A társadalmak alépítménye

Kopátsy Sándor                 EE                 2014-06-29

A társadalmak alépítménye

Bevezetés.

Marx társadalomszemlélete, hogy az alépítményére épül társadalom, azaz amit történészek gondosan elemeznek, mint műszaki embert megragadott. Logikai magyarázatot adott arra, mire épül a társadalom. Ebből ugyanis következett az, hogy aki a társadalmak felépítményét, annak működését meg akarja érteni, azzal kell kezdeni, hogy mire is épült az, amit meg akarok ismerni.

Az alap és a felépítmény ugyan műszakilag logikus, de önmagára, hogy mit kell érteni a társadalom alapja alatt, nem ad magyarázatot. Annak azonban a nyomát sem találtam Marxnál, mi a társadalom alépítménye. Ő is csak azzal foglalkozott, hogy milyen felépítmény volna az ideális, és azt, akár erőszakkal is, ki kell kényszeríteni. Ezzel lett a materialista filozófusból idealista forradalmár, aki abban hitt, hogy receptet adott ahhoz, az általa ideálisnak tartott felépítményt hogyan hozzák, akár a felépítményt működtetők erőszakkal létre. Így lett a vallást felépítménynek minősítő zseniális materialista tudósból vallásalapító, a politikai idealizmus legnagyobb alakja.

A materialista, vallásokat elitélő Marx így lett az utolsó, de már rövid életű világvallás alapítója. Ezért aztán a követői a történelmi materializmusát sem értékelik megfelelő módon.

Én azonban megmaradtam az alépítmény keresgélésénél.

Ha nem tudom, mi az alépítmény, semmire nem megyek a logikai kapcsolattal. A keresgélésem hetven év után jutottam el odáig, hogy leírhatom, amit találtam. Megfejtettem a módszert. Az alépítmény keresőjének abból kell kiindulni, hogy mikor, melyik társadalom felépítménye a legsikeresebb, és annak a sikernek az oka az alépítmény. A gyakorlatban elért legjobb eredmény okát kell megtalálni. Ha tudom, hogy melyik társadalom, miért volt a többinél sikeresebb, akkor a siker oka az alépítmény.

Ettől csak egy lépés, hogy az alépítményt a társadalmi siker okozóját tekintsük. A társadalom alépítménye az a cél, aminek elérése a társadalom stabilitásának elsődleges feltétele. Minden társadalmi felépítmény célja a társadalom stabilitásának biztosítása.

Azt kell tehát megtalálni, hogy mi volt az adott társadalom elsődleges célja.

Fajunk történetében most a harmadik társadalmi típusnál tartunk. Ha ebben a háromban, a gyűjtögetőben, a termelőben, és a tudásalapúban, megtaláljuk a stabilitása okát, vagyis mi volt a siker oka, akkor megtaláltunk, mi volt a társadalom felépítménye által szolgált cél.

Mivel nincsenek kialakult, tudományosan elfogadott fogalmaink, önkényesen használom a magamét.

I. A gyűjtögető társadalmak.

II. A fizikai erőre épült, termelő társadalmak.

III. A tudás alapú társadalmak.

I. A gyűjtögető társadalmak

A gyűjtögető társadalmak számára a természeti környezethez való illeszkedés volt az alépítmény, vagyis az elsődleges társadalmi feladat. A fajok történetében először fordult elő, hogy egy faj nem a mutáció és a szelekció hosszú útját járva idomult a természeti környezetéhez, hanem a fejlett agyának köszönhetően, nagyon gyorsan, a viselkedését igazította hozzá. Ezt, a fejlett agyunknak köszönhető alkalmazkodást mégsem lehet tudatosnak minősíteni, mert előre kigondolt alkalmazkodás volt, hanem ösztönös, de logikusnak tartott cselekedetek sorából jött létre. Ez az agyunknak köszönhető ösztönösség nemcsak a gyűjtögető társadalmakban, de később is jellemző marad.

