Nem mindig jobb a nagyobb

Tartalom

A kisebb méret politikai előny. 3

A mezőgazdaság 3

Gondolatok a kenyérről. 3

A Nyugat élettere tízszeresére nőtt. 3

Miért indult későn, és állt le a két amerikai kultúra? 3

A gyűjtögetés tudásigénye. 3

A nők a vallási életben. 3

Kopátsy Sándor                EE                    2014 12 31

Társadalomszemléletem

Nem mindig jobb a nagyobb

(Kézirat)

A társadalmak uralkodó osztályát nem lehet kigyógyítani a tévhitből, hogy minél nagyobb politikai egységet akarjon létrehozni. Ez általános jelenség maradt, annak ellenére, hogy a tények, a kisebb társadalmak előnyét igazolják.

A bizonyítást a tizenéves tapasztalataimmal kezdem. Nálam kamaszkori betegség volt, a revizionizmus bírálata. Középiskolás koromban már meg voltam győződve, hogy számunka, akik a megcsonkított országban élünk, az egész Kárpát Medencét uraló országnál kedvezőbb megoldást jelentett, hogy nem nehezedett ránk az ország más etnikumú térségeinek eltartsa. Közben a közel nyolcvan év után is csupán egyszer találkoztam valakivel, akinek az apja jósolta: „Fiam, te talán megéred, hogy rájöttök, a magyarság számára a Trianonnál is rosszabb volt előtte.” Őt, mint zsidót elégették, a fia pedig meghalt.

A magyar politikai elit és a közvélemény Trianont továbbra is tragédiának tartja.

Az ország minél nagyobb méretét előnynek tartása ugyan általános jelenség, mégis, minket, magyarokat különösen jellemez. Ezer éves történelmünk alatt mindig jobban jártunk volna, ha megelégszünk akkora országgal, amekkorát be tudunk népesíteni. Ez azonban mindig, ma is, hazaárulásnak számít. Az ugyan vitathatatlan, hogy a Kárpát Medence vízrajzi egység, és ez nem mellékes, de nem is elég. Ebből csak az következik, hogy akik itt élünk, egymásra vagyunk utalva, de nem egymás rovására, hanem az itt élők mindegyikének előnyére.

Északon a szlovákok a csehek rokonai, bennünk pedig, nem ok nélkül, az elnyomójukat látják.

Délen a horvátokat a Dráva és a Száva a szerbekhez, az Adria pedig az olaszokhoz köti. Országuk jelenlegi területén soha nem élt jelentős magyar etnikum.

De a fenti két nép egyike sem akar, nemcsak velünk, de még a rokonával, rokonaival sem közös államban élni.

Erdély, a térség keleti harmada, pedig olyan vegyes etnikumú, vallású, hogy csak soknemzetiségű államként lehetne életképes.

Mi, a Kárpát Medence egészét uralmunk alatt tartottuk, de egyik etnikumunkkal sem érzünk a rokonságot, egyenrangúságot. Az említetteket lenéztük, alacsonyabb rendűnek tartottuk. Volt két nálunk dinamikusabb etnikumunk is, a germánok és a zsidók, bennük pedig létünket fenyegető ellenséget láttunk, annak ellenére, amire büszkék lehetünk, nagyrészt nekik köszönhetjük.

Azt, hogy az egész Kárpát Medencét uraló Magyarország csak a magyarok országa, tarthatatlan, a 19. század közepén már a Bécsi Udvar is felismerte. Az általuk jónak tartott megoldást fogalmazta meg 1849 tavaszán az Olmützi Alkotmányba a Császári Tanács, és írta alá a frissen trónra lépő fiatal császár, Ferenc József. Ha ezt az alkotmányt valósítják meg a szabadságharc után, jól jártunk volna, hiszen ezzel megelőzhettük volna Trianon.

A határ közeli magyarságot nem veszítjük el.

A szlovák többségű térség az ország része marad.

Erdély sem lesz Románia része, hanem a három nagy etnikumának, a magyarnak, a románnak és a germánnak, közös fejedelemsége, a Habsburg császár örökös tartománya.

Ez a lehető legjobb megoldás azonban gyorsan, fél esztendő alatt megbukott, mert a Bécsi Udvar felismerte, hogy egy ilyen gyökeres reform esetleg a Monarchia szétesésével jár. A leggazdagabb tartomány, Lombardia már elszakadt. A Habsburg Monarchia fennmaradása érekében, magyar arisztokrácia és nemesség konzervatív, nacionalista hatalmára szükségük lett. Azt ugyan nem hiszem, hogy a demokratikusabb Monarchia fennmaradhatott volna, mert ehhez minden tekintetben túlságosan heterogén volt. Az örökös tartományokban tucatnyi nyelven beszéltek, minden keresztény egyház jelen volt, a gazdasági fejlettségen 1:4 arányú különbségek voltak. Ilyen heterogén állam egy sem maradt. Tévedtek, mert a Magyar Királyság 1849-es, olmützi felosztása sem lett volna elég ahhoz, hogy a Habsburg Monarchia elemeire való szétesését elkerülhetővé tegye.

Máig mégsem valljuk be, hogy a Monarchián belül a Magyar Királyság jelentette azt a részt, aminek fennmaradását a győztes hatalmak leginkább indokoltnak tartották.

