Az elmúlt hetven év mérlege

Kopátsy Sándor                   EH                 2014-06-19

Az elmúlt hetven év mérlege

Soha nem hittem volna el, hogy ilyen sokáig élek, de mindig hangsúlyoztam, hogy az időt sűrűsségével mérve, már az átlagos életkor sokszorosát megértem. Tanyán, szinte középkori viszonyok között születtem, és életem során nagyobb technikai fejlődés történt, mint előtte sok száz év alatt. Ezt érezve, lehettem mindig megelégedett, akkor is, amikor sokan áldozatnak tartottak. Sok minden nem sikerült, de a sikerekből még annál is több volt.

Mégis meglepődtem, amikor történész barátom megkérdezet: Milyen sikeresnek érzed az országunk számára az elmúlt hetven évet? Ő is sikeresnek tartja. Mégis gazdasági, vagy csak pénzügyi vállság után érdeklődött.

Végiggondolás nélkül, a történelmünk legsikeresebb időszakának tartom az elmúlt hetven évet. Annak ellenére, hogy nem az én sokkal nagyobbra értékelt sikeréhez hasonlítom.

Számomra objektív mércék is vannak.

A testmagasság.

Kedvencem ez a mérce. Már a Horthy rendszerről is kedvezőbb képet adott annál, mint amilyennek átéltem. A sorsom úgy hozta, hogy a zsidó orvos, egészségügy tanárom volt a testmagasságot vizsgáló szakmában az első, aki a sorozott katonák testmagasságával mérte az életviszonyok javulását. Megállapította, hogy a két világháború 25 éve alatt többet nőtt a testmagasság, mint előtte több század alatt. Lehetett tehát a nagypolitika bármennyire ostoba, sőt gonosz, az ország lakosságának az életviszonyai, még a nagyon szűk táplálkozás is, jobb, és gyorsabban javuló, mint valaha.

Azt ugyan ő sem tagadta, hogy az elmaradásunk ennek ellenére, még az osztrákokhoz, és a csehekhez viszonyítva is jelentős.

Ez a mutató, ennek a változása a világtörténelmi értékeléseimben is jó iránytűnek bizonyult. A testmagasság ugyan függ a domborzati viszonyoktól is, a hegyvidéken jóval kisebb, mint a síkságokon. A tudósnak tehát nem elég testmagasságot, annak a változását is nézni kell.

A két háború közt a növekvő testmagasságot azzal magaráztam, hogy Trianonnal, mi, akik az országban maradtunk, jól járunk, sokkal kevesebb szintkülönbséget kellett naponta legyőzni, és sokkal kevesebb kulturális és gazdasági visszahúzó erővel kellett küzdenünk. Ma is vallom, hogy minket az etnikai és az önrendelkezési elvek alapján sok sérelem ért, de ennél is több társadalmi és gazdasági visszahúzó erőtől szabadulhattunk meg. Már középiskolás fejjel megállapítottam, hogy a csonka ország lényegesen életképesebb lett, mint a történelmi volt.

Ebben a hitemben a történelmi események erősítettek meg.

- A háború előtti Magyarországnál kevésbé heterogén Jugoszlávia szétesett, és az etnikumok ölték egymást.

- Csehszlovákia szétválása már engem is meglepett.

- A Szovjetunió szétesésének fő okát előre láttam. Sem kulturálisan, sem gazdasági fejlettségében nem férhettek meg egy közös birodalomban.

A magyar tapasztatok alapján írtam a hetvenes években egy tanulmányt, amiben azt bizonyítottam, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió szét fog esni, mert csak azonos kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek képesek tartósan közös államban élni.

Ebben a kérdésben is bőven volna mit helyére tenni a tudatunkban. Hitegetjük magunkat a soknemzetiségű államok példájával. Nem tisztázzuk, hogy soknyelű, sokvallású még lehet egy ország, ha a kultúrája és a fejlettsége hasonló, de az egy nyelvű sem lehet tartósan, károsodás nélkül közös államban, ha az egyik fele lényegese fejlettebb, mint a másik. Még nagyobb hiba, ha a közös nyelv mögött nincs közös kultúra. Ennek klasszikus példája Olaszország. Az észak-olaszok alpi népek, mint a svájciak, a bajorok, az osztrákok és a szlovének. Eltérő a nyelvük, de azonos az életvitelük, az erkölcsük.

