Kopátsy Sándor EE 2014 12 28
Társadalomszemléletem
A keresztényég történelem mérlegén
(Kézirat)
Az Európai Unió
katolikus államai az Alapokmányban is szerepeltetni akarták Európa keresztény
karakterét, a kultúránkat alakító szerepét. Az összefüggést inkább fordítva
látom, Európa formálta a maga arcára a
kereszténységet, és nem a kereszténység Európát. A kereszténység csak
Európában lett európai, és végül annyi kereszténység lett, ahány egymástól eltérő
európai kultúra.
Krisztus élete, és tanítása lényegében a
Közel-Kelet egyetlen egy istent hívő vallását, az izraelitát akarta
modernizálni. Zsidóként keresztelkedett
meg, zsidó templomba járt, azt akarta a vagyongyűjtő kapzsiságtól
megszabadítani. Csak a zsidóknak prédikált, nem térített meg pogányt, nem térített
át zsidót. Minden tanítványa zsidó volt, zsidó szertartás szerint tartotta meg
az utolsó vacsorát.
Az ő korában a nemcsak
a Közel-Kelet, de a Római Birodalom nyugati, indoeurópai népei számára is
megértett a helyzet, a társadalmi és kulturális szint, hogy egy istent hívő
vallásra áttérésre. A vallási modernizációt nemcsak a szemita, de a görög-római
kultúra fejlettsége is indokolta. E két
kultúrának azonban nem ugyanarra a dogmarendszerű egyistenhitre volt szüksége.
Ezt az idő viszonylag gyorsan igazolta. Krisztus tanítványai szemiták, zsidók
voltak.
Szent Pálról
csak annyit tudok, hogy római polgár volt, ami azt jelentette, hogy indoeurópai,
és Krisztussal nem is találkozott. A krisztusi tanítás időszerűségét azonban
felismerte, és terjesztője lett. Ő
alkotott abból görög-római kultúrára szabott vallást.
Az újszövetséget
azonban szemita, zsidó tanítványok írták, ezért az, sokkal inkább a szemita
kultúrát tükrözi. Arra csak következtetni tudok, hogy az első századokban a Krisztus vallásának követői között még többségben
voltak a szemiták, a későbbi mohamedánok.
Két tényt szem
előtt kell tartani.
A sötét
középkorban a lakosságát elvesztő, korábbi politikai fővárosból, Rómából áttelepült
a virágzó kelet-európai óriás városba, Konstantinápolyba. Konstantinápoly
elsőbbsége már egyértelmű volt a kettős császárok idejében, amikor az erősebb
jelölt a Birodalom keleti fele feletti uralmat választotta.
A történésznek pedig
azt kell látni, hogy a Közel-Kelet
társadalmai lényegesen fejlettebbek voltak, mint a Római Birodalom európai,
mediterrán térsége. Ebben már pusztulóban volt az urbanizáció, köztük Róma
lakossága is a korábbi tört részére csökkent. Több modern városa volt a Római
Birodalomnak a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, mint Európában. Az első ezredfordulóra Európa területén
igazi világváros csak Konstantinápoly, és igazi urbanizált térség
Dél-Spanyolország, Andalúzia volt. Mindkettőt sokkal inkább szemita, mint
indoeurópai népek lakták.
Szent Pál, mint római polgár, a görög-római
kultúrának megfelelő egy istenhitű vallás dogmarendszerét alakította ki. Ez
sokkal jobban megfelelt a görög-római kultúra maradványainak, mint a továbbra
is virágzó szemita Közel-Keletének és Észak-Afrikáénak. A széteső Római Birodalom legstabilabb országa Egyiptom, és kulturális
főváros Alexandria volt. Ezt a kor legnagyobb politikai zsenije, Nagy
Sándor világosan felismerte, ő jelölte ki Alexandria helyét, és építette ki a
Földközi Tenger térségének legnagyobb kikötőjét és szellemi kincseinek
gyűjtőhelyét, a könyvtárat.
