Ezer évvel az államalapítás után

Kopátsy Sándor                   PH                 2014-06-18

Ezer évvel az államalapítás után

A magyar történészek máig nem hangsúlyozzák, hogy a magyar társadalom ezer éven keresztül azt nem lehetett nyugati típusú társadalom, mert nem volt polgársága. Első királyunk, István történelmi érdeme, hogy kiépítette a földművelő, nyugati keresztény a feudális államot, de a feudális társadalom nem létre jött létre, mert nem volt polgársága.

Azt a tény, hogy a nyugati feudális társadalomban mintegy hatszor annyi polgárra volt szükség, mint nemesre, a történészek sem hangsúlyozzák. Ezzel szemben a magyar társadalomban kezdettől fogva tízszer annyi nemes volt, mint polgár, és a kevés polgár sem volt magyar, hanem izoláltan éltek a magyar etnikumon belül.

Sajnos, a magyar történelemtudomány arról semmit nem mond, hogyan alakult ki a magyar földbirtokos arisztokrácia, a sok jobbággyal működő feudális nagybirtok.

Ezt, mint tényt a magyar történészek csak a 20. század közepén ismerték fel. Ebből azonban nem vonták le a következtetést, hogy az államalapításunk félmunka volt, polgárság nélkül nem lehet nyugati feudális társdalom. Az érthető, hogy a 11. század küszöbén nem voltak adva annak a lehetőségei, hogy túllépjünk a földművelésre való áttérés és a kereszténység felvételén, mert sem a honfoglalókkal nem jöttek, sem az elfoglalt területen nem találtak polgárokat.

A magyar társadalom polgárhiánysága az ipari forradalomig nem jelentett tényleges lemaradást. Azt követően azonban katasztrofális következményekkel járt.

Ezer évig elegendő időnk volt arra, hogy azt is felismerjük: polgársághiányosak vagyunk ahhoz, hogy nyugat-európai társadalom legyünk.

A lőfegyverek megjelenéséig erős katonai középhatalom voltunk, mivel a pásztor jobb katona volt, mint a földműves, vagy a polgár. A mohácsi csatavesztés nem azért jelentette történelmünk egy szakaszának lezárását, mert csatát vesztettünk, hanem azért mert a lőpor birtokában a lovas pásztor elvesztette katona értékét, a fegyelmezett, ipari háttérrel rendelkező városi polgár viszont azzá vált. Az ország viszonylagos katonai ereje a korábbi tört részére zsugorodott.

Ettől kedve, az ország polgárságának, urbanizációjának, végül kereskedelmi lehetőségének hiánya következtében egyre jobban lemaradtunk. Ez teljesedett be a 20. század elején Trianonban. A Kárpát Medence harmadát birtokló kis ország lettünk.

A magyar történészek csak a 20. század második felében állapították meg, hogy a nyugati társadalmak modelljétől messze voltunk, és maradunk a jelenkorig. A nyugat-európai középkori társadalmakban a lakosságnak csupán 1 százaléka volt nemes, azaz földbirtokos, az uralkodó osztály tagja. Ezzel szemben a magyar pásztortársadalomban az uralkodó osztályt a katonai vezetők, a férfilakosság tizede jelentette. Mi ezeket mentettük át, mint uralkodó osztályt a már földművelő feudális társadalomba. De ehhez a lakosság tizedét kitevő, tehát nagyszámú uralkodó osztályhoz nem lehetett annyi vagyont adni, ami földbirtokossá tehette volna őket. A politikai jogállásuk azonban olyan maradt, mintha földbirtokosok lennének. A középkori magyar társadalom uralkodó osztálya politikai tekintetben szabad, gazdasági tekintetben azonban, néhány ezreléknyi rétegtől eltekintve, szegény maradt.

Az uralkodó osztály, a nemesség kettészakadt. Kis része nagybirtokos, arisztokrata, a nagy többsége szegény nemes maradt.

Győrffy György mutatta meg először, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban csak a lakosság 1 százaléka volt nemes, de ezek gazdag földesurak voltak. A magyar társadalom kettészakadt uralkodó osztálya még a jobbágyfelszabadulást is túlélte, és a második világháború elvesztéséig uralmon maradt. A történelmi arisztokrata nagybirtokosként, továbbra is uralkodó osztály maradt.