Az, hogy nemcsak a magyar politikai elit, de a magyar történészek sem kutatták, mi lett volna a trianoni sérelmek csökkentésére kínálkozó lehetőség. Nyomát sem találtam az olyan történészi munkának, ami felvetette volna, hogy mivel lehetett volna megelőzni a trianoninál számunkra elfogadhatóbb feldarabolást. Pedig egyértelmű, hogy csak valami olyan segíthetett volna, amint az Olmützi Alkotmány tartalmazott. Ezzel szemben a magyar uralkodó osztály teljes revíziót akart, vagyis a Trianon előtti állapot visszaállítását. A történészeink pedig érezték, hogy a teljes revízió gondolatával nem tanácsos szembe fordulni. Így aztán közel száz évvel az ország feldarabolása után sem keressük, lett volna a kevésbé fájó, de még reális megoldás.

Az eltelt közel nyolcvan év alatt csak gyűltek számomra a bizonyítékok arra, hogy a történelmi Magyarország nem volt fenntartható.

Az első világháború után a győztes hatalmak továbbra sem akartak olyan rendezést, ami felszámolja az olyan államokat, amelyek nem tarthatók egybe. Az Osztrák Magyar Monarchiát ugyan felszámolták, de az állami önállóságot mégis egy sok nép esetében indokolatlannak tartották.

Csehországot Közép-Európában kicsinek tartották, hozzá csatolták a vele rokon Szlovákiát. Ha két népnek lehet közös országa, akkor ez volt a legreálisabb megoldás. De még ez is kettévált. Előbb a náci Németország osztotta ketté az országot. Ez ugyan nemcsak a német imperializmusnak, de a szlovák nacionalizmusnak is megfelelt. Jaltában mégis újra egyesítették. Aztán a szovjet megszállás után a két nép közös akaratából újra szétváltak. Remélhetőleg ez végleges. A szlovákok inkább lesznek a maguk államában szegényebbek, mint elviseljék a csehek alamizsnáját.

Létrehozták Jugoszláviát, mert az első világháború után a győztesek nem akartak sok kis balkáni országot, ezért közös államba rakták a balkáni népeket. Ezt az államot is Hitler szedte először szét. A háború végén, Jaltában azonban jóváhagyták a háború előtti Jugoszláv államot. Ez az állam a kommunista Tito keze alatt látszólag az etnikai türelem példáját mutatta. Végső soron azonban a század végén, véres önpusztító belső háborúban újra elemeire esett szét.

Szlovénia, a legkisebb tagország az alpi népek példátlanul sikeres útját választotta. Reálisnak látszik, hogy felzárkózik a többi alpi néphez.

Az alpi népek sikerével érdemes foglalkozni. Százötven éve Svájc volt az egyetlen alpi állam. A minta, a példakép. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a tiroliak és a szlovének a legszegényebbek közé tartoztak. A Német Császárságban, az Alpokban életek a legszegényebb germánok. A ma Olaszországhoz tartozó Dél-Tirol is szegény volt. Hitler még megsajnálta az Olaszország északi részén élő tiroliakat, és Kelet-Poroszország határán akarta letelepíteni őket. Ezt szerencsére elszabotálták, és a döcögő Olaszországban is vidáman élnek. Sokszor átléptem az osztrák-olasz határt. Nyomát sem láttam annak, hogy hol jártak jobban a tiroliak, a stabil, virágzó Ausztriában, vagy a lemaradó Olaszországban. Rájöttem, hogy az alpi népek bárhova tartoznak, boldogulnak.

A 20. század végre, Szlovénia kivételével, minden alpi nép az országban, ahova tartozott, a gazdagok közé emelkedett. Bebizonyosodott, hogy az Alpokban élő népek, már a svájciakat kivéve, több államban éltek, de ott a szegényebb kisebbséghez tartoztak. A viselkedésük, életvitelük az eltérő nyelvüktől, vallásuktól függetlenül azonban azonos volt. Egymással soha nem volt bajuk. A Monarchiában ők voltak a legszegényebb germánok. A két háború között Hitler még sajnálta őket. Mára a német, francia, olasz, szlovén nyelven beszélő, többségében katolikus, de a protestánsokkal vallási türelemmel élő alpi népek Európa sikernépei közé emelkedtek. Jó száz éve Max Weber azt állapította meg, hogy a tőkés osztálytársadalmakat a protestáns erkölcsű népek másoknál hatékonyabban működtetik. Ez beigazolódott, de az is kiderült, hogy az alpi népek akkor is sikeresek, ha nem protestánsok. Az elmúlt százötven év során a Nyugat legsikeresebb népei a skandinávok voltak. De a második helyre az alpi népek emelkedtek.

Az Alpokban bebizonyosodott, hogy a békés egymással éléshez nem elég a közös nyelv, vagy a közös ország, de még az azonos gazdasági szint sem, hanem a közös kultúra, viselkedési mód is kell. Márpedig ez az alpi népek esetében ez adott.

A kisebb méret politikai előny.

