Új makro-közgazdaságtan van szükség

Eltartó képesség. 3

A tudományos és technikai forradalom felszámolta az osztálytársadalmak indokoltságát. 3

Eltartó képesség. 3

Hol tart ma a világ. 3

Kopátsy Sándor               EG                     2013-06-24

Új makro-közgazdaságtan van szükség

Jó hatvan éve megdöbbenve olvastam Rácz Jenő– Bródy András könyvét, amiben először hívták fel a figyelmemet, hogy mivel a társadalom egy lakosra jutó vagyonigénye mintegy négyszerese az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmének, a lakosság növekedése jelentős felhalmozási igénnyel jár. Vagyis ahol nő a népesség azt nem elég eltartani, hanem el is kell látni vagyonnal. Gyermekkorom falujában csak azt tudtam, ahhoz, hogy lovat is lehet tartani, ott családtagra legalább három hektár földet is kellett biztosítani. Ma már a 30 hektár is kevés.

Könnyű volt tehát megérteni, hogy a népesség növekedése vagyonigénnyel jár. A közgazdaságtanban azonban ennek az elemi felhalmozási igénynek a nyomát sem találtam.

Akkor még nyuszi voltam a közgazdaságtanban, fel sem tűnt, hogy a vagyonigény alatt csak a fizikai vagyont értik. Mégis elég volt annak felismeréséhez, hogy az 1 százalékos népesség növekedés esetében az egy laksora jutó jövedelem és vagyon egyszerű újratermeléséhez az ország nemzeti jövedelmét évente 5 százalékkal kell növelni. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, a néhány ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés mellett már szinte lehetetlen az egy lakosra jutó bővített újratermelés.

Mivel akkor közel 2 százalékkal nőtt a világ népessége, egyes országokban pedig ennél is sokkal gyorsabban, kialakult a meggyőződésem: az országok teljesítményét az egy laksora jutó jövedelem és vagyon párhuzamos növekedésével kell mérni.

Addig csak évtizedek múlva jutottam el, hogy a jelenkorban már nem elég csak a fizikai vagyont tekintjük nemzeti vagyonnak, hanem a szellemi vagyont is annak kell tekinteni. Vagyis az elsődleges termelési tényező, a munkaerő újratermelése amortizáció, a mennyiségi és minőségi bővítése azonban felhalmozás.

A klasszikus közgazdaságtan tehát durva elméleti hibát hordoz. Csak a fizikai vagyont tekinti nemzeti vagyonnak, a szellemit, a munkaerőt, annak tudásvagyonát nem. A munkaerő újratermelése a közgazdaságtan számára fogyasztás. A mennyiségének és minőségének bővítése pedig nem felhalmozás.

Ez bármennyire durva elméletei hiba, a tőkés osztálytársadalomban nem okozott problémát. Egyrészt a munkaerőből mindig nagyobb volt a kínálat, mint a kereslet, ezért úgy lehetett kezelni, mint a levegőt. Másrészt a minőségén sem kellett javítani, hiszen az is meghaladta a társadalom, és mindenek előtt a munkaadó igényét.

Itt jegyzem meg, hogy a közgazdaságtan, annak ellenére, hogy természetesként kezelte, hogy aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, annak az ára az értéke felett van, és fordítva, a tőke értéke feletti, és a munkaerő értéke alatti árát a tulajdonviszonyokkal magyarázta.

A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtana tehát megengedhette magának a hibát, hogy a munkaerő, tehát a legfontosabb termelési tényező értékének változását nem tekintette figyelemre érdemes, érendő eseménynek.

A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen kereslet keletkezett. Ezért azt is bővítetten kell újra termelni. Ahogy a tőkés osztálytársadalmat a tőkehiány jellemezte, a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerő az elsődleges hiány. Ma már olyan közgazdaságtanra, olyan politikai felépítményre van szükség, ami a minőségi munkaerő kínálat optimalizálására ösztönöz. Ezzel szemben jelenleg a közgazdaságtan számára továbbra is a felépítményből csak a fizikai vagyont méri. A munkaerő újratermelését költségként kezeli, az értékének alakulását nem méri.

