MIT KELL ELVÁRNI A JEGYBANK ELNÖKÉTŐL

Kopátsy Sándor                 PG                  2013-01-04

MIT KELL ELVÁRNI A JEGYBANK ELNÖKÉTŐL

Az egyik slágertéma: Ki lesz a Nemzeti Bank elnöke?

Véleményem szerint nem a személye, hanem a politikai hovatartozása a fontos. Kevés nagyobb népbutító ostobaságot ismerek, mint a jegybankok kormánytól való függetlensége. Ez a dogma és gyakorlat súlyosan felelős mindazért, ahova a demokráciák világgazdasága jelenleg jutott.

A liberálisok kezébe került pénzvilágnak, élükön az IMF-el, hogy a pénzügyek alakítása a Jegybankok felügyelte alá került. Ez azt jelentette, hogy a minden demokratikus államra azonos pénzügypolitikát sikerült rákényszeríteni. Közel azonos legyen az inflációjuk, a költségvetési hiányuk, függetlenül attól, milyen a kultúrájuk, és a viszonylagos fejlettségük. Ennek a célnak a szolgálata a kormányzattól független jegybankoknak feladata lett.

A demokratikusan megválasztott kormánytól megvonták azt a jogot, hogyan teremtsen pénzt.

Azt már korábban elérte a nemzetközi liberalizmus, hogy minden kormánnyal szemben elvárás legyen a több pártrendszer, a választáson dőljön el, milyen kormány alakulhat, és annak is figyelembe kell venni az ellenzék véleményét még akkor is, ha egy párt kétharmados többséget élvez. Ennek érdekében vált általános elvárássá a bírósságoknak a törvényhozástól való függetlensége, a sajtószabadság. Vagyis nem az ebben az irányban történő haladás vált az általános politikai elvárássá, hanem a politikai rendszer a kultúrától, viszonylagos fejlettségtől független kötelező norma lett.

Ez is kártékony ostobaság, mert a politikai struktúrát a kultúrától és a viszonylagos fejlettségtől független követelménynek tekinti. Minden történelmi tapasztalat ennek az ellenkezőjét mutatja. A társadalmak a múltban is nagyon eltérők voltak annak ellenére, hogy a fejlettségi szintjükben, egészen az ipari forradalomig alig volt különbség. Az utóbbi háromszáz évben a Nyugat a többi kultúra fölé nőtt. Az utóbbi száz évben pedig nagyon megnőtt a kultúrák fejlettsége között a különbség. Most a nagyon eltérő kultúrájú, és a még jobban eltérő gazdasági fejlettségű társadalmaktól elvárni az azonos társadalmi felépítményt, logikai ostobaság. Nagyon fokozza a legerősebbek fölényét, ha a gyengébbekre is ugyanazt a felépítményt rá tudják kényszeríteni.

A hidegháború alatt legalább még megvolt a lehetőség arra, hogy a két kényszer között választhassanak az államok. Most megszűnt a ránk erőltetett rendszerek közti választás lehetősége is.

Az egységes elvárás kikényszerítése a leginkább a pénzügyi szektorban sikerült. Ez érthető, hiszen a pénzpiacokon olyan összegek mozdulhatnak meg akár perecek alatt is, mivel szemben még a legnagyobb, legerősebb államoknak sincs ereje védekezni. Ehhez elegendő technikai feltételt jelentett, ha a jegybankokat kivonják az államok törvényhozásának felügyelete alól. A bankároknak eleve érdekük a hazai liberális politika, és ha nem állnak az állam kemény felügyelte alatt, igazodnak a fejlett világra szabott szabályrendszerhez.

Az államoknak, minél fejlettebbek, és minél puritánabb a lakosságuk, annál kisebb inflációra van szükségük. Még markánsabban igaz az, hogy minél távolabb van egy ország az élvonaltól, és minél kevésbé puritán a lakossága, annál nagyobb az érdekének megfelelő infláció.

Ezt az állítást nehezen lehet elméletileg igazolni, de elég megnézni hogy az elmúlt ötven ében hol volt kisebb, illetve nagyobb az infláció. Európában a fejlett és puritán, azaz a germán, angolszász és skandináv népek országaiban az elmúlt ötven ében alig harmad akkora volt az infláció, mint a kevésbé fejlett és nem puritán mediterrán és a pravoszláv népek országaiban. Erre ugyan azt mondhatják a liberális közgazdászok, hogy az összefüggés fordított, azok az országok maradtak le, ahol megengedték a nagyobb inflációt. Ezeknek akkor volna igazuk, ha akadt volna egy olyan nem puritán, illetve nem konfuciánus lakosságú ország, amelyik azért zárkózott fel, mert alacsony volt az inflációja.

Állításom legjobb bizonyítéka az euró övezet jelenlegi vállsága. Azonos valutát vezettek be a puritán és a mediterrán országokba. Az eredmény: A mediterránok egyre jobban lemaradnak, évtizedekre eladósodtak. Egyelőre senki sem meri kimondani, hogy mi lesz ennek a szükségszerű következménye. Még tíz v múlva is folytatódik a lemaradásuk fokozódása. Soha nem fogják kifizetni az adósságukat, és a fejlett puritánokhoz képest többször tíz százalékokkal lesz nagyobb a lemaradásuk, mint az euró övezetbe lépésük idején volt. Ez a lemaradásuk annál nagyobb lesz, minél később jönnek rá Brüsszelben, hogy nem illeszthetők az euró övezetbe, és a jelenlegi abszurd állapotot minél később számolják fel, annál nagyobb lesz az okozott kár.

A Nyugat gazdag országai bölcsen felismerték, hogy a kevésbé fejlett országokban sokkal inkább számíthatnak a bankárokra, és újságírókra, mint a nép által választott törvényhozókra, és azokat képviselő kormányokra. Ezért aztán megelégedtek azzal, hogy legyen a választott törvényhozástól független a sajtó és a jegybank.

Az sem zavarja a liberálisokat, hogy a demokrácia alapelve a többség akaratának érvényesítése. Ebből az következne, hogy a jegybank és a sajtó is olyan legyen, mint amilyent a választók akarnak. Ezzel szemben a liberálisok olyan demokráciát akarnak, amiben a pénz és a sajtó irányítója ne a népakarat, hanem a liberálisok szentnek tartott, dogmái legyenek érvényesek. Elég okosak ahhoz, hogy ha a pénz és a sajtó felett ők uralkodnak, a népakaratot is manipulálhatják.

A jegybank függetlensége azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikában meg van kötve a kormány keze, abban Washingtonban és Brüsszelben van az irányítás.

Azok közé a kevesek közé tartozom, hogy a kormány csak akkor lehet úr a gazdaságpolitikában, ha a gazdasági és a pénzügyi tárca egy kézben van, és teljes az összhang a gazdasági csúcsminiszter és a jegybank elnök között.

Ami pedig a Magyar Nemzeti Bank munkáját illeti.

Óriási felelősség terheli elsősorban két kérdésben.

1. A forint árfolyama.

A magyar kormány ugyan megúszta a közös valutát, de a jegybankunk gondoskodott arról, hogy a forint váráslóereje az euróéhoz igazodjon. A 240 forintos euró mellett a magyar valuta keményvalutának számított, a vásárló ereje megfelelt a hazainak. A magyar turisták jól érezhették magukat külföldön, nem jártak rosszul a beváltáskor.

A MNB elnökének nem volt annyi pénzügyi tapasztalta, hogy mi olyan közösségnek vagyunk a tagjai, amelyikben a mi egy főre jutó nemzeti jövedelmünk harmada a fejlettekének, vagyis a fő exportpiacunkat jelentőknek. Márpedig ez esetben csak akkor lehet külkereskedelemi aktívumunk, ha a valutánk a hazai vásárlóerejéhez viszonyítva, legalább 30-40 százalékkal le van értékelve. Ezzel szemben mi paritáson tartottuk. Nem merte senki kimondani, hogy számunkra eladósodást jelent a 300 forintnál olcsóbb euró.

A hazai liberális közgazdászok a bérjárulékkal emelt béreket tartották magasnak. Azt elhallgatták, hogy a 300 forintos euró mellett a magyar bérszínvonal negyedével alacsonyabb lenne.

Elég lett volna, ha megnézik a sikeresen külkereskedő Dél-Korea és Kína devizájának leértékeltségét. A fejlett nyugati országok minden politikusa és közgazdásza tudja, hogy azért olyan nagy e két ország külkereskedelmi bevétele, mert leértékelt a valutájuk.

Korábban a 300 forintos eurót javasoltam, ma már inkább a 320-at mondanák, mert a nagy adósság terhe és törlesztése ennyit indokolna.

2. A devizában való eladósodás.

Az állam kifelé történő adósodása az előző pontban kifejtettből fakadt. Ebben a fejezetben a lakosság, a közigazgatások és a vállalkozók svájci frankban történő eladósításával foglalkozom.

Ebben elsősorban a pénzügyminiszterek és a jegybankelnök szerepét tartom büntetendőnek. A lakosság és a bankok is felelősek, de azok megkapják a maguk büntetését.

Mind a kormány, mind a jegybank azzal, hogy kemény forintér adhassa el az államkölcsönöket, kénytelen volt magas befödi kamatszintet tartani. A jegybanki alapkamat többszöröse volt nemcsak a svájci frankénak, hanem a nyugati fejlett országok államkölcsöneinek is. Ebből fakadóan, hogy a hazai forinthitelek a deviza hitelekhez képest elviselhetetlenül drágák, szinte megfizethetetlenek voltak.

Az erején felül költekező állam és a jegybank ráállt a devizahitelek ömlesztésére. Ehhez a bankok olcsó devizához, mindenek előtt svájci frankhoz jutottak.

A számviteli szabálykért felelős pénzügyminiszterek bűnvádi felelősek azért, hogy látva a bankok ügybuzgalmát, nem írt elő azonnal kockázati tartalékképzési kötelezettséget a devizahitelek után. Elég lett volna 30 százalékos tartalékképzést előírni, és fel sem merül a devizában történő eladósodás veszélye. De nem tették, mert többségüknek nem volt kellő szakértelme, mindnyájuknak bátorsága hozzá.

Az MNB vezetői pedig csak azt látták, hogy ezzel a kalandor eladósodással megnyugszanak a hiteligénylők is, meg a bankok is, mert úgy érzik olcsó hitelhez jutottak. Azt is tudták, hogy csak így tudják eladni külföld felé az államhiteleket.

A jegybanki döntéshozók többsége esetében nem is annyira a szaktudáshiánya, sokkal inkább a korány levárásainak teljesítése volt a döntő.

A kormányzati felelősség elsősorban abban volt, hogy olyan elnököt ültettek a jegybank élére, akinek nemcsak a nemzetközi pénzügyekben nem voltak tapasztalatai, és tekintélye, de belpolitikai súlya sem. Ő a szakmában oda fog süllyedni, ahol patrónusa, Gyurcsány Ferenc került a politikában.

Ha csak szakmai elvárások volnának a jegybank elnökkel szemben, akkor egyetlen személyt, Surányit tartanám jónak. Ő nemcsak a nemzetközi bankvilágnak, hanem a hazai közgazdászok többségének is tetszene. A jelenlegi és a várható belpolitikai helyzetben, amikor az EU gyengébb országai pénzügyi vállságban vannak, és itthon is példátlanul feszült a belpolitikai harc, azonban elsődleges szempontnak azt tartom, hogy olyan elnöke legyen a jegybankunknak, aki a Fidesz bizalmát élvezi, gazdaságpolitikájával egyetért.

Bárki legyen, nem lesz irigyelendő a feladata.