Európa történelme a kicsik példátlan eredményével, a görög városállamokkal kezdődött. A Balkán egy délnyugati sarkában fél tucat városállam számára fel sem vetődött, hogy egyesülve erősebbek lennének. Megelégedtek azzal, hogy közösen rendezték a sportversenyeket. Ha pedig egy keleti nagyhatalom a létüket veszélyeztette, összefogtak, de ekkor is csak a háború idejére.

A sötét középkor után, arab közvetítésnek köszönhetően, újra felismerik a görögök csodáját a reneszánszban, a városállamok, és a feudális államok autonómiát évező nagyvárosok ismét a művészetek és tudományok világcsúcsára jutnak. Még nem olvastam történésztől annak a megállapítást, hogy a gazdagság, a szabadság, a tudomány és a művészetek centrumai, egészen a 19. századig, a volt városállamok, és az államon belül széles autonómiát évező városok voltak.

Azt csak nemrég ismertem fel, hogy a városi társadalom volt az egyetlen, ahol nem volt túlnépesedési nyomás. Az oka is általánosan elfogadott: megoldhatatlan volt a városi lakosság egészségvédelme. Ez számomra különösen sokat mond, mert az elmúlt hatezer év elsődleges társadalmi feladatát látom abban, hogy fajunk minél jobban élt, annál szaporább lett. Ezzel szemben a városi lakosság ugyan jobban élt, mégsem népesedett túl. Sőt a csökkenő lakosságát kívülről kellett folyamatosan pótolni. Ez ugyan nem volt gond, hiszen a gyorsan szaporodó vidéken élt a lakosság kilenctizede. A vidék túl népesdése többszöröse volt a városi lakosság csökkenésnek. Ezért csak városállamok jelentettek olyan társadalmi egységet, aminek külső bevándorlókra volt szüksége.

A túlnépesedés ellen minden osztálytársadalomban két módszer volt szükségszerű: a halálozás fokozása, és a tudásvágy üldözése.

Mivel a városokban, egészen a 19. század közepéig, megoldhatatlan volt az egészségvédelem, a viszonylagos jobb módban élés mellett sem volt túlnépesedés. Az élet várható átlagos hossza, amitől függött a túlnépesedés nem a jólét színvonaltól, hanem az egészségvédelem hiányától, a fertőzésnek való kitettségtől függött. A betegségek terjedése ellen, szinte, a jelenkorig, csak a hideg tél, és a lakosság ritkasága védett.

A tény, hogy a kórokozók elpusztítását csak a fagyos tél jelenthette, Európa történetében egészen a 19. századig jelentős szerepet játszott.

A görög és római társadalmak pusztulását a szúnyoggal terjesztett malária, illetve a Közel-Keletről behozott kórokozók okozták. Ezzel szemben a távolsági kereskedelmet is folytató kikötők lakossága nem tudott védekezni.

Az Alpoktól északra télen kipusztultak a kórokozók. Ezért kevésbé voltak kitéve a Közel-Keletről behozott járványoknak. A városállamok a nagypolitikában mégis viszonylag jelentéktelenek maradtak, mert nem volt megfelelő katonai erejük.

A mezőgazdaság

A 20. század elejéig az emberiség óriási többsége az élelem termelésért dolgozott. Ennek ellenére a társadalomtudományok alig foglalkoznak a mezőgazdasággal. Úgy tálalják a múltunkat, mintha minden a politikusokon és a katonai vezetőkön múlott volna.

Az Alpoktól északra a sötét középkor végéig a lakosság többsége marhapásztorkodásból élt. Ezzel az életmóddal alig foglalkoznak a magyar történészek. Szinte csak a germán, angolszász és skandináv legendákat felelevenítő romantika elevenítette fel a pogány pásztormúltjuk emlékét.

Mi, magyarok a pásztorokat csak nomád népekként képzeljük el, holott a Golf-áramnak köszönhetően a viszonylag enyhe telű, és párás levegőjű Nyugat és Észak Európában a marhapásztorok erdős vidéken, nem sztyeppén pásztorkodtak. Nem nomádok voltak, hanem falvakban letelepedve éltek. Az esetükben a földművelésre való áttérés nem jelentett letelepedést, hiszen korábban is falvakban éltek. Európa jelentős része olyan, mint a Dunántúl, ahol minden falunak van szántóföldje, rétje, legelője és erdeje. Az éghajat négy évszakos, de viszonylag enyhék a telek. Ezért a kis falvak is szinte mindenben önellátók voltak, alig szorultak külső forrásokra.

Néprajzosoktól tanultam meg, hogy a vasúthálózat kiépítéséig minden dombvidéki falu, néhány vasszerszámtól és a sótól eltekintve, mindenben ellátta önmagát.

Jó ötven éve írtam egy kis tanulmányt, amiben kifejtettem a dombvidéki falvak nagyon magas önellátottságának társadalmi jelentőségét. A franciaországi falvakban járva ismertem fel, hogy a dombvidéki falvakban szinte minden művelési mód megtalálható volt. Ugyanakkor mindegyik termelési módnak más volt a szervezete.

A szántóföldi növénytermelés kiscsaládi üzemként működött.

A számosállatok tartását a faluközösség oldotta meg. Minden községben a marháknak, a disznóknak pásztoruk volt. A háznál csak az igásállatokat és a baromfit tartották. A tejelő tehéntartás, és a háznál tartott hízódisznó tartása csak a 18. század után terjed el, és csak a vasúthálózat kiépülése után lett általános. Ezt megelőzően mind a jobbágyság, mind a parasztság esetében a tej és a zsír termelése nem volt megoldva. A télen-nyáron a legelőn tartott tehén nem sok tejet, a kondával legeltetett sertés pedig nem sok zsírt adott. Ez a hiány csak a kapás növények és az istállós tehéntartás elterjedése után oldódott meg.

A történészek nem tartják említésre méltónak a kapásnövények és a tehéntartásnak sem a nők gazdasági szerepére, sem az egészségesebb élelmezésre gyakorolt hatását. Pedig ezer éves történelmünkben semminek nem volt nagyobb társadalmi hatása, mint a kapásnövényeknek és az istállós tehéntartásnak.

A közelmúltban került a kezembe egy tudományos munka a tejfogyasztás jelentőségéről. Ez az elemzés azzal kezdi, hogy mintegy 8 ezer éve Anatóliából kerül a szarvasmarha Európába.

A germánok, angolszászok és a skandinávok elterjedését segítette, hogy tejet is fogyasztottak. Ez azonnal érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy fajunk életében, egészen a 20. századig a legnagyobb halálok a csecsemőhalandóság volt. A korai halálozás szinte minden fajra jellemző. Az ember az első olyan faj, ahol ez fajunk életének utolsó ezredében oldódott meg a csecsemőhalandóság megfékezése.

Az ugyan köztudott, hogy a gyermekhalandóság volt a halálokok között az első. Ennek ellenére alig foglalkozunk a szerepével. Nincsenek adataim, csak meggyőződésem, hogy hosszú távon a járványok, a háborúk közvetlen és közvetett emberáldozatai eltörpülnek a gyermekhalálozásokhoz és a szüléssel kapcsolatban meghaltakhoz képest. Ez a két legnagyobb halálok csak a 19. század második felében kezd el visszaszorulni, és mára szinte eltűnt olyan halálokokhoz képest, mint a dohányzás, az alkoholizmus és a túlsúlyosság.

Még nem találkoztam olyan munkával, ami a szülés és a csecsemőkor halálozásának hatását feltárta volna. A történészek alig kísérik figyelemmel a lakosság számának alakulását befolyásoló tényezőket.

Számomra ez a történészi fogyatékosság azért nagyon fontos, mert felismertem, hogy az osztálytársadalmak elsődleges problémája volt a túlnépesedés féken tartása volt.

Ezt a feladatát minden osztálytársadalom csak a halálozás fokozásával tudta teljesíteni.

A kézenfekvő megoldás a kevesebb gyermekszülés lett volna.

Ezt azonban csak egyetlen társadalom, a nyugat-európai feudális volt képes alkalmazni. A mesterségesen késleltetett házassággal a születések számát mintegy harmadával sikerült csökkenteni. Ezzel a nyugt-európai feudális társadalmakban felénél is kevesebb halálokozásra lett szükség, mint előtte és utána, valamint az összes többi kultúrában elkerülhetetlen volt.

El sem lehet képzelni hogyan alakul Nyugat-Európa történelme, ha a házasságok minden másik kultúrával azonos időben, a nemi érettség korában történik. A középkori nyugat-európai társadalmakban a házasulók életkorát a francia történészek már a két háború között közölték, mégsem ébredt fel egyetlen történész, mi volt a következménye a jó tíz névvel elhalasztott házasságnak, ezzel az első szüléseknek. A jobbágyfelszabadítás előtt, egy jó fél ezred éven keresztül fele annyi gyermek született, mint az emberiség másik kilenctizedében. Ráadásul, még ebben a nyugat-európai feudális társadalmakban is nagy volt a túlnépesedési nyomás.

A gyermekhalandósság ellen, az utóbbi száz esztendőt, semmi sem volt hatékonyabb fegyver, mint a tej. Elég arra gondolni, hogy a magas hegyekben, és a hosszú telű északon milyen nehezen megoldható feladat volt az olyan csecsemők felnevelése, akiknek az anyjuk teje nem volt elegendő. Azt sem ismertem, hogy a tejérzékenység Európában a telek hosszával arányos. Skandináviában szinte ritka, a mediterrán térségekben pedig 80 százalék felett van a tejet nehezen emésztők aránya.

Közel harminc éve tudom, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata volt a halálozás fokozása. Az mégis csak most tudatosult bennem, hogy egészen szinte a jelenkorig a legnagyobb halálok nem a nyomor, nem a háborúk, még nem is a járványok, hanem a csecsemők halandósága volt. Ez ellen pedig a higiénia és a csecsemők megfelelő táplálása volt a legfontosabb.

Életem során többször a mezőgazdasággal foglalkoztam, mégsem jutott az eszemben, hogy a tejhozamokon keresztül a tejtermelés hatékonyságának növekedését mérjem. Pedig talán ebben történt a legnagyobb változás. A 18. századig nagyon alacsony volt az emberi fogyasztásra kerülő tej. Ezen belül általánosabb volt a kecsketej fogyasztása. A szilajon tartott marhák tejhozama eleve nagyon alacsony volt. Ebből fogyasztásra mégis alig került valami. A tejre szelektált fajtáknak, a modern takarmányozásnak köszönhetően az egy tehénre jutó emberi fogyasztásra kerülő tej hússzorosára nőtt. Ilyen hozamnövekedést a növény és a hústermelésben ritkán találunk.

