A minőség forradalma

Miért vonult az ember a hideg felé? 3

A négy évszak nevelő hatása 3

A Nyugat rejtélye. 3

Amit a múltból tanulhatunk. 3

A túlnépesedés leállítása. 3

Milyen osztálytársadalomra van szükség. 3

Nem minden osztálytársadalom hatékonysága azonos. 3

Differenciálódik a világ. 3

Az egyre jobb munkaerőt termelése. 3

A vele született képesség kibontakozása. 3

A családi környezet. 3

A képességhez igazított képzés. 3

Gyermeknevelési támogatás. 3

Kopátsy Sándor                   EE                 2012-12-27

A MINŐSÉG FORRADALMA

Mint értelmiségi Németh László, mint közgazdász Max Weber tanítványa vagyok. Azt, hogy mindkettő azonos pályára vezetett, csak öreg koromban tudatosult. Az előbbi, íróként, az utóbbi politológusként ugyanabban az irányban mutatott utat.

Máig nem tudom, hogy miért vettem meg középiskolás diákként azonnal a megjelenése után Németh László MINŐSÉG FORRADALMA címmel megjelent esszégyűjteményét. Akkor már a népi írók lelkes könyvtári olvasója voltam, de könyvet még nem vásároltam tőlük. Nem is annyira egyik, vagy másik írása nyűgözött le, mint sokkal inkább a témagazdagságuk. Csupa olyan témákban olvashattam a korábbinál nemcsak színvonalasabb, de egyénibb véleményt. Felismertem, hogy a világ dolgai közti eligazodáshoz nagyon széles műveltsége van szükség.

E kötettek hatása alatt, elhatároztam, hogy polihisztor leszek. Azt ugyan egyre inkább felismertem, hogy a jelenkorban már nem lehet senki polihisztor, mégis megtanultam, hogy a sok területen való ismeret, még inkább a tapasztalat óriási érték.

Németh László a MINŐSÉG FÖRRAADALMA címet egy spanyol filozófus, Ortega A TÖMEGEK LÁZADÁSA című könyvére adott válasznak szánta.

Abban ugyan egyre jobban kételkedem, hogy Németh László a harmincas évek elején úgy, és olyan okokból látta volna a minőség forradalmának eljövetlét, ahogyan ma már látni lehet, de érzékenysége rávezette, ráérzett.

Jó tizenöt évvel később, már közgazdász pályára sodortan, került a kezemben Max Weber könyve, ami számomra már reális indoklást adott arra, hogy ami korunkban folyik az miért a minőség forradalma. Ő, mint politológus arra a felismerésre jutott, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt ugyan a tényekkel egyértelműen bizonyította, nem vonta le a végkövetkeztetést.

Egyrészt protestánst írt, holott puritánt kellett volna. Még ő is azon a véleményen volt, hogy a puritán magatartás a protestáns vallás tanításának következménye. Ezzel idealista magyarázatot adott arra a társadalmi jelenségre, aminek ennél sokkal mélyebb kulturális alapja volt.

Meggyőződésem szerint, az északnyugati indogermánok eleve puritánok voltak, ugyanúgy, mint a mediterránok individualisták, a kelet-európai konzervatívok. Nem a reformáció tette a germánokat, az angol-szászokat és a skandinávokat puritánná, hanem azért választottak maguknak puritánabb kereszténységet, mert a reformáció felelt meg jobban a kultúrájuknak.

A vallásoknak kell alkalmazkodni a kultúrához, és nem a vallás alakítja a kultúrát. Annyi formája alakult ki a kereszténységnek az elmúlt kétezer év során, ahány kultúrában gyökeret vert. Ez a múlt században megmutatkozott a marxizmusban is. Száz év alatt annyi marxista vallás alakult ki, ahány kultúrában gyökeret vert. A puritán Nyugaton a társadalmat békésen építő szociáldemokrácia, az ortodox keresztény világban bolsevizmus, a latin népek körében eurokommunizmus, a Távol-Keleten a mandarinok sikeres diktatúrája. Ebben csak az utóbbi vált különlegessé azzal, hogy csak ott alkotott tartósan sikert.

- A puritán Nyugaton elvesztette célját, megszűntek a tőkés osztálytársadalmak. A tudományos és technikai forradalom diadalmasan túllépetett azon. Valami sokkal több spontán megvalósult abból, amiről Marx álmodott. A puritán népek társadalma sokkal puritánabb lett annál, amit Marx célnak tekintett. Elég elképzelni, hogy milyen életszínvonalat, jólétet, egyenjogúságot képelhetett el Marx a 19. század második felében. Annál sokkal több vált valósággá a puritán Nyugaton.

- A mediterrán és ortodox Európában az emberek viselkedési kultúrájáról azonban kiderült, hogy az még a tőkés osztálytársadalomnál is alkalmatlanabb a versenyképességre. Ezek körében nemcsak a marxizmus, de a polgári demokrácia sem lehet versenyképes. Ez most válik nyilvánvalóvá, amikor a polgári demokráciákkal kínlódnak.

Amire Weber még nem gondolhatott, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a nyugti puritánoknál is puritánabbak. Ezt akkor még csak jelezte a tény, hogy Japán a pravoszláv Oroszországgal szemben megalázó katonai győzelmet aratott. Az akkor még csak azt jelentette, hogy a kelet-ászai népek a kelet-európaiakkal vannak fölényben. Azt, hogy még a nyugati puritánokkal szemben is megállhatják a versenyt, sejteni sem lehetett. Ez csak a 20. század második felében bizonyosodott be.

Az ezredfordulóra azonban egyértelművé vált, hogy a tudományos és technikai forradalom igényének csak két kultúra felelhet meg, a nyugati puritán, és a távok-keleti konfuciánus. Ezért száz évvel később Weber zseniális felismerését már úgy lehet megfogalmazni, hogy a kor követelményeinek csak a puritán és a konfuciánus népek viselkedése felel meg.

Annak ellenére, hogy ezt nem lehet cáfolni, a társadalomtudomány, mindenek előtt a közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni. A tények azonban egyértelműen mutatják, hogy fejlett és gyorsan fejlődő társadalmat csak e két kultúra képes elérni. Ha a fejlettségi rangsort három mutató eredője, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő paritáson mérve; a várható életkor; valamint az iskolázottság, alapján mérjük, akkor kiderül, hogy sem a legfejlettebb, sem a leggyorsabban fejlődő tizedben, csak ez a két kultúra népei kerültek.

Márpedig a társadalomtudományokban is el kell fogadni, hogy ami általános, a mögött objektív ok áll. Ha tény, hogy az utóbbi száz évben csak azok az országok voltak sikeresek, amelyek a két kultúra egyikéhez tartoznak, akkor el kell fogadni, hogy a társadalmi teljesítmény elsősorban a lakosság viselkedési kultúráján alapul. Ebből azonban az következik, hogy a társadalomtudományok, mindenek előtt a közgazdaságtan, elsősorban a kulturális megfeleléségével foglalkozzon. Ez annál inkább igaz, minél fejlettebb a társadalomban a tudományos, és technikai színvonal.

Mi következik abból, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban azon múlik, mennyire puritán a lakosság hozzáállása.

A történelemtudomány szinte nem is foglalkozik azzal, hogy mi alakítja a lakosság viselkedési kultúráját, pedig ma már elsősorban annak megfelelésétől függ a társadalmak teljesítménye.

Egyik első könyvemnek az volt a tárgya, hogy milyen okai voltak annak, hogy a közel-keleti önözéses kultúra eredményeinek tovább épülése, egyre magasabb szintre emelkedése miért vándorolt egyre inkább észak-nyugatra. Vagyis egyre hűvösebb térségbe. Mi volt az oka annak, hogy a mezopotámiai és nílusi eredeti magas kultúra ugyan szinte minden irányban hatott, de csak egyetlen úrirány, az észak-nyugati jelentett emelkedést. Sem szülőföldjén, sem más irányban önerőből nem ment többre.

Az óta sok oldalról kiegészült előttem az összefüggés. Ma már azt is állítom, hogy nem véletlen, hogy fajunk ugyan Afrika déli harmadában jelent meg, és ma a világ legfejlettebb tíz országa között az első Norvégia, négy a skandináv, a másik hat is puritán. A jelenlegi világgazdaság négyötöde a négy évszakos mérsékelt égövben van.

Az még mindig, sajnos, az én titkom, hogy az első munkával eltartott társadalom jó 25 ezer éve, vagyis húszezer évvel korábban, a sarkkörön túli rénszarvas pásztoroké volt.

Miért vonult az ember a hideg felé?

Azt, hogy az ember miért vonult a hideg felé a 60-as években ismertem fel. Firenzétől délre ébredtem fel a hálókocsiban, és meglepődve láttam, hogy minden település a dombok tetején van.

Abban a pillanatban kivilágosodott előttem a görögség hanyatlásától a sötét közékor égéig tartó ezerötszáz év történelme.

Mint falusi gyerek tudtam, hogy milyen sok nehézséggel jár ott lakni ahol nincsen kút. Ilyen áldozatot csak ott vállalnak, ahol nem lehet ott élni, ahol könnyű kutat ásni.

Annyit már tudtam, hogy Itália területén csak a két háború között sikerült lecsapolni a mocsarakat. Azt az ott töltött félév során láthattam, hogy a népes görög városok romjai csak akkor kerültek elő, amikor a mocsarakat lecsapolták. Vagyis kétezer ötszáz évig vártak a mocsarakban.

Az is köztudott, hogy a görög városállamok azért alapítottak gyarmatokat a Földközi Tenger nyugati felében, hogy gabonát termelhessenek. Vagyis ott, ahol volt öntözővíz és kikötő. De ezek a gyarmatok lakatlanokká váltak, amikor megjelent a szúnyogok által terjesztett malária.

A görög kultúra politikai alapján jelentő városállamok tehát azért pusztultak el, mert megjelent, és pusztított a malária mindenütt, ahol szúnyog van. Márpedig szúnyog csak ott van, ahol mocsár, vagy éppen önözött gabonaföld van. Itt jegyzem meg, hogy még nyomát sem találtam annak, hogy tanították volna, hogy a görög és római kultúrában a búzát és árpát, vagyis a kenyérgabonát önözött földön termelték. Ezt a két gabonát természetes csapadékkal csak az első évezred végén, csak az Alpoktól északra termelték. Pedig ennek figyelembevétele nélkül Európa utóbbi kétezer ötszáz éve nem érthető meg.

Azt ugyan tanultuk, hogy Rómát hét dombon alapították, de arról szó sem volt, hogy miért a dombokra, és miért nem a völgyekben, ahol könnyű lett volna az iható vízhez jutás.

Az ugyan köztudott, de a jelentőségét nem hangsúlyozzák, hogy a Római Birodalomban a kenyérgabonát Észak-Afrikából és a Közel-Keletről importálták. Ahogyan ezzel az importtal behozták a fertőző betegségeket, kipusztult a városok lakossága. A városi lakosság és a hadseregek pusztulását nem a szúnyog, hanem a gabonaimporttal behozott betegségek elleni védekezés megoldhatatlansága okozta.

Ezt is megtudtam, hogy Itáliában az időszámításunk körüli századokban elképesztő áldozatok árán, szinte minden szőlőtelepítési lehetőséget kihasználtak. Sok száz piramist lehetett volna építeni abból a kőből, amivel a szőlők számára teraszokat építettek. A bortermelés azért vált létkérdésé, mert a borral kevert vizet meg lehet inni.

A Római Birodalom elképesztő erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy legyen a lakosságnak ivóvize.

Egy amerikai egyetem könyvtárban kipróbálva a számomra újdonságot jelentő elektronikus katalógust, olyan római törvényt, amelyik megbüntette az olyan rabszolga tulajdonost, aki olyan vizet adott a rabszolgáknak, amiben nem volt legalább ötödrész bor.

Ha valaki egyszer kalkulációt készítene arról, hogy milyen költségekkel járt az italról való gondoskodás, akkor eszébe sem jutna, hogy a római Birodalom bukását erkölcsik, vagy katonai okokkal magyarázza.

A Római Birodalom azért bukott meg, mert nem volt képes fenntartani az urbanizációját.

Nemcsak a Római Birodalom bukott meg, de ezer évre megszűnt a mediterrán térség urbanizáltsága. Márpedig városok nélkül nincs magas-kultúra. Elég volna tanítani, hogy mekkora volt a Földközi Tenger társégében az urbanizáció az időszámításunk első, és a 10. századában.

A magyarázat is egyszerű. Az Észak-Afrikából, és a Közel-Keletről olyan bacilusokat és baktériumokat hoztak be, amelyek nem viselik el a hideget. Ezek, ahol fagyos tél van, elpusztulnak. Tehát elsősorban egészségügyi oka volt annak, hogy az európai urbanizáció súlya áttevődött az Alpoktól északra. Ott akkor jelentek meg a járványok, amikor a hideg keleti sztyeppéről érkeztek a fertőzések.

Csak akkor szűntek meg a járványok, amikor a városokat közművesítették, a kórokozók ellen a védőoltások, és az alsóruhák használata elterjedt.

Az emberi fajnak a hideg felé húzódásának az elsődleges oka azonban az volt, hogy eszközeivel jobban le tudta győzni a hideget, mint a meleget.

Ebben a kórokozókon kívül szerepet játszott az, hogy a tápláléka csak a hidegben volt tartósítható. Az állati termékek, vagyis általában a fehérjék melegben gyorsan megromlanak. A halászat és vadászat csak ott lehetett tartós táplálék, ahol hideg volt. Arra, mint vadász és halkász gyorsan rájöttem, hogy melegben mennyire megoldhatatlan a zsákmány beosztása. A húst, halat órákon belül el kell fogyasztani. Nem is szólva arról, hogy ahol búja a növényzet, hogy sok a ragadozó, gyakran perceken belül megjelennek a dögön. Vagyis melegben nem lehet a zsákmányt beosztani. Márpedig ahol nem lehet, sőt nem kell beosztani, ott ez nem is válhat emberi tulajdonsággá.

A nagyon hideg éghajlatnak a legnagyobb előnye, hogy ott ugyan nagyon kevés szárazföldi állat él meg, de sarki körülmények jelentették a lőfegyverek nélküli vadászok számára a legjobb vadászterületet. Lényegében a fóka az egyedüli nagyobb állat, ami bunkóval is elejthető. Ráadásul egyetlen fóka agyonverése az egész család számára jelent elegendő, ráadásul az egész évben beosztható élelmet.

Az sem véletlen, hogy a tengeri halak többsége a zord északon rakja le az ikráit, ott ahol a legkevesebb a zsákmányra éhes állat. A halak ikrája pedig az ember számára is ideális táplálék. Az ívás idején könnyű volt az ott élő embernek összeszedni az ikrát, és tárolni tudta az egész éven át. Az köztudott, hogy az északi medvék is az ikrákon híznak fel a hosszú téli álmuk előtt, de azt is tudni kellene, hogy a medve populáció nagyon ritka. Mintegy száz négyzetkilométerre jut egy medve, de a meleg és csapadékos éghajlaton százszor nagyobb a húsevő állatok sűrűsége. A lazacok azért váltak az északi folyókban ikrázó fajjá, mert ott volt a legkevesebb állat az ikrák felfalásához.

Vagyis nemcsak az ember, a lazacok számára is a zord, nagyon kevés állatot eltartó klíma volt az ideális élettér. Tegyük hozzá, hogy ott domesztikálódott az első két faj, a kutya és a rénszarvas.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy történelmünk korai, az írás előtti szakaszát jobban megértjük a természetismeret, mint a tudomány alapján.

Azt nem tudom, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy az ember eljusson az északi tundrára, ahol a jégkorszakban a mainál is zordabb volt az éghajlat, de világos számomra, hogy csak ott alakulhatott ki az ember beosztó lénnyé, ahol a keveset kellett, és lehetett beosztani.

A négy évszak nevelő hatása

Amennyire örültem, amikor felismertem, hogy az első munkából élő, eltartó pásztortársadalom a magas-kultúrát hordozó földművelés és pásztorkodás előtt közel húszezer évvel kialakult a tundrán. Ebből a kultúrából lényegében csak a kutyát örökölték a többi társadalmak. Miért nem fejlődött ez tovább. Néhány tízezer ember ma is ugyanúgy pásztorkodik a rénszarvassal. A különbség, hogy motoros szánokkal közlekednek, és lőfegyverekkel védik a csordát.

Az a tény már sokkal korábban elgondolkodtatott, hogy minden kultúra lényegében megfeneklett, ami azokban változott, azt a Nyugattól vette át. A nyugat volt az egyetlen kultúra, ami külső hatás nélkül a feudálisból átalakult tőkésé, és a tőkésből az elmúlt száz év során kialakította az első össznépi társadalmakat. Néhány száz éve minden kultúrában csak az hoz változást, amit átvesz a Nyugattól.

Ezért kerestem annak az okát, hogy miért a nyugati az egyetlen olyan kultúra, amelyik belső okokból fejlődik.

Az első, amire gondoltam, hogy miben volt speciális a nyugati feudalizmus.

Szinte minden magas-kultúra ott alakult ki, és csak ott lettek puritánok az emberek, ahol egy évben négy évszak van. A legtöbbre az a termelési mód vitte, ahol négy élvszakos, természetes csapadékra épülő mezőgazdaság.

Magam is meglepődtem, amikor arra gondoltam, hogy gyermekkorom pusztáján, falujában évente négy különböző módon kellett élni, vagyis az éghajlati lehetőségekhez alkalmazkodni. A négy évszakban négyféle, jelentősen eltérő módon kellett élni. Mindegyik évszak ugyan illeszkedett a másik háromhoz, csak a négy együtt volt az egész, de mégis mindegyik évszakban másként kellett élni. Korábban nem gondoltam arra, hogy ez a tagolódás a többi ágazatban ismeretlen. A bányász, az iparos, a katona, a tisztviselő, vagyis a jelenlegi munkaerő 90 százaléka számra nincsenek évszakok. Legfeljebb az öltözködésüket kell az éghajlathoz igazítani. Korábban azonban a munkaerő 90 százaléka a mezőgazdaságban élt, az éghajlathoz igazodott.

A négy évszakos klímában fajunk óriási többsége évente négyszer alkalmazkodott. Az köztudott, hogy a távolsági kerekedők voltak mindig a legmodernebb emberek, hiszen nekik szinte folyamatosan kellett a környezetükhöz igazodni.

Azt is Webertől tanultam, hogy milyen tudatépítő hatása van, ha valaki a faluból városba, még inkább, ha Amerikába költözik.

Emlékszem, egyszer a rádióban azt mondtam, hogy nem jó az, ha a diákok egyre nagyobb hányadát már autóval viszik az iskolába, a pedagógusok pedig villamoson járnak. Ezen a legjobban a pedagógusok háborodtak fel, hogy én azt hiszem, hogy alaki attól kevesebb, hogy nincs autója.

Annak ellenére, hogy a magas üzemanyagárakat jó adónak tartom, elismerem, hogy az amerikai emberek modernsége az olcsó autózásuknak is köszönhető. A nagyobb térbeni mozgás tudatformáló hatása ugyanúgy tagadhatatlan, mint az akadálymentes és olcsó kommunikációé.

Egyelőre még fogalmunk sem lehet arról, milyen hatása lesz annak, hogy ma már több milliárd embernek van mobiltelefonja, sőt rövidesen számítógépe is.

Korosztályom ritka rugalmas hányadába érzem magam, de megdöbbent, mennyire el vagyok maradva a tizenévesek mögött.

Gyerekkoromban Gőtét, Széchenyit a zsenialitásuk mellett azért is irigyeltem, pedig én már nálunk sokkal többet utaztam a világban, és ma már a huszonévesek túl vannak azon a világjáráson, amit én 80 évesen elértem.

Ami pedig ötven év múlva lesz elérhető, arról még annyik fogalmam sincsen, mint nekem volt a máról harminc évvel ezelőtt.

Sok buta tudós a felmelegedéssel ijesztget, de eszébe sem jut, hogy a klímaváltozásnál ezerszer nagyobb hatás fogja érni az emberiség egészét, mint amivel jár majd a néhány fokkal melegebb klíma, és a néhány méterrel magasabb tengerszint. Arra azonban még egyikük sem gondolt, ha 6-8 ezer éve nem emelkedik meg a hőmérséklet, és 70 méterrel a tengerszint, még mindig gyűjtögetésből élnénk, és nem volnának tudósaink.

Mint minden fejlődésnek, az emberének is, a rúgója a megváltozott környezet. Változatlan környezetben nincs fejlődés, áll a biológiai óra.

Korunkat az utókor azzal fogja jellemezni, hogy az ember annyira megváltoztatta a környezetét, ami egy a korábbinál sokkal magasabb szintre emelte.

A Nyugat rejtélye.

Nagyon régen izgatott a kérdés, minek köszöneti a Nyugat, hogy minden más magas kultúra fölé emelkedhetett.

Jó tizenöt éve találtam meg az egyik kulcsát. A nyugati feudális társadalom volt az első, és szinte a jelenkorig az egyetlen, ahol a gyermekvállalást a felére csökkentő mechanizmus működött.

Erre csak akkor döbbentem rá, amikor már tudtam, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulat csökkentése volt. Ezt ugyan minden társadalom valahogy megoldotta, de a többinél lényegesen jobban, csak a nyugat-európai feudális társadalom oldotta meg. Azt már számos alkalommal kifejtettem, hogy a Nyugat felemelkedése elsősorban a kiscsaládos jobbágyrendszerének köszönhető.

Ma azt mondanám, hogy az első ezredforduló végén Nyugat-Európában valami ahhoz hasonló alakult ki, ami harminc éve Kínában működik. Sikerült a gyermekvállalást felére csökkenteni azzal, hogy csak annak lehetett legális gyermeke, akinek már volt jobbágytelke.

Semmi nyoma nem található annak, hogy valaki felismerte volna a társadalom érdekének megfelelőnél sokkal gyorsabb spontán népszaporulat megfékezésének veszélyét, spontán, minden termelésre épülő kultúrában olyan osztálytársadalom alakult ki, amelyik ezt a feladatot megoldotta. Minden osztálytársadalom alapvetően azonos eszközökkel növelve a halálozást. Ezzel sikerült a népesség számát még elviselhető szinten tartani.

A születések számának csökkentése azonban sehol nem valósult meg. Minden osztálytársadalom arra kényszerült, hogy a halálozást növelje. Ezzel minden kultúrában a társadalom számára még elviselhető szinten lehetett tartani a népesség számát.

Az osztálytársadalmak hatezer éves történetében az egyetlen volt a nyugat-európai feudális társadalom, amelyik létrehozott egy olyan szervezeti formát, ami a születések számát csökkentette a felére. Ez is spontán történt. Nyoma sem található annak, hogy valaki ezt a zseniális módszert azért javasolta, hogy csökkenjen a túlnépesedési nyomás. A központi akarat hiánya ellenére, az első ezredforduló környékén, alig kétszáz év alatt, minden nyugat-európai társadalomban bevezetésre került a kiscsaládos jobbágyrendszer.

Az idejét magyarázza a tény, hogy ekkor robbant be a nyugat-európai agrárforradalom, aminek következében az élelmiszertermelés egységnyi területen mintegy felével megnőtt. Ehhez sem több munkaerőre, sem több tőkére nem volt szükség.

- A búza és az árpa fagyállóvá szelektálódott,

- Megjelent a hidegtűrő gabona, a rozs és a zab. Ezzel megszűntek a keményebb telekkel járó kifagyások, biztosabb lett a termés.

- Azonos szántóföldön, a hármas vetésforgónak köszönhetően a parlag a feléről a harmadára csökkent.

- A talajforgató eke használata jelentősen megnövelte a hozamokat.

- A patkó megsokszorozta a lovak teljesítményét, kevesebb idő kellett a szántáshoz, a betakarításhoz, az áruszállításhoz, és megsokszorozta a lovas katonák harci erejét.

- A földművelők munkanapjai, eszközeik kihasználtsága felével megnőtt.

Az Alpoktól északi Európában létrejött az első természetes csapadékra épülő földművelés, amire már magas-kultúra épülhetett. Ebben a térségben először vált egyértelművé a földművelés fölénye a pásztorkodással szemben.

Ennél is nagyobb csoda, hogy a földesurak birtokai nagyobb részét kiscsaládos jobbágyokkal műveltették. Az még természetesnek tűnik, hogy a nagyüzemnél hatékonyabb volt a családok érdekeltségére építeni, hiszen a technika nem tette lehetővé a munkafolyamatok ellenőrzését. Annál nehezebb megérteni, hogy miért bízták a kiscsaládokra. Európa keleti felén ugyanis a nagycsaládokra bízták. Ami az időnkénti újraosztást igényelte.

Az egységes méretű jobbágytelek ugyanis csak akkor tartható, ha a család munkaereje viszonylag állandó. Ennek a zseniális felismerésnek azonban a nyoma sem található, mégis általános alkalmazásra került Európa nyugati felén.

A kiscsaládos jobbágyrendszernek az előnye nemcsak az, hogy állandó a jobbágytelek, hanem még sokkal inkább az, hogy ezzel szabályozni lehetett a gyermekvállalást. Csak annyi gyermekvállaló család lehetett, amennyi jobbágytelek volt. A földesúrnak az volt az érdeke, hogy akkor legyen a telek, amit a szülők, ketten meg tudtak művelni. Ha ennél kisebb, kevesebb elvonható jövedelem marad.

Ha nőtt a népesség, egyre jobban kitolódott a házasság. Márpedig nőtt a népesség, ennek következtében azonban a házasulandóknak egyre többet kellett várni, hogy telekhez jussanak. Ennek következtében, Nyugat-Európában már a 13 században a húszas évek második felére tolódott ki a házasság. Ez pedig azt jelentette, hogy a nemi érettség után jó tíz évvel kezdődhetett meg a gyermekvállalás.

A középkori Európa történetét azzal kellene kezdeni, hogy amíg minden kultúra osztálytársadalmaiban a nemi érettséggel kezdődött a gyermekvállalás, a nyugat-európai középkorban ennél mintegy tíz évvel később. Ennél fontosabb adat ugyanis nincsen. Ez azt jelentette, hogy a nők legtermékenyebb korában mintegy 3-4 szülés kiesett. Ennek volt köszönhető, hogy Nyugat-Európában 5-7 évvel hosszabb lehetet a születéskor várható életkor akkor is, ha a lakosság növekedése nem haladja meg a néhány ezreléket.

Sajnos, a történelemtudomány százszor annyit foglalkozik a politikával, mint a demográfiával, holott az indokoltságuk fordítottan arányos.

A kiscsaládos jobbágyrendszer önmagában nem volt elég. Ehhez is számos további feltételre volt szükség.

Annak sem találtam nyomát, hogy a keresztény vallás hogyan segítette a kiscsaládos rendszer működését.

A nyugat-európai kereszténység, vagyis a pápaság szinte spontán alkalmazkodott a kiscsaládos rendszerhez.

- A jobbágy fiatalok házasságát nem a szülők, hanem a földesúr engedélyéhez kötötte. A telek nélkül kötött házasságot és az abból született gyerekeket nem fogadta be, nem keresztelte meg, nem temette el. Ezzel nem is válhatott a társadalom tagjává.

- A szüzességet mennyei erénynek nyilvánította. Ezzel igyekezett a szexuálisan érett fiatalok vágyait féken tartani.

- A második, tehát jobbágytelekre nem számítható fiúkat vitte el a biztos hálált jelentő keresztes háborúkba. Az elindultaknak ugyanis legfeljebb néhány százaléka térhetet haza.

Ezek mögött a nyilvánvaló módszerek mögötti nyilvánvaló célt azonban soha nem fedték fel, nemcsak ők, de a mai történészek sem. Még nem tette fel senki a kérdést: Mi lett volna a sorsuk azoknak, akiket elvittek a keresztes háborúkba, ha itthon maradnak?

Arra sem adnak a történészek magyarázatot, hogy miért ment a középkorban annyi fiatal szerzetesnek, apácának. Azért, mert nem volt más jövő előttük. De ez a módszer számos más civilizációban is jellemző volt. A szerzetesek nagy száma jellemző Délkelet Ázsiában, Tibetben is. A szerzetes nők azonban sehol nem voltak jelentős számúak, még kevésbé jelentős szerepűek, csak Európa nyugati felén.

Akárhova nyúlok, mindenütt demográfiai okokba botlok.

Arra sem figyeltek fel, hogy a középkori városokban miért nem jelentkeztek azok a problémák, amelyek vidéken. Azért, mert a városokban olyan nagy volt a halandóság, hogy még a létszám megtartása is csak külső forrásból, bevándorlásból volt biztosítható. Ebből következik, hogy a városok társadalmában nem volt belső túlnépesedési nyomás, mint a társadalom egészében. Ha ezt szem előtt tartjuk, magyarázatot találunk arra, hogy miért lehetett viszonylagos demokrácia a görög, vagy az újkori Európa városállamiban.

A városoknak a vidék túlnépesedő államával és a túlnépesedő vidék bevándorlóival szemben kellett védekezni.

A túlnépesedő állam számára az uralma alatt tartott város jövedelemforrást jelentett. Sajnos nagyon gyér az állami bevételek forrásmegosztására vonatkozó adatok.

A nyugat-európai feudális társadalomról vannak ismereteim arról, hogy a feudális állam bevételi forrása eleinte az uralkodó vagyonából származtak. Az uralkodó földbirtokos osztály tagjai adót nem fizetettek, de a katonai kötelezettségeket ők látták el.

Az állam adóbevételeinek többségét a városi polgárság fizette. Ezért a városok bizonyos önkormányzati önállóságot kaptak. A városállamoknak azonban kifelé nem volt ilyen kötelezettségük. Ezért lehettek a saját polgárságuk számára demokráciák. A görög városállam a rabszolgatartó osztály, a feudális városállam a tőkés polgárok demokráciája.

Ezért volna nagyon tanulságos a városállam társadalmainak bővebb ismerete. Az volt az első olyan osztálytársadalom, amiben nem kellett a túlnépesedés ellen védekezni, és a belső rangsor ugyan tőkearányos volt, de a képességtől függően rugalmasan változhatott.

Amit a múltból tanulhatunk.

A jelenkori fejlett társadalom nem túlnépesedő és a hatékonysága a minőségi szelekción múlik. Egyelőre csak olyan társadalom sikeres melyikben leállt, vagy erőszakkal leállították a népszaporulatot, és a lakosság viselkedése puritán, illetve konfuciánus. Ez a népesség kétötödét érintette. Ugyanakkor az emberiség másik háromötöde, ahol e két előfeltétel hiányzik, elképesztő mértékben szaporodik.

Ezért minden olyan jelenkori társadalomnak, amelyikben nem növekszik gyorsan az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, és iskolázottság, két elsődleges feladata van. Egyrészt ne szaporodjon, másrészt a lakosságát minőségre szelektálja. Ezt értem én a minőség forradalma alatt.

Ezzel szemben a társadalomtudományok még fel sem ismerték e problémát, nemhogy tennének ellene. A gazdag Nyugat sokkal inkább ez ellen dolgozik.

Nem veszi tudomásul, hogy minden gyorsan szaporodó társadalomban szükségszerű az osztálydiktatúra. Nemcsak az elmúlt hatezer évben, hanem a jelenben is, minden társadalom csak osztálydiktatúra alapján működött, és működhet, amelyikben a spontán népességnövekedés meghaladja, vagy meghaladná a néhány ezreléket. Márpedig a jelenlegi emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol a népesség spontán növekedése egy nagyságrenddel gyorsabb, mint amennyi az elmúlt hatezer ében előfordult volna.

Az is bebizonyosodott, hogy a népszaporulat leállása nem elegendő feltétele a sikernek, a lakosság életvitelének is puritánnak kell lenni. A puritán viselkedés alatt azt kell érteni, ahogyan a nyugati protestánsok, és a távol-keleti konfuciánusok viselkednek.

Max Weber ugyan már száz éve felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ez sokkal inkább bebizonyosodott a 20. század második fele óta. Weber idejében még csak jelentős fölényben voltak a puritán erkölcsű népek a mediterránokkal szemben. Jelenleg azonban már más kategóriában vannak. Ez Európában is beigazolódik, de Ázsiában sokkal markánsabban jelenik meg.

Európában jelenleg azért van pénzügyi vállság, mert az EU brüsszeli bürokratái közös valutát vezettek be a már gazdag puritán tagállamok és az eleve kevésbé fejlett mediterrán számára. Kiderült, hogy e két viselkedési mód között olyan minőségi különbség van, ami eleve kizárja a pénzügyi közösséget.

A két Amerikában egyre nagyobb különbség mutatkozik a két észak-amerikai ország, a volt angol gyarmatok, és a latin-amerikai, vagyis spanyol-portugál, vagyis latin gyarmatok utódállamai között. Ott szerencsére, már tisztában vannak vele, hogy nem lehet egymással szoros gazdasági, pénzügyi közösséget szervezni.

Ausztrália és Új-Zéland még meggyőzőbb példája annak, hogy a puritánok bárhova, bármilyen gazdaságföldrajzi környezetbe kerülnek, közel azonosan eredményesek.

Ma már nincs olyan puritán lakosságú állam, bárhol legyen is az, amelyik nem gazdag, nem tartozik a világ élvonalába.

Ugyanakkor a másik két európai viselkedési mód, a mediterrán, és a kelet-európai ortodox európaiak között nincs egyetlen sikeres.

Vagyis a siker elengedhetetlen előfeltétele a puritánság.

Ázsiában még nagyobbak a kulturális különbségek.

Japán már Weber idejében jelezte, majd a második világháborúban egyértelműen megmutatta fölényt még a konfuciánus kultúrán belül is. A második világháború után aztán megmutatta a világnak, hogy még a nyugati puritánoknál is többre képes. A 20. század első gazdasági csodája a japán csoda volt.

Szingapúr, Hong-Kong, Tajvan és Dél-Korea, nem kis részben a hidegháborúnak köszönhetően, gyorsan utolérték Japánt. Számomra Szingapúr a jelenkor élcsapata. Az egyetlen trópusi nagyon gazdag városállam. Egy nagyon szegény, de nagyon kedvező adottságú kikötővárosból lett a világ egyik leggazdagabbja. Hozzáhasonló csak Panama lehetne. Ott azonban latin-amerikaiak élnek. Ott az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem húszada a szingapúrinak.

A történelem két legnagyobb kultúrájának a szembeállítása a klasszikus példa.

Kína harminc éve még szegényebb volt, mint India. Az óta Kínában az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, iskolázottság és a várható életkor kétszer, háromszor gyorsabban növekedett. Kína a század közepére gazdag szuperhatalom lesz, India pedig szét fog esni, és a periféria szintjén marad. Mindennek két oka van.

- A kultúrája nem puritán.

- A népesség növekedése elviselhetetlen.

Vagyis a siker mindkét előfeltétele hiányzik.

Ezekhez képest eltörpül, hogy az értelmisége angolul beszél, a természeti adottságai pedig jobbak.

Van még két általános megjegyzésem.

1. Ahol a történelem során nem volt magas-kultúra, ott teljesen reménytelen a siker.

2. A közel-keleti, észak-afrikai eredeti magas-kultúra, és az abból kisarjad görög-római és a kelet-európai is reménytelen.

A túlnépesedés leállítása.

Hatezer éven keresztül soha, sehol nem sikerült a szükséges szinte elcsökkenteni a népszaporulatot, mindenütt az osztálytársadalomnak kellett kikényszeríteni a társadalom számára elviselhető népességnövekedést. Voltak olyan járványok, háborúk, természeti katasztrófák, amikor a népesség a kívánatos szint alá csökkent, de ilyenkor a népesedés gyors növekedése hamar pótolta a hiány, és a fékezése újra szükségessé vált. Az ilyen időleges emberhiányos térségekbe azonnal beáramlottak a túlnépesedő pásztortársadalmak. Azoknak vonzóbb volt a földműves élete.

Azt már kifejtettem, hogy a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen, amiben alacsonyabb volt a gyermekvállalás. Ez sem jelentett azonban megoldást. A túlnépesedés nyomása csak akkor esett le, amikor a Nyugat élettere megtízszereződött, és kizsákmányolhatóvá vált az egész világ, végül megoldottá vált a fogamzásgátlás.

A társadalomtudományoknak végre tudomásul kellene venni, hogy a túlzott népszaporulat leállítását semmiféle társadalmi forma, módszer nem tudta volna megoldani, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy fajunk társadalomtörténetét nem lehet megérteni, a fogamzásgátlás szerepe nélkül. Ma sincs olyan társadalom, amelyikben ilyen alacsony volna a gyermekvállalás akkor is, ha nem volna megoldva az egyszerű, olcsó fogamzásgátlás és terhesség megszakítás. A fajunk szexuális ösztönének megfelelő fogamzás ugyanis ma, és mindenhol az elviselhetőnél több gyermeket eredményezne.

A családtervezés lehetetlen a technikai megoldhatósága nélkül. De ez sem elég, ha nincsen megfelelő kulturális, és gazdasági háttér. Ezért állítom, hogy a fogamzásgátlás mellé alacsony életszínvonal és iskolázottság esetén szükség van a politikai erőszakra is. Ami Kínában történt, és történik, azt bizonyítja, hogy még ma is aligha van olyan társdalom, ahol politikai erőszak nélkül a kívánatos szinte fékezhető a gyermekvállalás.

Ebből azonban az fakad, hogy az emberiség négyötöde még mindig olyan társadalmakban él, amiben a túlnépesedést csak osztálytársadalom képes megfékezni. Ezt azonban nemcsak a nyugati kereszténység, mindenek előtt a római katolikus, de a nyugati társadalomtudomány és politika sem képes megérteni. Márpedig a családtervezés megoldatlansága százszor nagyobb károkozó, mint amivel a klímaváltozás járhat.

Milyen osztálytársadalomra van szükség.

Minden termelésre épülő társadalom túlnépesedett volna, ezért ezeknek szükségszerűen osztálytársadalmak voltak. Mivel a spontán, állami erőszak alkalmazása nélküli gyors népességnövekedést csak ez a társadalom képes féken tartani. Ez továbbra sem változott. Még ma is az emberiség ötöde él olyan társadalmakban, ahol a népesség növekedést csak erőszakkal lehetne féken tartani. Mivel a 20. század során az osztálytársadalmak klasszikus rendszerét, vagyis azt a formáját, ami hatezer éven keresztül minden osztálytársadalmat jellemzett, szétverte a fejlett Nyugat spontán hatása, és tudatos beavatkozása. Ezért, mintegy száz éve az emberiség nagy többsége, jelenleg is mintegy öthatoda példátlanul gyorsan szaporodott, és háromötöde ma is elviselhetetlenül gyorsan szaporodik.

A 20. század során, előbb Európa nyugati felén, majd a fejlett lelet-ázsiai országokban létrejöttek azok a feltételek, amelyek mellett elállt a túlnépesedési nyomás. Ezek többségét a gazdag puritán és konfuciánus népek alkotják. Ötöde azonban olyan dél- és kelet-európai társadalomban él, ahol a lakosság nem puritán. Ezekben, ennek okán, továbbra is csak az osztálytársadalom biztosítja a stabilitást.

Az ezred fordulóra minden puritán nyugati társadalomban megszűnt az osztálytársadalom indokoltsága. Gyorsan ezekhez csatlakoztak a kelet-ázsiai már gazdag országok. Ezzel az emberiség mintegy ötöde számára megszűnt az osztálydiktatúra szükségessége.

Az emberiség négyötöde azonban még az ezredforduló kezdetén is olyan társadalmakban élt, ahol objektív szükségszerűség maradt az osztályuralom.

A múlt század nyolcvanas éveiben azonban csoda történt fajunk demokráciai történelmében. Az emberiség mintegy ötödét jelentő Kínában sikerült erőszakkal korlátozni a születések számát. Ezzel létrejött egy olyan társadalom, ahol a még nagyon gyors volt a népszaporulatot a politikai hatalom erőszakkal tudta megállítani.

Ezt megelőzően minden osztálytársadalomban sokkal többen születtek, mint amennyit a társadalom el tudott volna tartani, ezért minden társadalom stabilitása érdekében arra kényszerült, hogy növelje a halálozást. A születések korlátozására ugyanis nem volt lehetőség. Ezt kikényszeríteni is csak akkor lehetet, amikor megoldottá vált a fogamzásgátlás.

Amíg nem volt megoldva az egyszerű, olcsó és biztonságos fogamzásgátlás, addig a túlnépesedést csak a halálozás fokozásával lehetett féken tartani.

Ezt az új lehetőséget a kínai vezetés ismerte fel, és mintegy harminc éve bevezette a szabályozott gyermekvállalást. Az ország azon túlnépesedett területein, ahol a lakosság nagy többsége él, az egynél több gyermek vállalását anyagi és erkölcsi módon büntették.

Mivel ezt a módszert nem lehet a közvéleménnyel elfogadtatni, csak a nagyon centralizált politikai diktatúrában alkalmazható. Kínában ezért sem kerülhetett sor a gazdasági liberalizálásával párhuzamos politikai liberalizációra.

Annak ellenére, hogy Kínában a gyermekvállalás korlátozása példátlan sikert eredményezett, más társadalmakban nem alkalmazható.

Ismereteim szerint, az osztálytársadalmak történetében csak nagyon ritka volt az olyan, amelyikben a központi hatalom képes lett volna, a gyermekvállalás korlátozására. Erre még a szülők sem voltak képesek.

Ezt megtapasztaltam a Baranya-megyei, egykéző református falvakban. Állandó veszély volt a nem szándékos terhesség. Ott ugyanis szinte társadalmi kiközösítéssel járt az egynél több gyerekes család. A vele járó anyagi büntetés is szigorú volt, hiszen fele örökség várta a gyerekeket.

Azt pedig az életem során tapasztaltam meg, hogy mennyi gondot okozott a nem akart terhesség, pedig már voltak eszközök a fogamzásgátlásra, és még az abortuszra is.

Nem minden osztálytársadalom hatékonysága azonos.

A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy az osztálytársadalmak különböző formáinak, különböző körülmények között, különböző volt a hatékonysága.

Max Webertől olvastam először, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága jelentősen függött attól, milyen a lakosság erkölcse. Számomra ez a megállapítás adott csapást először a marxizmusra. Ha Webernek igaza van, akkor nemcsak a marxizmus, de a közgazdaságtudomány is súlyos tévedésben él, hiszen a társadalom teljesítményének egyik fontos befolyásoló tényezőjét figyelmen kívül hagyja.

Történelmis, és közgazdasági felismeréseimnek kulcsa lett: Nem az a legfontosabb, hogy milyen ideológiát, módszert alkalmazunk, hanem az, hogy milyenek a végrehajtók.

A finnekkel és a nyugati zsidókkal én is többre mennék, a görögökkel, vagy az arab világban élt zsidókkal és is kudarcra lennék ítélve. A keleti szlávokkal nemcsak a marxizmus, de a tőkés liberalizmus is csődöt vallott, a távol-keletiekkel pedig mindkét rendszer csodára képes.

Számomra érthetetlen, miért talált süket fülekre Weber zseniális felismerése. Szinte mindenre magyarázatot kapunk, ha a lakosság viselkedési kultúráját elsődlegesnek tartjuk.

Az ugyan egyértelmű, hogy a társadalom tagjait jellemző viselkedés az osztálytársadalmakban nem volt jelentős, hiszen az egyének szerepe elhanyagolható volt. A tőkés osztálytársadalom előtt elég volt az uralkodó osztály viselkedési kultúrájának megfelelése. De ezzel sem foglalkoztak.

Először a Fukuyama könyvében olvastam az értelem alapján szelektált uralkodó osztály előnyéről. Ennek azért örültem, mert szinte diákkoromban felismertem az oszmán társadalom kormányzási előnyét. A szultán birodalmában ugyanis a hatalom akaratának végrehajtása lényegében a mandarin rendszernek megfelelően szelektált apparátus segítségével működött. Nemcsak a vallási, de az állami és katonai apparátust is az iskolarendszer szelektálta ki. Az államapparátusban és a hadseregben nem volt öröklés. A legnagyobb méltóságokat is olyanok töltötték be, akik nem ismerték a szüleiket, a származásukat, akik lényegében a szultán nagyhatalmú rabszolgái voltak.

A katolikus klérus szelekciós rendszerétől csak annyiban tértek el, hogy volt családjuk, gyerekeket is nevelhettek, de azok a vagyont nem örökölhették.

A magyar történészek szinte szót sem ejtenek arról, hogy az Oszmán birodalomban nem volt öröklött arisztokrácia, hogy minden posztra csak az érdemek alapján lehetett jutni. De ott csak a szultán bizalmát élvező maradhatott. A Birodalomban minden úr a szultán rabszolgája volt.

Azt azonban Fukuyama sem hangsúlyozza, hogy minden feudális társadalom között az volt az eredményesebb, ahol a mandarinrendszer működött. Ez csak akkor vesztette el a fölényét, amikor az ipari forradalom a tőkések uralkodó osztályát igényelte. Azt pedig a gyakorlat szelektálta.

Marx is arra építette az elméletét, hogy a tőkés osztálypozíció örökletes, mert a tőke örökletes. Az ugyan igaz, hogy kezdetben a tőke működtetése alig kívánt képességet. De az osztályba kerülés már egyértelműen képesség alapján történt. A tőkésosztályt ugyan kicsi volt a be- és a kikerülés jellemezte, de azon belül szinte folyamatos volt az átrendeződés. Minél nagyobb volt a tőkehiány, annál kisebb a tőkevesztés súlya, és a nagy tőkés családok szinte szelektált apparátussal működtek. A Mediciek, a Fuggerek, a Rotschieldok szinte sok generációt átélő kollektívák voltak.

Óriási jelen tősége volt annak, hogy az uralkodó osztály hogyan, és mennyire szelektálódott.

Ennek ellenére az ipari forradalom után háromszáz évvel mér alig maradt szerepe a nagyvállalatok irányításban a tulajdonosnak. Külön szakmává vált a nagyvállat vezetőnek kiválasztása. Egy-egy sikertelen vezetőválasztás gyorsan kiderül, és félreállítják. Ahol nem történik meg, óriási tőkeveszteséggel kell számolni. A nagyvállatoknak sok ezer tulajdonosa van, akik demokratikusan döntenek arról, kire bízzák a tulajdonukat.

Visszatérve a mandarin rendszerre.

Számomra példát mutatott az orosz és a kínai bolsevik rendszer pályája.

A bolsevik rendszert azonnal a klérus uralkodásának tekintettem. A felépítési elve a vallásokéval azonos. A hithez, a dogmához való hűség alapján szelektált elit uralma. Azzal a különbséggel, hogy a társadalom életének egésze felett uralkodik.

Azt csak később ismertem fel, hogy a bolsevik rendszeren is rajta ült a kelet-európai kultúra minden jellege. A kelet-európai kultúrára szabott marxizmus volt.

Ezzel szemben a bolsevik rendszer Kínában kínai marxizmus lett. A történelem leghatékonyabb rendszere, ami sikeresen oldja meg azt, amit még egyetlen más rendszernek sem sikerült, egy periféria szintjén lévő, kontinensnyi méretű birodalomból száz év alatt fejlett társadalmat épít. Méghozzá közel másfél milliárd ember számára épít olyan társadalmat, amire még nem volt példa.

- A 19. század közepén győzött a marxista forradalom. Ez nemcsak mennyisségénél, de az emberiség hányadában kifejezetten is világtörténelmi rekord.

- Harminc évvel később leállította a túlnépesedést. A Nyugatnak száz évre volt szüksége, hogy fele ennyi népességű térségben megszűnjön a túlnépesedése.

- A következő harminc évben az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és vagyon, az iskolázottság, valamint a várható életkor növekedése háromszor gyorsabb tempóban nőtt, mint a fejlett Nyugaton, és közel tízszer gyorsabban, mint a perifériákon.

- Várhatóan a forradalom századik évfordulóján a fejlett társadalmak sorában kerül. Ennél gyorsabb eredményt csak a távol-keleti kis tigrisek értek el. Az a tény, hogy az utóbbi ötven évben a leggyorsabb fejlődést a távol-keleti, konfuciánus társadalmak érték el, azt jelzi, hogy amit Weber a 20. század közepén megállapított a protestáns etika, vagyis a puritán életvitel fölényéről, még jobban igaz a konfuciánus felfogású lakosságra. Ez pedig azt jelenti, hogy a világ kultúrái között megszűnik a puritán Nyugat egyértelmű fölénye, és a belátható jövőben a súlypont egyre inkább a Nyugatról kelet-Ázsiára tevődik át.

A 15. századig Kína, illetve a Távol-Kelet volt a világ legfejlettebb kultúrája. Ez a fölény azonban nem sokat jelentett az emberek többségének jövedelme, képzettsége, várható életkora tekintetében.

A 15. és a 21. század között a puritán Nyugat fölénye volt a jellemző. Kezdetben ez sem sokat jelentett a lakosság többsége számára. A 19. század derekáig az emberek többsége a Nyugaton sem élt sokkal jobb módban, tovább, és több ismerettel, mint a többi magas-kultúrában. Csak a világ meghódításának, a két Amerika és Ausztrália betelepülésének és a tudományos és technikai forradalomnak volt köszönhető, hogy a 20. század végére a Nyugat puritán kultúrájában élők szinte összessége lényegesen nagyobb szabadságban, sokszorta nagyobb jövedelemmel, vagyonnal rendelkezett, több évvel iskolázottabb volt és évtizedekkel tovább élt, mint a többi társadalomhoz tartozók.

Alig hangsúlyozzák, hogy fajunk történelemben csak a jelenkorra vált jellemzővé, hogy a fejlett országokban szinte a lakosság egésze sokszorosan nagyobb jövedelmű, tovább tanul és tovább él, mint a világ átlaga.

Differenciálódik a világ.

Fajunk eddigi történetét lényegében két részre oszthatjuk. Az emberiség eddigi történelmének 95 százalékában gyűjtögetésből élt. Csupán az elmúlt hatezer évben tért át egyre nagyobb többsége a termelésből való életre.

A gyűjtögető életmód annyiban volt speciálisan emberi, csak a homo sapiensre jellemző, hogy az ember nem szelekcióval, hanem a rendkívül fejlett agyának köszönhetően minden természeti környezethez képes volt alkalmazkodni. A biológusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember volt az első olyan élőlény, amelyik tudatosan alkalmazkodott a környezetéhez.

Méghozzá nagyon gyorsan. Talán ezerszer gyorsabban, mint amennyi időre a szelekciónak lett volna szüksége. Néhány tízezer év alatt az ember a földünk minden természeti környezetébe képes volt berendezkedni.

Minden természeti környezetben nagyon eltérő módon kellett az életfeltételeket megteremteni. Ez azonban egymástól függetlenül viszonylag tökéletesen sikerült. A mai ember sem tudna annál jobb életmódot az akkori ismeretek birtokában kialakítani. A tökéletes megoldást az bizonyítja, hogy a gyűjtögető életmódnak nem volt történelme mivel nem ismerte a változtatást.

A történelem lényegében csak az utóbbi hatezer évvel foglalkozik. A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés fajunk életterének nagy részén olyan változásokkal járt, ami a korábbi életmód folytatását lehetetlenné tette. A korábbi nagyon alacsony eltartó képesség lecsökkent, illetve gyakorlatilag megszűnt. Néhány térségben azonban lehetővé vált a termelésre való áttérés.

Az önözéses növénytermelésre való áttérés elsőkét Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában, valamint Mezopotámiában és az Egyiptomban, a nagy folyamok síkságain alakult ki.

Ugyanennek a felmelegedésnek a hatásra, a szántóföldi művelésre alkalmatlan térségekben, létrejöttek a néhány állat domesztikációjára épült pásztortársadalmak is.

A két Amerikában, ahol nem volt lehetőség erős igavonó állat domesztikálásra, csak néhány ezer évvel később jelentek meg a magas kultúrák, amelyek megragadtak a kapás földművelésnél. Máig nincs feltárva, hogyan juthattak el az amerikai kultúrák a csillagászat, a naptárkészítés az építkezés, az írás területén az eurázsiai magas-kultúrák színvonalára.

Mivel tapasztalatcsere nem lehetett, csak egy magyarázat van: az ember agya hasonló kihívásra tapasztalatcsere nélkül is, ösztönösen hasonló megoldást talált. Ezért jogosan feltételezhetjük, hogy ma a tudomány által még nem ismert problémamegoldások ösztönösen megvalósulnak.

Azt azonban tudjuk, hogy a jelenkor technikája nem több, hanem jobb munkaerőt igényel. Azok a társadalmak lesznek sikeresebbek, amelyek jobb minőségű munkaerőt termelnek. Már nem a minél több ember fizikai képessége jelent fölényt, hanem a minél jobb. Akkor is, ha ez darabra egyre kevesebb lesz. A jelenkorban a társadalmi fölényt a munkaerő minősége jelenti, és a jövőben még inkább az fogja jelenteni. Ezért a társadalom elsődleges célja a minél jobb munkaerő termelése. Ennek a hogyanját kell megtalálni.

Az előre egyértelmű, hogy a munkaerő minőségében nagyságrendekkel nagyobb különbségek lesznek, mint a fizikai adottságokban voltak. Ezért van ma már többször tízszeres különbség a fejlett és az elmaradt társadalom között. Ez a korábban elképzelhetetlen differenciáltság egyre gyorsabban fog növekedni. Elég arra gondolni, hogy fajunkat a viszonylag gyenge fizikai képességei, és a kimagaslónak fejlett agya jellemzi.

Az ember a jelenkorig szerszámkészítő képességnek, azaz a fejlett agyának köszönhetően minden fizikai képességét minden fajénál messzebb vitte. Minden faj, a technikai felszerelései segítségével ével, minden fizikai képességét magasabb szinte emelte. Erősebb, gyorsabban legyőzi a távolságot, tökéletesebben lát, kommunikál. Ennek köszönhetően fizikai képességeivel minden biológiai lénynél tökéletesebb lett. Ezek a fizikai képességek nyitottak utat az emberi agy nagyon alacsony kapacitáskihasználásának bővítésére.

Arra, hogy ez mit fog jelenteni, rávilágít a tény, hogy az ember kénytelen volt fizikai képességeit szinte teljesen mozgósítani, azaz kapacitását magas fokon kihasználni. Ezzel szemben az emberi agy kapacitását elég volt néhány százalékában hasznosítani. Sőt az eddigi életünk során minél fejlettebb volt a technikai eszköztár, az emberek agyának annál alacsonyabb kihasználására volt igény. Minél fejlettebb technikát produkált a szellemi elit, annál kisebb szellemi képessége volt szükség azok működtetéséhez.

Máig nem tudatosult, hogy a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerő agyának átlagos kihasználtsága. A társadalom tudásvagyona nőtt, de annak hasznosítása egyre kevesebb szellemi erőfeszítést igényelt.

Ez a vadászatban a leginkább nyilvánvaló. Minél elmaradottabb a vadász technikai felszerelése, annál nagyobb szellemi képesség és tapasztalt kell annak alacsony eredményességéhez is. Ez azonban általános szabály. A rendkívül bonyolult szövegszerkesztő gépen sokkal könnyebb tudományos könyvet írni, mint lúdtollal pergamenre.

De nem is tudok arra példát, hogy a fejlettebb eszköz nem könnyítette meg a munkavégzést.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Mind a gyártási, mind a felhasználási folyamatokban egyre képzettebb szakemberre van szükség.

Elég arra gondolni, hogy száz éve a tőke még a minél olcsóbb munkaerőt kereste, most csak a minél jobb lehet jövedelmező. Ez minél igényesebb a termék, annál inkább igaz. Természetesen, ha a jó munkaerő olcsó is, még vonzóbb.

Jellemző, hogy a világkereskedelem két vezető országa Németország és Japán, ahol a munkaerő nagyon drága. Az egyedi, vagy nagyon igényes gépeket ott gyártják, ahol drága a munkaerő.

A legáltalánosabb bizonyítékot azonban a munkaerőpiac adja. Minden országban hiány van a minőségi munkaerőben, és felesleg a gyenge minőségűben. Az általános annak ellenére, hogy az elmúlt száz évben az átlagnál jobb munkaerő drágább, a gyenge minőségű pedig olcsóbb lett. Ma húszszor annyi műszaki diplomás van, mint száz éve, mégis hiány van belőlük. Ugyanakkor negyed annyi a képzetlen, mint száz éve, mégis ők adják a tartósan munkanélküliek nagy többségét.

Az egyre jobb munkaerőt termelése.

Mivel a társadalom elsődleges igénye a minél jobb munkaerő, az elsődleges társadalmi feladat ennek a megvalósítása lenne. Ezzel szemben a minőségi munkaerő, a tudásvagyon növelése még nem is szerepel az értéktermelési feladatok között.

A közgazdaságtan nem tekinti vagyonnak a tudásvagyont, annak az újratermelése nem értéktermelés, a növelése pedig nem vagyonnövelés. Az a szakma még ma is ott tart, hogy a társadalom elsődleges feladata a fizikai tőke maximális növelése.

Ezen a teljesen hibás elméleti alapon annak ellenére nem változtat a közgazdaságtudomány, hogy nem vonja kétsége a szellemi vagyon egyre nagyobb szerepét. Ennek ellenére a nevelést, képzést fogyasztásként veszi figyelembe. Márpedig amíg a társadalom elsődleges célját a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja, nem töltheti be hivatását.

A vele született képesség kibontakozása.

Már a fele született képesség is hibás megfogalmazás. A fogamzáskor determinált képességet kell mondani. Az ugyanis biológiai törvény, hogy a genetikai adottságokat ért hatások a fejlődés korai fázisában sokkal erősebben működnek.

Azon nincs vita, hogy a születés után így van, de azt figyelmen kívül hagyják, hogy a magzatban töltött idő a legfontosabb. Pedig ebben sincs a biológiai szakmán belül vita.

Már többször kifejtettem, hogy a kihordás minőségének hatását Finnországban a harmincas évek vége óta figyelik, és már a várható életkor egészére való hatása rendelkezésre áll. A közölt adatokból kiderül, hogy csupán a születéskori fizikai mértek nagyobb hatással vannak az életteljesítményre, mint az ország politikatörténete. A nagyobb testsúly, testhossz tekinteten a felső tized iskolázottsága, keresete, adófizetése tekintetében tíz százalékokkal felette van az átlagnak. Az adatokból az derül ki, hogy a jó kihordás jelentősen kihat a következő generáció értékére.

Mivel ezek az adatok évtizedek óta rendelkezésre állnak, a finn tapasztalatok kontrollja minden országban utólag is elvégezhető lenne.

Meggyőződésem, hogy a jövőt segítő leghatékonyabb társadalmi befektetés a kihordás minőségének ösztönzése.

Itt jegyzem meg, hogy falusi élményem maradt, hogy az állapotos asszonyok minden kívánságát teljesíteni kell. Ez is egy kitűnő illusztrációja annak, hogy az ember ösztönösen is felismer olyan bölcsességeket, amelyeket még nem ismer a tudomány. Ma már bizonyított, hogy a magzatkori gondoskodás a következő nemzedék érdekében mindennél hatékonyabb befektetés, de ezzel még nem élnek sehol.

Bármennyire mellőzött szempont, a társadalom jövője elsősorban a következő nemzedék minőségén múlik. Ezért a társadalom kötelessége volna ösztönözni, mindent, ami ebben az irányban jó hatással jár. Súlyos bűnt követel az a társadalom, amelyik nem fordít gondot a magzatkihordásra, azt nem jutalmazza erkölcsi és anyagi módon.

Aligha lehet a fajelmélet ellen jobb bizonyítékot felhozni annál, hogy az ember értékékében a genetikai, azaz a faji különbségek is számíthatnak, de az csak a megtermékenyülés előtt, és a hatása eltörpül az élet során szerzett hatások mögött.

Ezt bizonyítja a következő fejezet is.

A családi környezet.

A Nyugat pártatlan sikerét jelentős részben azzal magyarázom, hogy a kiscsalád jobb gyermeknevelő volt, mint a nagycsalád. Ez nem azt jelenti, hogy nagy nevelőereje van annak is, hogy a gyerekek minél előbb beépüljenek a szülők és a testvérek közösségénél nagyobbakba is. Az első években a szülőkkel való szoros kapcsolat azonban ennél is fontosabb.

Az oktatáspolitika már felismerte, hogy az iskola előtti közösségekbe való beépülés fontosságát.

A bölcsődére, nem annyira a gyermek fejlődése, mint az anyák karrierje szempontjából van szükség. Az is fontos társadalmi érdek, hogy a diplomás anyák szakmai fejlődése, a gyermekvállalás okán, minél kevésbé sérüljön.

A társadalomtudomány képtelen megérteni, a családi környezet jelentőségét. A tények tanúsága ugyan egyértelmű, a tudomásulvétele azonban nagyon gyenge. A tények alapján egyértelmű, hogy a képzett és jómódú családok gyermeknevelésével a szegényebb, és kevésbé képzett családok nem képesek a gyermeknevelésben versenyezni. Minden társadalomra jellemző, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke, jövedelme, iskolázottsága semmitől nem függ jobban, mint a családi körülményektől. Az ebből fakadó hatékonyság annyira különböző, hogy a politika nem is meri vállalni az ismertetését.

Elég volna megnézni, mi lett a társadalom felső és alsó tizedébe tartozó családokban felnevelt gyerekekből. A legfejlettebb társadalmakban, az alsó tizedben született gyerekek átlagos felnevelési szintje alig jobb lesz, mint a perifériákon az átlag. Viszont a perifériákon a felső tizedben születettek olyan szintre emelkednek, hogy a fejlett államok munkaerőpiacán is keresettek lesznek. Ebből fakad az a jövő, hogy a munkaerő áramlás egyre inkább lefölözi a kevésbé fejlettek elitjét. A jó munkaerő egyre inkább világpolgár lesz.

Évtizedek óta figyelem a középiskolák teljesítményét. Hazánkban azok az iskolák, ahova az értelmiségi elit gyerekeit iskoláztatják be, világszínvonalon teljesítenek, ahova pedig a tartósan munkanélküli családokból kerülnek sokan, a perifériák átlagos szintje alá süllyednek.

A pedagógia csak az oktatás és az oktatók minőségét hangsúlyozza, a beiskolázott közösség minőségét alig veszi figyelembe. Pedig az utóbbinak sokkal nagyobb jelentősége van. Még nem találkoztam olyan szakmai írással, amelyik bevallotta volna, hogy a rendszerváltás óta elsősorban azért csökkent az oktatás szintje, mert a beiskolázott diákok minősége romlott.

Dicsérik a két háború közti oktatási rendszert. Az ugyan sokkal jobb volt, mint amilyen volt a társadalmunk politikai és gazdasági szintje, de elsősorban azért volt jó, mert már a középfokon is nagyon szelektált minőséget képeztek.

Nekem elég arra gondolni, hogy én azért jártam jó középiskolába, mert a diákok kilencven százaléka az úri középosztályból, illetve a zsidó etnikumból került ki. A tizedég pedig a paraszti rétegből szelektált elit alkotta. De elég volna a korabeli adatokat ismertetni. A harmincas években a fiúknál a korosztály 4.2 százaléka végzett középiskolát. Ezeket a hadseregben is, mint katonatisztté válóknak alkalmasnak minősítették. Ennek a nagyon szűk rétegnek a kétharmada pedagógus, pap, vagy köztisztviselő lett.

A lányoknál még nagyobb volt a szelekció. Csak 6 ezrelékül szerzett érettségit. Többségük nem vált alkalmazottá, csak az úri középosztályban elvárt műveltségre vágyott.

Anyám idejében még nagyobb volt a szelekció. A tanítóképzőben a lányok negyede arisztokrata és nagypolgári családokból származott. Az osztály nagyobbik fele a diploma után nem is ment el tanítani.

A diplomások háború előtti összetételét már én is megélhettem. A műegyetemre akkor már négyszer annyi diákot vettek fel, mint előtte tíz évvel. Tudomásunk szerint azt Hitler várta el a Győri Programtól. A németek ugyanis felismerték, ami mindmáig oktatáspolitikánk gyenge oldala: Sok törekszenek humán, nagyon kevesen műszaki pályákra.

A nők beiskolázásáról pedig elég annyi, hogy az 500 diák között csak két leány volt, egy építész és egy vegyész.

A korosztálynak 1.2 százaléka szerzett egyetemi diplomát.

Most azért lázong a fiatalság, hogy az éves 70 ezer születés mellett 25 ezret iskoláznak be az egyetemekre.

Be kellene látni, hogy a magas képzettségnél nincs hatékonyabb befektetés, de azt is illene látni, hogy ennyi diplomást nem leszünk képesek megfizetni úgy, hogy itthon maradjanak.

Ide kívánkozik, hogy kíváncsiságból megnéztem, miért volt olyan példátlan sikere a Fasori Gimnáziumnak. Azért, mert példátlanul jó diákokat képzett.

Mint evangélikus iskola, azért alapították, hogy a vidéken élő evangélikus papjainak a gyerekei számára legyen egy jó, pesti gimnázium.

Mivel akkor már működött a numerus clausus, a világon is talán a legnagyobb zsidó közösség aggódott a gyermekei beiskoláztatása okán. Az egyetemekre nagyon nehezen jutottak be a zsidók, mivel a törvény a korábbi arányuk negyedre korlátozta a létszámukat. Ezért az j evangélikus iskolában szerződést kötöttek, ami szerint a kikeresztelkedett zsidókat magas arányban befogadják. Ennek megfelelően kaptak anyagi támogatást. Ennél is sokkal nagyobb szerepe volt a sikerben annak, hogy vidéki lutheránus értelmiség és a pesti zsidó nagypolgárok gyerekei hogyan hatottak egymásra. Ez előbbiek népi, nemzeti kulturális örökséget hoztak, az utóbbiak pedig nagypolgári nyitottságot az új iránt. Ennek a két diákrétegnek a találkozása volt a magyarázata annak, hogy ebből a középiskolából került ki a legtöbb Nobel-díjas, illetve világhírű tudós. Nem vitatom az iskolavezetés és a tanárok érdemeit, de ezek a tanárok diákok közössége adta.

Az elmúlt évben tanulmányoztam, miért Szingapúrban működik a világ leghatékonyabb oktatási rendszere. Azért mert itt kap a legnagyobb hangsúlyt a képességek folyamatos mérése, és az ehhez való beiskolázás folyamatos beiskolázási korrekció. A Szingapúrban alkalmazott módszerhez nagyon hasonló a dél-koreai is. Ebből az következik, hogy Szingapúr azért lett a világtörténelem leggyorsabb sikerű városállama, mert a legjobb az oktatási rendszere. Dél-Korea pedig azért lett a világtörténelem leggyorsabban fejlődő állama, mert átvette a Szingapúrban bevált képzési módszert. Azt is néhány éve tudtam meg, hogy Mao, a kulturális forradalom ideje alatt Tenget Szingapúrba küldte, tapasztalatszerzésre. Ott lehetett megtanulni, hogyan lehet a politikai diktatúrában a gazdaságot liberalizálni. Harminc éve azt látjuk, hogy Kína a világtörténelem legnagyobb gazdasági csodáját alakítja.

Nálunk még senkinek nem jutott az eszébe, hogy mindig a legeredményesebbektől lehet a legtöbbet tanulni.

A képességhez igazított képzés.

Az osztálytársadalmaknak nem tehetségekre, hanem politikai hűségre és tekintélyre volt szükségük. Ezért aztán minden osztálytársadalomban erre a kettőre koncentráltak. Nem véletlen, hogy a mandarin társadalmaktól kezdve, minden vallási kléruson keresztül, a bolsevik rendszerig az első volt a megbízhatóság.

Az is kiderült, hogy a tekintélyhez gazdagság és tudás kellett. Ezért aztán minden társadalom az apparátus vezetőit jól megfizette. Ez a fáraók főpapjaitól, az arisztokratákon keresztül, az úri középosztályig általános jellemzője volt a hatalmasoknak. A ranggal járó gazdagság vagy vagyonöröklésből, vagy megfizetésből származhatott. A feudális társadalmakban, mivel nem volt az irányítókkal szemben magasabb képességigény, a legegyszerűbb megoldás, a vérségi öröklés volt.

Az ideológia szilárdságáért felelősekkel szemben azonban nélkülözhetetlen volt a tudás. Ezért iskoláztatáson keresztül szelektáltak. Ez volt a jellemző nemcsak a vallások klérusában, de az öntözéses társadalmakban, a politikai hatalomban való részesedés esetében is.

A tőkéseké volt az első uralkodó osztály, amibe képesség alapján lehetett bejutni. Amíg lassú volt a technikai fejlődés, és nagy a tőkehiány, ez az osztály is viszonylag zárt maradt. Nehéz volt bekerülni, de könnyű volt ott maradni.

Ez a tudományos és technikai forradalom hatására, és a kielégíthetetlen tudás- és képességigény következtében egyre inkább megszűnt. Megszűnt, mert a tudást és a tehetséget nem lehet sem vagyon, sem származás alapján szelektálni. Ez csak az oktatási rendszeren keresztül történhet.

Az oktatás hatékonysága elsősorban a befogadó képességétől, szorgalmától és idejétől függ. Ezt tudják a profi művészeket és sportolókat képzők, de nem tudják azok, akikre a munkavégzők, és társadalomirányítók képzése van bízva.

A művészeket és sportolókat képzők tudják, hogy az első feladat a képességek minél korábbi felismerése, és ennek fejlesztésére koncentrált képzése. A munkaerő újratermelését szolgáló oktatás, vagyis a munkaerő 99 százalékának oktatása azonban még mindig nem a képességfeltárással kezdődik.

A versenyképes oktatás egyrészt az a gazdasági ágazat, amiben a szegényebbek is versenyképesek lehetnek, másrészt a leghatékonyabb beruházás. Ennek eléréséhez két faladatot kell előtérbe állítani.

1. A családok elsőrendű társadalmi feladatévá kell emelni az eredményes gyermeknevelést. Ennek érdekében, olyan családi pótlék szükséges, mai nem annyira a gyermekek számát, hanem a felnevelésük minőségét jutalmazza.

- A családi pótlék nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függjön. Nagyobb gyermeknevelési támogatást kapjon az a család, amelyik egy-vagy két diplomás gyermeket nevel, min az, amelyik hatot, de iskolázatlant.

- Az öregkori ellátás is a gyermeknevelés hatékonyágával legyen arányos. Magasabb nyugdíja legyen annak, aki két diplomás gyermeket nevel fel, mint annak, aki hat képzetlent.

Gyermeknevelési támogatás.

Jelenleg minden társadalomban olyan családi pótlékot kapnak a szülők, ami a gyermekek számával arányos, gyakran azzal progresszíven növekedik. Vagyis olyan rendszer működik, amelyik nem a minél jobb munkaerő újratermelésére, hanem a minél több állampolgárra ösztönöz. Fajunk utóbbi hatezer évében minden társadalom annak következtében volt embertelen, hogy többen születtek, mint amennyit a társadalom érdeke megengedett. Történt ez egészen a múlt századig, annak ellenérre, hogy a társadalom semmilyen gyermeknevelési támogatást nem adott.

A társadalom által elviselhetőnél több gyermek azért született, mert a szülők öregkori ellátását a gyermekektől remélhették. Ennél is sokkal több pedig azért született, mert nem volt normális módja a fogamzásmenetes szexuális életnek.

A társadalom csak úgy tudta az érdekét jelentősen meghaladó népszaporulatot féken tartani, hogy maga vált az egyik fő halálokozóvá.

Ahogy javultak az életkörülmények, megnőtt a várható életkor, ennek okán csökkent az a gyermekszám, ami a lakosság számának viszonylagos stabilitása megengedett volna. Ezzel szemben minél több szülésképes évet éltek meg a nők, a megoldatlan fogamzásgátlás okán, annál többet szültek. Az elmúlt hatezer évben, ha lassan is, nőtt a munka hatékonyága, javultak az életkörülmények, egyre nőtt a szülésszám. Ezért a fejlődéssel párhuzamosan, társadalmaknak egyre nagyobb feladatot jelentett az emberpusztítás.

Megdöbbentő módon, a társadalomtudomány mindmáig nem ismerte fel, hogy az osztálytársadalom, a többség nyomora, kizsákmányolása, butítása, a termelt érték jelentős hányadának elpusztítása, a lakosság többségének mesterségesen létrehozott nyomra, a túlnépesedési nyomás elleni egyetlen védekezési módszer volt. Az osztálytársadalom megszűntetésének előfeltétele a gyermekvállalás jelentős csökkenése lett volna.

Ennek a felismerésnek azonban a nyomával is alig találkozunk.

A 19. században a világ népességének ötödét kizsákmányoló Nagy Britanniában jelent meg Malthus nevű papnak a túlnépesedés veszélyét felvető könyve.

Igaz, annak a színvonala nem ütötte meg a kor követelményeit, és csupán az élelmiszertermelés korlátolt voltára épített, ami éppen a szerző országában a legkevésbé volt reális, de lapvető mondanivalója az emberi faj történelmében a leindokoltabb volt. De a szerzője, nemcsak akkor, máig nem kapott elégtételt a téma felvetéséért. Pedig az óta az emberiség létszámának robbanása százszor nagyobb, nehezebben kezelhető, költségesebb probléma lett, mint a klímaváltozás.

A 20.század második fele óta olyan mértékben nőtt meg a várható élet hossza, hogy a létszám tartásához szükséges szülések száma a felére esett.

A történelem megértéséhez talán az egyik legszükségesebb adat volna az, hogy milyen életkorhoz hány szülésre van szükség a létszám megtartásához. Ennek ellenére még nem találkoztam ilyen adattal. Fajunk utóbbi hatezer évében az volt a legfontosabb társadalmi feladat, hogy ne növekedjen gyorsan a népesség, mert nincsenek biztosítva az eltartásuk feltételei.

Jelenleg egyetlen társadalomban sem indokolt az átlagosan két gyermeknél több vállalása. Ezért olyan gyermektámogatásra volna szükség, amely azokat a szülőket részesítené a legnagyobb öregkori támogatásban, akik legalább két diplomás gyermeket neveltek fel.

A két gyermek vállalása esetén az egyre lassabban növekedő várható életkor mellett, lassú lakosság növekedés történne, ami az emberiség egésze számára ideálisnak tekinthető, mivel az emberiség közel kilenctizede az optimálisnál nagyobb népességű társadalmakban él.

Jelenleg a hétmilliárdos létszámunk már jelentősen meghaladja az eltarthatóság optimumát. Száz éve még csak kétmilliárdnyian voltunk. Minden bizonnyal az a létszám volna közelebb az optimálishoz. Annak esetén nem volna probléma a környezetszennyezés, a vízhiány, a nyersanyagok kimerülése. Ezt azonban senki sem meri kimondani.

Amennyire igaz, hogy nemcsak erkölcsi okokból, de technikailag is nem megoldható a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb csökkenése, a jelenleg még megállíthatatlan néhány milliárd növekedés százszor nagyobb problémát fog szülni.

Tekintettel arra, hogy ma százszor annyi ember vándorolna a fejlettebb országok felé, mint amennyit azok befogadhatnak, a fejlett ország számára az ideális megoldás a belső lakosság fogyásának jó minőségű munkaerő befogadása. Minél fejlettebb a táradalom, annál drágább a munkaerő felnevelése. Ezzel szemben a hazai átlagnál jobb minőségű munkaerő befogadása annál előnyösebb.

A fejlett országok számára megengedhető luxus a kevesebb gyermek felnevelése. Számukra adva van a jó minőségű munkaerő importja. Az ilyen országokban tehát egyértelmű, aminél kevesebb gyermek, de minél magasabb szintre nevelése.

A kevésbé fejlett országokban azonban a minőségi nevelés támogatása azért fontos, mert számolni kell azok elvándorlásával.

Fajunk történetében először fordul elő, hogy a fél-perifériákon és még inkább a perifériákon, fel kell készülni a minőségi munkaerő elvándorlására. Érthetetlen módon, ez a probléma fel sem vetül, pedig már ma is jelentős, és a jelentősége gyorsuló ütemben növekedni fog. Annál inkább, mert ezt nem lehet megállítani. Minél fejlettebb lesz a világ, annál inkább világpolgár lesz a társadalmak tudományos és szakmai elitje.

Visszatérve a túlnépesedettség problémájára.

Az emberiség létszáma a század derekára meghaladja a kilenc milliárdot. Azon lehet vitatkozni, hogy az általam gondolt kétmilliárd, vagy annál több lenne a jelenlegi szinten optimális népesség, de azon nem, hogy milliárdokkal kevesebb. Azért nem, mert a kilencmilliárdos létszám mellett nem lehet szó az általunk okozott klímaváltozás megállításáról, a tiszta levegőről, az elegendő ivó és a termeléshez szükséges vízzel való ellátásról, számos faj megmentéséről, de mindenek előtt arról, hogy nem legyen milliárdok számára erkölcsileg elviselhetetlen szegénység.

A biológia törvény, hogy a túlnépesedett fajok szenvedésre vannak ítélve, az emberi fajra fokozottan igaz. Hatezer éven keresztül azért élt a nagy többség nyomorban, azért pusztítottuk magunkat, mert gyorsabban szaporodtunk, ezért többen voltunk a kívánatosnál. Pedig korábban soha nem voltunk ennyivel többen. Ma már azonban a tények bizonyítják, hogy a viszonylagos társadalmi igazságosság, egyenrangúság csak ott lehetséges, ahol leállt a népszaporulat. Ez azonban legfeljebb az emberiség tizedében valósult meg. A fajunk négyötöde még olyan szinten tart, ahol a népszaporulat sokszorosa a korábbinak. Egyötödében, Kínában ugyan erőszakkal meg lehetett állítani, és ez példátlan sikert hozott, mégsem vált elfogadhatóvá nemcsak a már fejlett ötödben, de még sokkal inkább az elmaradt háromötödben.

A jelenkori társdalom feladata.

A lakosság száma lassan, néhány ezreléknél nem gyorsabban, a társadalom érekéhez igazodjon.

A társadalom tudásvagyonának növelése legyen az elsődleges feladat.

Jelenleg mind a politika, mind a társadalomtudományok, azon belül a közgazdaságtan nem e két cél szolgálatában áll. A célt nem ismerik, ezért a módszerét sem keresik.