Az időszámításuk elején a Római Birodalom társadalmi, gazdasági és
vallási súlypontja nem Európában, hanem tőle dél-keletre volt.
Szent Pál tanítása azonban az akkor
eltűnőnek látszó görög-római kultúrához volt szabva. Az általa megalkotott
népes túlvilág a görög és római vallás hívőinek felt meg. Ideje volna kétezer
év után tudomásul venni, hogy a szentháromság,
az istenanya, a sokszintű túlvilági szerepek, a csodák, a kegytárgyak, a
szobrok és képek nem feleltek meg a zsidó vallás következetes egy istentanának.
Az ő tanítása
nélkül aligha lehetett volna Krisztus vallása a Római Birodalom államvallása,
majd Európa népeinek közös vallása.
A kereszténység első fél ezredében a
kereszténységnek a szemita Közel-Kelet népei ugyanúgy hívei voltak, mint az
indoeurópaiak. Mohamed fellépése idején több keresztény volt szemita, mint
indoeurópai.
Mohamed
világtörténelmi sikere aligha volt tudatos, sokkal inkább ösztönös. Megérezte,
hogy Közel-Kelet népeinek egy keményebben
egy istent hívő mohamedán vallás volt az igényük. Kiderült, hogy szemita
népek számár a kereszténység nem elég következetesen egy istenhívő. A szemita
népeknek keményebben egy istent hívő vallásra van igényük. Bebizonyosodott, hogy a vallásnak idomulnia kell a kultúrához. Ennek
okán a Közel-Kelet és Észak-Afrika szemita népei, mind a pogány pásztorok, mind
a már egy istent hívő keresztények, gyorsan áttértek a mohamedán vallásra.
Jó volna az
adatokat látni, hogy Mohamed fellépése idején a kereszténység hogyan oszlott
meg a szemiták és az indoeurópaiak között, és hogyan változott meg Nagy Károly
korára. Mohamed előtt, mind számukban, mind kultúrában óriási mohamedán fölény
lehetett.
A közel-keleti
kereszténységnek csak szigetei maradtak meg az egyenlítői Etiópiában,
Egyiptomban és a kurdok lakta térségben. Az itt megmaradt kereszténység azonban
megragadt a közel-keleti szinten. Bebizonyította, hogy Krisztus vallása csak
Európa nyugati felén vált a társadalmi fejlődés élvonalát jelentő Nyugat
vallása.
Ezt, hogy nem a
vallások alakítják a fejlődési pályát, hanem a fejlődést, mindennél
világosabban a zsidók vallása bizonyítja. Európában a vasút századában a
zsidóság példátlan eredményt ért el. Az európai zsidó etnikum lett a világ
legfejlettebb népe, a leggazdagabb, a legiskolázottabb, a tudományokban és a
művészetekben az első. Ezzel szemben a Közel-Keleten maradt zsidóság a
környezete színvonalán ragadt.
A kereszténység
az évezred első felében, amíg nem lett a halódó Római Birodalom államvallása,
nem játszott fontos kulturális, és politikai szerepet. Az öt pátriárkája közül csak a Róma püspökének voltak indoeurópai hívei.
Ha köztük az elsőt keresnénk, csak a konstantinápolyi lehetne az. Róma alig
volt városnak nevezhető. A másik három keresztény híveinek többsége mohamedán
hitre tért.
Mohamed próféta térhódítása után, a
kereszténység, mivel szemita híveinek többségét elvesztette, európaivá vált.
Ennek ellenre a sötét középkort túlzás lenne keresztény kultúrának nevezni. A kereszténység csak a korábbi tört részére
pusztult mediterrán városok lakosainak a vallása volt.
A római pápa
elsődlegességét lényegében a felemelkedett Frank Birodalomnak köszönhette. A Frank Birodalom felemelkedése pedig az
arab kultúra hatásának, és a kibontakozó agrártechnikai forradalomnak volt
köszönhető. A történészek teljesen elhallgatják, hogy az agrártechnikai forradalom előtt a vidéki lakosság inkább pogány pásztor
volt, mint keresztény földműves. A hármas vetésforgó, vagyis a búza és az
árpa télállósága, a talajforgató eke, a patkó előtt a földművest, a vidéken élő
nagy többséget, latinul paganus-nak, vagyis pogánynak hívták. A pásztor lenézte a földművest.
