Értsük meg Trianont

Kopátsy Sándor                EH                  2013-01-16

Értsük meg Trianont

Elmúltam 90 éves, és még mindig várnom kell arra, hogy középiskolás vágyam megfogalmazhassam Trianonról a véleményem. Most mégis megírom azzal, hogy legalább a halálom után publikálják.

75 éve tudom, hogy hazámnak addig nincs reménye a sikerre, amíg nem azzal törődik, amit reálisan megtehetne, hanem siratja azt, amin nem változtathat.

Máig szinte látom a történelmi atlaszt, ami ötödik gimnazistaként előírt segédlet volt. Abban még minden térkép a Trianon előtti országot tekintette Magyarországnak. Volt benne egy etnikai térkép, amiben piros volt a többségben a magyar etnikum által lakott terület. Rá voltak rajzolva a trianoni határvonalak. Egy pillanat elég volt látom, hogy az etnikai határvonalaknál ugyan kisebb lett az ország, tehát kárunkra sértették meg a hangoztatott etnikai elvet. De ennél sokkal világosabb volt, hogy az etnikai elvet, vagyis a többség hovatartozási jogát sokkal jobban sértette az elsőző állapot. Nagyságrenddel tarthatatlanabb volt a Kárpát Medence politikai megosztottsága Trianon előtt, mint utána.

Ezért aztán, minden olyan revizionizmust erkölcstelennek, igaztalannak tartottam, ami a határokkal érintkező, többségében magyarok által lakott területnél többet akart. A teljes revíziót nemcsak irreálisnak, hanem erkölcstelennek is tartottam. Kétségbeesetten láttam, hogy megértőt nem találtam.

Ehhez járult a fasizmus végső bukásában való hitem, és a felismerés, hogy esetleges győzelme az ország teljes elvesztését jelentené. A zsidó osztálytársaim is, akik számára halált jelentett volna a náci győzelem, a Hitler kegyeiből visszaszerzett területeknek mégis örültek.

Nem találtam egyetlen olyan embert, aki legalább a kétoldalú megoldást elfogadhatónak tartotta volna. Máig a történészek is lapítanak arról, hogy az eredeti bécsi döntés az érintett felek megegyezését írta elő. Még azt is elhallgatják, hogy a tényleges politikai erőviszonyokat felmérő szomszédjaink, jelentős engedményekre készek voltak. Ennek az elhallatása azért bűn, mert utólag sem ismerjük el, hogy a tengelyhatalmak döntése alapján visszakapott terület jelentős hányada, talán megtartható lehetett volna, ha a két fél közös döntése alapján történik. De nemcsak a magyar kormány, de a magyar közvélemény 99 százalékának szinte mindent, nem csak a reálisan indokolhatót akarta, de a fegyverrel kikényszerítve is támogatta.

Nem akadt egyetlen magyar diplomata, tudós, miniszter, aki megértette volna a különbséget, hogy a két fél által aláírt szerződés, vagy a másik fél által el nem fogadott náci döntés alapján módosulnak a határok. Nemcsak az illetések akartak mindent, és bármi áron, hanem a magyar közvélemény 99 százaléka is.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy esetleg a kétoldalú határmódosítást sem veszik tudomásul a háborúvesztés után, de azon nem, hogy a határrevízió erkölcsi alapja egészen más, lett volna.

Már a háború előtt felismertem, hogy az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának megtörése nélkül nincs menekvés az irreális revizionizmustól. A magyar társadalomban nem volt olyan erő, ami e két osztály hatalmát megtörhette volna. Azzal is tisztában voltam, hogy a demokrata Nyugatnak nem érdeke, hogy a háború elvesztését követő megszállása esetén kikényszerítse a demokratikus átalakulást, a két feudális osztálytól való megszabadulást. Ezért aztán csak a bolsevik megszállásban volt reményem. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva tisztában voltam, hogy a bolsevik rendszer Kelet-Európában lényegében az ortodox marxizmusnak a vallása, amiben a klérus hatalma tartja fenn a rendet.