Azt is Győrffy és társai rámutatták meg, hogy a nyugat-európai társadalmakban hatszor annyi polgár volt, mint nemes. Ezzel szemben a magyar feudális társadalomban nem volt polgárság, mert a Kárpát Medencében szinte eltűnt a római urbánus civilizáció, a sötét középkort nem élték át a városok, ahogyan ez nemcsak a mediterrán térségben, de az Alpoktól északra is megtörtént. Ott az agrártechnikai forradalom még mintegy 6-8 százalékos urbanizációt, ezzel 6 százalékos polgárságot talált.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a sötét középkorban Európa nyugati felén hogyan alakultak a társadalmak, és ezen belül a Kárpát Medence sorsa. Nyugaton, az Alpoktól északra, mind a kereszténység, mind az urbanizáció fennmaradt. Az északi germánok, a csehek, a legyelek élettere, és a Kárpát Medence térségei azonban pogány, pásztortársadalmak maradtak. Ez markánsan jelentkezett a Kárpát Medencében is, ahol lovas, sztyeppei pásztornépek telepedtek meg, akiknek nem volt polgárságuk.

Nem hangsúlyozzuk, hogy a Kárpát Medence nagy része a Római Birodalom szerves, viszonylag urbanizált része volt. A birodalom bukása után azonban pásztorkodó, pogány népek térsége lett. Eltűntek a városai és a kereszténysége. A fagyos telek térségében a pásztorkodás hatékonyabb életformát jelentet, mint a gyakran kifagyó, kettes vetésforgós földművelés. A pásztor jobban élt, mint a földműves. Ez a magyarázata annak, hogy a hunoknak és az avaroknak eszükbe sem jutott, hogy földművesek legyenek.

E térség számára fordulatot csak a nyugat-európai agrártechnikai forradalom hozott.

A teleket elviselő gabonák, a talajforgató eke és a hármas vetésforgó azonban felértékelte a földművelést. Ettől kezdve a földműves élt jobban, mint a pásztor.

Mi, magyarok jókor érkeztünk keletről, a szteppéről a Kárpát Medencébe, akkor, amikor már a Nyugatról ideérkezett az agrártechnikai forradalom. Ettől kezdve, a pásztor már boldog volt, ha áttérhet a földművelésre, és azzal párhuzamosan a falvakban élő népek vallására, a kereszténységre.

Nem Géza fejedelem, és nem István, a király, hanem a nép akart földműves és keresztény lenni. Már az itt élő népek népek, köztük az avarok is, spontán áttértek a letelepedéssel járó földművelésre. Géza és István tudomásul vette, hogy a nép, tőlük függetlenül, spontán áttér a földművelésre és a kereszténységre. Ők csak meggyorsították ezt a folyamatot azzal, hogy a társadalmi és vallási változásnak ellenálló katonai és vallási vezetőket is erre kényszeríttették.

Azt ők sem ismerhették fel, hogy a nyugat-európai társadalomra való áttéréshez városokra és polgárokra is szükség volna. Hangsúlyozni kellene, hogy a Kárpát Medence nem véletlenül esett vissza a sötét középkorban. Ez a térség ugyanis vízi út nélkül legyőzhetetlen távolságra esett Nyugat-Európától.

A történészeknek is hangsúlyozni kellene, hogy a vasút és a közúti szállítás forradalma előtt, a holt áruk szállítása szempontjából, a Kárpát Medence százszor közelebb volt a Balkánhoz, mint Nyugat-Európához. Ilyen szempontból a teljes változást csak a 20. század végén, a Duna-Majna Csatornával és tucatnyi duzzasztó és zsilip megépítése jelentett. Még személetesebb volna a fordított megfogalmazás. Még napjainkban is olcsóbban lehet gabonát szállítani a nyugati piacokra Ukrajnából, Lengyelországból és a Baltikumból, mint a Kárpát medencéből. Ez a tény a múltban nagyságrenddel fontosabb volt, mint jelenben.

Ki kell azt is mondani, hogy a Kárpát Medence polgársághiánya elsősorban abból fakadt, hogy gazdasági tekintetben izolálva voltunk a Nyugattól.

Ezt a politikai elit ezer évig nem, vagy alig vette tudomásul. Ez azért volt számunkra tragikus, mert erős polgárság nélkül nemcsak polgári, de feudális társadalom sem lehet hatékony. A magyar történelem reális tálalása azt követlené meg, hogy tárjuk fel a polgárosodás fékező okokat.

Amit Győrffy mondott, azt egy francia történész éppen a másik oldalról fogalmazta meg. Európában három népnek indoktalanul nagyarányú volt a nemessége. Ez a három nép a porosz, a lengyel és a magyar.