Ezt, nekünk
magyaroknak kellene leginkább látnunk. Azok
a népek, amelyikek a honfoglalás előtt érkeztek a Kárpát Medencébe, pásztorok
és pogányok maradtak. Ennek ellenre a magyar történészek a magyarságnak a földművelésre
és a keresztény hite térést Géza, a fejedelem, és István, a király akaratából
történtnek tanítják. Még azt is elhallgatják, hogy mire megérkeztünk az avarok többsége már fejedelem nélkül is földműves
és keresztény lett.
A hármas
vetésforgó azonban meghozta a nép számára a földművelést és a kereszténységet. A kenyér lett a mindennapi táplálék, és a
kereszténység a vidéken élő földművesek vallása.
A virágzó középkor.
A hármas
vetésforgó és az ipari forradalom közti évszázadok nemcsak a kereszténység, de
a feudális társadalmak dicső korát hozta. Ez
a középkori Európa lett a világtörténelmi siker kovácsa.
A nyugat-európai kereszténység pedig ennek
a sikerek aktív részese volt. Erre a közel ezer évre valóban elmondható,
hogy a kereszténysége a siker nélkülözhetetlen
szereplője volt.
Az
agrártechnikai forradalom mintegy kétszeresére növelte Európa nyugati felén a
lakosságeltartó képességet, és létrehozta az akkora urbanizációt, ami már képes
arra, hogy osztálytársadalmakat tartson fenn.
A kultúrák
története ugyan egyértelműen bizonyította, hogy urbanizáció nélkül nincs magas-kultúra, a történészek mégsem
hangsúlyozzák ennek az időszámításunk első ezredének végén beindult, illetve
felújította a megszűnt Római Birodalomban már játszott szerepét. Pedig a
változások megértéséhez ez ad magyarázatot.
Évtizedek óta
számos esetben leírtam, hogy minden társadalom túlnépesedő volt, és azt is,
hogy a városokban mindig negatív volt a belső népszaporulat. De addig csak most
jutottam el, hogy a vidék és a város általában ugyanannak a társadalomnak volt
a szerves része. A vidéki társadalomnak emberpusztítónak kellett lenni, de a
városoknak mindig szükségük volt a vidékről érkezők befogadására. Ez néhány
esettől eltekintve, egyáltalán nem jelentett egyensúlyt, csak azt, hogy a
városok társadalma nem volt emberpusztító, mivel a halálozás eleve túllépte a
születéseknek megfelelő egyensúlyt. Az egészségvédelem nem fejlődött, mert a
lakosság vidéken élő nagy többsége túlszaporodó volt. A népességüket vesztő
városok számára pedig bőven volt betelepedő, sőt azt szelektálni lehetett. Ez a
helyzet addig nem is okozott problémát, amíg a lakosság 80-90 százaléka a
vidéken elégítette ki a társadalom szükségleteit.
Fordulatot csak
az ipari forradalom hozott, amikor már a nemzeti jövedelem többségét a
városokban termelték. Ekkor vált indokolttá a városi lakosság egészségügyeinek
rendezése. De erről később.
Európa
történetét joggal kezdjük a görög történelemmel. Az időszámításunk előtti 8. században a görög városállamok
bizonyították, hogy a társadalmi fejlődés motorja a város. A következő ezer év Európája a görög és
római városok uralma volt. Ez az ezer év valóban az emberiség történetében is
csodát jelentett. Elsősorban kulturális csodát. A csoda azonban nem lehetett
tartós, mert a város egészen a 20. századig, nem lehet önfenntartó. A 20. századi agártechnikai forradalomig egy
városi lakos eltartásáról mintegy tíz élelmet és nyersanyagot termelő vidéki
földművesre volt szükség.
Ezért az ipari
forradalom előtt az urbanizáció nem lehetett magasabb a 10 százaléknál. A város
csak akkor működhetett sikeresen, ha a táplálását tízszer nagyobb népesség
biztosította.
A 20. század
agrártechnikai forradalma mintegy tízszeresére növelte a mezőgazdaság
viszonylagos termelékenységét. A szállítási technika fejlődése pedig
biztosította a kultúrák közti termékcserét. Az urbanizáció túllépheti az 50
százalékot is.
Szinte említés
sem történik arról, hogy száz éve az emberiség létszámnövekedése egyre inkább a
nagyvárosok lakosságában jelenik meg. Az elmúlt száz évben a városok lakossága
mintegy tízszeresére nőtt. Ennek többsége is a sokmilliós városokban él.
A múltban minden másik kultúrát az olyan
társadalomban jellemezte, amiben az állam hatalma mind a városokra, mind az
azokat eltartó földművelőkre közös hatalmat gyakorolt. Az állam akkora
adókat hajtott be az élelmet termelő néptől, ami nemcsak elég volt a tizednyi
városi lakosság eltartásához, hanem az uralkodó osztály fényűzéséhez is. Az
adók behajtását az állam csak akkor tudta behajtatni, ha a hatalma a vidékre is
kiterjedt.
A Földközi
Tenger volt az első olyan tagolt, szigetekkel teli, viszonylag ködmentes
tenger, amit a folyamokon kialakult hajózási technika már képes volt
meghódítani. A Nílus volt az egyetlen olyan folyam, aminek önözhető völgye
elegendő volt egy birodalomhoz szükséges lakosság eltartására, ugyanakkor egy
könnyen hajózható beltengerbe ömlik. A lassú folyású Níluson kialakult az olyan
hajózás, ami alkalmas lett a Földközi Tenger bejárására. Az egyiptomi volt az egyetlen folyam, amelyikre magas-kultúra épült, és
kedvezően hajózható, nagyon tagolt beltengerbe ömlött. Vagyis fajunk
történetében az egyetlen adottság, ami kitűnően megfelelt az óceánok
meghódításáig vezető hajózás kifejlesztésre.
A kis Európa, a még kisebb nyugati fele
lényegében a sötét középkor végén lépett arra az útra, hogy a magas-kultúrák
egy egészen új formáját hozza létre. Az első ezredforduló végére a négy
évszakos, fagyos telű Nyugat-Európa képessé vált arra, hogy hatékony módon
megtermelje az urbanizációt is megengedő mennyiségű lakosság számára az
élelmet. Ezt a termelési mód egyetlen volt a történelmünkben. A nyugat-európai
feudális társadalom volt ez első, és sokáig az egyetlen, amelyik a természetes
csapadékon termelt gabonával élelmezte a lakosságát. Ezt azért kellene
hangsúlyozni, mert a következő ezer évben ez a mezőgazdaság vált az iparral és
a szolgáltatással hasonló hatékonyságú élelemtermelést megoldani.
A nyugat-európai feudális termelési módnak
még kevésbé felismert érdeme a gyermekvállalás megfelezése volt. Ezt az
osztálytársadalmak történelmében forradalmi megoldást a római katolikus
kereszténység garantálta azzal, hogy a házasság feltételének szabta meg az új
család jobbágytelekhez jutását.
A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer
jelentette az alapját annak, hogy az emberiség alig huszadát jelentő
Nyugat-Európa lett a bölcsője mindannak, ami az emberiség utóbbi ezer évében
történt. Ez a társadalmi modell hódította meg a két Amerikát és
Ausztráliát, azaz területének tízszeresét. Mára a kis Nyugat-Európa ezer éve
kialakított társadalmi modelljével közel ötször akkora élettéren rendezkedett
be, mint a kínai, azaz kelet-ázsiai, illetve a dél-ázsiai, azaz az indiai,
illetve a közel-keleti, azaz az arab civilizáció. A Nyugat jövőjének az egyik garanciája, hogy több alulnépesedett
élettere van, mint a többi civilizációnak összesen.
Megszűnt a gyermekvállalás korlátozása.
Mivel a
társadalomtudományok nem vették tudomásul a kiscsaládos jobbágyrendszer
forradalmi szerepét a gyermekvállalás csökkentésében, azt is rejtve maradt,
hogy milyen hatása volt a népszaporulat felgyorsulására a jobbágyrendszer
megszűnésének és az iparosításnak.
Azt a francia
történészek már a két háború között feltárták, hogy a kiscsaládos
jobbágyrendszer a gyerekvállalást jó tíz évvel kitolta. Azt azonban ők sem
ismerték fel, hogy mi lett volna, ha ez nem működik. Az összes többi kultúrában már túl voltak a szülések felén, mire
Nyugat-Európában megszülethetett az első gyerek. De elég lett volna megérteni
a kelet-európai és a balkáni nagycsaládos társadalmak lemaradását.
Számomra a
bolsevik rendszerek összeomlásának is a fő oka volt, hogy nagycsaládos
társadalmi alapra épült. Ez az oka annak is, hogy ott a jelenlegi rendszer sem
válik be.
De térjünk vissza az európai kereszténység
kettészakadására.
Az első
ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a kiscsaládossá vált Nyugat-Európa, és
a nagycsaládos Kelet-Európának annyira más a kultúrája, hogy nem lehet közös
kereszténységük sem.
Ahogy Mohamed
térítési sikere bebizonyította, hogy az indoeurópai és a szemita népeknek más
vallásra van szükségük, úgy derült ki a 11. századra, hogy a kiscsaládos Nyugat-Európának és a nagycsaládos Kelet-Európának sem
lehet közös a kereszténysége. Ezt a Vatikán nemcsak az egyházszakadáskor,
de ma sem képes megérteni. Még ma is
jobban keresi a kötődést az ortodox kereszténységgel, mint a kulturálisan
sokkal közelebb álló protestáns egyházakkal. Ez is azt bizonyítja, hogy a Vatikán képtelen a kor társadalmi
igényéhez igazodni. A dogmáihoz ma is mereven ragaszkodik, képtelen a
megváltozott viszonyokhoz igazodni.
A reformáció.
A második
évezred közepére a germán, az angolszász és a skandináv népek nagykorúakká
emelkedtek, a puritán viselkedésük egyre nehezebben fért össze a latin népek
római katolikus keresztényégével.
Mint korábban
kifejtettem a Szent Pál által felépített dogmarendszer a görög-római kulturális
igényhez igazodott. Mivel ez nem felelt meg a szemita kultúrájú népek
keményebb, a zsidó vallásban már korábban megfogalmazott egy isten felfogásának,
a Római Birodalom kereszténységét gyorsan átcserélték az egy istenhitet
következetesebben valló mohamedán vallásra.
A reformáció lényegében ismét a római
kereszténység pogány elemekkel, sokszereplős túlvilágát tartotta
elutasítandónak. Szent Pál kereszténységét most másodszor érte súlyos
szakadás. Előbb a szemiták, a
reformációban a puritán germánok, angolszászok és skandinávok elégelték meg a
zsidó ószövetségtől való túlságos eltávolodást, kevesebb szentet, kevesebb
bálványt, pompát, anyagi gazdagságot, több ószövetségi és krisztusi
szerénységet követeltek. Nagykorúak lettek, a puritán kultúrájuknak
megfelelőbb kereszténységet akartak.
A reformációban
nem a hívek lázadtak fel a kereszténység adott formái ellen, hanem a
leghűségesebb hívei, a vallásukat nagyon komolyan vevő barátok, a római
keresztény vallás legjobb katonái lázadtak fel a Vatikán uraival szemben.
A reformáció
fergeteges sikere mégsem a protestáns egyházak zseniális alapítóinak
köszönhető, hanem annak, hogy a
földesurak és a jobbágyok is érdekelve voltak a római egyházzal történő
szakításban.
A földesurakat,
azaz az uralkodó osztályt mind a már ébredő nemzeti elkötelezettségük, mind az
anyagi érdekük a reformáció mellé, a Vatikánnal szemben állította. Talán az
anyagi érdekük volt a fontosabb. A
földesurak érdeke volt az egyházi adó elmaradása, és az pompakedvelő katolikus
klérus jövedelmének csökkenése. Sokkal könnyebb lett a tized és a
szolgáltatások behajtása, ha a korábbi egyházi adónak, a kilencednek részben a
jobbágyoknál, részben az országban maradása.
Érthetetlen, de
a református egyházak vezetése sem hangsúlyozza, hogy a reformáció nemcsak vallási forradalom, de a történelem legnagyobb
adóreformja is volt.
Elég megnézni a
Vatikánt, és a múzeumát, hogy felmérjük
milyen jövedelem áramlott az országokban beszedett adókból a Vatikánba. Mivel átéltem a második világháború után a
szovjet csapatok zabrálását, el tudom képzelni, hogy a földesurak hogyan
ítélték meg az egyházi adók mintegy harmadának a Vatikánba kerülését. A Vatikán
mégsem volt megelégedve az élvezett jövedelemmel. A klérus ezen túl is
gyűjtötte a hívek jövedelmét. A búcsúcédulák árulása nemcsak a puritán
szerzeteseket, de a híveket is felháborította.
A reformáció sikerének alapja mégis a hívek
érdekeltségén alapult. Minden dogmai reformnál fontosabb szerepe volt az
egyházi kilenced eltörlése. A létminimum
határán élő jobbágynak, ha áttért valamelyik protestáns vallásra, elengedték az
adója felét. Ez a reformációval járó anyagi előny, még a bigott hívőket is
megingatta.
A reformátorok minden reformja vonzó volt a
közvélemény számára.
-
A szertartások a nép nyelvén, nem latinul, hanem
a hívek számára érthetetlen nyelven folytak.
-
A biblia a nép nyelvén ott lehetett minden
családi házban.
-
A nép kórusa énekelte a zsoltárokat.
-
A papok levetették a reverendát, családot
alapítottak.
-
A templomok puritánok lettek. Eltűntek a szentek
szobrai, a szenteknek gyűjtő perselyek.
-
A papjukat a hívek választhatták.
-
Az egyház működését fedező adót a gyülekezet
választott vezetői állapították meg.
Ezek a reformok
között nincs olyan, ami nem jobban megfelel a krisztusi tanításnak, mint a
római katolikus egyház gyakorlata. Ennél is fontosabb, hogy a reformáció nemcsak a puritán híveknek
jobban tetsző vallás, hanem a fölényélt, a társadalom igényének jobb
megfelelését következő ötszáz év mindennél jobban bizonyította.
A
társadalomtudós számára a társadalmi teljesítmény az elsődleges. Az eltelt ötszáz év egyértelműen bizonyítja
a reformáció eredményességét.
A reformáció idején a latin országok lakossága
gazdagabb volt, mint a puritán népeké. A 16. században Franciaország, Spanyolország Itália volt a
leggazdagabb. Ma már ezek egyike sincs a tíz leggazdagabb között. Jelenleg az
öt leggazdagabb sorrendje: Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc. A
leggazdagabb katolikus ország, Ausztria, de az germán. A latin Franciaországot
megelőzi Hollandia, Németország és Nagy Britannia.
Sajnos az
európai országokról nincsenek a vallásokra bontott adatok. A római és a protestáns kereszténység közti különbség még inkább egyértelmű
az Új Világban. Ott a négy protestáns ország, az Egyesült Államok, Kanada,
Ausztrália és Új-Zéland messze megelőzi a latin-amerikai országokat.
Jelenleg a Nyugat Európa, Amerika és
Ausztrália protestáns lakossága háromszor gazdagabb, jelentősen iskolázottabb,
mint a katolikusok. Az ENSZ
társadalmi fejlettségi rangsorában a tíz első helyen csak protestáns országok vannak.
