Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                EE                    2014 11 22

Társadalomszemléletem

Foglalkoztatás

(Kézirat)

Kevés jobb mutatója van a társadalom működési hatékonyságának a megállapítása, mint a munkaképes korú lakosság foglalkoztatása. Ugyan nem a foglalkoztatás az egyetlen tényező a társadalom hatékonysága szempontjából, de közel azonos kultúrákban, azonos lakosságváltozás esetén jó kifejezője a társadalom hatékonyságának. Túlnépesedett minden olyan társadalom, amelyik a munkaképes lakosságának jelentős hányadat nem képes a társadalmat gazdagító módon foglalkoztatni.

Azt már földosztó mérnökként megéltem, hogy a hárommillió koldus országa azért vagyunk, mert sokkal több lakosa van az országnak, mint amennyit az adott társadalmi viszonyok között hatékonyan foglalkoztatni képes. A magyar falvakban sokkal többen éltek, mint amennyi lakos ott a földek műveléséből optimálisan élhetett volna. Ez a felismerés magamat is megdöbbentett, hiszen annak a Nemzeti Parasztpártnak a híve voltam, aminek a vezetése és a tábora azon háborgott, hogy kevesen születnek, nem nő kellő mértékben a lakosság.

Ezzel szemben a lelkes földosztóként azt látom, hogy mindenki harmad annyi földhöz sem jut, amekkorát családjával képes megművelni. Tehát a földhöz jutottak is szegények maradnak.

A közgazdaságtan a foglalkoztatást nem helyesen méri, a fejlett államokban a valóságosnál is gyengébb foglalkoztatási eredményt mutat, mert nem tekinti foglalkoztatottnak a 15 év feletti tanulókat. Elismeri, hogy a jelenkori társadalom tudásalapú, vagyis a tudásvagyon a társadalom szűk keresztmetszete. Ennek ellenére nem méri a tudásvagyont, azt nem tekinti a nemzeti vagyon részének nemcsak a megszerzett tudást, de a legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt sem. A klasszikus közgazdaságtan nemzeti vagyonnak szinte csak a felhalmozott fizikai vagyont érti.

A kiöregedett, munkaképtelenné vált munkaerő pótlása nem amortizációjának újratermelése. A munkaerőt nem tekinti termelési tényezőnek, ami az idő során értékét veszti, a munkafolyamatokban elhasználódik, amit újra kell termelni, akárcsak a fizikai vagyont. Ráadásul, a munkaerő mennyiségében és minőségében bővített újratermelését nem tekinti vagyonfelhalmozásnak. Ezt ugyan egyetlen közgazdász nem vonja kétségbe, mégis a munkaerő felnevelését, képzését fogyasztásként veszi figyelembe.

Ez az osztálytársadalmak esetében is elméleti hiba volt, de nem okozott gyakorlati problémát, mert a munkaerő mennyisége és minősége nagyobb volt, amekkora a társadalom igénye. Minden osztálytársadalomban a munkaerő száma és minősége meghaladta a társadalom által racionális célokra hasznosíthatót.

Még egyetlen gazdaságtörténész sem mutatott rá arra, hogy az osztálytársadalmak milyen százalékban használták ki a rendelkezésére álló munkaerdő mennyiségét és minőségét. Egy ilyen felmérésből kiderült volna, hogy minden osztálytársadalom közös jellemzője volt a munkaerő számának és minőségének jelentős feleslege.

Elég arra gondolni, mennyi munkaerőt fordítottak kultikus építmények építésére, luxus tárgyak készítésére, ünnepek rendezésére. Senkinek nem tűnt fel a tény, hogy minden vallás bűnnek tekintette az ünnepnapi munkát, és egyetlen vallás nem tekintette bűnnek a munkátlanságot.

Miért volt bűn a tudásvágy?

A gyermekkoromban már abszurdumnak tekintettem, hogy a kereszténység, a zsidó ószövetség alapján, eredendő bűnnek tartja a tudásvágyat, ami alól csak isten fiának a halála mentette fel a keresztény emberiséget. De ettől az eredendő bűntől való megváltás sem jelentette, hogy a vallás dogmái feletti kételkedést az egyház továbbra is a legsúlyosabb bűnként üldözte. Azt mégis csak öreg koromban értettem meg, hogy minden osztálytársadalomra a tudásfelesleg volt jellemző. Minél fejlettebb lett a technika a munkaerő nagy többségével szemben, annál alacsonyabb volt a működtetéséhez szükséges tudásigény.

Az ószövetségben tehát indokolt voltak az Úrnak oktató szavai a tudásvágyó Ádámhoz. Nem tudásra, hanem verejtékre lesz neked és utódaidnak szüksége. A tudományos és technikai forradalomig nem gondoldást, hanem verejtékes munkát várt el a társadalom az emberektől óriási többségétől.

A 20. század során azonban fordulat történt, a társadalmi munkamegosztás egyre kevesebb verejtéket, fizikai munkát, de egyre több gondolkodást kíván. Az eredendő bűn átváltozott a társadalom legnagyobb erényévé.

A vallások klérusi azonban nemcsak a múlt dogmáinak társadalmi indokait nem értették meg, a bekövetkezett változásból sem vettek tudomást.

Azt, hogy a társadalomnak több és jobb munkaereje van, mint amennyit hasznosítani képes, a földosztáskor, amikor világossá vált előttem, hogy a magyar falvaknak a földművelésből való megélhetőségre ítélt lakossága messze meghalja azok számát, akiknek a munkaerejére szükség volna a föld megműveléséhez. A földosztás során szinte mindenkinek harmad annyi föld jutott, mint amekkorát képes lett volna megművelni. A háromszor nagyobb föld is csupán harmada annak, amekkorát egy dán parasztcsalád művel, és tizede sem, amekkora földön az amerikai farmerek dolgoznak.

Arra csak öt évvel később, a Tervhivatalban döbbentem rá, hogy a falvakban élők a földosztásnál is többet kaptak az erőltetett iparosítással. Egy generációval később már több falusi ember kapott az iparban munkát, mint ahányan a földeken dolgozók maradtak. Jellemző módon, a földreform társadalmi jelentőségét mindenki elismeri, de még nem találkoztam olyannal, akiben tudatosult volna, hogy a falusi lakosság foglalkoztatása érekében az iparosítás többet tett, mint a földreform.

A háború előtt a munkaerő 45 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, ezek közel felének nem volt földje, a mások földjén dolgozott, ha alkalmazták. 40 évvel a földreform után a munkaerőnek csak tizede dolgozott a mezőgazdaságban. Vagyis, a háború előtti négy dolgozóból három az iparban, a városokban talált munkát.

Ezt akkor, nem láttam ilyen tisztán, sőt túlzottnak tartottam az iparosítást. Most látom, hogy a munkátlanságnál jobb megoldás a veszteséges vállalatban vállalt munka is. Megtanultam, hogy nincs akkora vállalti veszteség, aminél nem rosszabb a képzetlen munkások tartós munkátlansága. Ezt azonban ma is nagyon kevesen értik meg, a szocialista időkből csak a politikai szabadság hiányát látják. Nem veszik tudomásul, hogy a tartós munkanélküliségnél nincs rosszabb foglalkoztatás.

A bolsevik rendszer ugyan megteremtette a teljes foglalkoztatást, de egyértelmű volt, hogy a lakosság számára a munkaviszonyban nem nagy munkaintenzitással szerzett jövedelem kevés volt a lakosság igényéhez képest. A dolgozók nemcsak hajlandók voltak, de örültek a munkaidő után is a jövedelmüket gyarapító munkának. Ezt találták meg a háztájiban, a saját rezsis, kalákás házépítkezésben. Meggyőződésem szerint, ezekben az években kevés társadalom hasznosította úgy a szabadidőt, mint a magyar. A jövedelme negyedét, a vagyongyarapításának pedig a kétharmadát a lakosság szabadidejében termelte meg. A 70-es években, a falvakban hússzor annyi lakás épült, mint jelenleg. A városi lakók közül félmilliónak hobby kertje volt, aminek mára tizede sem maradt meg.

Csak az a társadalom működhet jól, amelyik a munkaerejét hatékonyan hasznosítja.

A rendszerváltás ugyan jobban hasznosítja a munkavállalók munkaidejét, de botrányosan csökkentette, mind a foglalkoztattak számát, mind a szabadidőben termelhető jövedelmet. Másfélmillióval kevesebb embert foglalkoztat hatékonyabban, de nagyon széles réteget, a munkaerő negyedét tartós munkanélküliségre kárhoztatta.

A kormány, a szakszervezetekkel egyeztetve, olyan magasra emelte a foglalkoztatás minimális árát, hogy ezzel másfélmillió, kevéssé képzett munkaképes embert kizárt a foglalkoztatásból. Ezek foglalkoztatása olyan drága, amit a munkaadók nem fizetnek meg. Elemi közgazdasági ismeret is elég annak megértéséhez, amit nem lehet a hatósági árán eladni a munkaerőpiacon, annak az ára magas. Ezt minden kofa tudja, mégis világjelenség, hogy a munkaerő alsó minőségű tizede nem, vagy csak kis hányadban foglalkoztatható. Vagyis, a gyenge minőségű munkaerőnek, a képzetleneknek és a pályakezdőknek az alaklazásával járó eredménynél magasabb a hatósági ára.

Még a liberális közgazdászok is elfogadják azt az általános gyakorlatot, hogy a munkaerő árát ne a piac, hanem a kormány és a szakszervezetek közti alku határozza meg. Vagyis a társadalom legfontosabb árujának, a munkaerőnek hatósági, a piai keresletének és kínálatának az arányától független az ára van. Akire a hatósági áron nincs vevő, azt eltartja az állam. A képzelten munkaerő tartós munkanélkülisége nemcsak drága, de súlyos társadalmi károkozó.

Ennek ellenére a politika hisztérikusan tiltja a cigánykérdés bármiféle felvetését, ugyanakkor olyan magasan tarja a munkaerő árát, ami mellett a cigányság nagy többsége nem találhat munkát.

Mivel a szakszervezetek nem léptek ki a tőkés osztálytársadalomban játszott szerepükből, nem a munkaerő minél nagyobb keresletéért, hanem a már foglalkoztatottak minél több jogáért, kevesebb munkaidejéért és nagyobb béréért harcolnak. Még a liberális közgazdászok is elfogadják, hogy a munkaerő árát ne a piac, hanem a kormány és a szakszervezetek közti alku határozza meg. Ennek a hibának lett a következménye, hogy a Nyugat társadalmait a munkaerő alsó tizedének és a pályakezdőknek jelentős hányadának tartós a munkanélkülisége. A nyilvánvaló ok azonban fel sem merül: gyenge minőségű munkaerőnek a hatóságilag megállapított ára olyan magas, hogy nincs irányukban elegendő kereslet.

Az gyenge minőségű és a pályakezdő munkaerő megkülönböztetetten alacsony foglalkoztatása, ha nem is a magyarországi mértékben, de Európa egészére a jellemző. Lényegesen kevesebb az évente ledolgozott órák száma is. Ez az elsődleges oka Európa lemaradásának a Távol-Kelet mögött, kevesen, keveset dolgoznak. Európában az egy dolgozóra jutó ledolgozott óraszám, még a négy tengerentúli puritán országhoz, de különösen a távol-keleti konfuciánusokhoz képest nagyon alacsony. A távol-keleti konfuciánus, és a tengerentúli angolszász országokkal Európa nyugati fele úgy akar versenyben győzni, hogy továbbra is kevesebben és kevesebbet dolgoznak. Az EU brüsszeli vezetése arra büszke, hogy a tagállamok kényelmesebb munkafeltételeket biztosítanak a viszonylag magas bérek ellenére.

Európának ideje volna megtanulni, hogy a munkaerőnek nem erős szakszervezetekre, hanem a munkaerő nagyobb keresletére van szükségük. Ha valamit, ezt megtanulhattuk volna a bolsevik évtizedek alatt. Abban a dolgozók jogi tekintetben ugyan ki voltak szolgáltatva, de a túlzott keresletük miatt erőfölényben voltak.

A teljes foglalkoztatás dogmája a munkaerő olyan keresletét teremtette meg, a miben a munkaadók egymásra licitáltak a munkaerő megszerzése érdekében. Ezért állandósult a vállalatok béremelő igyekezete. Ennek megállítása érdekében be kellett vezetni a bérek hatósági ellenőrzését, az átlagbérek rögzítését. Ez aztán az olcsó munkaerővel szemben mesterséges keresletet keltett. Egy jó munkaerő megszerezhetőségének előfeltétele lett két olcsó munkaerő alkalmazása. Arról pedig, hogy a gyenge minőségű munkaerő is munkát vállaljon, gondoskodott a folyamatos hatósági zaklatás. A munkanélkülieket közveszélyes munkakerülőknek minősítették. Ezzel megvalósították a magyar történelemben a békeidőbeli első foglalkoztatást. Annyit illene megtanulni, a ma átkosnak tartott jobb- és baloldali diktatúráktól, hogy a jelentős munkanélküliséggel működő demokráciáknál népszerűbbek a politikai zsarnokságok is, ha biztosítják a foglalkoztatást.

Másként fogalmazva: Az alacsony foglalkoztatás mellett a legbuzgóbban demokrata társadalom is elveszíti a választók támogatottságát.

Ennek talán a legkarakteresebb bizonyítása a rendszerváltás utáni Magyarország volt. Ebben az első választáson a liberálisok példanélküli támogatást kaptak. Nem ismerek olyan demokráciát, amiben a liberális párt a második, és még az akkor kis pátnak számító Fidesz is liberális volt. Ennél is nagyobb liberális erőt jelentet a baloldali MSZP liberális szárnya. Ezek a második választáson kétharmados többséget szerezek annak köszönhetően, hogy a körzetek öthatodát megszerezték. Mindezt abban a magyar társadalomban, amiben mindig nagyon gyönge volt a liberalizmus.

A liberális erők húsz év után már a parlamenti küszöböt sem érték el. Ugyanakkor 2010-ben a kis liberális párt, a Fidesz, átváltva a közép-jobb oldalra, megszerezte a körzetek 99 százalékát. Európa legerősebb liberális parlamentjével induló parlament példátlan többséggel közép-jobb lett. Ehhez azonban a körzetek példátlan többségének, 99 százalékának a megnyerésére volt szükség. Ezt a torzítást a listás szavazatok nagy aránya okozta. Ezt a Fidesz némileg csökkentette, aminek köszönhetően 2014-ben már a körzetek 90 százalékának megnyerése is elég volt a kétharmados parlamenti többséghez. Ezt a nem hibátlanul politizáló Fidesz képes volt megismételni.