Kopátsy
Sándor EH 2014-06-12
Fasizmus - szocializmus
Ungváry
Krisztián Tettesek vagy áldozatok?
című, most megjelent könyvéről nyilatkozik. Ő is lényegében egyenlőséget lát a
baloldali és a jobboldali diktatúrák között. Ez érthető azok számára, akik a
demokráciák ellenségeit egyformán ítélik meg. Mindkettő diktatúra volt. Egyik
sem tisztelte az egyének szabadságjogait. Ha ez tudományos alap lehet a
rendszerek minősítésére, akkor igaza van.
Még azt is
elfogadom, hogy a náci Németországnak és a sztálini Szovjetuniónak számos közös
módszere volt, többek között imperialisták voltak, és az ellenfeleivel szemben
nem válogattak az eszközökben. De ezen az alapon a gyarmattartó demokráciák is
imperialisták voltak. Tehát elfogadható, hiszen mind a fasizmus, mind a
bolsevik rendszer diktatúra volt, amik hasonló módszereket alkalmaztak.
A társadalmak felépítményét azonban nem
szabad csak annak alapján megítélni, hogy mennyire volt demokratikus. Ezért
örültem annak, amikor megtudtam, hogy egy amerikai történész talált objektív
mércét, a lakosság átlagos testmagaságának alakulását. Az a jobb rendszer, amiben gyorsabban nő, illetve nagyobb a lakosság
testmagassága. Az átlagos életminőséget, és annak alakulását ugyanis semmi
nem jellemzi jobban, mint a testmagasság és annak az alakulása.
Ötven éve
figyelem az erre vonatkozó adatokat, mindig igazolnak, a történészek mégsem
alkalmazzák.
Az már a sors
játéka, hogy a nemzetközi irodalom, ezt a mércét magyar találmánynak tartja,
amit egy kaposvári zsidó gyermekorvos fejlesztett tudománnyá. Véli György
ráadásul az egészségügyet tanított nekem a középiskolában. Őt is átadtuk
Hitlernek, aki elégettette. A nemzetközi értékéről alig valaki tud Kaposváron.
Én is csak amerikai történészektől tudtam meg, hogy ki volt.
Azt pedig a finnektől tanultam meg, hogy az
újszülöttek méretei is minden történésznél jobban mérik a társadalom minőségét.
Finnországban ugyanis a szovjet-finn háború óta mérik, és életük végéig nyomon
követeik az újszülöttek adatait. Már nyugdíjas voltam, amikor szakmai vihart
aratott az ötven éve tartó felmérés eredménye. Kiderült, hogy a legjobban
kihordott csecsemők felső tizedéből az átlagosnál lényegesen jobb, jobban
iskolázott, jobban kereső állampolgár lett. Bebizonyosodott, hogy mint minden
élőlénynek, az ember sorsa alakulására is a fejlődési szakaszának korai ideje a
legfontosabb. Az embernek is a magzati kor, és az első tíz év hatásai a
legerősebbek. Szinte azt mondhatjuk, hogy a
következő nemzedék értéke leginkább a magzati korban dől el.
Az óta, érthető
módon, izgatott minden olyan esemény, ami korai életkorban dől el.
Saját
kezdeményezésemre, egy kismama, a három hónapos gyerekét elvitte úszómesterhez.
Az is tudta, hogy néhány hónapig a születés után, a gyerekek víz biztosak. Még
őrzik a magzatvízben töltött tapasztalatokat. Ez a kislány, már tizenéves, és
csodájára járnak, hogyan viselkedik a vízben.
Diákkoromban
árulta el a tornatanárom, hogy az egyensúlyérzés, a tériszony, a labdaérzék, a
tapintás is csak az első években fejleszthető ki. Méghozzá nagyon gyorsan, egyik
másik néhány óra alatt.
Mániákus
pedagógusként pedig arra esküszök, hogy minden képesség annál sikeresebben
kifejleszthető, minél korábban kezdik. Ezért vagyok a művészeteket és a
hívatásos sportolókat képző iskolarendszer híve. A minél korábban kialakított képesség-homogén
tanulócsoportok hatékonyságában hiszek. Ezt a pedagógusok ugyanúgy ellenzik,
mint a történészek a testmagassággal való mérést.
Mivel mind a
fasizmust, mind a bolsevik rendszert megéltem, szerencsésen túléltem, vannak
személyes tapasztalataim is. Mindkettőben az életemmel is játszottam, de mint
tudós, igyekszem tárgyilagosnak maradni.
Biztos vagyok
abban, hogy a náci rendszerben is, a háború derekáig, gyorsan nőtt a
testmagasság, hiszen három év alatt megszűnt a 20 százalékos munkanélküliség,
közel ötödével nőtt a nemzeti jövedelem, csökkentek a jövedelemkülönbségek. Németország történetében a fasizmus
jelentette az első teljes foglalkoztatottságot. Aki ezt nem hiszi, nem
adhat magyarázatot Hitler példátlan népszerűségére. Arra sem adtak a
történészek magyarázatot, miért vált a belső erők hatására, minden
fél-perifériaszintű társadalom fasisztává.