Nem kisebb torzulás származik abból, hogy a társadalom teljesítményét nem lakósra, hanem az államokra vetítve méri. Azt ugyan nem tagadja, hogy a társadalom elsődleges célja a tagjainak jobban élése, de a gazdaság működésének eredményét nem ezzel, hanem az ország nemzeti jövedelmének alakulásával méri. Mintha az ember csak a társadalomért volna, nem fordítva, a társadalom a tagjaiért. A helyes irányba fordulásnak a jele, hogy az ENSZ statisztikák már helyesen értelmezik a társadalmak fejlettségét, mert azt az egy laksora jutó nemzeti jövedelemmel, a várható életkorral és az átlagos iskolázottsággal mérik.

Azonban ez a módszer sem méri az egy laksora jutó nemzeti vagyont, amink hiánya, bősége ugyan, hosszabb távon, az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben is megjelenik, de rövid tágon félrevezető. A külső adóságból is születhet rövidtávon nagyobb nemzeti jövedelem, de ezt egyszer vissza kell fizetni.

Az is nyilvánvaló, hogy egyre inkább a munkaerőnek nem a darabszáma, hanem a minősége a fontos. Ennek ellenére a demográfusok továbbra is darabra mérik a lakosságot.

Jelenleg már nincs olyan ország, amiben nem volna hiány a jó, és felesleg a gyenge minőségű munkaerőben. Ezért súlyos elméleti hiba, ha a munkaerő újratermelését csak darabra mérik. Minél fejlettebb a társadalom, a munkaerő felső minőségi ötöde az átlag többszörösét éri. Az alsó ötödének pedig negatív értéke van. Ezért a társadalom érdeke az volna, ha a munkaerőben minél többen vannak értékesek, az alacsony, illetve negatív értékűek aránya pedig minél kisebb legyen. A napi politika felelőseit mégis csak az új nemzedék darabszáma érdekli.

Mivel a jelenkori társadalmak várható teljesítménye elsősorban attól függ, milyen minőségű lesz a következő nemzedék, a politikának arra kellene törekedni, hogy a népesség ne növekedjen, de minél nagyobb képességű legye a munkaerő. Ez bármennyire egyértelmű elvárás, a politika céljai között nem is szerepel.

Eltartó képesség.

Az elmúlt száz év úgy fog bevonulni fajunk történetébe, mint a népességrobbanás százada. Létszámunk az elmúlt száz év során négyszeresére nőtt. Ennek ellenre százötven éve nem jelent meg olyan tudományos munka, ami a földünk eltartó képességével foglalkozott volna.

Malthus ugyan a 19. század első felében felvetette a túlnépesedés veszélyét, de az ő munkája sem volt tudományosnak tekinthető. Mivel az ő korában még gondolni sem lehetett arra, hogy az ipari forradalmat követheti az agrártechnikai forradalom, ő is abból indult ki, hogy az élelmiszerhiány fogja korlátozni az eltartható népességet. Ez a feltételezés nem igazolódott, mert az akkorinál hatszor nagyobb mai népesség élelmezése sem okoz mennyiségi gondot. Korunkban ugyan még mindig sok száz millióan éheznek, de már sokkal többen vannak a túlsúlyosak. Nem az éhezés lett a legnagyobb halálok, hanem a túltáplálkozás. Legfeljebb az elosztással van gond.

Az, mint amatőr történészt, nagyon izgatott, hogy ugyan minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt. Ezt maradéktalanul teljesítették, annak ellenére, hogy ez a feladatuk tudatossá vált volna. Az első osztálytársadalmak kialakulása és a 20. század eleje között aligha volt olyan évszázad, amiben a népesség növekedés éves rátája meghaladt volna a néhány ezreléket annak ellenére, hogy folyamatosan nőtt a művelés alá vont terület.