A tanulmány azt érezteti, hogy a fejlett Nyugaton már az optimum felett van a lakosság tej, és tejtermékek fogyasztása.

A korszerű tejtermelés és a baromfitartás mégis élelmezési forradalmat hozott. Az ugyan egyre inkább egyértelmű, hogy a közeljövő élelmiszer termelésében a még sokkal nagyobb forradalmat a haltermelés fogja jelenteni. Ami a vörös húsokhoz képest jelentős minőségi javulást is hoz.

Az emberiség ugyanis a szárazföld racionálisan művelhető területeit már művelés alá vonta. Ebben az irányban nem várható jelentős növekedés, mivel a jó adottságú földeken a hozamok növekedésre nagyobb a lehetőség, mint a ki nem használt földek használtba vétele. Ezzel szemben a tengerek, a nagy tavak, a folyamok felületének alig egyetlen ezreléke van termelésre fogva. A vizekben termelhető növények és állatok potenciális termelhetőségének még ezreléke sincs kihasználva. A tengerek és a nagy élővizek hasznosítása még mindig a gyűjtögetés szintjén van, akárcsak a vadászat. Ezt fogjuk ki, amit a természet pótolni képes.

A természetes vízfelületek egyetlen ezrelékét jelentő tengeri farmokon folyik csupán a szó klasszikus értelmében vett termelés. A vízfelületek termelésre fogása esetén az emberiség élelmezése könnyebben megoldhatóvá válik. Ennek ellenére a földünk lakosságeltartó képességét korábban éppen az élelemforrások szűkössége alapján jósolták.

Gondolatok a kenyérről.

Európa csak az első élvezred utolsó századaiban oldotta meg a kenyértermelését. A görög városállamok ugyan kiépítették a Földközi Tenger európai partjain található önözött síkságokon önözéses búzát és árpát termelő gyarmatokat, de arról nem ismerek adatokat, hogy ezek milyen mértékű kenyérgabona ellátást jelentettek. Csak feltételezem, hogy a gabona többsége ekkor is Egyiptomból, Líbiából és Anatóliából érkezett. Ezért nem értem, az európai gabonatermelő gyarmatok kiesése miért okozta a görög városok hanyatlását. Annyit tudok, hogy Európa területén a görög gyarmatok voltak az elsők, ahol búzát és árpát termeltek. Ezeken a termelőhelyeken azonban a malária kipusztította a lakosságot, és a 20. századig, a mocsarak lecsapolásáig ezek a területeken lakatlan mocsarak voltak még ott is, ahol a kikötőváros megmaradt.

Mégis ezek a görög gabonatermelő térségek hozták Európába a búzát és az árpát, amiknek a négy évszakos és fagyos telő európai területeken a termelésével ezer évig próbálkoztak. Ennek lett a végső eredménye az első évezred utolsó századaiban, hogy a két gabona eljutott mediterrán Franciaországba, ahol több volt a természetes csapadék, sokkal kisebb a párolgás, de hidegebbek, fagyosak a telek. Ezer év alatt a próbálkozások kiszelektálták a kevesebb vizet igénylő és az enyhe telket túlélő fajt.

Csak szakkörökben ismert, hogy a természetes csapadékon megtermő gabonatermelés feltétele volt a mélyebb és a talajt megfordító szántás is. Ez egyrészt erre alkalmas, a talajt forgató vasekét, másrészt a nagyobb vonóerőt biztosító igát, hámot igényelt.

A két őszi vetésű gabonához társítani kellett az előző századokban tavaszi vetésű kultúrnövénnyé vált, növényi fehérjét is tartalmazó zabot, és a hidegebb éghajlaton is termelhető rozst.

Ezek a feltételek először a 9. század elején Franciaországban jöttek létre. Ezzel a szántóföldi gabonatermelésnek egy új, eddig ismeretlen formája jelent meg, amire már épülhetett az ipar, a tengeri és a szárazföldi szállítás, majd a 20. században a mezőgazdaság tudományos és technikai forradalom. Ezeknek köszönhetően Nyugat-Európa az összes többi kultúra fölé emelkedett. Ezeknek köszönhetően gyarmatként zsákmányolhatta ki az emberiség szinte egészét.

A Nyugat élettere tízszeresére nőtt.

A két Amerika és Ausztrália a Nyugat életterévé vált. Fajunk életében először jött létre egy magas-kultúra számára óriási alulnépesedett élettér. A három másik magas-kultúra a távol-keleti, a dél-ázsiai és a közel-keleti már évezredek óta túlnépesedett volt. Ráadásul az európai mezőgazdaság lakosság eltartó képessége mintegy ötöde volt az önözéses gabonatermelőkének. Ugyanakkor a kiváló életteret biztosító két Amerika és Ausztrália alulnépesedett volt. A kis Európa nyugti fele sokkal nagyobb életteret talált magának, mind az emberiség négyötödét eltartó öntözéses kultúrák. Az emberiség jövőjének megértéséhez azt kell szem előtt tartani, hogy a Nyugat birtokában van a jelenleginél nagyobb lakosságot eltartani képes területek egésze. Azt, az emberi faj életében, mint fog eredményezni, hogy fog megjelenni az élettérét folyó harc, sejteni sem lehet.