Ez jellemezte fajunk két lábra állásától a kiscsaládos jobbágyrendszerig, hogy ezeket sem tudatos előrelátás alapján hajtottuk végre, mégis a fejlett agyunknak köszönhetjük. A tudomány sem kételkedik, hogy két lábra állásunk nagyon fontos szerepet játszott az elért sikereinkben, de az okát nem a fejlett agyunkban látják. Szerintem, azonban az ember azért állt két lábra, mert az agya olyan feladatokat várt el a két első végtagjától, amiknek elvégzése megkövetelte, hogy azokat lábként nem lehet használni. Az ember az agyának köszönhette, hogy szerszámkészítő lett. A szerszámkészítéshez azonban olyan magas elvárások hárultak az első végtagokra, amik nem voltak összeegyeztethetők azzal, hogy lábnak is használhassák. Ezt bizonyítja a tény, hogy az ember első végtagjai az emlősök között a legtökéletesebb. Minden újunk egymástól függetlenül mozgatható. Vagyis nem annak volt nagyobb jelentősége, hogy két lábra álltunk, hanem annak hogy az első végtagjaink elképesztő faladatok megoldására váltak alkalmassá. Kimondhatjuk, hogy fizikai adottságaink mind viszonylag gyengék, de nemcsak az agyunk, de az első végtagjaink is a legfejlettebb.

Van azonban egy másik egyedülálló tulajdonságunk, a beszélő képességünk. Az anatómusok alaposan megmagyarázzák, hogy milyen szervünknek köszönhetjük az egyedülálló hangképző képességünket. Nem teszik azonban hozzá, hogy ennek a képességünknek a gyökerét is fejlett agyunkban kell keresnünk. A fejlett agyunk követelte meg a kommunikációt, és a megkövetelt feladat ellátásához fejlődött ki a szükséges szervünk.

A fejlett agyunknak köszönhetjük, hogy nagyon gyorsan szinte minden természeti környezeten nemcsak megjelentünk, hanem ahhoz idomulva be is rendezkedtünk. Biológiai csoda, hogy a fajfejlődés csúcsán lévő fajunk nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetben kialakítja a környezethez igazodó életmódját.

Ezt a példátlanul gyors térbeni terjeszkedést is a túlszaporodásunk kényszeríttette ki. A természettől kapott táplálék mennyisége ugyanis adott, ezzel az eltartható lakosság mennyisége is. Mivel már a gyűjtögető ember is képes volt olyan életfeltételeket teremteni, ami mellett megnőtt a várható élettartama, ezzel beállt a túlnépesedése. A túlnépesedésből fakadó kirajzások vezettek oda, hogy benépesítettük a földet. Ez a túlnépesedési nyomás azonban nem volt akkora, hogy a közösség maga vált emberpusztítóvá, megelégedtek azzal, hogy a felesleget elzavarták.

Annak ellenére, hogy a gyűjtögetés mellett nagyon alacsony és nem növelhető a területek eltartó képessége, azért ebben is jelentős különbségek voltak, ahogyan vannak ma is. Általában a meleg és csapadékos éghajlat alatt nagyobb volt a gyűjtögethető táplálék mennyisége.

A jégkorszak alatt óriási területen nagyon rövid volt a növények fejlődését biztosító nyár, kevés a növény, ezért kevés az állat, kevés a gyűjtögethető táplálék, alacsony a gyűjtögető embereket eltartó képesség.

Nagyon sokat mond viszont az a tény, hogy hol milyenek voltak az életfeltételek. A tundrákon nagyon alacsony volt az eltartható lakosság is. Talán még az egytized embert sem érhette el a népűrűség. Mégis itt alakultak ki az első állattartó társadalmak. Itt lépett át először az ember a gyűjtögetésről az állattartásra.

Elgondolkodtató, hogy a legmostohább életfeltételek kényszeríttették az embert az állattartásra. A történészek mégsem fordítanak figyelmet arra, hogy a jégkorszak végét okozó felmelegedés előtt mintegy húszezer évvel, az ember már rénszarvasokkal élt együtt. A pásztorkodott kifejezéstől azért óvakodom, mert a pásztor tereli az állatit, a rénszarvast az ember nem tereli, hanem kíséri, vele együtt vándorol.

Ez az életforma spontán alakult ki annak következtében, hogy az ember, a rénszarvas és a kutya egymásra szorult, magában életképtelen volt.

A rénszarvas kicsi és védtelen a farkasokkal és medvékkel szemben. Védelmet csak az ember és a kutya jelenthet a számára. Tehát rájuk van szorulva.