A gyűjtögetés mintegy 90 ezer éve alatt fajunk létszáma csak annak köszönhetően növekedett, hogy egyre nagyobb térségben jelent meg a gyűjtögető ember. A gyűjtögetés hosszú ideje alatt az eltartó képességet az ember nem növelte, az csak a természeti adottságoktól függött, és az éghajlat okán ingadozott. Csak akkor élhetett több ember, ha újabb és újabb természeti környezetbe rendezkedett be. Ahol a gyűjtögető ember megjelent, viszonylag gyorsan elérte a népesség az eltartó képesség szintjét, ahol aztán évezredek során széles határok között ingadozott, de a népsűrűség stagnált.

A termelésre áttérő társadalmakban a több munkával növelni lehetett az eltartó képességet. A technika jelentősen az évezredek alatt sem változott.

Az öntözéses növénytermelés ugyan ötven-százszorosára, a pásztorkodás öt-tízszeresére, a természetes csapadékra épülő termelés pedig valahova a fenti két érték közé növelte az eltartható népességet. Mindhárom művelési mód a gyűjtögetésnél lényegesen jobb, biztonságosabb életfeltételeket biztosított.

A jégkorszak megszűnését követő áttérés a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés megsokszorozta a térségek eltartó képességét. A népsűrűség ehhez való igazodása viszonylag gyors volt, mivel néhány évvel megnőtt a várható életkor, ennek következtében a természetes népszaporulat. A népesség száma gyorsan elérte a korábbinál sokkal magasabb, de még megengedhető népsűrűsséget.

A történészek máig nem ismerték fel, hogy ebben a helyzetben a társadalomnak kellett megoldani a népszaporulat féken tartását.

Nyoma sem található a tudatosságnak, mégis szinte azonnal minden termelésre épült osztálytársadalom élt a népszaporulatot fékező eszközökkel. Bármennyire általános volt minden osztálytársadalomban a társadalom által okozott nagyobb halálokozás, ezek módszereit a társadalomtudományok máig nem ismerték fel.

Ahogyan minden csúcsragadozó ösztönösen maga korlátozza a saját túlnépesedését, ezt tette a termelésre áttért ember is. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyik nem élt volna a népesség korlátozás négy eszközével.

Ezek.

1. A társadalom értéktermelő óriási többségét adóztatták, illetve munkaidejük jelentős hányadát igénybe vették. Ezzel mesterségesen növelték a nagy többség nyomorát. Minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálok a nyomor volt. Még egyetlen történész, társadalomtudós nem merte kiszámolni, hogyan nőtt volna a népesség, ha csak annyi jövedelmet és munkaidőt vonnak el, ami az állam működtetéséhez kell. Azonnal kiderült volna, hogy katasztrofális túlnépesedés következik be, ha a lakosság elfogyaszthatja a jövedelmét.

2. A munkaerő és a jövedelem jelentős hányadát fegyverkezésre fordították. A hadseregek fenntartása, felszerelése növelte a szegénységet. A hadviselés pedig közvetlenül, sok emberéletet, vagyon pusztított. Még nagyobbak lehetett a háború okozta járványok, fertőzések emberáldozata, mint a fegyvereké. Arra sem vállalkozott senki, hogy mi lett volna annak a következménye, ha a hadviselés költsége, emberélet, és anyagi károkozata elmaradt. Önmagában ez is elviselhetetlen túlnépesedést okozott volna.

3. Az uralkodó osztály értékpocsékoló életmódot folytatott. Még a forradalmárok sem vetették fel, hogy mibe került a társadalomnak a kincsképzés, a luxus, a kultikus épületekre, szertartásokra elpazarolt értékek. Ebből nagyon sok hatékony fejlesztésre jutott volna forrás.

