A Kína - Japán Háború 1937-45

Kopátsy Sándor                PH                   2013-06-29

A Kína - Japán Háború 1937-45

(Rina Mitter, Allen Lane)

Amióta Fukuyama Világtörténetét elolvastam, tudom, hogy a világtörténelmet nem lehet megérteni Ázsia, és mindenek előtt a Távol-Kelet, elsősorban Kína történelme nélkül. Ezért fogadtam örömmel a Kína-Japán közti háborúról szóló könyvet. A könyv mondanivalója egyértelmű: Kína felemelkedésének gyökere a Japántól elszenvedett megaláztatásokban gyökerezik.

A történészek eddig a megaláztatásnak csúcsának 1830-at tekintették, amikor egyetlen angol hadihajó megjelenése elegendő volt a megadáshoz.

A szerzők azonban rámutatnak, hogy az ópiumháború lényegében csak a császár hatalmát alázta meg, Japán azonban az ország egészét megalázta, 15 millió háborús halottat, 150 millió lakosnak az ország meg nem szállt térségeibe menekült, és szinte minden lakos a saját bőrén érezte a megalázottságot.

Ennek lett a következménye, hogy Kína egységes birodalom maradhatott, amiben a lakosság érezte a talpra állás szükségességét.

Ahogy a történészek és politikusok egyaránt hallgatnak arról, hogy a második világháborút követő első két csoda a német és a japán, a két nép katasztrofális vereségének volt köszönhető, most e két szerző bemutatja, hogy a kínai csoda is a Japántól elszenvedett borzalmakban, és megaláztatásban gyökerezik.

A szerzők nem mutatnak rá, hogy Japán ugyanazt a hibát követte le, mint a náci Németország. A náciknak nem volt semmi okuk arra, hogy a Szovjetuniót megtámadják, hiszen az agyaglábú óriás marad, és buzgón segített volna a náci hadsereg és a lakosság ellátásában.

A sztálinista Szovjetuniónak erőt csak a honvédő háború, és az amerikai segítség adott. A Szovjetunió soha nem lesz katonai szuperhatalom, ha Hitler nem akarja lerohanni, és megsemmisíteni. A Szovjetunió népeit Hitler tette hazafiakká, és Roosevelt imperialistává.

Ezzel ugyan nem azt mondom, hogy a Szovjetunió máig fennmaradt, ha Hitler nem támadja meg, csak azt, hogy Németország nem szenved ilyen gyors és megalázó vereséget, mert Európában a nem sztálinista partdiktatúrának sem volt távlati jövője.

Kísérteti a párhuzam.

Japán számára is az volt a végzetes hiba Kína felemelkedésében való baráti segítség helyett, a durva erőszakot és a megalázást választotta. Az 1937-es Kína örömmel fogadta volna, ha a Japánnal közösen munkálkodhat Kelet-Ázsia régi rangjának visszaszerzésében.

Ezzel sem azt mondom, hogy a japán-kínai összefogást is követte volna az utóbbi harminc év kínai csodája, de egyetértek a szerzők véleményével, hogy Japán agresszív és elhibázott háborús stratégiája fontos szerepet játszott Kína öntudatra ébredésében.

Az a tény pedig, hogy a századfordulóra két szuperhatalom, a puritán Nyugatot képviselő Egyesült Államok, és a Távol-Keletet képviselő Kína áll az élen, és a második sort a puritán Németország és a konfuciánus Japán képviseli, a második világháború eseményeinél is, a történelmi materializmus logikájából látom. A harmadik évezred két kultúra, a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus, diadalát, legalábbis fölényét hozza. Vagyis a két leghatékonyabb társadalmi alépítményen ezek két legnagyobbja van képviselve a világtársadalom két első sorában.

A politikai stratégiák tele lehetnek eredményekkel és hibákkal, de hosszú távon a rangsort az alépítmény minősége determinálja.

Az alépítmény minősége pedig korunkban már elsősorban a lakosság minőségétől függ.