A kutya is gyenge a farkasokkal és medvékkel szemben. Ráadásul a legbutább ragadozó. Minden ragadozó nagyon takarékos az energiájával, még ott is, ahol bőven van zsákmányállata. Ezzel szemben a kutya akkor is vadászik, ha nem éhes, és azt a vadat is támadja, melyik elejtésére képtelen. Ráadásul nem csendben cserkészik, hanem hangosan támad. Ezért szinte csak dögevésre számíthatott.

Az ember számára szinte csak a rövid nyáron termő bogyók jelentettek gyűjtögethető táplálékot. Ez a szűkösség szorította segítségkeresésre.

A lándzsával vadászó ember teljesítménye a kutyával megsokszorozódott. A lándzsával vadászó ember eredményessége kutyával százszoros lett, mint nélküle. A vadászfegyverek fejlődését ugyan hangsúlyozza a tudomány, de elsiklik a felett, hogy a lőfegyverek előtt a leghatékonyabb vadászfegyver a kutya volt. Azzal a vadászat hatékonysága sokszorosára nőtt.

Az ember, a kutya és rénszarvas együttélése mindhárom faj számára sok előnnyel járó megoldás volt. Ez azonban azt kívánta meg, hogy az ember és a kutya a több ezer kilométeres vándorlások alatt együtt maradjon a rénszarvascsordával. A táplálékot csak a rénszarvasok ösztöne találta meg. De ehhez is óriási távolságok megtételére volt szükség. Az embernek, kutyának a rénszarvasokkal együtt kell vándorolni. Az ember tehát nem pásztor volt, aki a kutyák segítségével terelte a csordát, hanem a csordát az ösztönére bízzák, és vele közösségen éltek. A sokmillió rénszarvas csak azért maradhatott meg, mert az emberek és kutyák védelmét élvezhették. Az ember a rénszarvasoktól táplálékot, ruhát, sátrat kapott. Ezzel szemben az ember, a kutyák segítségével a ragadozóktól megvédte a csordát. A kutyákat az ember élelmezte a levágott állatok csontjaival.

A rénszarvas csordával és kutyákkal együtt élő ember volt az első, akinek a megélhetése már nem a gyűjtögetésre, hanem állattartó munkára épült.

Az ember ott lépett először túl a természet ajándékaira való szorultságán, ahol a gyűjtögetés feltételei a legmostohábbak voltak. A szükség parancsolt.

Leszögezhetjük, hogy fajunk eddigi éltének mintegy 95 százalékában csak olyan társadalmi felépítményben élhetett, amit a természeti környezete determinált. A társadalmi felépítménynek az alapja a természeti környezet volt. Annak az ajándékai adottak voltak, azok nagyságához kellett igazodni. A túlnépesedést megakadályozta az éhhalál, ezért nem kellett az embernek halálokozóvá válni. Tévednek azok, akik emberek faji tulajdonságának, ösztönének minősítik az emberölést. Ez csak a túlnépesedett társadalmakban válik jellemzővé, mert a társadalom stabilitása érdekében elkerülhetetlen.

II. A termelő társadalmak

Szívesebben használnám a fizikai munkával termelő társadalmak címet, mivel szellemi munkával is termelünk, és jelenleg egyre inkább az válik jellemzővé.

Fajunk rövid történelmében egyetlen jelentős éghajlati változást a jégkorszak megszűnését eredményező felmelegedés volt. Csak a nagyarányú éghajlatváltozásnak köszönhetjük, hogy az emberiség nagy többsége arra kényszerült, hogy a munkájával megtermelt javakra építse az életvitelét.

Már itt kitérek annak indoklására, hogy fajuk életének legnagyobb előrelépését a klíma felmelegedésének köszönhetjük. Ha ez nem történik meg, talán huszadnyi sem vagyunk, és tized életszínvonalon nyomorognánk, a húszak évek első felében lenne a várható élettartamunk.

Életem egyik nagy felismerésének tartom, hogy biológiai fejlődés csak változó életkörülmények hatására történik. A fejlődés hívei tehát örüljenek minden éghajlatváltozásnak. A földi élet is csak azért lett ilyen csodás, mert a földünknek az élete mozgalmas volt. Bármilyen kedvező életfeltételek lehetnek egy másik bolygón, ha nem változtak az életkörülmények, ott csak az élet kezdeti formái lehetnek jelen. A földünkön is ott tartanánk, ha nem változtak volna ilyen gyakran mozgalmas rajta az életfeltételek.