Csehszlovákia szétválását a két nép eltérő polgárosodása okozta.

Mi, magyarok azért nem tudjuk ezt megérteni, mert Trianont nem vagyunk képesek megemészteni. Pedig, amíg nem értjük meg Trianont, addig nem lehet egészséges a külpolitikánk, addig lesz erős a szélsőjobb. Sajnos, jelenleg ettől a megértéshez az elmúlt közel száz é során nem közeledtünk.

Amíg a jövőt csak nagyobb, és nem a jobban élő emberek országában tudjuk elképzelni, nem járhatunk helyes úton.

A szuverenitás szerepe.

Az is tudománytalan álláspont, ami jelenleg érvényes, hogy az ország eredményességét elsősorban a szuverenitás alapján mérjük. Ezen az alapon, a szovjet megszállás alatti időt történelmileg csak negatívan ítélhetjük meg, pedig az alatt sok nagy lépést megtettünk.

Az még rajtam kívül, senkinek nem jutott az eszébe, hogy megnézze, miért, mikor, hogyan alakult az átlagos testmagasság. Érdemes, mert mások is meglepődnek, mint ahogyan én is. Közel negyven évig képtelen voltam megszerezni a sorozáskor mért testmagasság adatait. Amikor ez sikerült, megdöbbentem, az általam is szörnyűnek minősített Rákosi korban született sorkatonák testmagassága mutatott a legnagyobb növekedést. Bennem csak a háborús pusztítások, az áruhiány, a padlások felseprése élt. A testmagasság növekedése azonban egészen mást mutatott. Kénytelen voltam elgondolkodni. Abban ugyanis, hogy a magzati kihordás minősége, és az első öt év alatti táplálkozás a 18 éves kori átlagos testmagasság szemponttájából a legfontosabbak, nem lehetett kétségem.

Aztán lassan rájöttem.

A falusi padlásokon ugyan összeseperték a gabonát, de sokaknak először volt mit összeseperni a padláson, mert szinte minden falusi családnak volt már saját földje. Nem volt hárommillió koldus. Sokkal nagyobb változást jelentett, hogy békeidőben először a történelmünk során, megszűnt a munkanélküliség, ha szűkösen is, de volt olcsó élelmiszer, mindenek előtt kenyér. Magam tapasztalatából csak a házi kosztnál gyengébb üzemi konyhára emlékeztem. Azt nem gondoltam végig, hogy ez a koszt nemcsak az éhezésnél, de az egyoldalú falusi táplálkozásnál korszerűbb, egészségesebb volt. Szinte minden nap volt hús, és főzelék.

A háromtényezős mérce.

A köztudatban alig terjedt el, hogy az életszínvonalat nemcsak anyagiakban kell mérni. Az ENSZ a tagállamok sorrendjét három tényező, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője alapján méri. Ez már sokkal többet mond. Nemcsak a jövedelmet, hanem az élet hosszát és az iskolázottságot is figyelembe veszi. Annak pedig örülök, hogy az államuk szuverenitást viszont figyelmen kívül hagyják.

Azon ugyan lehetne vitatkozni, hogy elég-e a három tényező, de a politikai szabadságot, azaz a demokrácia mértékét, messze elkerülném. Ezzel szemben a liberális értelmiség csak azzal mér.

Azon már gondolkodnák, hogy a foglalkoztatást, vagy a jövedelemelosztást, a társadalom belüli mobilitást is indokolt volna figyelembe venni.

Abban azonban nem bízom, hogy a liberális politikusok szempontjai kimaradnak a kommunikációs csatornák programjaiból.

Európa fejlődik, de az élcsoporthoz képest lemarad.

Az ENSZ mércéje alapján, Európa egésze gyorsan lemarad a távol-keleti és a tengerentúli országokhoz képest.

A lemaradás viszonylag kicsi puritán nyugat-európaiak esetében a protestáns tengerentúliakhoz, de nagyon jelentős a Távol-Kelethez képest. Világtörténelmi esemény viszont az, hogy protestáns, puritán Nyugat-Európa teret veszít az emberiség harmadát kitevő hányaddal, nemcsak a távol-keletei konfuciánusokkal, de a tengerentúli protestáns országokkal szemben is.

