Az úttévesztő Európai Közösség

Kopátsy Sándor                 PP                 2014-06-05

Az úttévesztő Európai Közösség

A második világháború végén nyilvánvalóvá vált, hogy Nyugat-Európa elvesztette a négy volt tengerentúli angol gyarmattal, mindenek előtt az Egyesült Államokkal szemben, az ötszáz éves fölényét. A háborút egyértelműen az Egyesült Államok nyerte meg. Jaltában az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államoknak a gyarmattartókkal szemben, a katonailag erős Szovjetunióra van szüksége. A Szovjetunió ezért kapta meg befolyási övezetének Közép-Európát, vele a Német Birodalom keleti harmadát. Roosevelt elsődleges stratégiai célja a gyarmati rendszer felszámolása volt, és ezt nagyon megkönnyíttette, hogy a gyarmattartóknak félni kellett a Szovjetunió katonai erejétől.

Ez a koncepció fényesen bevált. A gyarmatok felszabadultak, és a volt gyarmattartók az Egyesült Államok csatlósai lettek.

A Szovjetunió katonai erejétől való félelem nemcsak Nyugat-Európában, de a Távol-Keleten az imperialista Japánnal szemben is, bevált.

A gyarmatok felszabadultak, és a gyarmattartók az Egyesült Államok védelme alá menekültek. Ennek a stratégiának a vesztesei a szovjet megszállás alá kerülő államok voltak. Ezek többségének sem ártott, hogy a fél-feudális rendszerüket összetörte a sztálini diktatúra. Európa fejlett fele az Egyesült Államok befolyási, a keleti fele pedig a Szovjetunió megszállási övezete lett.

A történészek utólag sem ismerték fel, hogy a hidegháborúnak volt köszönhető, hogy Európában megbukott a bolsevik rendszer. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért, mert az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezést folytatott. Ha Sztálin nem kapja meg Közép-Európát, és nem hiheti azt, hogy szuperhatalom, megmarad a háború előtti térségében, nem játszhatja meg a katonai szuperhatalmi szerepét, aligha omlik össze. Az Egyesült Államoktól ajándékba kapott szuperhatalmi szerepbe roppant össze.

A nyugati történészek csak azt látják, hogy az európai bolsevik rendszerek összeomlottak, de azt nem méri fel senki, hogyan alakul a Szovjetunió története, ha a nemzeti jövedelmének harmadát nem fordítja eszetlen fegyverkezése és az ideológiai terjeszkedésre. Elég volna arra gondolni, hogy a Szovjetunió nemzeti jövedelmének harmada sem volt elég arra, hogy állja azt a fegyverkezési versenyt, amit az Egyesült Államok a nemzeti jövedelme tizenötödéből fölényesen megnyert.

Európa nyugati fele alig várta a Szovjetunió összeomlását, hogy az Egyesült Államoktól való katonai védelem alól végre fellélegezhessen.

Ez az igyekezet szinte a háború után azonnal jelentkezett, a volt gyarmattartók keresték a módját annak, hogy az Egyesült Államoknak egyenrangú partnere lehessen. Ez elsősorban Franciaországot és Németországot érintette. Annak ellenére, hogy Franciaország ereje volt kisebb, de a nemzeti önbizalmuk nagyobb, ők kereték először az Egyesült Államoktól való függetlenedés módját. Lassan azonban egymásra találtak. A megcélzott nyugt-európai közösség szövetésük alapján indult meg.

Kezdetben szerényen. Létrehozták a szén- és acél-ipart összefogó uniót. A nyugat-európai vezetők nem értették meg, hogy a szén és az acél kora lejárt, de szerencsére, mert e két ágazatban volt a legkedvezőtlenebb Európa Nyugati fele. Jellemző módon ez a két ágaztat idővel szinte meghalt Európában. Európa szén- és ércvagyona ugyanis nagyon szegény. Nem volt messzelátó az a nyugati politikus, aki a szénbányászatra, és az acéltermelésre akarta építeni a térség jövőjét.

Ennek ellenére Európa nyugati fele csak abban reménykedhetett, hogy együtt erősebbek lesznek, mint külön-külön. De azzal máig senki sem foglakozott, hogy a politikai és gazdasági közösségnek mik a megfelelő szintjei, és ezeken belül mik lehetnek a hatékony tagság feltételei. Ebben ma is teljes a vakság.

A szükség azonban sürgetett. A négy tengerentúli puritán ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland megelőzte az összes nyugat-európai nagyhatalmat. A Távol-Keleten pedig Japán és a kis tigrisek pedig sokszorosan gyorsabban növekedtek. Európa nyugati fele nem akart lemaradni. Létrehozták az Európai Uniót. Németország felismerte, hogy egyedül ezt nem teheti meg, hiszen mind Nagy Britannia, mind Franciaország félt a német gazdasági hegemóniától. Nagy Britannia ugyan nem akart az európai hatalmi játszmából kimaradni, de a négy volt gyarmatához mégis jobban kötődött.

Németországnak Franciaországgal kellett összefogni. Nekem eleve aggályaim voltak a két állam barátságára épült rendszerrel szemben. A puritán németek és a latin franciák viselkedése nehezen szinkronizálható. Ennek a frissen sütött barátságnak azonban súlyos ára volt, és maradt.

Francia-német szövetségnek gyengéje volt.

1. Franciaország érdeke volt az aránytalanul nagy agrártámogatás. Németország nem alaptalanul érezte, hogy ennyit a politikai szövetésük megér. Ráadásul a német jobb-közép pártszövetségnek is jól jött a német parasztság támogatása. Azt, hogy az Európai Unió támogatásainak négyötöde lett az agrártermékek dotációja, megbocsáthatatlan ostobaság, most kezdik lassan megérteni.

2. Franciaország érdeke volt a négy mediterrán ország tagsága is. Ezt már senki nem gondolta végig. Pedig elég lett volna végiggondolni, hogy milyen ostobaság lenne Amerikában, ha a protestáns és a latin népek közösséget alkotnak. Azt már jó száz éve a német politológus, Max Weber felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmak lényegesen hatékonyabbak, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi, mint a latin katolikusok. Ő még vallásokról beszélt, de már viselkedési kultúrát értett. Az óta a Nyugat egyértelműen kettészakadt, a protestánsok elhúztak a katolikusok mellett. Ez a két Amerikában még sokkal élesebben jelentkezik, mint Európában.

A két állam kultúrája, társadalma nagyon eltérő. Németország fegyelmezett puritán, aki keményen levonta náci múltjából a tanulságot. Franciaország romantikus latin ország, amelyiknek a politikai ambíciói nagyobbak, mint a reális ereje.

Az is egyértelmű volt, hogy Németországnak fizetni kell a barátságért. Ennek formája a túlméretezett agrártámogatás volt, és maradt. Előbb azt említettem, hogy a szén- és az acélipar idejét múlt ábránd volt. Ennél sokkal naivabb ábránd volt a túlméretezett agrártámogatás. Erre tízszer annyit fordítottak, mint a nem nagyon nyersanyagigényes iparfejlesztésre. Ráadásul az aránytalan agrártámogatás a gyengébbek fokozott segítését jelentette. Az EU fennállása óta óriási összeget fektetett a mezőgazdaság támogatására, ami egyrészt a leginkább csökkenő ágazatba öntötte a pénzt, másrészt oda, ahol a legalacsonyabb megtérülésre lehetett számítani.

Az EU vezetése azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy a lemaradó társadalmak és a lemaradó ágazatok fejlesztésére pocsékolta az erőforrásait. Európán belül a tőkebefektetések hatékonysága a legfejlettebb puritán országokban, és a leggyorsabban növekvő ágazatokban a legmagasabb. Ezzel szemben a legtöbb támogatást a lemaradó országok, és azokban a lemaradó ágaztok kapták és kapják.

Az EU vezetése nem mérte fel a sokkal lassabb fejlődésre képes tagországok által okozott feszültségforrásokat, és megelégedett azzal, hogy maga az Alpoktól északra lévő lemaradóknál talál támogatást. Ma már ott tart az EU bővülése, hogy balkáni tagokat is felvettek, sőt Ukrajnát is csábítgatják.

Ezzel az EU messze túlment azon a határon, amiben még a közösségnek előnyei lehetnek.

Az EU tagsága három eltérő kultúrához tartozik, amelyek maximálisan a vámmentes áruforgalmat, és az útlevél nélküli turistaforgalmat viselhetik el. A kereszténység már a 11. században felismerte, hogy Európa nyugati és keleti felének eltérő keresztényégre van szüksége. A 16. században az is kiderült, hogy Északnyugt Európának más kereszténységre van szüksége, mind a Mediterrán Térségnek. Most a brüsszeli bürokraták elsiklanak a kulturális különbségek felett, amik mára egyre nagyobb gazdasági különbségekkel is párosulnak.

Európa csak akkor válhat unióvá, ha három nagyon eltérő szintű tagságot fog össze.

I. A legmagasabb szintet csak a protestáns, azaz puritán népek országai jelenthetik. Ezek azonban sokkal inkább közös nevezőre jutnak a tengerentúli négy protestáns országgal, mint az EU nem puritán tagállamaival. Csak ez a legfejlettebb, puritán szintű közösség lehet méltó partnere a Távol-Keletnek. Európa nyersanyagokban és fegyverkezésben nem lehet partnere nemcsak a Távol-Keletnek, de Észak-Amerikának sem. Ráadásul a protestáns Európa önmagában erősebb, mint a jelenlegi heterogén 28 tagja együtt.

Második szintű tagságra is kettőre volna szükség.

II. A. A latin népek közössége. Ennek európai tagjai az EU latin tagállamai és a latin-amerikai államok lennének. Ezek együtt a világ harmadik, legnagyobb agglomerációját jelentenék. Nem versenyképesek sem a puritán Nyugttal, sem a konfuciánus Távol-Kelettel, de a világ minden más kultúrájánál fejlettebb közösség lehetnének. Ennek vezetését talán Franciaország is elvállalná. Jobban járna vele, mint a puritánok közösségében maradással.

II. B. A közép-európai és balkéni országok közössége. Ezek fejlettségi szintje jelenleg a puritánokénak fele, harmada, de a kulturális rokonságuk elsősorban a fejlett Nyugathoz való csatlakozás motiválja.

Az a két szint nemcsak az áruk, de a személyek, sőt a munkaerő szabad mozgását is lehetővé teszi a puritánok felé. Közös valutájuk azonban nekik sem lehet.

III. A harmadik szintet a balkáni és a kelet-európai ortodox keresztény népek országai jelentik. Ezek számára a munkaerő szabad áramlása egyelőre elképzelhetetlen nehézségekkel járna.

Annak ellenére, hogy minél nagyobb lett az EU, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyen heterogén közösség kudarcra van ítélve, Németország és Franciaország nem tágított, és Brüsszelt továbbra is a terjeszkedésre használják.

Európa nyugati fele, mindenek előtt Németország és Franciaország képtelen kigyógyulni, a minél nagyobb az EU, annál jobb rögeszméből, a náluk gyengébbek feletti befolyás túlértékeléséből. Ha már nem lehetnek gyarmattartók, legalább legyenek a kontinensen belül a kevésbé fejlettek gyámolítói, mert a gyámolítás, bármilyen költséges, hitük szerint, számukra előnyökkel jár. A jelenkori fogalmakkal kifejezve, nagyobb súlyuk lesz a világban, ha nemcsak a maguk, de Európa, vagy legalább az Európai Közösség nevében szerepelhetnek.

Máig nem jutottak odáig, hogy tisztázzák, mik a gazdasági és politikai közösségnek az előfeltételei.

Az áruk szabad mozgása előnyt jelenthet bármilyen heterogén közösség számára. De még ez is csak abban az esetben, ha az elértő kultúrájú, és eltérő fejlettségű országoknak a politikai és gazdasági önállóságuk megmarad. Az áruk szabad mozgása ugyanis egy heterogén közösségben csak akkor engedhető meg, ha a valutájuk értékét maguk az érintett államok határozzák meg.

Az EU jelenlegi vállsága ugyanis elsősorban a közös valutából fakadt. Az ugyanis kemény követelmény, hogy a kevésbé fejlettek a valutájukat leértékelt szinten tartsák. A kevésé fejlett országok, ha a valutájuk nincs a vásárlóerejükhöz viszonyítva, leértékelve, feltartóztathatatlan eladósodnak a fejlettebb partnerek felé. Márpedig a közös valuta esetén ezt nem tehetik meg. Sajnos, ezzel az alapvető követelménnyel nem számoltak Brüsszelben azok, akik az eurót sokkal kevésbé fejlett és puritán népek országira is kiterjesztették.

Az EU vámunió is csak akkor lehet, ha az államok önállóan döntenek valutájuk leértékelése felett. Ezt bármennyire egyértelműen mutatja a jelenlegi pénzügyi vállság, és az elszabadult eladósodás, ma sem veszik tudomásul.

Az emberek szabad utazása.

Ha ebből ki lehetne szűrni a munkaerő áramlását, nem jelentene problémát. A EU tagországai között olyan óriásiak a bérkülönbségek, hogy az ellen védekezni kell. Más védekezés, mint a letelepedés megakadályozása, nincsen. Ez ellen nemcsak a befogadó gazdag országoknak, de az Európai Uniónak, mint egésznek is védekezni kell.

Most maradjunk az EU országok közti munkaerő áramlásnál.

A munkaerő szabad áramlása a fejlettek számára óriási előny, de csak akkor, ha válogatni tudnak a bevándorlás engedélyezésében. A jó minőségű bevándorló ugyanis minden ország számára óriási ajándék. Nincs jobb import, mint a keresett munkaerő befogadása.

A jó munkaerő a kevésbé fejlett tagországok estében lehet katasztrofális. Ezeket nem érheti nagyobb veszteség, mint a munkaerő javának, a másutt örömmel váraknak az elvesztése. Ugyanis ezek jelentik számukra a felzárkózás egyetlen forrását, az elvesztésük pedig még a lemaradásuk tartását is lehetetlenné teszi. Márpedig a befogadó ország nyelvét beszélő, jó minőségű munkaerő visszatartása lehetetlen feladat.

Ez nemcsak az EU tagországai között, de világgazdasági szinten is megoldhatatlan. A világ lakosságának 90 százaléka olyan országokban él, ahol a kereseti lehetőségek között olyan nagy a felső tizedhez mért jövedelmi lemaradás, hogy a fejlettekbe település a többször tíz százalék, és a tízszeres jövedelemmel jár.

A fejlettek évente legfeljebb néhány millió főt képesek befogadni, a jó, a tehetséges, képzett munkaerő kínálata pedig csak százmilliókban fejezhető ki. Jellemző módon ezzel a világpolitika vezetői sem akarnak szembe nézni. De nemcsak ők, de még Brüsszel sem. Az EU tagállamaiban jelenleg is sok tízmillió olyan ember él, akik a fejlett tagországokban többször annyit keresnének, mint otthon. Márpedig ezek kivándorlását nem lehet megakadályozni. Annál is inkább, mivel a fejlettek a befogadásukban érdekeltek.