A DÉL-KOREAI ISKOLARENDSZER

Kopátsy Sándor                  EO                  2011-12-20

A DÉL-KOREAI ISKOLARENDSZER

Nagyon sokáig a finn oktatási rendszert tekintettem példaképnek. Most is az a véleményem, hogy nekünk az a leginkább követhető. Most, mégis a dél-koreairól írok, annak ellenére, hogy tudom, ennek több évezredes hagyomány az alapja. Mint történész évtizedek óta tudom, hogy a kínai kultúra az elmúlt ötezer évből négyezer ötszáz éven keresztül a csúcsot jelentette, és úgy látom, hogy a század során Kelet-Ázsia ismét a csúcs lehet. Legalábbis harminc éve ott a leggyorsabb a fejlődés. A Nyugat még csak keresi a hozzá hasonló fejlődési tempó módszerét.

A kínai kultúra valójában egész Kelet-Ázsia kultúrájának az alapja. Japán és a kis tigrisek gazdasági csodája mögött is a kínai kultúra az alap.

Most éppen Dél-Korea oktatásáról elmélkedem, ami mögött is Kínát kell látni.

Azt évtizedek óta tudtam, hogy az oktatásban az első helyen Finnország és Dél-Korea váltogatja egymást. Az egyik a puritán Nyugat, a másik a konfuciánus Távol-Kelet minta diákja.

Finnország hetvenöt éves szerelmem. Még a szovjet-finn háború során szerettem bele, és nem csalódtam benne.

Dél-Koreához mesze voltam, és vagyok, de közgazdászként az elmúlt napokban két hír is megérintett.

Dél-Korea abban is első a világon, hogy a 25-34 éves korosztály kétharmadának van egyetemi végzettsége.

Dél-Korea nemcsak az oktatásban világelső, hanem abban is, hogy melyik ország többszörözte meg az elmúlt hatvan évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelmét. Az elmúlt hatvan évben az egy laksora jutó jövedelem 6.2 százalék volt. Nincs olyan nyugati ország, ahol ennek a felét elérték, nem is beszélve a gyorsan szaporodó lakosságú országokról.

Az ország abban is világelső, hogy az egyetemen tanulók 13 százaléka tanul külföldi, elsősorban amerikai egyetemeken.

A tartós munkanélküliséget tartom az egyik legnagyobb társadalmi csapásnak, ezért különös figyelemmel kísérem, hogy melyik országban mekkora ennek a súlya. Így találkoztam az ötven éve nagyon alacsony munkanélküliségéről ismert Dél-Korea adatával. Az egyedüli ország, amiben a tartós, vagyis egy évnél hosszabb munkanélküliségi adatában nulla számjegy szerepel. A konfuciánus kultúra olyan szégyennek tekinti a munkátlanságot, hogy nem vállalják. Ehhez járul, hogy az átalagjövedelemhez képest, a fejlett világban, ott a legalacsonyabb a munkanélküli segély.

Dél-Korea abban is az első, hogy nálunk a legmagasabb, 2200 az évente ledolgozott órák száma. Ez a szám hazánkban 1900, Németországban 1450. Ezek a számok nem is tudatosulnak, pedig a Nyugat lemaradása sokkal érthetőbb lenne. Különösen, ha még az is figyelembe vesszük, hogy ott a munkaidőben sokkal kevesebb a lógás.

De most csak a dél-koreai oktatási rendszerrel kívánok foglalkozni.

A Távol-Kelet sok évezredes fölényét jórészt azzal magyarázom, hogy ott az államapparátus, a hadsereg vezetői nem származásuk, hanem képességük alapján szelektálódtak. Ezt a minőségi különbséget a történészek alig veszik figyelembe.

Dél-Koreában az országukat romba és nyomorba döntő háború után kijelöltek az évben egy napot, amikor az érettségit tett diákok képességét felmérik. Ez a felmérés valóságos nemzeti ünnep, hiszen egy generáció sorsa dől el ezen a napon. Ekkor nem az iskola minősít, hanem a diákokat nem ismerő szakbizottság.

Csak e felmérés eredményei alapján nyílik lehetőség a legjobb egyetemre jutásra. Márpedig azokon végzés életre szóló karriert garantál. Tehát az egyetemre jutás alapja, ki hogyan végzett ezen a minősítésen. Ha rajtam múlna, meghívnánk egy ilyen bizottságot, akik tagjai több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a képességek felmérésében. Legalább kiderülne, hogy mennyivel jobb, vagy rosszabb, vagy épen más ez a szelekció, mint az iskolák pedagógusainak minősítése.

A dél-koreai eredmények minden esetre azt mutatják, hogy jobbak.

Mégsem hiszem, hogy önmagában a jobb szelekció elég garancia az eredményre.

Meggyőződésem szerint a legfontosabb a családi környezet. Ezért minden oktatási reformnál fontosabbnak tartom, hogy a család érdekeltségét kell megteremteni. Ezért olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az öregkori ellátás, a nyugdíj nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Nem annyira a számuktól, hanem sokkal inkább a minőségüktől.

Dél-Koreában, általában a Távol-Keleten, erre nincs szükség, mivel évezredek óta a gyermekek jövője elsősorban a képzettségükön múlik. Minden erre vonatkozó felmérés azt bizonyítja, hogy a konfuciánus kultúrájú családokban többször annyi időt, és pénzt költenek a gyermekek minél jobbiskolai eredményére, mint a fejlett nyugati országokban. Szöulban a családi jövedelem 16 százalékát a gyerekek iskolán kívüli oktatására.

A fentieket nem tekintem lemásolható célnak, de olyannak, amit tudni, szem előtt tartani kellene.

Ezzel szemben nálunk az oktatáspolitika még mindig ott tart, hogy az oktatás hatékonyságát a pedagógusokra kell bízni. Ebben ugyan ők sem nélkülözhetők, de eredmény csak akkor várható, ha a társadalom egésze tudás centrikus lesz, nemcsak az állam, de a családok is.

Dél-Korea valamit megtalált, amit én is a legfontosabbnak tartok. A jelenkor társadalmát két veszély fenyegeti.

1. Ha nem találja meg, és nem kézi ki a tehetségeseket.

2. Ha nem képes megoldani, a gyenge képességűek munkára fogását.