MIÉRT UTÁLOM A NYUGDÍJRENDSZERT?

Kopátsy Sándor                 EG                   2012-12-25

MIÉRT UTÁLOM A NYUGDÍJRENDSZERT?

Két általánosan alkalmazott módszert tartok társadalom érdekét sértőnek. A családi pótlékot, és a nyugdíjrendszert. Talán az első a kártékonyabb, de a második a szemtelen átverés.

A gyermekek száma alapján történő családtámogatás a kártékonyabb, mert a társadalom érdeke az inkább kevesebb, de jobb gyereknevelés. Ezzel szemben a családi pótlék csak a mennyiséget jutalmazza, és a minőség ellen hat. Ennél nagyobb károkozót nem is tudok elképzelni, hiszen a következő nemzedék értékének növelése ellen hat.

Most azonban a nyugdíjrendszer ellen hadakozok. Az, hogy a nyugdíj nagysága a legális jövedelem nagyságától függ, a munkaerő teljesítményére ugyan ösztönző, de sok tekintetben nemcsak igazságtalan, de kártékony hatású is.

Nem véletlen, hogy egy porosz arisztokrata miniszterelnök találta ki. Annak jó, aki a jelent építi. A társadalomtudós logikája egészen mást javasolna. Mivel a nyugdíjasokat a következő nemzedék fogja eltartani, annak a fedezete a következő nemzedék minőségétől függ.

Fajunk történetében az volt a jellemző, hogy a szülők a gyerekeiktől várták az öregkoruk biztonságát. A jelenlegi nyugdíjrendszer azonban arra épül, hogy a dolgozók a bérükből minél többet adjanak át a tőkepiacra. Vagyis bízzák rájuk. Vagyis fajunk életében korábban az volt a jellemző, hogy a szülők öregkoruk biztosítása érdekében gyermekeik nevelésére áldoztak. A tőkés osztálytársadalom azonban kitalálta, hogy jobb, ha rájuk bízzák az öregkori ellátásuk fedezetét. Zseniális tőkés találmány.

Ideje volna végre kimutatni, hogy a nyugdíjalapok pénzpiaci szerepeltetése mekkora súlyt képez a tőkepiacon, és az mennyire hajtja fel az értékpapírok árát, ugyanakkor mennyivel csökkenti a hozamaik rátáját.

De a nyugdíjpénztárak újraelosztása is a magasabb jövedelműek javára torzít. A nyugdíjban töltött évek száma elsősorban az iskolázottságtól függ. A magasabb jövedelmű munkaerő tehát nemcsak magasabb nyugdíjat élvez, hanem sokkal több éven keresztül. A sokkal több azt jelenti, hogy a befizetett nyugdíjjárulékból aránylag is többet kapnak a magasabb jövedelműek.

A nyugdíjasok érdekképviseletének elnökségi tagjakét kiszámoltam, hogy mennyire becsapjuk a cigányokat, ugyanakkor mennyire támogatjuk a diplomásokat, és a nyugdíjkorhatárral kedvezményezetteket. Mivel a cigányok nyugdíjban töltött éveinek száma fele sincs az átlagnak, harmada sem a diplomásoknak, az általuk befizetett nyugdíjalaphoz képes fele annyit kapnak, mint az átlag, és harmadát, mint a diplomások. A legjobban azonban a korkedvezményes egyenruhások jártak. Kevés éven keresztül fizettek, és az átlagnál lényegesen tovább éltek.

Még arról sem olvastam, hogy a nyugdíjrendszer megkülönböztetetten támogatja a nőket. Előbb mehetnek nyugdíjba, és jelentősen több éven keresztül élvezhetik. Tudom, hogy ez a megkülönböztetés nem elég nagy ahhoz, hogy a nők hátrányait ellensúlyozza, de azt nem a nyugdíjakkal kellene kiegyensúlyozni.

Azt sem vetik fel, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb különbség lesz a gazdagok és szegények várható nyugdíjban töltött idejében. Ebből fakadóan a nyugdíjalapba fizetett összeg, és az abból élvezett nyugdíj aránya is, igen jelentősen kedvezményezi a nagyobb keresetűeket.

Arról sem olvastam, hogyan hatott a dohányzás visszaszorulása a nyugdíjalapok kötelezettségeire. A dohányosok ugyanis, közel tíz évvel kevesebb évet töltenek nyugdíjba. Ehhez járult az,, hogy a dohányzást feladók aránya lényegesen magasabb a diplomások, mint a képzelten munkások körében. Ehhez gazdag tanulságot adnának azok a számok, amelyek megmutatnák, hogy az erős dohányosok, az alkoholisták milyen arányban vannak a különböző iskolázottsági szintűek közt.