Ideje volna elgondolkodni azon, hogy milyen mértékű a kultúrák jelenlegi túlnépesedettsége. Mivel ennek megbecsülésére még senki sem vállalkozott, csak a személyes véleményem mondhatom.

Az emberiség egészének létszáma jelenleg is többszöröse az adott szinten optimálisnak. Bármennyire felháborító, kimondom, az emberiség lényegesen jobban, kisebb társadalmi feszültségben élne, ha harmad ennyin lennénk. A jelenlegi gondok elsősorban abból fakadtak, hogy nemcsak az optimálisnál sokkal többen vagyunk, és az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodtunk.

Mániákusan hiszek, hogy évi 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés tartósan elviselhetetlen még akkor is, ha a lakosság száma még az optimum alatt van.

A társadalomtudományok, érthetetlen módon nem foglalkoznak a népesség változásokkal járó problémákkal. Ezt a vallás megengedheti magának, de a tudomány nem. A vallás még állíthatja, hogy a létszámunkat az isten irányítja, nem a mi feladtunk ennek a szabályozása. A tudomány azonban nem fogadhatja el ezt. Feladata keresni a társadalom érdekéhez való igazodás módját.

Sajnos, a társadalomtudományok a kereszténység hatása alatt elfogadták, hogy a létszámunkkal az isten foglalkozik. Azt, hogy legyen mit ennünk, az a mi gondunk, de az mennyien leszünk, nem a mi feladatunk.

A fajunk múltját megérteni, és a jövőt jobban látni, azonban a tudomány feladata. A fejlett agyunkat az istennek köszönhetjük, de ezzel az a feladatot adta, hogy a saját fejünk után menjünk.

Miért indult későn, és állt le a két amerikai kultúra?

Mind Észak-, mind Dél-Amerikában ugyan volt két meleg égövi magas-kultúra, ezek azonban a potenciális élettérnek alig néhány százalékát uralták, és a fejlett csillagászatuk, naptárkészítésük és építészetük és számos kultúrnövény birtokában is megfeneklettek a városi lakosság kapáskultúrára épülő szintjén.

Már többször leírtam, hogy a mexikói és a perui indián kultúra megfeneklésének az oka az igavonásra alkalmas háziasított állat hiánya volt. A szántóföldi növénytermelés létrehozhatóságának alapja az ember erejének sokszorosát jelentő marha és bivaly szolgálatba állítása volt. Ahol nem volt a talajműveléshez és a termékek szárazföldi szállításához elengedhetetlen, az ember igavonó erejének mintegy tízszeresét jelentő háziállat, ott a mezőgazdaság megakadt a kapásművelés szintjén.

Ez ad magyarázatot arra, miért volt az ókor legfontosabb szent állata a bika. Ezt két ismeretem is bizonyítja.

Az ószövetség idején a zsidók egy istenével szemben a pogányok szent állata a bika volt.

Azt csak a közelmúltban ismertem fel, hogy miért volt Európa szimbóluma a bika.

Mindkét eset mögött annak az ösztönös megérzését láttam, hogy a magas kultúra kialakulásának az előfeltétele az ember fizikai erejét sokszorosan meghaladó állat a marha és a bivaly volt.

A ló csak a száraz sztyeppén és a hadviselésben volt használható. A ló igás állat csak Európában lett, ott is csak annak köszönhetően, hogy a lovak patáját patkóval védték, és a járását sárban, nedves lejtőkön, havon a patkóval biztosították. Erre is magyarázatot ad a hagyomány. Európában a patkót szerencsehozónak tartják. Szerencsehordozó az, ami az értékénél sokkal nagyobb hasznot hoz. A lónak a mezőgazdaságban hasznosuló értéke patkóval sokszorta nagyobb, mint patkó nélkül. Kezdjük azzal, hogy a ló, általában a patás állatok, nem bírják a vizet. Ezért az önözéses kultúrákban fel sem merült a mezőgazdasági használatuk. Száraz és sík térségben ugyan patkó nélkül is nagy értékű volt, de az öntözéses földművelésben használhatatlan maradt. Ezzel szemben a hasított körmű szarvasmarha és bivaly elviselik a vizet. Az öntözéses kultúrákban a lónak csak harci értéke volt.

Még nem találkoztam olyannal, aki felismerte volna a lovak előnyét a mezőgazdaságban azzal, hogy sokkal gyorsabb a járásuk, mint a teheneknek, ökröknek. Sokáig azt hittem, hogy gyermekkorom falusi világában azért jelentett ragot a lovakat igázó gazda, mert azok tartása sokkal költségesebb volt. Lassan ismertem fel, hogy a parasztemberek munkaidejéből mennyit vett el a szántás és a szállítás. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami kimutatta, hogy mennyi órát tölt el a parasztember az 5-10 hektáros földjén, ami a házától 3-4 kilométerre van, a szekerén ülve, vagy az ökrök előtt sétálva, és ennyit az, aki lovakat hajt. Megdöbbentők a kalkulált különbségek. Ezt követően értettem meg, hogy a fatengelyes kocsik idejében miért művelték meg évezredekkel előbb a gyér termést adó köves, homokos, mint a sokkal termékenyebb kötött talajokat. A traktorok előtt a mezőgazdasági termelés szállítási és talajművelési igénye volt a szűk keresztmetszet. A gabonatermelésben a csatornákkal öntözött síkságok sok évezredes fölényét a csatornahálózaton történő szállítás nagy hatékonysága biztosította.