A lemaradás viszonylag nagyobb az európai latin, különösen pedig a mediterrán államok esetében. A mediterrán országok népszaporodása ugyan már nem gyors, mégis egyre jobban lemaradnak nemcsak az európai protestánsokhoz, hanem a latin-amerikai latinokhoz képest is. Történik ez annak ellenére, hogy a mediterrán országok nemcsak a gazdag északi szomszédok turistáinak pénzét, de hatalmas EU támogatást is élveznek. A lemaradás elsődleges okát a mediterrán népek könnyedebb látom. De újabb ok, hogy az EU a kívánatosnál jóval szorosabb viszonyt kényszerít rájuk. Ez elsősorban a közös valután keresztül történik.

Az EU tagságuk óta, a közép-európai és a balti államok lemaradása is nőtt. Ez is az EU elvárásaival magyarázható. Elsősorban azzal, hogy szorosabb lett a fejlettekkel való kapcsolatuk a kívánatosnál. A jelenlegi vállságuk elsősorban abból fakadt, hogy a valutájuk értékét, és az inflációjukat a fejlettekéhez igazították. Ezek számára a közösség csak akkor lehet előnyös, ha nagyobb az inflációjuk, és leértékeltebb a valutájuk.

A pravoszláv kultúrához tartozó két tagországnak pedig még messze van a számukra előnyös tagság közösségben.

Európának meg kell érteni, hogy három jelentősen eltérő kultúrájú, és különböző fejlettségi szintű országok alkotják. A latin, a közép-európai és a balti országoknak az EU tagság csak nagyon laza szervezetben, maximálisan közös vámunióban oldható meg. Még az is csak akkor, ha szabad kezet kapnak a pénzügyeik terén, az inflációjuk méretében, és a valutájuk leértékeltségében.

Ennél szorosabb közösség nem csökkenti, hanem növeli a már meglévő különbségeket.

A fentiek ellenére szinte minden európai állam a második világháborút követő hetven évben a történetében gyorsabban fejlődött, mint valaha a történelem során. Az emberiség nagyobb feléhez képest, javított a helyzetén. A javulás ugyan általános, de jelentősen eltérő mértékű. Az európai kultúrák közti különbségek nőttek. A növekedés mértéke azonban elsősorban a puritanizmusuk mértéktől függ.

Tudomásul kell venni a tényeket.

A puritán népek, elsősorban a skandinávok, az alpiak, az angolszászok és a germánok helyzete Európán belül is javult. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az ipari forradalomban létrejött gyáripar és szállítás ugyan nagy fegyelmet, de nagyon kevés tudást igényelt.

Még egyetlen társadalomtudós nem vallotta be, hogy fajunk fejlődése során egyre nőtt a társadalom tudásának a mennyisége, de egyre csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Az ipari forradalom két évszázad alatt elérte, hogy a munkaerő nagy többsége esetében a legalacsonyabb lett a szakismeret igény. Néhány hét munkavégzési gyakorlat elég volt arra, hogy részt vehessen a munkamegosztásban. A 19. századi ipari államok voltak a legalacsonyabb munkaigénnyel dolgozók.

Ezt mindennél jobban jellemezte, hogy a tőke a fejlettektől az elmaradottabbak felé áramlott. Nem a jobb, hanem az olcsóbb munkaerőt kereste.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is, teljes fordulatot hozott. A jó munkaerővel szembeni kereslet kielégíthetetlenné vált, annak ellenére, hogy a viszonylagos ára sokszorosára emelkedett.

Ez azon is mérhető, hogy a hidegháború keleti oldalán lévő országok közül, 1990 óta, a legjobban a csehek, a szlovének és az észtek szerepeltek. Az okok: A csehek kulturálisan lényegében germánok, a szlovének alpiak, az észtek pedig skandinávok.

Európán belüli verseny eredménye is, elsősorban a kulturális megfeleléstől függ. Minél puritánabb a lakosság viselkedése, annál jobb az eredmény, és minél kevésbé, annál gyengébb.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a tudományos és technikai forradalom óta a fejlődés tempója egyre inkább a lakosság szellemi vagyonának értékétől, függ. Ez pedig elsősorban a puritánságuk mértékétől. Hetven év óta a társadalmi fejlődés tempóját a lakosság viselkedésének puritanizmusa határozza meg.