Sose értem
azokat a demokratákat, akik nem akadnak fenn a diktatúrák népszerűségén. Ma a
világ legnépszerűbb rendszere a kínai diktatúra. Érthető, mert az elmúlt
harminc évben a világon eddig példátlan növekedést, magas foglalkoztatottságot,
az államuk több évezredes tekintélyét visszaszerző rendszert működtetnek.
Ungváry
igyekezete tiszteletre méltó, amikor felhozza Rajk példáját arra, hogy az
érdeme mellett bűnei is voltak. Hasonló igyekeztem nekem is, van. Az 20. század
két legjelentősebb miniszterének Klébelsberg Kunót, és Rajk Lászlót tartom.
Klébelsberg ugyan az irreális teljes
revízió híve volt, ő szülte meg belügyminiszterként az első zsidótörvényt, és
végig következetes antiszemita volt. Ez áll a mérleg negatív serpenyőjében. A
revíziót azonban elsősorban az oktatási rendszerünk fölényére akarta építeni. Óriási
anyagi áldozatok árán kiépítette a tanyai és a pusztai gyerekek iskoláztatását,
egyetemi várossá építette Szegedet és Debrecent, létrehozta a Testnevelési
Főiskolát, magyar intézetet létesített Berlinben és Isztanbulban. A
revizionizmusban és az antiszemitizmusban nélküle sem lett volna hiány. A
magyar oktatásügyben azonban személyes érdemei vannak. Azok nélküle nem
valósultak volna meg. Ezért tartom a század egyik legnagyobb miniszterének.
A negatív
serpenyőben van, hogy ő is része volt a Rákosi-rendszernek. Belügyminiszterként
nem is lehetett ártatlan. A választásokban játszott szerepe a kék cédulákkal
közismert. Ennek a jelentősségét azonban eltúlozzák. A választási eredményeknek
ugyanis egyetlen csatlós országban nem volt szerepe.
Azt azonban a történészeknek
is illene tudni, hogy a népi
kollégiumokat, a munkás és paraszt fiatalok felső képzését neki köszönhetjük.
Ebben kezdettől fogva éles vitái voltak Rákosival és Révaival. Abban, hogy a rendszerváltás idején már széles
értelmiségi rétege volt a magyar táradalomnak, senkinek nem volt hozzá hasonló érdeme.
Márpedig, ha van történelmi érdem, ennél nincs nagyobb.
Ungváry
értékelésével az a baj, hogy a
legfontosabb történelmi eredményeket figyelmen kívül hagyja.
A csatlós állami sorsunk legnagyobb érdeme
a teljes foglalkoztatás. A magyar társadalomban ezer éve nem volt olyan
békés időszak, amikor ne lett volna borzalmasan nagy a munkaalkalom hiánya. A
jobbágyfelszabadítás előtt a jobbágyok gyerekeinek kisebbi fele lehetett telkes
jobbágy, vagy annak a felesége. Elképesztő
történészi mulasztásnak tartom, hogy említést sem teszünk arról, hogy a csak az
első fiúgyerek lehetett jobbágy, és minden második lány lehetett jobbágy
felsége.
Még kevesebb szó
esik arról, hogy a jobbágyfelszabadítás után száz évvel a falvak határán
háromszor annyi embernek kellett volna munkát, megélhetést találni, mint
amennyire az adott elmaradott felszereléssel is elegendő. A hárommillió magyar
koldusnak ugyan gazdag irodalma van, de szó sincs arról, hogy ezért ki, és mi a
felelős.
A szocialista rendszer történelmi érdeme,
hogy a falvak lakosságának kétharmada számára munkaalkalmat teremtett.
Jórészt a városokban. Azon lehet ugyan vitatkozni, hogy ez mennyire volt
hatékony, de azon nem, hogy százszor nagyobb bűn lett volna másfélmillió embert
munkátlanul hagyni.
Ungváry is úgy
tekinti a rendszerváltást, mint a csak rossznak jóra fordulását. Sem ő, sem
egyetlen másik történész nem írta le, hogy a
rendszerváltással járó másfélmillió munkaalkalom elvesztése történelmünk egyik
legnagyobb bűne. Ezt nagyobb jogi szabadsággal, a több párt rendszerrel nem
lehet ellentételezni. Nagy bűn a
politikai erőszak, de százszor nagyobb a másfélmillió munkátlanságra ítélt
magyar állampolgár.
Ezért nem lehet
csodálkozni azon, ha a munkaalkalmat nem is ígérő szocialistáktól elpártolt, és
a Jobbikra szavazott egymillió ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése