a Földözi Tenger dél-keleti oldaláról a gabona importját, vége a birodalomnak. Ez a gabonaellátás volt Európa történetének legnagyobb gazdasági vállalkozása. Sok ezer hajóval, százezrekre menő legénységgel kellett néhány tízmillió ember kenyeréről gondoskodni.

Ez nemcsak a technikai feltételek biztosításából állt, hanem a nagy hajó és emberveszteség pótlásával is. Még nem találkoztam olyan tudományos munkával, ami megmutatta volna, hogy ez előtt kétezer évvel, mekkora volt a partok látótávolságában való hajózás hajó és embervesztesége. Elég arra gondolni, hogy a városok lakosságát bevándorlással sem lehetett fenntartani, akkor mekkora lehetett a halálozás a korabeli hajók legénysége között. Ezek elképzelhetetlen zsúfoltságban, piszokban, nagyon egyoldalú táplálékon éltek, tehát őket egyetlen beteg fertőzése kipusztíthatta. Márpedig ezek a hajók voltak a közel-keleti járványokozók fő terjesztői.

Az első évezredet joggal jellemezhetjük azzal, hogy Európának nem volt kenyere, és egészségügyi okokból kipusztultak a városai. Kenyér nélkül nincs urbanizáció, a nélkül nincsen magas-kultúra.

A Római Birodalom történelme tanított meg arra, hogy miért lett a kenyér és a bor a kereszténység szentsége. A kenyér jelentőségét fent mát megmutattam. De azt is látni kell, hogy az időszámításunk körüli századokban bor nélkül sem lehetett város. A talajvizek fertőzöttsége ellen csak a bor jelenthetett védelmet. Egészen a 20. század elejéig a városokban olyan nagy volt a halandóság, hogy a népesség fogyását csak betelepülőkkel lehetett pótolni.

A mediterrán térségben az első évezredben kipusztult a lakosság. Urbanizáció ebben az évezredben csak Dél-Európa keleti és nyugati sarkában volt. A keleti sarkában a kontinens egyetlen milliós nagyvárosa, Konstantinápoly, a nyugatiban az andalúz városok. Mindkettőt nagyrészt szemita, tehát a keltről hozott kórokozók ellen immunis népek lakták.

A középkori agrártechnikai forradalom azonban a 9. század végén beindult, és Európa képes lett arra, hogy megtermelje a maga kenyerét. A két mezopotámiai gabona, a búza és az árpa télállóvá szelektálódott, sőt megjelent mellettük a hidegebb teleket is elviselő rozs, és a fehérjében gazdagabb tavaszi vetésű zab is.

Ehhez nemcsak a két közel-keleti gabona vált télállóvá, és kisebb vízigényűvé, hanem szükséges volt néhány további találmány.

A talajforgató eke. Európa termőföldjei az őszi vetésekhez a termőtalaj viszonylag mélyebb forgatását igényelték. Ehhez talajforgató ekére, és nagyobb vonóerőre volt szükség.

A marhák igavonása. Európa nyugati felének viszonylag csapadékosabb éghajat és domborzati viszonyai között mind a talajművelés, mind a szállítás nagyobb igaerőt igényelt. Ehhez a szarvasmarháknak jobb járomra, a lovaknak szügyhámra volt szükségük. Ez is megoldódott.

A lovak patkolása. Amennyire köztudott, hogy a patkó szerencsét hoz, a történelmi szerepéről szó sem esik. Pedig a patkolatlan lovak korábban csak a száraz síkságokon voltak használhatók. A viszonylag csapadékos, havas Nyugat-Európában a patkolatlan ló nem lehetett haszonállat, sem a mezőgazdaágban, sem a szállításban, sem a hadviselésben. Ezt a kor embere jól látta. Az arabok invázióját csak azért lehetett megállítani, mert ők patkolatlan lovakkal jöttek a csatába, a Frank Birodalom sereg lovai azonban patkolt lovakon harcoltak. Aki akárcsak a nedves téren, de még inkább sárban, hóban és domborzatos terepen patkolatlan lovon próbálkozott, az megérti, hogy milyen szerencsét hoz a patkó. A kor embere megértését bizonyítja, hogy a csatát nyert királyra, Károlyra, miért ragad a Martell, azaz kovács előnév.

Ezzel Európa, először a történelemben, megoldotta a természetes csapadékon termelhető, nem öntözött gabona termelését. Érdekes módon, még az agrártörténészek sem hangsúlyozzák, hogy mekkora szerepe lett az emberiség történetében a középkori agrártechnikai forradalomnak.

A lovagkor. A viszonylag ki értékű, alig néhány kiló vasból készült patkó nélkül nem lehetett volna lovagkor. Ezt talán egyik nép történelme sem mutatja jobban, mint a magyaroké. Első királyunk, István, a német nehézlovasságnak köszönhette, hogy legyőzte Koppány könnyű lovasságát. rabszolgatartó társadalmak. Ennek a hadászati forradalomnak az alapja a nagytestű és patkolt ló volt. Ezt is Nyugat-Európában a nagy igaerőt igénylő talajmunkákhoz szelektálta ki a mezőgazdaság.

Az első évezred utolsó századaiban lejátszódó agrártechnikai forradalom abban is újat hozott, hogy először alakult ki a mérséklet égöv viszonyaihoz igazodó mezőgazdaság, ami a mezőgazdasági művelést több tízmillió négyzetkilométeres térségen, sokkal nagyobb területen, mint az öntözés lehetővé tette a gabonatermelést, és ugyanakkor az első volt abban, hogy nemcsak a kenyérről, de a húsról is gondoskodott, vagyis komplex táplálkozást biztosított.

Volt a nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak még egy fontos előnye is. Megoldhatóvá vált a talajerőt fenntartó, javító trágyázás is.

Az ipari forradalom azonban alig érintette a mezőgazdaságot. Csak akkor, amikor a robbanómotorok forradalmasították a szárazföldi szállítást. Előtte ugyan megjelent a keskenyvágányú vasút és a gőzeke, de ezek nem okozták a termelés hatékonyságának megsokszorozódását. Ehhez a szántóföldeken könnyen mozgatható, önjáró gépekre, traktorokra volt szükség. Ezek használata is elsősorban a természetes csapadékra épülő, nem öntözéses mezőgazdaságot forradalmasították. Annak az alapját, ami a 20. századi mezőgazdaságban történt, az első ezredforduló agrártechnikai forradalma valósította meg.

Ezért azt mondhatjuk, hogy ma azért élhet közel ötször annyi ember a földön, mert az első ezredforduló környékén, Nyugat-Európában létrehozták a négy évszakos mezőgazdaságot. Ma is Kelet- és Dél-Ázsiában él az emberiség többsége, de ezek egyre inkább a négy évszakos térségekben termelt gabonára szorulnak.

A polgárság átvészelte a sörét középkort.

Ha rám volna bízva, a magyar történelmet azzal tenném megérthetőbbé, hogy azt tartsuk szem előtt, hogy a honfoglaláskor olyan térségben, a Kárpát Medencében építettük ki a társadalmunkat, ahol nem maradt meg a Római Birodalom urbanizációja. E területnek az akkor hasznosítható területének többsége inkább pásztorkodásra, mint földművelésre volt alkalmas. Ide a rómaiak után pásztornépek jöttek, és a 9. század, vagyis az agrártechnikai forradalom előtt nem volt érdekük, hogy a földművelésre térjenek át.

A középkort két részre osztanám. Az első felében a pásztor élt jobban, a másodikban a földműves. Előttünk a pásztoroknak eszükbe sem jutott, hogy földművesek legyenek. Mi voltunk ez elsők, akik már megirigyeltük az itt élő szlávokat és a megmaradt avarokat, hogy letelepedett földművesek lettek. Vagyis nem Gézának, a fejedelemnek, és fiának, Istvánnak, a királynak, hanem a népüknek az elhatározása volt a szakmai váltás.

A magyar történelmet tehát azzal kellene kezdeni, hogy mi nem voltunk olyan szerencsések, mint tőlünk nyugatra, akiknek a térségében a városok, úgy ahogyan, de átélték a sörét középkort, maradtak polgárok, méghozzá sokkal többen, mint földesurak, nemesek. Ezt ismerte fel első királyunk, amikor az idegenek befogadására, megbecsülésére biztatott.

Győrffyék már hatvan éve felismerték, hogy betegesen polgársághiányosak voltunk, de nem hangsúlyozták annak jelentőségét, hogy Nyugaton a városok egyrészt autonómiát éveztek, másrészt részesei voltak a politikai hatalomnak. Mi, az országgyűléseinket a pusztában tartottuk, a nyugati feudális államok a fővárosukban, aminek széleskörű önkormányzata volt. Nemcsak a főváros, de minden jelentős város önkormányzata részt vett a törvényhozás munkájában.

Diákkoromban a történelemoktatásunk nem győzte hangsúlyozni az Arany Bula jelentőségét, de nem tette hozzá, hogy a városoknak nem volt önállóságuk, és a törvényhozásban sem vettek részt. A legtöbb város kegyura egy arisztokrata, vagy püspök volt.

Arról még kevesebb szó esett, hogy az első városi önkormányzatok a Hódoltságban jöhettek létre, és maradtak fenn.

A mondandóm lényege.

Nyugat- és Dél Európában mindig több polgár volt, mint nemes. Ráadásul, a polgárok mindig a maguk urai voltak. Ilyennek nyomát sem találtam egyetlen más magas kultúrában, még ott sem, ahol bőven voltak gazdag kereskedők, iparosok. Ezek is jogilag a fejedelmek rabszolgái voltak.

Csak megjegyzem, hogy Nagy Sándor sikerei sem csupán zseniális képességein múltak, hanem elsősorban azon, hogy a Közel-Keleten és Egyiptomban a polgároknak szabadságot, azaz Európát hozott.