Ezt ötven éve úgy fogalmazom meg, ahol nagy az emberek munka- és tanulásszeretete, ahol tiszták a közösen használt helyek, ott gyorsan fejlődik a társadalom. Ahol ettől minél messzebb vannak, ott annál reménytelen a felzárkózás. Ezért szoktam a tanácsot adni: Ne a statisztikai adatokat elemezd, nézd meg, hogyan néz ki a közösségi illemhely, a piac, a temető, azok alapján megmondhatod a társadalom fejlődési ütemét. Olyan országok, amelyek között nagyok ezekben a különbségek, nem férhetnek meg szoros közösségben, ezek jobban teszik, ha külön úton járnak.

Csak azt nem értem, ha egy állomási illemhelyen lemérhető a különbség, miért erőltetik a szorosabb európai közösséget.

Apán a front tapasztalatai alapján mondta, hogy egy német katona kétszer annyit ér, mint egy magyar, és háromszor annyit, mint egy olasz. Számomra még nagyobb különbségeket mutattak a háborús események. Ezért mondtam, hogy a német-olasz tengely német kereke olyan, mint egy dömperé, az olasz pedig olyan, mint egy talicskáé. Ezek jobban járnak, ha nem rakják közös tengelyre a kereküket.

Olaszországban élve megtanultam, hogy az északi részen az emberek olyanok, mintha Svájcban lennének, az olasz csizma talpánál pedig olyanok, mintha már Afrikában lennék.

Jugoszláviában a szlovének számítottak a leggyengébb tagállamnak, mégis azok vitték a legtöbbre.

A vietnámi háború kimenetelét is előre láttam, mert tudtam, hogy az észak-vietnámiak olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig olyanok, mint a többi dél-ázsiai nép. Nincs az a technikai segítség, ami ezt a különbséget áthidalhatná.

Ezért aztán soha nem értettem meg a politikusok és a tábornokok buzgalmát.

Nem győzöm hangsúlyozni, Móricz Zsigmond jelmondatát: Ne politizálj, építkezz!

A magyar társadalom először lett kiegyensúlyozott.

A rendszerváltás óta, az alacsony foglalkoztatás következtében, a magyar társadalom alacsony gazdasági és erkölcsi kapacitáson működik annak ellenére, hogy a társadalom struktúrája először egészséges. Ezer évig polgárhiányosak voltunk. Végül a 20. századra saját polgársága lett, de mivel magyar zsidó volt, a társadalom többsége kitaszította magából ezt az élcsapatot.

A bolsevik megszállás alatt tilos volt tőkés polgárnak lenni, nem is lehetett azzá válni.

A rendszerváltás után a liberálisok tőkésosztályt akartak létrehozni, de lekéstek, mert már nem tőkésre, hanem elsősorban már értelmiségire lett szükség. Ezt pedig már a bolsevik rendszer létrehozta.

A magyar társadalom jelenlegi összetétele ezer év óta először lenne megfelelő abban az értelemben, hogy először van magyar etnikumú vezető osztálya, de többségében már nem tőkés polgár, hanem elsősorban értelmiségi. A gyenge teljesítménye elsősorban annak köszönhető, hogy a munkaerő alsó minőségi negyede tartósan munkanélküli, ezért nemcsak anyagi, de erkölcsében is visszahúzó, cigány etnikumú. Az már a kisebbik hiba, hogy az új értelmiségnek nincs politikai tradíciója, és gazdasági vezetési tapasztalata.

Azt a tartós vezetésre jogosan számítható Fidesz már felismerte, hogy az első feladata a foglalkoztatás, de ennek megoldásához még nem találta meg az eszközöket.

Minden okunk megvan arra, hogy a következő hetven évben is reménykedhetünk. Erre a legnagyobb garancia, hogy a kormányzat mögött példátlanul nagy társadalmi támogatás van, tehát nem lesz szükség pártpolitikai csatározásokra.

Azok közé a kevesek közé tartozom, aki tudja, hogy a vezetés biztonságérzete fontosabb, mind a politikai stratégiája. A hatalmában biztos kormányzat mindig sikeresebb, mint a bizonytalan lábon álló sok párti demokrata kormányzat.