A még a két első demokratikus választások eredménye is azt igazolta, hogy a magyar társadalomban többsége mindig az arisztokrácia, a katolikus egyház és az úri középosztály befolyása mögött áll. Az ország többsége, még a Horthy rendszernél is konzervatívabb főpapra, Mindszenti hercegprímásra hallgatott.

Az 1956-os forradalomban is elég volt egy hét arra, hogy a forradalmat előkészítő kommunisták ellen forduljon a közvélemény 90 százaléka, és hogy olyan gyökeres társadalmi változást követeljen, amit az adott nemzetközi helyzetben irreálissá volt. A történészek máig nem foglalkoznak azzal, hogy milyen társadalmi helyzet lett volna a várható, ha a szovjet csapatok nem szállják meg az országot. Lehet, hogy ez csak az én félelmem, de az első szabad választáson a jobboldali konzervatív erők négyötödös győzelmét vártam.

Tudom, hogy nem veszélytelen történészi feladat a meg nem történtek feltételezése, de ennél is nagyobb hiba az események tényleges folyása felett ítéletet mondani a nélkül, hogy nem térünk ki arra, mi volt várható, ha másként történnek az események. Az 56-os forradalom őszinte szándékában nem kételkedem, de a várható kimenetelről egészen más a véleményem.

Az 1990-es választás is igazolt abban, hogy a politikai restaurációtól félni kellett 1956-ban. Az első demokratikusan megválasztott magyar kormányt, sok tekintetben társadalmi visszarendeződésnek tartom Viszont megnyugtatott az 1994-es választás, amiben a konzervatív erők katasztrofális vereséget szenvedtek. A közben felnőtt generációk ugyan elutasították a bolsevik rendszer bármiféle folytatását, de amikor kiderült, hogy az úri középosztály uralma restaurálódik, az utódpárt a választók többségének támogatását kapta. Ahogyan az Antall József által deformált MDF egy kormányzati ciklus után megbukott, először nyugodtam meg. Pedig Horn Gyulának az SZDSZ-el való koalícióját visszakanyarodásnak, túlságosan szoclib irányzatnak tartottam. De nemcsak én, a választók is, akik a közép-jobb párttá átalakult Fideszre szavaztak a harmadik választáson.

Egy ciklus után a Fidesz is megbukott, mert nem volt elég erős a káderállománya, és a parasztromantikával szövetkezett. Kiderült, hogy nemcsak a klerikális erők, de a parasztromantika is kihalt ahhoz, hogy kormányzati erők legyenek.

Újra a szoclib erők kerültek két ciklusban a hatalomra. Ezek azonban túlságosan liberálisok voltak ahhoz, hogy 2010-ben a közép-jobb Fidesz ne nyerje meg a kétharmadot, sőt a szélsőjobb Jobbik is jelentős parlamenti párttá váljon. A baloldali és a liberális erők pedig a törvényhozás negyedére zsugorodtak. Tehát nem csak a Fidesz kétharmados, hanem a politikai erők négyötöde, ilyen vagy olyan mértékben, de jobboldali. Aki ezt a tényt nem veszi számításba, az nem számíthat kormányzati szerepre. Sajnos, ezt a szoclib erők utólag sem veszik tudomásul. Ezért aztán a 2014-es választáson irreális a Fidesz leváltása.

Ahogyan a háborút követő 45 évben nem számíthatott politikai szerepre az, aki a Szovjetunióval nem egyeztetett, a rendszerváltás óta nem győzhet az, aki nem veszi tudomásul, hogy a magyar társadalom kétharmada közép-jobb.

A középé-jobb ellenfeleként nem lehet nyerni, még akkor sem, ha kormányzásukkal a választók nincsenek megelégedve. A közép-jobb Fideszt csak azzal lehet gyengíteni, ha nem ellenségnek, hanem kevesebb hibára kényszerítőnek ígérkeznek.

A rendszerváltást követő 24 év arra volt csupán elég, hogy a magyar társadalom többsége az úri középosztály hatalmára nem vágyik, a liberálisok szerepvállalását pedig elutasítja. A magyar választók többsége olyan kormányt támogat, amelyik számára elég romantikus nacionalista, nem vallásellenes, és ellenáll a liberális nyomásnak. Aki ezt nem veszi tudomásul, politikai bukásra van ítélve.

Elismerem, hogy a Fidesz kormány az én hitemnél nacionalistább, konzervatívabb, klerikálisabb, és liberális ellenesebb, de ilyen, és mögötte áll a többség. Aki jó irányban akarja érvényesíteni a befolyását, olyan mértékben mérsékelne a Fidesz nacionalistát, konzervativizmusát, és klerikalizmusát, ugyanakkor a liberalizmus felé ösztönözön, amit még ez a többség elfogad. Aki ennél többet erőltet, a várható választási eredményt jobbra tolja el. Márpedig most éppen az folyik az ellenzék részéről.

Visszatérve Trianonra.

Lassan száz éve lesz annak, amikor a háborúvesztés után, Szegeden összegyűlt a magyar arisztokrácia és az úri középosztály. Felismerték, hogy nem lehet olyan irreális a revízió, amivel nem lehet megnyerni az ország közvéleményét. Nem tudom, hogy valaki azt racionálisan látta, vagy csupán az érdekük alapján döntöttek. Az ő osztályérdeküknek csodálatosan megfelelt a közvélemény etetése a háború előtti állapotok visszaállításával.

Mára azonban kihalt a magyar arisztokrácia, és az úri középosztály is erejének töredékére zsugorodott. A revízió szellem azonban még mindig él. Ezt nemcsak a választók hatodára számítható Jobbik ereje, de még a Fidesz támogatottsága is bizonyítja. A revízióval való hitegetés még ma is jelentős tábort vonz.

A revízió társadalmi támogatottságának zsugorodása számomra elfogadhatatlanul lassú, a kihalását, bármilyen sokáig élek, nem várhatom. Történészként mégis meg kellene elégednem, ahogyan csökken.

Ezt illusztrálom azzal, hogy apám még vőlegényként ment úgy a háborúba, hogy menyasszony anyán virágcsokorral búcsúztatta az állomáson. Az én kortársaim között egyedül voltam katonaszökevény, aki ebben nem ismertem egyetlen társat. Nem örültek a kalandor háborúnak, de hazafias kötelességnek érezték, hogy menjenek. A fiaim már nyűgnek vették a katonai szolgálatot. Az unokáim nemzedéke pedig már hallani sem akar a háborúzásról. Egy életben megélni, bármilyen hosszú, ekkora változást gyors. Főleg megnyugtat az, hogy a fejlett világban hetven éve nincs háború, mert nincs háborús ok. Nincs a fejlett világban olyan nemzetek közti ellentét, aminek megoldása megérne egy háborút.

Ki járt rosszul Trianonban?

Azt már tizenéves korban felismertem, hogy az ország jelenlegi lakossága rosszabbul élne, ha fennmaradtak volna a történelmi határok. Aztán egyre több ismeretet szereztem arra, hogy a jelenlegi ország területe a mintegy 15 millió magyar számára elegendő ideális, a jelenlegi határon túlinál lényegesen jobb életteret jelente nemcsak most, de a várható jövőben még sokkal inkább.

A politikusaink és tudósaink hibája, hogy fel sem vetik, hogy hol várna jobb élettér a határon túli magyaroknak, ahol most élnek, vagy az országunk jelen területén. Nem magyarázzák meg, hogy az életszínvonal szempontjából hol a jobb. Ezt elhallgatják, nehogy otthagyják a határon túli lakhelyüket, mert akkor elveszne a jogunk, hogy egyszer majd a beláthatatlan távoli jövőben, visszakövetelhessük. Ez is a teljes revízió egyik folytonosságát szolgáló bűnünk.

Politikai úttévesztésünk egyik oka, hogy az ország nagyobb területét előnyösnek tekintjük.

Az ország számára a nagyobb terület nem mindig előny, sokkal gyakrabban hátrány. A reneszánsz óta, mindig a városállamok voltak a gazdagabbak, szabadabbak. Jelenleg is a törpe államok emelkednek ki, ezért aztán azokat, tapintatból, nem is rangsorolják. A nagyobbak országok közt is a kisebbek vannak fölényben. Európa hat legfejlettebb államában a lakosság létszáma nem éri el a 15 milliót. A Nyugat legfejlettebb kilenc állama is ebbe a kategóriába tartozik.

A magyar történészek is felelősek abban, hogy nem hangsúlyozzák, hogy az állam nagysága csak a politikai, katonai erő szempontjából előny, de a területszerző erőfeszítések többször vezetett tragédiákhoz, mint a kisebb államok szükségszerű szerénysége.

Még nem merte senki leírni, hogy a Trianon utáni Magyarországban ma az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon nagyobb, mint akkor volna, ha az egész Kárpát Medence egyetlen Magyarország volna. Ez ugyan vitathatatlan, de nem mondjuk ki, nem tanítjuk, mert ezzel a holdkóros revizionizmusunk alapja dőlne romba.

Az is vitathatatlan, hogy a burgenlandi magyar lakosság háromszor lett gazdagabb annak köszönhetően, hogy Ausztriához csatolták. Sopron lakossága viszont harmad olyan életszínvonalon él, annak következtében, hogy Magyarország része maradt.

Az is tény, hogy a Csehszlovákiához került magyarok, a két háború között, lényegesen szabadabban, és jobban éltek, mint a Duna magyar oldalán maradtak.

Viszont, súlyosan vesztettek a Romániához és Jugoszláviához került magyarok.

Az is megéltem, hogy a Bécsi Döntés alapján visszakerült magyarság ott is lelkesen fogadta a visszatérést, ahol ezzel nem járt jobban. A Romániától visszakerültek boldogsága érthető volt, és marad mára is. Ez következett abból, hogy Románia nálunk is elmaradottabb ország. Trianon előtt Erdélyben a magyarság úrnak érezhette magát, utána pedig egy nálunk is szegényebb országban még egyenrangúnak sem. Ez igaz a Jugoszláviához kerültek esetében is.

Nagy hiba, ha csak a magyar etnikum szempontjából nézzük a változást.

Még nem olvastam annak beismerését, hogy az elcsatolt terülten a magyarság aránya alig haladta meg a nyolcad részt. Az utódállamok etnikumai pedig mindenütt felül voltak a kétharmadon.

A zsidóság volt a magyarsággal együtt érző egyetlen jelentős etnikum. Ők, mint okosak, tudták, hogy számukra gazdasági paradicsom volt a Trianon előtti Magyarország. A zsidóüldözést előre nem láthatták, de likvidálásuk ott még a magyarországinál is kegyetlenebb, következetesebb lett.

A germán etnikumokból a svábok viszonylag közömbösek voltak. Ők nem érezték meg azt, amit a zsidóság. Azt, hogy a szászok és svábok a magyarok alatt sem voltak egyenrangúak, megmutatta, hogy többségük Hitler uralma alatt nem magyarnak, hanem németnek érezte magát. A románokkal, illetve a szerbekkel összevetve a magyarországi soruk volt a kisebbik rossz. A szászok azonban mind Erdélyben, mind a Felvidéken sértettnek érezhették magukat, mert a szabadságharc során elvesztették történelmi jogaikat. A második világháborút követő kitelepítésük a leszakított területeken még a magyarországinál is következetesebb volt.

Azt is le kellene írni, hogy a Trianon előtti Magyarországon csak a szidó és a germán etnikum járt mind a polgárosodásban, mind az iskolázottságban, mind a jövedelemben a politikai hatalom monopóliumát évező magyarság előtt. Ezek azonban a zsidóüldözés és a kitelepítések során szinte eltűntek. Az elszakított térségekben még következetesebben, mint Magyarországon.

E két etnikum felszámolásának minden politikai vereségnél, a szovjet megszállásnál is nagyobb, főleg tartósabb hatásáról nem beszélnek a térség országainak történészei. Nemcsak a második világháború óta eltelt idő, de még a következő száz év története nem érthető meg a két etnikum elvesztésének figyelembe vétele nélkül.

Egészen másként alakul nemcsak a magyarok, de legalább annyira a lengyelek, a balti népek, a szlovákok, a románok, a jugoszláv népek sora, ha ezt a két etnikumokat megőrzik.

Magyarországon, ha megmarad a háború előtti zsidó és sváb kisebbség, ma mintegy 30-50 százalékkal magasabb lenne az egy laksora jutó jövedelem. Azaz más szinten lehetnénk az EU tagországai között. Ez, miden bizonnyal, hasonló lenne az említett közép-európai országokban is. Le kellene már egyszer írni, hogy mit vesztettek a közép-európai államok azzal, hogy felszámolták a zsidó és germán kisebbségüket.

E térség országai ezer éve igyekeznek nyugat-európai módon élni, és viselkedni. Ebben akkora visszaesést semmi sem okozott, mint a zsidó és germán etnikumok felszámolása.

Magyar történészként ezer éves történelmünk tárgyalása során nem hangsúlyozzuk, hogy nekünk az osztrákok és a csehek útján kellett volna járnunk, nem pedig ezektől minél jobban függetlenedni.

Csak két királyunk volt, aki e helyes orientációt követte.

Első királyunk, István, aki germán feleséget választott, és germán lovagokra támaszkodott.

Legnagyabb királyunk, Mátyás, aki Bécset és Prágát tekintette igazi politikai értéknek. Nem törődött a balkáni fenyegetettséggel.

A magyar történészek azonban százszor annyit hangsúlyozzák az osztrákoktól való függetlenség fontosságát, mind a velük való együttélés előnyeit.

A csehekkel szembeni félelmét még Deák sem tudta reálisan kezelni. A kiegyezést közvető magyar kormányok pedig hisztérikusan csehellenesek voltak.

A Mohács utáni magyar történelmet nem lehet reálian ábrázolni, ha nem ismerjük fel az osztrákokkal és a csehekkel közös országban élés előnyeit.

Történelmünk során, a magyar állam vezetői mindig sokkal inkább a gyengébbek irányában, a Balkán felé akartak terjeszkedni, nem pedig az erősebbekhez közeledni. Jellemző módon, Kossuth a szabadságharc bukása után, az emigrációban az osztrákok, és a csehek helyett a balkáni államokkal akart közös föderációt. Erről sem mondtuk ki, hogy ostobaság volt.

Trianon után azzal romlott tovább az orientációnk, hogy az utódállamok lettek a fő ellenségek. A szovjet megszállás ugyan ezt nem engedte felszínre törni, de nem múlt el. A rendszerváltás után sem keressük az egymás jobb megértésének útjait, amin csak lehet, fennakadunk.

Trianon után száz év sem elég, hogy tudomásul vegyük a revíziónak nincs semmi reális értelme, azt kell keresni, hogyan lehet az országunkban élő, és a határon túl élő magyarság jövőjét javítani. Erre azonban nincs más reális lehetőség, mint hazafogadni minden magyart. Ezzel ők nyernek a legtöbbet, de mi is nyerünk. Nyugodt akkor lehet a lelkiismeretünk, ha minden magyarnak, aki karja, ha szülőföldjén nem is, de magyar hazája lehet. Nem kettős állampolgársággal kell őket etetni, hanem a Magyarországon való boldogulás lehetőségének biztosításával.

Ezt azonban csak akkor értjük meg, amikor átírjuk a történelmünket. Meg kell érteni, hogy Trianon ugyan fájó sebeket ütött, de megnyitotta azt a lélektani kaput, ami ezer évig elzárta előttünk a nyugatosodáshoz vezető utat.