4. A legtitokzatosabb népnyomorítás a tudás üldözése volt. Annak ellenére, hogy miden kultúrában, tehát nemcsak a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallásban, de minden kultúrában a tudás üldözése jellemző volt. Ebben az esetben még titokzatosabb a tudatosság.

Ma már azonban látni lehetne, hogy az osztálytársadalmak fenti három népességkorlátozó eszköze csak akkor működhetett, ha nem kerestük az okukat. Minden osztálytársadalomnak elsősorban az ember agyát kellett féken tartani.

A tudományos és technikai forradalom felszámolta az osztálytársadalmak indokoltságát.

A 20. század második felére kiderült, hogy a puritán viselkedésű, már gazdag, és iskolázott társadalmakban megszűnt a túlnépesedés, ezzel az osztálytársadalmakat, mint felépítményt létrehozó ok is. Ebben az újabb minőségi fordulatban sem volt szerepe a tudatosságnak.

Voltak ugyan olyan forradalmárok, amelyek nemcsak céljuknak tekintették az osztálytársadalmak megszüntetését, sőt a megvalósításán is munkálkodtak. Azonban az elméleti, és gyakorlati forradalmárok egyike sem ismerte fel, hogy az osztálytársadalom mindaddig szükségszerűség, amíg pár ezreléknél gyorsabb a népesség növekedése, mintegy 10 ezer dollárnál alacsonyabb az egy lakosra jutó jövedelem, 12 évnél alacsonyabb az átlagos iskolázottság, valamint megoldott a fogamzásgátlás. Ennek ellenre nem ismerünk olyan forradalmárt, aki a népszaporulat leállítását céljának tartotta volna, sőt a céljaik megvalósítása növelte volna a népszaporulatot.

Az óta bebizonyosodott az is, amit Max Weber jó száz éve felismert, hogy az osztálytársadalom megszüntethetőségének fenti előfeltételekhez egy további is tartozik, a lakosság viselkedését vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfuciánus erkölcs jellemezze.

Azt csak az ezredforduló közepén a kínai kommunisták ismerték fel, hogy náluk a felsorolt előfeltételekből még az anyagi gazdagság és iskolázottság hiányzik ahhoz, hogy osztálynélküli társadalom lehessenek. Ezért nőtt gyorsan a népességük. Ha azt erőszakkal meg tudják állítani, kinyílik előttük is a siker kapuja. Ezért erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást, és bekövetkezett a példátlan gazdasági csoda. Harminc éve Kínában az egy főre jutó mutatók, a nemzeti jövedelem és vagyon háromszor gyorsabban, és szélesebb népesség számára növekednek, mint az ipari forradalmat követően bármikor.

A kínai módszerre megnyílt a gyors társadalmi fejlődés feltétele az olyan fél-perifériás társadalmak számára is, amelyek képesek erőszakkal korlátozni a gyerekvállalást.

A Nyugat azonban máig nem vette tudomásul, hogy a gyermekvállalás megállítására csak a kemény politikai diktatúra képes. A diktatúra is csak akkor, ha a lakosság puritán. Nem ismerünk olyan társadalmat, amiben a politikai erőszak képes lenne a népszaporulat megállítására.

Ezért egyelőre az emberiség háromötödének semmi remény nincs a nyugati puritánokkal és a távol-keleti konfuciánusokkal versenyezni, mert képtelenek a gyors népszaporulatukat megfékezni.

Európában ugyan van két kultúra, a mediterrán és az ortodox keresztény, amelyekben lényegében megszűnt a gyors népszaporulat, de még sincs gyors fejlődés. Az ok, hogy nem puritánok. Az EU jelenlegi vállsága azt bizonyítja, hogy ez a két kultúra képtelen a puritánokkal lépest tartani.

Az ENSZ legújabb jelentései arról számolnak be, hogy a latin-amerikai országokban is lelassult a gyermekvállalás. Ráadásul ezek alulnépesedettek. Elméletileg képesek volnának a jelenleginél nagyobb népesség eltartására is, de a növekvő létszám ellátására nincs elég forrásuk, mivel a latin népek megtakarításai hajlandósága nem elegendő. Erre csak olyan országok alkalmasak, amelyekben a lakosság életvitelét a munkában és tanulásban való szorgalom, és a takarékosság jellemzi. Márpedig a latin-amerikai országok egyikében sem ez jellemzi a lakosság viselkedését.

Eltartó képesség.

Sajnos, a társadalomtudományok fel sem vetették, hogy az ember is olyan faj, aminek igazodni kell a természeti környezetének eltartó képességéhez. Ez az ember esetében korábban spontán megoldódott. Eurázsiában és Afrikában a kor technikájának megfelelőn népsűrűség mindenütt kialakult. Eurázsiában csak az északi térség, Szibéria volt természeti adottságihoz képest ritkán lakott. Ezt az óriási térség mindaddig nagyon ritkán lakott maradt, amíg a vasút feltárhatóvá nem tette.

A trópusok és a sivatagok is ritkán lakottak maradtak. Ezek hasznosítása ugyanis az adott technikai színvonalon nem volt megoldható.

Az óceánok meghódításáig az izolált két Amerika és Ausztrália, a természeti adottságihoz viszonyítva, nagyon alulnépesedett volt. A Nyugat gyarmatosítása ugyan betelepítette, de lényegében ma is viszonylag alulnépesedett.

Jelenleg csak Észak-Amerika és Ausztrália olyan térség, amelyik fejlettségéhez viszonyítva, nagyon alulnépesedett. A puritánok gyarmatosítása mellett ez is szerepet játszik abban, hogy az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a világ tíz legfejlettebb, leggazdagabb ország között van.

Sehol nem vált jobban igazolttá Max Weber zseniális felismerése, hogy a legfontosabb társadalmi alépítmény a lakosság viselkedése. Ahova az angolszászok mentek, ott ma a legnagyobb a gazdagság, ahova a mediterrán népek, ott negyede sincs az életszínvonal. Vitathatatlan, hogy ebben az éghajlat is szerepet játszik. A puritán népek eleve a mérsékelt éghajlatot keresték, ahol paraszti életformájukat folytathatják. A mediterránok oda mentek, ahol kincset reméltek. Ennek ellenére nem vitatható, ha Argentína és Csille térségébe, ha az angolszászok mennek, ott is észak-amerikai volna az életszínvonal. Ezt bizonyítja Ausztrália. Ennek a kontinensnek nem a természeti adottságai, hanem az volt a szerencséje, hogy a gyér, és elmaradt lakosságtól nem volt mit rabolni.

Szerencsémre falun nőttem fel, és ösztönömmé vált, hogy az eltartó képességgel keményen kell számolni. A két háború közti magyar falvakban háromszor-négyszer annyian éltek, mint amennyi jól élhetett volna benne. Meglepő módon, annak ellenére, hogy nagyon nyilvánvaló volt a magyar falvak túlnépesedése, erre senki sem mutatott rá. Sőt a népi írók mozgalmának egyik kirobbantója az egykézés, vagyis mai szóval a kínai gyermekvállalást korlátozó módszer, volt, amire Fülep Lajos hívta fel a figyelmet. Pedig a napnál is világosabb volt, hogy az egykéző reformátusok falvai jobban életek, mint a sok gyermeket nevelő katolikusoké. Nagyon kíváncsi lennék egy olyan szociológiai felmérésre, ami megmutatná, milyen következményei voltak az egykézésnek, hogyan alakult a katolikus baranyai falvakhoz képest az életszínvonal, a várhat életkor. Vagyis, hogyan vált be nálunk a Kínában csodát eredményező egykézés.

A túlnépesedett magyar falvakban minden annak alapján történt, kinek mennyi földje van. A falusi ember annyit ért, amennyin gazdálkodhatott.

Mégis sokáig abban a hitben éltem, hogy elég lett volna, ha a falu határából a családok arányosabban részesülnek. Azt ugyan tudtam, hogy Kelet-Európában és a Balkánon a nagycsaládos jobbágyrendszer ilyen „igazságos” volt, és egyre jobban lemaradtak. Ott nem volt egykézés, sőt sok gyermek született.

Eszembe sem jutott, hogy a falun nem lehet lényegesen jobb, emberségesebb az élet, ha a lakosság nagy többsége csak a földjéből élhet meg.

Azt kellett volna megérteni, felfogni, amit az érzelmeim nem tudtak elfogadni. Életem egyik nagy csalódása akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy csak az erőltetett iparosítás nyitotta ki a kaput a falusi lakosság boldogulása felé. Erdei Ferencnek mondtam el először, hogy tévúton jártunk, amikor a falusi lakosságot a mezőgazdaságban akartuk boldogítani. Akkor még a lakosság fele élt falvakban, pusztán. Ezek sokszorta többen voltak, mint amennyi embernek tisztességes megélhetéshez munkaalkalmat adott a favak határa.

Az Egyesült Államokban a munkaerő 3 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, és ezek is sokkal többet termeltek, amennyit egy nagyon gazdag ország lakossága képes elfogyasztani. Dániában a lakosság 8 százaléka termelt annyit, hogy a felét exportálhatták.

Máig nem értem, hogyan lehettünk olyan naivok, hogy mindezzel nem számoltunk. Erre jutottam az 50-ess évek végén. Ennek ellenére még ma is úgy beszélnek a tejes foglalkoztatásról, az erőltetett iparosításról, és kollektivizálásról, mint a nép elleni szörnyű bűnökről.

A politikusok, és a történészek egyáltalán nem értékelik a Szovjetunió felügyelete alatt történt pozitív társadalmi változásokat. Az eredményekkel szembeni közömbösségük azt sugallja, hogy mindez ugyanígy megtörtént volna akkor is, ha az ország politikai szuverenitást élvez. Ezt azonban valamivel bizonyítani kellene. A kortanújaként állítom, 1945 után soha nem volt olyan a belpolitikai helyzet, ami lehetővé tette volna azt a társadalmi modernizációt, ami megtörtént.

- Szó sem lehetett volna a következetes földreformról.

- Az arisztokrácia és az úri középosztály politikai és gazdasági hatalmának korlátozásáról demokratikus rendszerben szó sem lehetett volna.

- Fel sem merülhetett volna a munkások és parasztok gyermekeinek ilyen arányú egyetemekre jutatásáról.

- A magyar társadalomra ezer éve jellemző alulfoglalkoztatás felszámolásáról.

- A falusi lakosság jelentős hányadának munkássá emelését csak az erőltetett iparosítás tette lehetővé.

Az alkalmazott módszerek ugyan túlságosan kelet-európaiak voltak, de a történelmi ítélet azonban nem a módszer, hanem a következmény alapján születik.

Meggyőződésem szerint, száz év múlva a bolsevik évtizedekről egészen más, sokkal pozitívebb ítélet lesz, mint a jelenlegi.

Hol tart ma a világ.

Ezt az írást a The Economist 2013. április 20. számának utolsó oldalán közölt kis táblázat, és rövid szöveg késztette ki belőlem.

Röviden a tartalmából.

A világgazdaság, a fejlett és a fejlődő országok, az euró övezet valamint nyolc ország tavalyi, és ez évi várható nemzeti jövedelme növekedését közli. Vagyis nem egy lakosra vetítve, hanem összesen, hogyan alakult a nemzeti jövedelmük. Ezek az adatok nagyon hamis képet mutatnak ahhoz képest, ha az egy laksora jutó jövedelem és vagyon alakulása, vagyis az általam jónak tartott tükrön keresztül történne a bemutatást.

A világgazdaság nemzeti jövedelme kicsivel 3 százaléknál gyorsabban nőtt. Mivel a világ népessége mintegy másfél százalékkal nőtt, ez a növekedés nem elég az egyszerű újratermelésre. A lakosság tényleges szinten tartásához közel tíz százalékos növekedés kellene, ha a mind az egy laksora jutó jövedelmet, mint a vagyont szinten akarjuk tartani. A nemzeti jövedelem ekkora növekedése kell ahhoz, hogy a többlet lakosságot szinten tartott jövedelemmel felneveljék, vagyonnal lássák el.

Bármennyire logikus, hogy a növekvő népességgel arányosan kell növelni a nemzeti vagyont. A közgazdászok ezt figyelmen kívül hagyják. Pedig a növekvő lakosság számára is kell lakás, termőföld, bánya, gyár, infrastruktúra. Az emberiség átlaga tehát szegényedik.

A fejlett országok növekedése 1 százalék közelében mozog. Tekintettel arra, hogy a népességük alig változik, a nemzeti jövedelem harmad olyan gyors növekedése ellenére elenyésző lesz az ez évi lemaradásuk az átlaghoz képest. Az elmúlt harminc év során nőtt a fölényük.

A fejlődő országok nemzeti jövedelme 5 százaléknál valamivel gyorsabban nő. Ezek azonban nagyon vegyes képet mutatnak.

- Kína az egy egetlen, ahol a lakosra vetített jövedelem és vagyon gyorsan nő.

- India jövőjét katasztrofálisnak látom. Képtelen a népesség növekedését megfékezi.

- Oroszország növekedése a magas olajáraknak köszönhető. A bányajáradéka nélkül nagy bajban volna, annak ellenére, hogy a lakossága csökken.

- Brazília népszaporulata még mindig elviselhetetlenül gyors. - Törökországra ez fokozottan vonatkozik.

Minden tekintetben össze nem illő csoport. Kína kivételével mindegyik lemarad.

Az euró övezet összességében jelenleg ugyan nem növekszik, de azon belül a puritánok gazdagodnak, a mediterrán vállságban vannak. Együtt nem is lehet róluk ítéletet mondani.

A kiemelt országok helyzete könnyen megítélhető.

Kína példátlan sikere más országokhoz nem is hasonlítható. Negyven év múlva, ötszáz év után újra gazdag, és szuperhatalom lesz.

India nemzeti jövedelme is nagyon gyorsan növekszik, mégis a vesztébe rohan. Ennek két oka van. Egyrészt a lakosságnövekedése kezelhetetlenül gyors, másrészt a kultúrája eleve alkalmatlan a megkívánt gyermekvállalás csökkentésére, és a takarékosságra.

Oroszország nemzeti jövedelme ugyan gyorsan nő, de főleg a bányajáradékból. Ahogyan nem volt sikeres a bolsevik rendszere, nem lehet sikeres a tőkés sem.

Afrikai Köztársaság helyzete a gyors növekedése ellenére is reménytelen. Bányajáradékból gazdagodik, és a két etnikuma tartósan nem férhet meg egymással. A kisarányú fehér lakosság képtelen felemelni a fekete többséget.

Az Egyesült Államok nemcsak jobban kezeli a vállságot, és gyorsabban nő, de egészségesebb, homogénebb, mint az EU.

Japán a kultúrájának, és a csökkenő lakosságának köszönhetően gyorsan vagyonosodik. A nyugati közgazdászokéval ellentétes a véleményem. Számukra nem hátrány, hanem előny a népesség csökkenése. A szigetország példátlanul túlnépesedett a természeti adottságaihoz képest.

Ennyi is bőven elég annak illusztrálásra, hogy a közgazdaságtan nagyon torzító tükörbe nézve osztja a tanácsait. Nincs felnőve a nagyon megváltozott, és fergeteges gyorsasággal változó társadalom megértésére, és kezelésére.

Fajunk továbbra is elsősorban az ösztönére lesz utalva.