Talán ennyi is elég fannak bizonyítására, hogy a nyugdíjpénztáraknak a társadalmi érdekkel ellentétes az érdekük. Az jó nekik, ha az emberek a munkaképes koruk vége után minél előbb meghalnak. Ez a lelketlenség, és nem a társadalom érdeke. Az ember elsődleges érdeke, hogy minél jobban, és minél tovább éljen. A tőkés osztálytársadalomtól öröklött közgazdaságtan csak az anyagi jobban élésre koncentrált, az is a tőkésosztályra koncentráltan.

Ennek klasszikus példája a tőkések által kitalált magán nyugdíjpénztár. Annak a jövedelme akkor a nagyobb, ha a befizetők a nyugdíj korhatár után meghalnak. Vagyis a dohányzás, az alkoholizmus különösen jól szolgálja az érdekét. Ezzel nemcsak rövidebb lesz az életük, de a szenvedélyük a legjobb állami bevételt biztosító fogyasztás is.

Ezt ugyan nem vallja be, de egyértelművé teszi azzal is, hogy betegesen félti a társadalmat az elöregedéstől. Ezt teszi annak ellenére, hogy a jelen, és még sokkal inkább a jövő fejlett társadalmaiban a munkaképesség nagyon kitolódik. A napokban olvastam ez egyik szaklapban, hogy Japánra nehéz jövő vár. Húsz év múlva már 77 évnek kell lenni a nyugdíjkorhatárnak, mert csak akkor lehet fedezete a nyugdíjaknak. Így számolnak a kalmárok.

Japánban ugyan már jelenleg is a legmagasabb a nyugdíjkorhatár, az emberek átlagosan mégis 71 évesen mennek nyugdíjba. A 68 évesek ugyanis még örömmel, önként dolgoznak tovább, ha hagyják. A másik véglet Görögország, ahol 60 év a korhatár, de a többség évekkel ennél hamarabb megy nyugdíjba. Nem azért, mert már nem tudna, hanem azért, mert nem szeret dolgozni.

A másik példám magyar. Amikor születtem, még a dolgozók huszadnak volt nyugdíja, de az 50 évesek közelebb voltak a halálukhoz, mint ma a 77 éves japánok. De nemcsak a halálhoz voltak közelebb, hanem a munkavégzésükhöz szükséges fizikai erejük végéhez is. Kilencven éve egyrészt az 50 éves magyar közelebb volt a halálhoz, másrészt sokkal inkább öreg volt a munkájára, mint ma 77 éves japán.

A közgazdaságtan az életkor éveivel méri a munkaképességet, holott a munkaképességgel kellene mérni az életkort. Nem veszi tudomásul, hogy száz éve még a munkaerő értéktermelő munkájához elsősorban fizikai erejére volt szükség. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően az értéktermelő munka hatékonysága egyre inkább a szellemi képességtől függ.

Ezt az átalakulást nem lehet az évek számával nyomon követni. Száz éve nem a 77, de az 50 éves bányász sem volt tejesen munkaképes. Ma a 77 éves tervező, karmester lehet a teljesítménye csúcsán.

Nemrég olvastam, hogy a külszíni bányákban dolgozó 100 tonnás dömpereken előszeretettel alkalmazzák a nőket, akik lelkiismeretesebben dolgoznak. A jobb teljesítményhez ugyanis fizikai erőre nincs, hanem odafigyelésre van szükség.

Az meg két saját tapasztalat.

- A fizikai erőt nem igénylő munkavégzők tovább élnek, mint a kemény fizikai munkájukat végzők, akik előbb mehettek nyugdíjba, de aztán tétlenségre kényszerültek. Ezzel találkoztam a nagy kalóriafogyasztó élsportolók a kelleténél kevesebbet sportolóknál is, előbb meghalnak, ha teljesen leállnak.

- Azok élnek sokáig, akiknek öregkorukra is marad munkájuk. A nők elsősorban azért élnek tovább, mert öregen is marad feladatuk. A háztartás vitele, unokák.

Ideje volna foglalkozni azzal, hogyan lehet az embereket öreg korukban is foglalkoztatni. A közgazdaságtan, ha nem is segíti ezt a gyorsa folyamatot, legalább lassan menjen utána.

Ebben a legnagyobb szerepe az olyan nyugdíjrendszernek lenne, ami az öregkori ellátást a gyermeknevelés hatékonyságához köti. Aki boldog öregkorra vágyik, az ne a tőkésekre bízza a megtakarított jövedelmét, hanem neveljen gyereket. Ne szám szerint minél többet, hanem inkább kevesebbet, de jobban. Egyetlen olyan gyerek, aki a következő generációban a felső tizedbe kerül, bőven lesz akkora jövedelme, amiből akár tíz utód felnevelési költsége is futja. Ezzel szemben, aki hat olyan gyermeket nevel, akikből olyan munkaerő lesz, aki az alsó minőségi tizedbe kerül, annyi terhet ró ezzel a társadalomra, amit nehéz lesz elviselni. Az egy diplomás sikeres felnevelése nagy társadalmi nyereség, a hat sikertelené pedig óriási társadalmi teher. Ezzel szemben a mai támogatási rendszer az ellenkező irányában hat.