Számomra az volt a megdöbbentő, amikor Gyilas könyvében olvasom, hogy ezzel a ténnyel Sztálin is számolt. Felmérte, hogy ez a három nép fog leginkább tiltakozni a szovjet társadalmi modell bevezetése ellen.

Indokolt volna, hogy ezzel a magyar közvélemény is tisztában legyen. A polgárosodásunk ellen hevesen nemcsak a magyar arisztokrácia és a nemesség, illetve a magyar úri középosztály tiltakozott, hanem a magyar közvélemény is.

A magyar történelemben szinte minden lázadás, forradalom azért bukott el, mert a nagyobb politikai szabadság érdekében a gazdasági érdek háttérbe került. Az ország nagyobb területe, nagyobb politikai szuverenitása akkor is elsőrendű feladat volt, amikor a társadalmi, gazdasági érdekünket ennek oltárán kellett feláldozni.

Ezer évig jóval nagyobb volt az országunk területe, mint amennyit a saját etnikumunk be tudott volna lakni. Kisebbségben éltünk saját országunkban. Ezt máig nem vettük tudomásul. Abban a hitben élünk, hogy többségben voltunk. Ezt ki is mutatjuk azzal, hogy mi számláltuk a népet. Nem mondjuk el viszont, hogy törvénybe iktattuk, hogy a zsidók és cigányok nem etnikumok, azokat magyarokként kell elszámolni. Még azt sem valljuk be, hogy az utódállamok népszámlásai mit mutattak. Ők is csaltak, de mi is csaltunk.

A hozzáállásunkat jól jellemzi a törekvő Deák Ferenc által benyújtott törvény, amelyik kimondta, hogy a jobbágy is vehessen telket. Ezt azonban csak olyan feltétellel fogadták el, hogy ez a lehetőség csak a magyarul beszélő jobbágyokra vonatkozik. Ez negyven évvel az után történt, hogy a monarchia minden örökös tartományában már éve nem volt jobbágyság.

Amikor további húszévnyi késéssel, megtörtént a jobbágyok felszabadulása, nagyobb arányban hagytuk meg a nagybirtokot, mint a Monarchia más részeiben.

A történelmi Magyarországon csak akkor indult meg a polgárosodás, amikor a vasúthálózat biztosította a személyek és az áruk olcsó, gyors és hatékony mozgatását. A vasúthálózat kiépülése tizedére csökkentette az ország távolságát Nyugat-európához.

Mivel nem volt magyar polgárság, a polgárosodás lehetőségét biztosító vasúthálózat lehetősségekkel szinte csak a zsidóság élt.

Így, mire a közúti közlekedés gépesítése is beindult, már volt magyar nyelvű polgárság. Az első világháború előtt értük el a polgárosodásnak azt a mértékét, a 6 százalékot, ami a Nyugaton ezer éve már meg volt. Ez a többségében zsidó etnikumú polgárság magáénak érezte az országot, hiszen élvezhette, hogy az úri világ nem akar polgárosodni, tehát szinte korlátlan lehetőségei voltak. A zsidó polgárság még a magyar nacionalizmusra is lelkesen hajlott. Egy-két generáción belül várni lehetett a gyakorlatilag teljes asszimilálódásukat.

A magyar zsidóság viharos gazdagodása és értelmiségi térhódítása azonban nemcsak a polgárosodásra eleve alkalmatlan földesúri arisztokrácia és a közigazgatásra alkalmas úri középosztály, de a nép irigységét is felkeltette. Abban hittek, hogy zsidók nélkül ők lehettek volna a gazdag polgárok, és a sikeres értelmiségiek. Ezért aztán az Európa keleti felén hasonló okokból felerősödő antiszemitizmus nálunk is erős volt.

Az első világháború végére a megcsonkított ország lakosságának társadalmi összetétele, a feudális nagybirtokrendszertől, és a közigazgatást és a hadsereget uraló úri középosztálytól eltekintve, már nyugati társadalom volt. Először volt erős, nemcsak magyarul besszélő, de érző polgárságunk. Még azt is elmondhatjuk, hogy a magyar zsidó polgárság nagyon, talán még a nyugati polgárságnál is dinamikusabb volt.

A magyarországi zsidóság két okból volt nagyon sikeres.

- Nagy volt a dinamikája, hiszen üstökös pályán emelkedett. Bennük volt az első generációk türelmetlen lendülete.

- Nem volt konkurensük. Mind az arisztokrácia, mind az úri középosztály érdektelen volt a kínálkozó gazdasági lehetőségekkel szemben. A konzervatív magyar parasztságban sem jelentkeztek versenytársak.

A 20. század elején ugyan Európa egész keleti felén példátlan sikerrel gazdagodott és vált értelmiséggé a zsidóság, de talán a történelmi Magyarországon voltak a legsikeresebbek. Budapest volt a világ legnagyobb zsidó lakosságú, és Európának a leggyorsabban növekvő városa. A lakosság ötöde volt zsidó. Előttünk volt az alkalom, hogy végre nyugat-európai értelemben vett társadalom legyünk. Az lehettünk volna, ha győz a polgári forradalom. De nem győzött, és nem is győzhetett, mert nemcsak az arisztokrácia és az úri középosztály, de még a lakosság nagy többsége is ellene volt.

Még ma is általános a magyar értelmiség körében az a hiedelem, hogy külső támogatás nélkül is győzhetett volna a polgárosodás. A polgári forradalom nemcsak az első világháború végén bukott el, de nem nyert támogatást a második világháború után sem. Semmi reális alapja nincs annak a véleménynek, hogy a nyugati hatalmak megszállása esetén lett volna esélyünk arra, hogy a Nyugat polgári társadalmainak útára lépéjünk.

Az első világháború után ugyan győzött a polgári forradalom, de a radikális zsidó polgárságnak és a háborúba belefáradt munkásságnak kevés, az arisztokráciának és az úri középosztálynak sok volt.

Előbb győzött a bolsevik marxista kaland, néhány zsidó értelmiségivel az élén. Aztán ezt is elseperte az arisztokrácia és az úri középosztály szövetsége.

A második világháború elvesztése után ugyan nem volt választási lehetőségünk, mert Sztálin diktálta a feltételeket, de az első két választás egyértelműen megmutatta, hogy a közép-bal, szoclib erők jelentéktelenek a közép-jobb erőkkel szemben. A magyar közvélemény nagy többsége a romantikus történelmi és klerikális konzervatív erőket támogatta, azok hatalmát látta volna szívesen.

1956-ban a Szovjetunió nyomására következetes földreform, és a túlzott iparosítás után már sokan azt hitték, a régi rendszert a sztálinista terror felszámolta, de egy hét után már az óriási többség az úri középosztály maradványai mögé állt. Még a gondosan megválogatott rendfenntartó és katonai szervek többsége is a teljes politikai fordulat mellé állt, legalábbis, ellene nem volt felhasználható.

Az első szabad választáson is a közép-jobbnak indult Demokrata Forum győzött, amiről a közvélemény még joggal hihette, hogy közép-jobb párt. Egy választási ciklus azonban bőven elég volt arra, hogy a magyar választók felismerjék, hogy közben az úri középosztály is kihalt.

Az első két választáson, de még szinte 2010-ig a liberálisoknak, és bennük a megmaradt magyar zsidóságnak Európában példátlan ereje volt. Nálunk volt Európában egyedül két liberális parlamenti párt, közük az SZDSZ a kontinens legerősebb liberális párja. A magyar liberalizmus tragédiája, hogy a liberálisok képtelenek voltak felmérni a realitásokat, és a magyar közvélemény liberalizálható képességét. Bízva a szellemi fölényükben, annyira radikálisan liberalizáltak, aminek megemésztésére a magyar társadalom képtelennek bizonyult. Ha kevesebbel is megelégszenek, sikeresek maradnak. Ezzel szemben 2014-ben már csak egyetlen képviselőjük lesz a magyar törvényhozásban, az is listán jutott be. 25 év alatt a magyar törvényhozás a legerősebb liberálisból a leggyengébb liberális lett.

Ezzel szemben, 2010-ben a liberálisból közép–jobbá átalakult Fidesz nyerte meg a körzetek 99 százalékát, ezzel a törvényhozási kétharmadot. Amit aztán 2014-ben képes volt megtartani. A rendszerváltás után húsz évnek kellett eltelni, mire olyan kormány került hatalomra, ami a közép-jobb magyar társadalom arculatának megfelel.

Azon lehet vitatkozni, hogy kinek mennyire tetszik, hogy olyan a kormányunk, amilyen a magyar társadalom, de azon nem, hogy a közép-jobb párt csak önmagát győzheti le. Minél erősebb lesz a politikai ellenzék kormányellenessége, annál biztosabb lesz a közép-jobb kormány hatalma.

Nemcsak 2010-ben, de 2014-ben is az EU tagállamai között a Fidesz a legnagyobb támogatást élvező kormánypárt. Angolszász választási rendszerben, 2010-ben 99, 2014-ben pedig 90 százalékos lenne a törvényhozásban a többsége. Aki ezt nem veszi tudomásul, vak.