Az EU agrárpolitikája ostoba

Kopátsy Sándor                 PA                   2013-07-16

Az EU agrárpolitikája ostoba

Az életem úgy alakult, hogy mindig nagyon közel lehettem az agrárpolitikához. Ez érthető volt a két háború között. Utólag is úgy látom, hogy a magyar társadalmi lemaradás vágányára eleve az agrárpolitika vitte az országunk, amikor a 18. század végén, megnyílt előttünk a jobbágyfelszabadítás lehetősége. Ehhez ugyan eleve nem volt meg a magyar társadalomban a szükséges társadalmi erő. Kívülről azonban megjött.

A mi II. József királyunk személyében olyan császár került a Monarchia élére, aki nem csak azt látta világosan, hogy a Monarchia nyugati felében, Ausztriában, Csehországban és Lombardiában már nagyon megérett az idő a jobbágyrendszer felszámolására, de már a Magyar Királyságban is. Nagyon gyorsan az örökös tartományokban ez meg is történt. Magyarországon azonban sikerült a reformot megakadályozni.

Máig nem jutottak el a magyar történészek, hogy Mohács után a jobbágyfelszabadítás megakadályozása volt az országunk legnagyobb veresége. Ami az után történt, egészen másként történhetett volna, ha sikerül a császárnak nálunk is keresztül kényszeríteni a jobbágyrendszer felszámolását.

A magyar politikának ez a bűne a bolsevik évtizedek alatt sem derült ki, mert a rendszer irtózott a kisárutermelő formától. Dogmája volt, hogy a kisárutermelés, vagyis a parasztság szüli a kapitalizmust. Ezért aztán sürgős feladatunknak tekintették a kisárutermelés likvidálását. Megpróbálták általánossá tenni a külterjes, gabonatermelő nagyüzemeket. Abban is azt hitték, minél nagyobb, annál jobb.

Pedig addigra már Észak-Amerikában bebizonyosodott, hogy a családi farmergazdaság még a tőkés nagyüzemet is legyőzi.

Ez a nagyüzemi mánia azonban az adott viszonyok között, a szocialista táborba kényszerítve nem is volt olyan rossz. Máig nem érjük meg, hogy Európában, különösen a fél-perifériás Magyarországon, a kisárutermelő parasztból nem lesz egykönnyen farmer. Ez az átalakulás lényegében csak Dániában valósult meg. Németországban, Franciaországban azt láttam, hogy a paraszti mezőgazdaság ugyan sokat modernizálódott, de mentalitásában, gazdasági hatékonyságában paraszti maradt.

Máig nem értjük meg, pedig jó száz éve Max Weber világosan kifejtette. Ahhoz, hogy az európai paraszt farmer legyen, Amerikába kellett menni. Az európai paraszt nemhogy a kapitalizmus szüli, sokkal inkább fékezi azt. Mint látjuk később, még a 20. század második felében is, a fejlett nyugat-európai tőkés országok parasztsága jelentette a konzervatív politikai erők derékhadát.

A kollektivizálás idején még magam is a társadalmi visszalépést láttam a mezőgazdasági nagyüzemek erőszakos terjesztésében. Azt csak a rendszerváltás után ismertem fel, hogy a magyar parasztság nagy többsége számára még a bérmunkássá válás is társadalmi modernizációt jelentett. Ma már tudom, hogy a bérmunkás falusi embereket könnyebb farmerré nevelni, mint a kisárutermelő parasztból. A kisárutermelő parasztból nehezebben lesz farmer, mint a bérmunkásból.

Eddig kellett eljutnom, hogy a bolsevik évtizedek agrárpolitikájáról jobb a véleményem, mint a hivatalos, de még annál is, ahogyan láttam, amikor magam is szereplője voltam. Az indokoltnál több sérelemmel járt, mint ami nem volt elkerülhető. A bolsevik évek alatt folyt magyar agrárpolitika mérlege mégis történelmi mértékben pozitív. Ebből az is következik, hogy ami a magyar agrárpolitikában a rendszerváltás után történt, történelmi mértékben kártékony volt. A társadalmi kár elsősorban abból fakadt, hogy a rendszerváltás előtti példátlan foglalkoztatás katasztrofális alulfoglalkoztatássá változott.

A magyar mezőgazdaság virágzásának egyik alapfeltétele volt a KGST, mindenek előtt a Szovjetunió piaca. A sztálinista agrárpolitikát a csőd jellemezte, de ezen belül a magyar mezőgazdaság óriási komparatív előnyt élvezett. A bolsevik rendszerű országok között kiemelkedett a magyar mezőgazdaság.