Korábban a fejlődésünket elősegítő változásokban nekünk nem volt szerepünk. A jelenleg folyó felmelegedés az első, amit mi okozunk. Azt, hogy az ezzel járó változások pozitív és negatív hatásainak milyen lesz a mérlege, nehéz megmondani, de az, hogy ennek a hatása csak károkozó lesz, ostobaság.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés fajuk életének legnagyobb ajándéka volt. Annak a közvetlen hatása is sokakat károsan érintett, de a hatások végső egyenlege messze pozitív. Ennek köszönhetjük, hogy az életünk a korábbinál sokkal sikeresebben alakult. Mint minden mérsékelt felmelegedés, ennek következtében lényegesen nagyobb a növények növekedése, több állt élhet a földön.

Az ugyan igaz, hogy mi, emberek is sokkal többen lettünk. Már minden bizonnyal sokkal többen, mint az optimális létszámunk lenne, de így is sokkal jobban élünk, mint akkor élnénk, ha nem lett volna a jelentős felmelegedés.

A jégkorszak végén mintegy 70 méterrel megnőtt tengerszint nagy, értékes területeket is elborított. Ugyanakkor óriási területeket tett önözhetővé. A 70 méterrel alacsonyabb tengerszint estében a kínai, az indiai, a mezopotámiai, az egyiptomi völgyek önözhető síkságai sokkal kisebbek lennének. A folyamaik pedig sokkal gyorsabb folyásúak.

Egyértelmű, hogy a melegebb éghajlattal megnőtt a földünk eltartó képessége. Fokozottan igaz lesz ez, ha néhány fokkal tovább nő a hőmérséklet. A várható felmelegedés ugyan károkkal, költségekkel is jár, de azoknál nagyobb előnyökkel is.

A gyűjtögető társadalmak elsőrendű feladata, Marx fogalmával élve, alépítménye egyértelműen a természeti környezet volt.

Ez a társadalmi érdek ugyan tovább is működött. A mezopotámiai és az egyiptomi első osztálytársadalmak kultúrájának a fokozatos észak-nyugati terjeszkedésén keresztül ábrázoltam a természeti környezet szerepét, a Nyugat felé címmel megjelent könyvemben. Ebben azt írtam le, hogyan és miért vándorolt a kor élvonala egyre észak-nyugatabbra, és a 20. száza végén már a skandinávok voltak a legfejlettebbek.

Ennek alapján fontos felismerésemnek tartottam, hogy az ember fejlett agya egyre hatékonyabban győzte le munkájával a hideget, ugyanakkor viszonylag tehetetlen volt a meleg hátrányaival szemben. Ebben csak a 20. század hozott fordulatot, amikor megoldották a hűtést. A hűtés az élelem tárolását, a légkondicionálás pedig az életet és a munkát tette hatékonyabbá. Ennek köszönhetően, jelenleg az emberek és a termelőerők, a mérsékelt éghajlaton belül, egyre délebbre vonulnak.

A biológiai fejlődés motorja a környezetváltozás. Életem egyik jelentő felismerésnek tartom, hogy a mutáció és a szelekció csak változó környezetben eredményezhet fejlődést. Ezt sokáig, csak a biológiai fejlődésben láttam. Azt, hogy ez az emberi társadalom fejlődésében is motor, csak nyolcvan évesen ismertem fel. Azt már korábban is tudtam, hogy az ember a gyűjtögetésről a termelésre csak akkor tért rá, amikor a jégkorszak végét jelentő felmelegedés az emberi faj többségét termelésre kényszeríttette. Tovább azonban csak a kilencvenes éveimben léptem tovább azzal, hogy a nagyobb, gyorsabb fejlődés a négy évszakos térségben történt, ahol az ember évente négy jelentősen eltérő éghajlati körülményéhez volt kénytelen igazodni.

Az ember, ahogyan a létszáma megtízszereződött, és a természet felett szerzett hatalma ezerszeresére nőtt, maga is éghajlat változtatóvá vált. A jelenleg folyó, és aligha megállítható felmelegedést már nem a külvilág hozta az emberre, hanem az ember okozta a természetre. A környezetváltozás pozitív szerepét ismerve, a kevesek közé tartozom, akik ebben elsősorban nem veszélyt, hanem a fejlődés motorját látom.

Ezzel zárult le bennem a természeti környezet társadalomformáló szerepének elfogadása.

A társadalmat alakító másik fontos szerepet játszó eleme az emberi faj természetes szaporasága. Az ember természetes szaporasága a húszas évek elején lévő várható életkor mellett gondoskodik a létszámának újratermeléséről. Ezt még a demográfusok sem tagadhatják, de nem is hangsúlyozzák. Pedig az elmúlt hatezer év történelmének megértéséhez ez kulcs.

Ha az ember életkörülményeinek javulása a húszas éveknél hosszabb várható életkort eredményez, akkor az ember túlszaporodó fajjá válik. Ez eredményezte, hogy az elmúlt hatezer évben, ahogy a termelésre való áttérés hosszabbította a várható életkort, egyre nőtt a várható életkor, ebből fakadóan, gyorsult az emberi faj szaporodása. Ez azonban elviselhetetlennek bizonyult. Ezért az embernek magának kellett megoldani a létszámnövekedésének féken tartását. Ez lett az új elsődleges társadalmi követelmény, amire minden olyan társadalomnak épülni kellett, amelyikben a tényleges népszaporulat az 1-2 ezreléket nem halta meg. Márpedig minden termelésre épülő társadalomban a spontán népszaporulat százaléka csak az egész százalékokban lett volna kifejezhető. Az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb népszaporulatot fékezte le az osztálytársadalmi felépítmény 1-2 ezrelékre. Másként kifejezve: az osztálytársadalom volt a túlszaporodó társadalmak felépítménye.

A minden osztálytársadalom közös alépítményét azzal ismertem fel, hogy a tulajdonviszonyaitól, az uralkodó osztályától függetlenül, minden osztálytársadalom négy azonos módszerrel növelte a halandóságot. Ezt ugyan már sokszor leírtam, de a szakma sem vette tudomásul.

Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt.

1. A lakosság nagy többségnek fokozta a nyomorát azzal, hogy súlyosan adóztatta, illetve szoláltatásokra kényszeríttette. A nyomor volt a fő halálok. Ezt jól bizonyította a tény, hogy néhány az átlagosnál kedvezőbb éghajlatú év után csökkent a halandóság, megnőtt a várható életkor. A kedvezőtlen időjárás esetén pedig nőtt a halandóság. A várható életkor ugyanis elsősorban a táplálkozás minőségétől függött.

2. A társadalom aránytalanul sokat áldozott a fegyverkezésre, a hadviselésre. Ezzel nemcsak az előző pontban említett közvetett halálokot, a nyomort fokozta, hanem a hadviselés maga is sok közvetlen és közvetett emberáldozattal járt. A háborúk által okozott pusztítások és járványok több halált okoztak, mint a fegyverek harcok.

3. A társadalom által elvont jövedelmek nagy többségét luxusokra, kultikus építkezésekre fordították. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az osztálytársadalmakban a felhalmozás milyen jelentős többségét fordították improduktív, kultikus létesítményekre. Ebben minden osztálytársadalom vallása járt az élen. Az fel sem vetődött, hogy a keletkező felhalmozási forrásokat, ami nagyobb teljesítményt szolgálhatott volna, minden osztálytársadalom. A felhalmozásra fordítható források elpocsékolása is a halálokozó nyomor fokozása volt, mi a népszaporulatot fő fékezését jelentette.

4. A legnagyobb bűn az ember természetes tudásvágya volt. Ez nemcsak a zsidó, keresztény és mohamedán vallásban nyilvánvaló, hanem minden kultúrában jelen volt. Legfeljebb más megfogalmazásban. Minden kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók, a dogmák megsértése volt. Ez azért volt minden kultúrának közös jellemzője, mert a tudásra törekvés szabadsága az osztálytársadalmak elsődleges célját, a halálokozás fokozását tárta volna fel.

III. A tudás alapú társadalom

A tudományos és a technikai forradalom a 20. században felgyorsult. Ennek hatására a legfejlettebb társadalmakban spontán leállt a túlnépesedési nyomás, ezzel megszűnt az osztálytársadalmi felépítményt létrehozó ok. Ez azonban csak a fejlett, puritán Nyugaton, és a már fejlett konfuciánus Távol-Keleten történt meg. Az emberiség négyötödében azonban ezzel párhuzamosan elszabadult a népszaporulat, ezzel nem megszűnt, hanem megnőtt az osztálytársadalmi felépítmény objektív szükségszerűsége.

A tudásalapú társadalomban az osztálytársadalmak négy jellemző viselkedése megfordult.

1. Az újraelosztás a jövedelmek nivellálása érdekében történik. Az osztálytársadalmak a szegény többség nyomorát fokozták, csak azokat adóztatták. A tudáslapú társadalmakban progresszív az elvonás, és a jövedelmekhez viszonyítottan fordított a visszaosztás.

2. Fegyverkezése viszonylag keveset költenek. Ennek nagy hányada ma tudományos eredményeket produkál, illetve a lemaradó társadalmak közti rendőri szerepre korlátozódik. Hetven éve nem volt a fejlett világon belül háború. A hadvezetés elődlegesen a katonák életére vigyáz. Száz éve a géppuskák elleni gyalogrohamra vezényelték a katonák tömegét, ma a légierő kapacitásának jelentős hányadát arra használják, hogy a lelőtt gépek pilótáit kimenthessék. A második világháború óta, a fejlett társadalmak között nem volt háború. A hadviselése soha nem tapasztalt, szinte elhanyagolható emberveszteséggel járt.

3. Az állami adóbevételeknek elhanyagolható hányadát fordítják kincsekre, egyházi és kultikus építkezésekre. Ezzel szemben a társadalmi felhalmozások nagy többségét iskolák, irodák, utak, hidak, múzeumok építésére fordítják.

4. A az emberek tudásvagyonában történik a legnagyobb felhalmozás. Az osztálytársadalmakban mindig több volt a lakosság tudásvagyona, mint a tudás utáni társadalmi igény. Jelenleg az oktatásra, az egészségügyre, az öregekről való gondoskodásra fordítják a költségvetési forrásaik többségét.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a jelenkori fejlett társadalmak minden tekintetben mások, mint az osztálytársadalmak voltak. A társadalomtudományok mégsem veszik tudomásul, hogy ezek a társadalmak minőségében mások, mint amilyenek a tőkés osztálytársadalom voltak. Sőt abban a naiv hitben élnek, hogy a történelemben soha nem tapasztalt mértékben túlnépesedő társadalmak is lehetnek olyanok, mint a nem szaporodó fejlettek.

Történik ez a tényekkel szembeni vakság, amikor az egyes társadalmak között egy nagyságrenddel nagyobbak a különbségek, mint akárcsak száz éve voltak. Az emberiség nem az egységesebb, hanem a differenciáltabb struktúra felé halad.

A társadalom állapotát kifejező mutatókban, az egy laksora jutó jövedelemben, vagyonban, iskolázottságban, nem csökkennek, hanem nőnek a különbségek. Ez a differenciálódás nemcsak a társadalmak, hanem azon belül az egyének között is egyre nagyobb lesz.

Ugyan az emberi faj egyedei közt is nagyobbak a fizikai adottságokban lévő különbségek, mint bármely faj esetében, a szellemi képességekben azonban ennél is százszor nagyobbak a különbségek.

Jó húsz éve megfogalmaztam, hogy a modern társadalomban az egyedek társadalmi értékét három mutató, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzatával kell mérni. Mivel az első kettő természeténél fogva csak pozitív lehet, az erkölcs viszont negatív is, a lakosok társadalmi értéke, az erkölcsétől függően, lehet negatív is. Tapasztalataim szerint, ez a munkaerőpiacon igazolódik. A munkaerő ára egyre inkább e három tényező eredője alapján alakul. A jót egyre jobban megfizetik, a gyenge pedig olcsón sem kell.

Az államok közti versenyben is egyre inkább az erkölcs jelenti a fölényt. Aztán jön a képesség, amit egyre jobban megfizetnek. A tudás csak nagy átlagban kap elismerést. Az oktatás hatékonysága és a társadalmi eredmény között szoros a korreláció. Az egyedek érvényesülése esetben azonban tehetség és erkölcs nélkül nem sokat ér a megszerzett tudás.

A jelenkori fejlett társadalmak alépítménye a lakosság értéke. Ezért olyan felépítményre, társadalomra van szükség, ami az egyedek értékének maximalizálását szolgálja.

Ezért aki a fejlett, puritán társadalmak számára olyan felépítményt erőltet, ami nem az egyedek érékének maximalizálást segíti elő, kudarcra van ítélve.