Az igavonó állat hiánya ad magyarázatot arra, hogy a két amerikai kultúrából csak kapás növényeket örökölhettünk. Európa bizonyította be, hogy a burgonya és a kukorica szántóföldön sokkal hatékonyabban termelhető, ha a szállítást az állatokra, majd a gépekre lehet bízni.

Az ugyan közismert, hogy a burgonya és a kukorica azonos területen nagyobb tápértéket terem, de azt nem tudatosítottuk, hogy a nagyobb értéktermelés nem jár több munkaerővel annak ellenére, hogy a gabonáknál lényegesen több munkát követlenek. Ez esetben ismét arról van szó, hogy a több munkához nem kell több munkaerő, ha a ki nem használt munkaerővel termelik meg.

A csak gabonát termelő gazdaságban is hasonló történt, a hármas vetésfogó akkor igényelt munkát, amikor a kettes vetésforgó mellett nem volt munkaalkalom. A kapás növények esetben a nők ki nem használt munkaidejét hasznosították.

Amennyire forradalomnak tekintik a kettesről, a hármasra térő vetésforgót, annyira nem kap szerepet a kapás növények, és az istállós tehéntartás esetében a nők munkaerejének jobb hasznosítása. Pedig ennek sem volt kisebb jelentősége.

A kapás kultúrák elterjedése és a tejtermelő tehéntartás a nők eddig alig kihasznált munkaerejét hasznosította. Ez azért volt társadalmi forradalom, mert a nők azért voltak a társadalomban alacsonyrendűek, mert nem volt a férfiakéval nem volt egyenlő a gazdasági szerepük.

A kapás növények beépülése a szántóföldi földművelésbe.

Amerika felfedezése, illetve az onnan behozott kultúrnövények elterjedése előtt, az európai mezőgazdaság a szántóföldeken csupán kalászos gabonát termelt. Első volt ugyan abban, hogy nem kellett a gabonát önözni, és két új gabona, a rozs és a zab is megjelent. Ősszel a búza és az őszi árpa mellett, a hidegebb tájakon megjelent a rozs is. Tavasszal a tavaszi árpa mellett fontos szerepet kapott a fehérjében gazdagabb zab. A hátránya volt, hogy a tisztán kalászos gabonákra épült vetésforgó még mindig viszonylag kevés munkanapot igényelt. A kettes vetésforgónál ugyan lényegesen többet munkanapot igényelt a hármas vetésforgó. Ez is csak az ősszel a talajmunkák és vetés, tavasszal ugyancsak a talajmunkák és a vetés, nyáron pedig a gabonák aratása, behordása és a cséplése adott munkát. Ezen belül a nők segítségére csak aratáskor, és csépléskor volt szükség.

Az Amerikából hozott kapás növények termelése forradalmi előrelépést jelentett. Nem történt ugyan semmi technikai változás mégis Európa lakosságeltartó képessége mintegy felével megnőtt. A burgonya és a kukorica nemcsak a gabonáknál nagyobb tápértéket jelentett, de a termelésükkel járó nagyobb munkaigény elsősorban a nők munkaidejének jobb kihasználását eredményezte, és könnyített a család táplálkozásának megoldásában is.

A rendszeres disznóhizlalás is csak a burgonya és a kukorica termelésének volt köszönhető. Nem ismerek olyan magyar történelmi munkát, ami a lakosság táplálkozási problémájával foglalkozott. Pedig ennek a történelmi feldolgozása is érdekes következtetésekhez vezetne.

Most az írás közben döbbentem rá, hogy a kukorica és burgonya elterjedése előtt nagy volt a zsírhiány. A disznót, a kacsát és a libát, hizlalni csak a kukoricával és a burgonyával lehetett. Vagyis a kapás növények elterjedése előtt általános volt a zsír hiány. Ez még a gyermekkoromban fennmaradt. A disznóvágás után nem azzal dicsekedtek hány kilós volt a disznó, hanem azzal, hány liter zsírja lett. A hentesnél is drágább volt a zsír, mint a hús.

A család étkezetésének három fő eleme volt, a zsír, a tej és a burgonya. Ahol ezek megvoltak, könnyű dolga volt a háziasszonynak.

Magyarországon a tejtermelés elterjedése is jelentősen javította a táplálkozást. A 20. század előtt a tehenet lényegében szénával tartották. Az azonban a kontinentális éghajlatú alföldön nagyon kevés termett. A szocialista évtizedekben megtanultam, hogy Európában csak ott lehet olcsón tejet termelni, ahol annyi a csapadék, hogy a gyepet nyáron sem kell öntözni, a nélkül is buján zölddel.

Magyarországon a szarvasmarhát ridegen tartották, és csak azok kerültek a házak melletti istállókba, amiket igázták.