Ezért a rendszerváltást követő hisztérikusan nagyüzem ellenes politikát megfejelte a keleti agrárpiacok felszámolása. Nem akadt egyetlen agrárpolitikus, aki rámutatott volna, hogy a magyar falvak viszonylagos jóléte el sem lett volna képzelhető a KGST piacok kereslete nélkül.

Sajnos ma sem ismerjük el, hogy a falusi lakosság elviselhető foglalkoztatása csak a keleti, mindenek előtt az orosz piac felélesztésével érhető el.

 Az általunk elkövetett hibákat fokozta az EU tagságukkal járó negatív megkülönböztetés. Úgy lettünk EU tagok, hogy a régi tagok agrártámogatásának csak harmadát kaptuk. Ezzel nemcsak hátrányos megkülönböztetésbe maradtunk, de elvesztettük az agyondotált, tudati és technikai tekintetben messze előttünk járó nyugat-európai mezőgazdasági termékek importjával szembeni védekezés lehetőségét is.

Arról még kevésbé esik szó, hogy a bolsevik rendszerhez viszonyítva mennyire leértékelődött a mezőgazdaság. Abban a mezőgazdasági tárcának jelentős politikai súlya volt. Nemcsak a tárcát, de a még fontosabb pozíciót, az állampárt agrárpolitikáját, mindig olyan személyre bízták, aki a hatalmi ranglistán az első öt között volt. Elég felsorolni a neveket, hogy lássuk, kikre bízták nemcsak a mezőgazdaságot, de a falvak életét is: Nagy Imre, Hegedűs András, Fehér Lajos, Eredi Ferenc, Romány Pál. Mennyire szabad kezet kapott az újító szellemű Burgert Róbert.

Ezzel szemben, a rendszerváltás után az agrár, gyakorlatilag a vidékfejlesztési tárca vezetői súlytalanok, ami még rosszabb, néhány esetben hatalmat kapott kártékonyak voltak.

A magyar agrárpolitikának azonban nem volt Európa sorsa alakulására nagy szerepe. Annál inkább az EU agrárpolitikája, ami arra az ostoba elképzelésre épült, hogy Nyugat-Európának mezőgazdaági termékekben önellátóvá kell válni. Ennek érdekében a rendelkezésre álló pénzügyi források kezdetben többségét, jelenleg is aránytalanul nagy hányadát a mezőgazdasági termelés dotálására kell fordítani. Ez a stratégia önmagában is elég arra, hogy Európa demokratikus fele a világgazdasági versenyben lemaradjon.

Ráadásul remény sincs arra, hogy az EU vezetés elfogadhatja az agrártámogatások leépítését. Minél nagyobb egység lesz az EU, annál inkább többségben lesznek az olyan tagjai, amelyek számára az agrártámogatás olyan forrás, amiről nem lesznek hajlandók lemondani.

Mindez azért fogalmazódott meg bennem, mivel a Magyar Tudományos Akadémia illetékes bizottsága végre felébredt, és szót emelet a genetikai módosítások mellett. A magyar politikai és főleg az agrárpolitikai elit élharcosa annak a genetikai forradalommal ellenálló EU politikának, amelyik elzárja a génkutatás lehetőségei előtt az utat.

Ez most válik különösen aktuálissá, hogy az EU és az Egyesült Államok, valamint Kanada között a vámunió kötése végre napirendre került. Ez a vámunió azonban éppen a legfontosabb területen, az agrártermékek piacán értelmetlenné válik, mert a két észak-amerikai államban liberalizált a génmódosított termékek piaca, általános a termelésük.

Az elmúlt 16 év talán legjelentősebb tudományos eredménye a génmódosított termékek elterjedése. Ezek termelése 1996-ban még alig 1 millió hektár volt, az idén eléri a 200 milliót. Ezen a területen, a génkezelésnek köszönhetően, a többlettermelés mintegy 600 millió ember élelmezéséhez elegendő. Ezért mondhatjuk, hogy az elmúlt 16 esztendő népszaporodása számára csupán a génkezelt termékek többlete biztosította az élelmezést.

Ezelőtt hatvan éve még joggal kellett attól félni, hogy a 7 milliárdos emberiség élelmezése nem lesz biztosítható. Arra senki sem mert gondolni, hogy ma, ha nem is bőséges, de lényegesen jobb, mint akkor volt. Ezt szinte kizárólag a genetikának köszönhetjük.

Ahhoz már elég fejlett a tudomány, hogy mint minden újnak, ennek is vannak veszélyei, de aki csak a veszélyeket látja, soha nem juthat előre.

Amit fajunk elért, azt a bátraknak köszönhetjük.