A távol-keleti országok viharos fejlődése
oda vezetett, hogy a világ húsz legfejlettebb társadalmi országa két kultúrához
tartozik, a protestáns Nyugathoz, és a konfuciánus Távol-Kelethez.
Ezeket az
adatokat elemezve állapítom meg, hogy a keresztény Európa még mindig nem engedi
meg, hogy a tengerentúli, Egyesült Államok gyakorlatát követve, a vallásoknak ne csak a teológiájával,
hanem a teljesítményével is foglalkozzunk. Legalább az ottani adatokat
publikálnánk.
Örülnék, ha nem a dogmák felett
vitatkoznánk, hanem a vallások társadalmi hatékonyságát mérnénk.
Számomra a
korunk legfontosabb vallási dogmája a gyermekvállalás feletti jog. Ebből az
írásból is kiderül, hogy a nyugati
kereszténység legnagyobb jelentőségű vívmányának tartom, a gyermekvállalást
korlátozó gyakorlatát.
Elég volna, ha a
Vatikán a szakembereket megkérdezné, a jelenlegi várható életkor és egészségi
állapotok mellett mekkora lenne az egyház európai híveinek a népszaporulata, ha
betartanák a római katolikus vallás családtervezési dogmáját, nem élnének a
fogamzásgátlás eszközeivel. Rádöbbennének, a
szexuálisan már és még potenciális híveinek 90 százaléka fogamzásgátlást
használ.
A Vatikán akkor is óriásit lépne előre, ha
ma eljutna odáig, ameddig közel ötszáz éve a protestánsok eljutottak. Az
ötszáz éves lemaradás a kor követelményei mögött is katasztrofális, ha
meggondoljuk, hogy az elmúlt száz évben nagyobbat
változott a világ, mint Krisztus születése óta. A világ néhány fontos
tekintetben szinte csak most változott meg.
Ezek a
változások közül most csak az egyházam
legégetőbb reformját a fogamzásmentes szexet idézem.
Krisztus
idejében a várható átlagos életkor alig lehetett lényegesen hosszabb, mint az ő
rövid élete. Most rohamosan közeledünk a 70 évhez, a most születettek átlaga
pedig 80 évet is megéli. Akkor a születettek fele el sem jutott addig, hogy
gyermeke legyen. Akkor a nők és
férfiak átlaga nem élt meg tíz fogamzó képes évet, most a fogamzó képes évek
száma harminc év felett van.
A böjtnek
társadalmi célja volt. Igaz, nem az, amit az egyházunk tanít. Akkor a zsidó
pásztorok gyenge táplálkozásuk ellenére sok húst, és kevés keményítőt ettek. Ezért
a szombat ünnepére azzal készültek fel, hogy végre az áhított kenyeret ehettek.
Fajunk a jelen korig folyamatos alultápláltságban élt, ez volt a legnagyobb
halálok. Jelenleg pedig a túlsúlyosság a népbetegség, és az egyik legnehezebben
leküzdhető halálok. A logikus parancs a több fizikai munka, vagy sport volna. A
kereszténység középkori jelszava: imádkozzál
és dolgozzál! A gyakorlatban a hangsúly az imádkozáson volt. A jelenkor
jelszava azonban: tanulj és dolgozz. A
katolikus népek azért maradnak le a protestánsokhoz képest, mert kevesebb
tanulással és munkával akarnak utolérni.
A reformáció
idején a papság jelentette a tehetségeket vonzó szakmát, oda mentek a nép
legtehetségesebb fiai, vidéken a pap volt az egyetlen írástudó, értelmiségi. Ma
a szakmák mindegyike nagyobb jövedelmet ígér, mint a papi pálya.
Végül
megemlítem, a reformáció idején felháborítóan gazdag volt az egyház, hatalmas
az egyházi adó, ma az egyházakat elsősorban az állam támogatja, mert az egyházi
adó jelentéktelen, és behajthatatlan.
A katolikus egyház mindezek ellenére, olyan
szabályokhoz ragaszkodik, amelyek felett már ötszáz éve is eljárt az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése