AZ EMBERI FAJNAK NEM A TESTE, A FEJE A FONTOSABB

Kopátsy Sándor                EH                    2013-01-19

AZ EMBERI FAJNAK NEM A TESTE, A FEJE A FONTOSABB

Tegnap váratlan szerencse ért. 91 évesen, jó harminc év történelemfilozófiai gondolataim koronázódtak meg. Összeállt a már sok elemében felismert kép. Szinte egy pillanat alatt mindaz, aminek számomra már szinte minden részlete ismert volt.

A fajunk mindent, amit elért, a fejlett agyának köszönhet. A történetünket csak annak alapján lehet megérteni, hogyan voltunk képesek agyunk működésének feltételeit biztosítani. Mindent, amit elértünk, az agyunk óriási rejtett kapacitása egyre jobb kihasználásnak köszönhetjük.

A lati mondás: „Ép testben, ép lélek.” Számomra úgy módosult. Csak az ép léleknek lehet boldog a teste.

Ha valamit, ezt nem értik meg a hunzáért lelkesek.

Hunza –Ahol 100 évig élnek az emberek

Ezen a címen kaptam meg egy barátomtól Bíró Tamás (birotamas@gmail.com) rövid tanulmányát. Az egész írás minden sora annyira ellentmondott a véleményemnek, hogy irritált, és az indulat végre megfogalmazta bennem, amit eddig csak részleteiben ismertem fel. A hunzákért rajongók azt ismerték fel ebben a kis népcsoportban, hogyan lehet sokáig élni. Az, hogy az élet meghosszabbításában látják a célt, még nem különcség. Ez a fajunkra kezdettől fogva jellemző volt. Kezdetben azzal, hogy a földi életet a halállal nem tekintették befejezettnek, hittek az élet túlvilágon történő folytatódásában. Az emberiség nagy többsége ma is hisz ebben, legalábbis nem cáfolja, még az sem, aki már nem ebben a hitben él. Ezért aztán az sem tűnik fel senkinek, hogy a túlvilágban hívők is, ezen a világon akarnak minél tovább élni. Az élethez való ragaszkodás azonban nem csak az ember, hanem minden élőlény ösztönös tulajdonsága.

A hunza rajongók azért lelkesek, mert ez a kis népcsoportra jellemző a hosszú és egészséges élet. Számukra, hogy milyen ez az élet, másodlagos, fontos az élet hossza. Lelkesedésük olyan erős, hogy nem is vizsgálják, hogy valóban milyen hosszan, és valóban boldogon élnek-e a hunzák.

Már az írás címe is elárulja, hogy nem tudományos munkáról van szó. A tartalomnak jobban megfelelne, hogy Az emberek sokáig élének, vagy Ahol sokan megérik a 100 évet cím. A szövegben azonban erre nincsen semmi bizonyíték. Nem is lehet, hiszen nincsen anyagkönyvezés, mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát.

Az régóta köztudott, hogy az izolált hegyekben viszonylag sok az öregember. Ott sokáig élnek azok, aki már megöregedtek. Ilyen térségek, a pletyka szerint, a Balkánban és a Kaukázusban vannak. De arról még nem olvastam, hogyan alakul az ilyen térségekben a várható életkor, és az adatok hogyan vannak dokumentálva. Erről ez az írás sem beszél.

Számomra csak növeli a kétségem a szerző beismerése, hogy a lakosok büszkék, ha az idegenek őket a tényleges koruknál 15-20 évvel fiatalabbnak nézik. Márpedig olyan közösségben, ahol szeretnek az emberek büszkék arra, ha a tényleges koruknál fiatalabbnak látszanak, könnyen általánossá válik, hogy a tényegesnél öregebbnek mondják magukat. Nálunk, a nőknél inkább a fordítottja jellemező, hogy a tényleges koruknál fiatalabbnak mondják magukat.

A tudomány két adatot szokott közli arról, hogy hol, milyen, hosszú az élet. A születéskor, és a 65 éves korban várható életkor. A 100 évesekre büszkélkedők pedig azzal bizonyítanak, hogy 100 ezer lakosból hányan vannak 100 éven túliak. Ezektől azonban említést sem tesz a hunzákról szóló ismertetés.

Abban ugyan nem kételkedem, hogy ebben az illusztrált himalájai völgyben viszonylag sokáig élnek. De kíváncsi lennék, hogy a mintegy 10-30 ezer lakosból hányan. Megjegyzem, egy szenzációnak szánt írásban, egy zárt völgy lakóiról ennél pontosabban kellene megmondani a lakói számát.

A völgy jellemzését sem tartom tudományosnak, annak ellenére, hogy a fénykép alapján gyönyörű. Az ismertetése sem egészen megbízható. „… kétezer évig csaknem tejesen megközelíthetetlen volt, mivel az egyetlen be- és kijárat a környező hegyek oldalában kanyargó ösvény volt, amelyen a közlekedés az év legnagyobb részében igen kockázatos. Az út mindössze 60 centi széles. Veszélyesen elrojtosodott kötélhidakon kell átkelni, az utat több helyen mindössze a meredek sziklafalból kilógó fatörzsek tartják.”

A romantikus megközelíthetőséget cáfolja két tény.

- A völgyön egy jelentős vízhozamú folyó vezet át, ami nyáron tutajozható, télen pedig, amikor befagy, sima gyalogutat jelent. A melléklet egyik fénykép alapján ez legalább 50 méter széles folyómedret jelent, még az alacsony vízállás esetén is.

Ami pedig a „veszélyesen kirojtosodott kötélhidat” illeti, az nem is kötél, hanem hét, mintegy 20 mm-es sodronykötél, ami nem rojtosodik. Ahhoz sem kell szakértelem, hogy ez a mintegy 100 méter fesztávú híd, gépek segítése nélkül nem volt megépíthető. A gépek pedig aligha a 60 centi széles hegyi ösvényen érkeztek.

„A nőknél ismeretlen a klimax, a férfiak még 90 éves korukban is nemzőképesek.” Ahol, nyilván a nők sokáig élnek, és a férfik még tovább nemzőképesek, az egy nőre jutó szülések száma elképesztően magas, 10 szülés felett lenne. Ezzel szemben minden zárt közösség, ahol 25 év felett van a születéskor várható életkor, és nincs megoldva a fogamzásgátlás, 2000 év után, ma már több milliós volna.

Ez az írás fel sem veti, hogyan védekeztek a hunzák a túlnépesedés ellen. Nyilván tartózkodni kellett a szexuális élettől. Ezt ugyan még sehol nem tudták megvalósítani, tehát itt sem.

A tárgyalt írás egy közel száz éve ott járt brit orvosra hivatkozik, aki „felfedezett egy népet – a hunzákat -, melyeknek nem voltak orvosaik és kórházaik, fiai mégis 100 éves átlagéletkort értek el, tökéletes életerőben, és jó egészségi állapotnak örvendezve.” Ezt olvasva már elfogyott a türelmem. Pedig a következő mondatban már ott is van a magyarázat. „Életerejük titkát egyedül a táplálkozási szokásaikban találta meg.” Ezért aztán mégis tovább olvastam.

„A hunzák a zöldségeket és gyümölcsöket, gabonaféléket, a tejet és a tejtermékeket főzés nélkül, - tehát szinte kizárólag nyersen fogyasztják!” A nyers élelmiszer fogyasztása csak a gyümölcsök esetében indokolt. A hús és a gabona nyers fogyasztása azonban önpusztító ostobaság.

„Minden utazó említést tesz a hunzák hatalmas sárgabarack-ligetiről.” A minden utazó generációnként egyet jelenthet. Ott nem sok utazó járhat, ahol nem lett világszenzáció, hogy az átlagéletkor 100 év felet van.

Egy másik utazó, aki történetesen orvos, megemlíti, hogy a hunzák „… valamivel több, mint 1900 kalóriát vesznek magukhoz naponta.”

Itt jöttem rá, hogy a szerzők szerint a nagyon kevés, főleg nyers táplálék a hosszú élet titka. Azt még elhiszem, hogy a hosszú élet titka a kevés táplálék, csak azt nem, hogy azzal együtt jár a boldogság, és marad elegendő kalória az agy energiaigényének kielégítésére.

Ezzel pedig eljutottam felfogásom igazolásához.

Aki sokáig akar élni, az egyen keveset és azt is nyersen. Aki azonban az agyát is hasznosítani akarja, annak 3000 kalóriánál többre van szüksége, és az is olyan formában, hogy könnyen legyen emészthető. Azért az agy energiaellátását csak a könnyen emészthető táplálék biztosíthatja. Csak ebben az esetben marad elég kalória az agynak.

Az ember az egyetlen faj, amelyiknek az agya a bőséges táplálékot meghálálja. Ez kényszeríttette fajunkat rövid százezer év alatt arra, hogy a táplálékát emészthetőbbé tegye. A hús és a gabona csak azzal válik hatékony táplálékká, ha a könnyebb emésztésre előkészítik. Feldarabolják, összetörik, sózzák, kelesztik, sütik, főzik. Egyébként csak kis hányaduk válna a szervezet energiaigényének kielégítésére. Az élelmek emészthetőbbé tétele nélkül nem sok hasznát vettük volna az agyunk óriási kapacitásának.

Azt már korábban felismertem, hogy a rendkívül fejlett agyunk számára csak akkor marad elegendő energia, ha az emésztés energiaigényét csökkentjük. Ezt azzal illusztráltam, hogy egy kiló búza kalóriája több mint egy kiló kenyéré, de a nyers búzaszemet megőröljük, élesztővel összegyúrjuk, és aztán megsütjük, tized annyi energiát használunk fel az emésztése során, mintha nyersen fogyasztjuk el. A hús esetében is sokat megtakarítunk az emésztéséhez szükséges energiából, ha megdaráljuk, megsütjük, vagy kifőzzük. A sárgabarackot azonban én is nyersen eszem, nemcsak a hunzák.

Az utolsó fényképen egy csoport hunzár látok. Én 30 éveseknek látom őket, de lehet, ha megkérdezném a korukat, hatvan éveseknek vallanák magukat.

Azokkal a véleményekkel, hogy miért élnek sokáig a hunzák, nem foglalkozom, mert nem szeretnék hunza módon élni.

Az utolsó fejezetben egy magyar családorvost idéznek. „A napsugárzás akkor lehet rákkeltő, ha az ásványi anyagok és vitaminok hiányától legyengült szervezetet éri az ultraibolya sugárzás.” Erről egy szudáni barátomnak más volt a véleménye. Náluk az indoeurópaiak és az arabok a napsütésben felöltöznek, a hamiták levetkőznek. Megmagyarázta miért. Az európaiak és az arabok bőre egységnyi napozás során elegendő d vitamint termel, a hamita négereké pedig keveset. A d vitamint termelő képességben tehát van faji különbség, ami nem azt jelenti, hogy az agyuk kapacitásában volna.

A kevés táplálék mellett az agyunk éhezik.

A közeljövőben megjelenik egy könyvem. Abban értelmesebben fejthettem volna ki a véleményem, ha a fent elemzett írást korábban megkapom. Annak ugyanis az egyik fontos mondanivalója, hogy az agyunknak van szüksége minél több energiára. Az életet semmi sem értékelheti fel jobban, mint az agyunk jobb hasznosítása. Ezzel lehet az élet nemcsak hosszabbítja, de felértékelni. Az évek számát csak nagyon korlátozott mértékben, de az élet súlyát ezerszeresre is fel lehet értékelni. Nem a hosszú, élet értékes, hanem a tartalmas.

Amit azonban korunk sem ért meg. Az emberi fajnak sem érdeke az, hogy minél nagyobb létszámú legyen, hanem az, hogy az egyedi minél jobban, tartalmasabban éljenek. Az emberi faj legnagyobb problémáját abban látom, hogy mindig gyorsabban szaporodott, mint ahogyan növelni tudta az eltartó képességét.

Az emberszabásúak viszonylag kis rétségben és kis létszámban éltek. Ennek ellenére kipusztultak.

Fajunk is kis létszámú maradt abban a térégben, ahol megjelent. A gyűjtögető életmódja nem is tette lehetővé, hogy életterében, sűrű létszámban megélhessen. Viszont rendkívül fejlett agyának köszönhetően, képes volt szinte minden természeti környezetbe beilleszkedni. Nem úgy, mint előtte minden faj, szelekcióval és adaptációval, ami évmilliókat igényel, hanem néhány generáció során azzal, hogy a környezethez igazította életmódját.