Történészként ismertem fel, hogy a földesurak exportja elsősorban a nyugati városokba hajtott marha volt. Ennek érdekében volt birtokuk jelentős hányada a hegyvidéken, ahol a szénatermeléshez kedvezőbb volt az éghajlat. Ott volt jelentős a szaporulat, a növendékállatot ott gyűjtötték össze. Tavasszal, amikor még bő legelő volt, hajtották át az alföldi pusztán, felerősítették. Végül a székesfehérvári, illetve a nagyszombati vásárokon átadták a nyugati városok felvásárlóinak, aki a magyar hajcsárokkal hajtották tovább a csordákat. A szálláshelyek megszervezése már az új tulajdonosok feladata volt. Ez a piac igazán az Oszmán Hódoltság ideje alatt épült ki, az osztrák császár és a budai basa aktív közreműködésével.

A gyűjtögetés tudásigénye.

Már sokszor leírtam, hogy a gyűjtögető életmód volt, a munkamegosztásnak a nagyon alacsony mértéke mellett, a legnagyobb szükség, az egyedek ismeretinek az életben maradáshoz. Még a nemek között is nagyon alacsony szintű volt a munkamegosztás. A gyerekek táplálása, cipelése a nők feladata volt. Ettől eltekintve, a nők a gyűjtögetésben aktív résztvevők voltak. Ez megkülönböztetett terhelést jelentett az olyan társadalomban, amiben harminc év alatt volt a várható életkor, nagyon magas volt a terhes nők, a csecsemők, a még segítségre szoruló gyerekek aránya.

Tekintettel arra, hogy a gyűjtögetés esetén szinte állandóan együtt volt az egész család, a tanulási folyamat nagyon fiatal korban elkezdődött.

Saját életem tapasztalata igazolja, hogy a gomba és a vad gyümölcsök gyűjtésében 6-8 éves gyerek is versenyképes lehet a felnőttekkel. Ezért ajánlom a szülőknek, hogy gyerekeikkel már kisebb korban menjenek a természetbe, gombát, növényt, bogarat gyűjteni. Az ilyen munkában elért gyermekkori siker az egész életre elkísér.

Találkoztam olyan tíz éves kislánnyal, aki a száz birkából álló nyájnak minden egyedét ismerte, az állatokkal személyes kapcsolatot tartott.

A legkisebb fiam, 6-8 éves korban a nyarakat egy ménest tartó pusztán tölthette. Minden lovat, azok csikóját messziről megismerte. Ezt a lovakkal kötött barátságot mindhárom fiam esetében a lovak azonnal megérezték.

Minden bizonnyal, mivel életem első négy évét pusztán töltöttem, az állatokkal való kapcsolatom soha, semmi problémát nem okozott. Azt, hogy állatbarát vagyok, a vadak, sőt adott esetben a szibériai tigris is azonnal megérezte, tudomásul vette.

A vadászatban, a nőknek csak a zsákmány hazavitele után volt feladatuk. Sok évtizedes vadászati tapasztalat viszont arról győzött meg, hogy a vadászat az élelmezésben nem játszott fontos szerepet. Sokkal inkább a férfiak szenvedélye, virtusa, mint az élelmezést megoldó munkavégzés volt. A lőfegyverek előtt a ritka szerencsének, nem a tudatos munka eredményének köszönhető lett a vadak elejtése.

Ez alól egyetlen kivételt ismerek, a fókavadászatot. Ez az egyetlen olyan kiadós zsákmányt jelentő nagyvad, amit bunkóval is el lehetett ejteni. Ráadásul a bunkóval agyonvert fóka az egész évre beosztható táplálék.

A tudósok a vadászat jelentőségét a barlangrajzokból olvassák le. Ezeket a rajzokat a vadászat fontos szerepét igazolónak tartják, pedig a kulturális helyeken csak a nagyon ritka eseményeket, a csodákat ábrázolják. Meggyőződésem szerint a lőfegyverek előtt ezerszer több elpusztult, mint a vadászok által elejtett vadnak a húsát ették meg, a bérét, csontját hasznosították őseink.

A nők a vallási életben.

A gyűjtögető életmódban a nők egyenrangúságát látom abban is, hogy a vallási szertatásokban ugyanúgy részt vettek, mint a férfiak. Együtt táncoltak, énekeltek, egy asztalnál ettek.

Ezzel szemben a pásztornépek vallásaiban már nincs a nőknek szerepe. Ezt világosan láttam az ószövetségben, a zsidó vallásban is. Az ószövetség minden jelentős szereplője férfi. A nők még a templomi szertartásokon is csak elkülönítve vesznek részt. Az istennel való közvetlen kapcsolatot sokáig még minden keresztény egyház is csak a férfiak tarthatták.

Nem vagyok vallástörténész, de ismereteim szerint, csak a földműves kultúrákban vannak nő istenek. A kereszténységben Mária, az istenanya csak Szent Péterek köszönhetően kaphatott fontos túlvilági szerepet. Az istennel való kapcsolat tartói, a szentségek szolgáltatói, a reformáció előtt, csak férfiak lehettek. A római és az ortodox kereszténység azonban máig megmaradt ennél a korlátozásnál. Ma sem látom a jelét annak, hogy a római katolikus vallás a nők előtt is megnyitná a papi pályát.