A választási harc

Kopátsy Sándor                 PP                 2013-06-29

A választási harc

A 2010-es választás óta a politikai harc fő témája a politikai felépítmény milyensége. Arról alig esik szó, hogy mire épül a magyar felépítmény. Annál fontosabb, milyen az alkotmány, mekkora a sajtó, a bíróságok és a jegybank önállósága. A társadalom igazi bajairól alig esik szó. Pedig a politikai felépítmény minősége nem az alkotmány betűire, hanem a társadalom valóságára épül.

Volna miről vitatkozni.

Hogyan akarjuk visszafizetni az adóságainkat?

Hogyan akarjuk felszámolni a tartós munkanélküliséget?

Miért születnek kevesen, és azok többsége miért kedvezőtlen családi környezetben születik?

Mit tegyünk a nagyobb vagyonbiztonság érdekében?

Hogyan akarjuk visszaszorítani a korrupciót?

Ha ezeket a kérdéseket fel sem tesszük, nemhogy megoldanánk, akkor lehet akármilyen igényes az alkotmány, szabad a sajtó, függetlenek a bíróságok és a jegybank, a társadalom beteg, reménytelen a felzárkózása.

Ami az adóságunk rendezését illeti.

Hogyan alakult az egy laksora jutó vagyon? Az utóbbi kérdést azért tartom fontosnak, mert a kor egyik gazdaságpolitikai divatja lett az állam, a közigazgatás, és a lakosság eladósítása.

A következő választáson ennek kellene lenni az első kérdésnek. Egyelőre nemcsak az EU mediterrán országai, de mi is reménytelenül eladósodtunk. A reménytelen nem túlzás. Az adóságunk, és még inkább annak magas kamata, jóval nagyobb, mint a teherbíró képességünk.

Ami a tartós munkanélküliséget illeti.

A tartós munkanélküliség felszámolásánál nincs fontosabb kérdés a választók számára. Az elmúlt huszonnégy év legnagyobb bűne, hogy a munkaerő mintegy negyedét kizártuk a társadalmi munkamegosztásból. Ennek ellenére ez a feladat nem is szerepel a választási harcban. Mind a kormány, mind az ellenzék úgy kezeli ezt a feladatot, amiről nem szabad beszélni, mert nincs rá megoldás. Pedig, amíg ezt nem oldjuk meg, addig a választás cirkusz, hiszen egyik oldalnak sincs jövőképe.

Ami a gyermekvállalást illeti.

Ezen a téren még talán nagyobb az elmúlt 24 év bűne, mint az előző kettőben, pedig azok sem bocsánatosak. Azért nagyobb, mert a következő nemzedéket tettük tönkre.

A rendszerváltás előtt sokkal többen születtek, és lényegesen jobb volt a gyermekvállaló családok társadalmi összetétele. Azt, hogy kevesebben születnek, nem tudjuk tagadni, de arról, hogy a születések mögötti családi háttér, tehát a felnevelés várható hatékonysága nagyon romlott, titokban tartjuk. Szó sem esik arról, hogy milyen munkaerő várható az olyan családokban születettekből, ahol a szülők egyike sem volt munkaviszonyban.

Elég volna egyetlen felmérés arról, hogy milyen szülői környezetben milyen esély van az eredményes felnevelésre, hogy kétségbe essünk.

Azzal tele van a sajtó, hogy az egyneműek is köthessenek házasságot, de arról lapítunk, hogy a házasságon kívül születettek száma megsokszorozódott, és ennek mi lesz a várható következménye.

Ami a nagyobb vagyonbiztonságot illeti.

A Kádár-rendszer egyik nagy vívmányának tartom, hogy szélesre tárta a kaput a szabadidőben elérhető jövedelmek előtt. Talán a világon az elsők voltunk abban, hogy az alacsony bérünket a szabadidőben végzett munkával kiegészíthettük. A rendszerváltás után ezek lehetőségeit felszámoltuk. Nem azzal, hogy megtiltottuk, hanem azzal, hogy ellehetetlenítettük. Nemcsak azzal, hogy beszűkültek az ilyen lehetőségek, hanem értelmetlenné váltak az általánossá vált tolvajlások miatt. Többször idéztem, hogy Miskolcon 1990 előtt 3.340 kiskertben termeltek zöldséget, virágot, örömöt, ma ennek legfeljebb tizede él. A tolvajok felszámolták ezek létfeltételeit.

Ami a korrupciót illeti.

Ez nemcsak szégyenletesen nagy, hanem a közvélemény még a valóságosnál is nagyobbnak tartja. Elég megnézni a választ az olyan kérdésre, hogy milyen szakmákat becsülnek a legtöbbre. A rangsort a mentők, a tűzoltók vezetik, és a politikusok zárják.

Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, hogy a választók egyre nagyobb hányada nem tud választani.