Erre a tényre Darwin sem figyelt fel. Az emberi faj néhány tízezer év alatt a föld szinte minden természeti környezetben felismerte, és kialakította az annak megfelelő életmódot. Nem ismerek adatokat, talán nincsenek is, hány száz, esetleg hány ezer gyűjtögető kultúra alakult ki, méghozzá egymástól függetlenül.

Az egyéni véleményem, amihez még nem találtam csatlakozót, hogy mintegy húszezer éve, vagyis javában a jégkorszakban, a tundrán kialakult az első termelő társadalom, a kutyát domesztikáló rénszarvas pásztorkodás. Ez azonban fejlődésképtelennek bizonyult, hiszen mindmáig csak az változott benne, hogy a rénszarvasok vonta szánt felváltotta a modern technikától kapott motoros szán. Az ember fejlett agya ebben a társadalmi formában nem játszott különösebb szerepet.

Nem így, mintegy nyolcezer éve, a csapadékos trópusoktól eltekintve, szinte a természeti környezetet megváltoztató felmelegedés hatására a gyűjtögető életmódokat fel kellett adni. Ez a kényszerhelyzet szülte az öntözéses növénytermelő, és az állattartó osztálytársadalmakat.

Az emberi agy csodájának tulajdonítható az is, hogy ezek az eredeti kultúrák egymástól függetlenül alakultak ki. Mindegyik másik alaptermékre épült. Kelet-Ázsiában kölesre, majd Dél-Ázsiával közösen a rizsre, Mezopotámiában és Egyiptomban a búzára és az árpára, Amerikában, az Andokban a burgonyára, illetve a mai Mexikó területén a kukoricára.

A háziállatok domesztikációja, ahogyan előtte jó tízezer éve a tundrán, a kutya és a rénszarvas esetében, mindenütt azzal az állattal történt meg, amelyik alkalmatlannak bizonyult a darwini adaptációra. Erre egyszerű a bizonyíték. Csak olyan állat szelídült az emberhez, amelyik vadon, abban a térségben nem élt volna meg. Mivel a két Amerikában nem volt olyan növényevő vad, amelyik élettere elpusztult, és elég ereje volt ahhoz, hogy talajművelésre használható legyen. Az igásállat hiánya volt az oka annak, hogy a két amerikai magas-kultúra jó háromezer évet késett, megrekedt az emberi erőre épülő kapáskultúránál.

Az ember mindig túl gyorsan szaporodott.

Az elmúlt mintegy hatezer éves történelmünk megértésének a kulcsa a túlszaporodásunk megfékezése volt. Mivel nem erre a tényre épül a társadalomtudomány, nem találhat magyarázatot az események alakulására.

A termelésre való áttérés olyan mértében megnövelte fajunk szaporodását, aminek eltartásáról a fejlett agyunk nem volt képes elég gyorsan alkalmazkodni. Ezért olyan társadalomra volt szükség, amelyik megfékezi a túlnépesedést, biztosítja a természetes halálozás sokkal magasabb szintjét.

A technika jóvoltából javuló életfeltételek hatására nőtt a várható életkor, nőtt a gyermekvállalás, és csökken a halálozás.

A 20. század közepén azonban megindult két új jelenség.

- A fejlett világban és Kínában leállt a túlnépesedési nyomás, az emberiség háromötöde azonban elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és nincs ellene védekezés. A Nyugat botránkozik, ha valahol próbálkoznak vele.

- A túlsúlyosság lett az új népbetegség. A hunzákat ez a legkevésbé veszélyezteti. Jó volna, ha a túlzott táplálkozást meg lehetne fékezni, de ha marad, akkor is század akkora kárt okozna, ha a hunzák táplálkozására, a szinte mindent nyersen, és csak napi 1900 kalória mennyiségben fogyasztanának. A túlsúlyosak agya ugyanis kap elég energiát, a koplalók azonban elbutulnak.

Mindezt korábban is láttam, de a hunzákról írt eszmefuttatás olvasása csak még jobban rávilágított. Nincs olyan ostobaság, amiből nem lehet tanulni.