Új közgazdaságtanra van szükség

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-05-14

Új közgazdaságtanra van szükség

Ez alatt a cím alatt közel két tucat témát szedtem sorba, és ezeket szedem sorba. Naponként egyet-egyet.

(Az első tizenegy témát már korábban közöltem.)

XII.

A jelenkori fejlett társadalmak emberi vagyona.

A klasszikus közgazdaságtan modelljeiben csak a fizikai vagyon tőkeként működő hányada szerepelt. A nem tőkeként működő vagyont ugyan a nemzeti vagyon részének tekintették, de annak a lakosság viselkedésére történő hatásával már nem is foglalkoztak. Az egy lakosra jutó fizikai vagyon újratermelésének a szükségességét fel sem vetették.

Azt, hogy mibe kerül a lakosság újratermelése, és mennyi felnevelési költséggel és vagyonigénnyel jár a megnövekedő lakosság felnevelése, a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta.

Ez, a változatlan létszám és minőség esetben még megengedhető volt. Annak figyelmen kívül hagyása, hogy a lakosság, azon belül a munkaerő növekménye mekkora ráfordítással jár, azonban már súlyos zavart okozott. A lakosság és a munkaerő újratermelésének mellőzése még megengedhető volt, annak a növekedésével, illetve csökkenésével járó hatások mérésnek elmulasztása azonban súlyos torzítást okoz.

Jellemző módon, a forradalmárok, élükön a legnagyobbal, Marxszal, közös hibájuk volt, hogy nem számoltak a lakosság növekedéséből fakadó következményekkel. Egyikük sem gondolt arra, hogyan alakulna a lakosság létszámnövekedése, ha elképzeléseik megvalósulnak.

Amikor Marx a forradalmi tanait kialakította, a jobbágyság felszabadítása következtében évszázadok óta, a népesség gyorsabban szaporodott. Hiányoztak a családtervezés tudományos, technikai, a gazdasági és a kulturális feltételei. Ezt nemcsak ő, hanem a tanítványai, sőt az ellenfelei ma sem látták. A kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer bírálói a bolsevik rendszer legnagyobb hibájának tartják, hogy sok emberéletet követelt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a bolsevik rendszer alatt csökkent a szegénység, nőtt az egészségvédelem, és ennek hatására a jelentősen megnőtt a várható életkor. Ennek hatására, a cári rendszerhez képest, csökkent a halálozás. A rendszer ugyan sok erőszakos hálál okozó volt, de egyenlegében ennél sokkal több emberéletet mentett meg.

Ha történészek tárgyilagosak lennének, kiderülne, hogy Szovjetunió területén élő népek történetében a legsikeresebb időszak volt. Nemcsak a lakosság létszáma nőtt gyorsabban, hanem a várható életkor, az iskolázottság is. Az én kedvenc mércém, az átlagos testmagasság is gyorsabban növekedett.

Nyomát sem találtam annak, hogy valaki kiszámolta volna, hol, mennyibe kerül egy többlet lakos felnevelése, amíg munkaképessé válik, hogy a többlet lakos vagyonigény növekedéssel ját. Egyetlen százalékos népesség növekedés felnevelése a munkaképes korig, évente az egy lakosra jutó fogyasztás kétharmadába kerül.

A közgazdaságtan azonban azt sem vette tudomásul, hogy a fejlett országokban a munkaképes kor kezdete, a magasabb képzési igény miatt, nem 15, hanem 20 év körül van. Vagyis egyetlen új munkaerő felnevelése, és a vele járó vagyonigény a társadalomnak az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy 15-szörösébe kerül. Ebből következik, hogy az évi 1 százalékos lakosságnövekedés sem viselhető el. Ezt a költségigényt azonban még senki sem vetette fel. Ez is oka annak a szakmai vakságnak, ahogyan az emberiség kezeli a jelenlegi demográfiai robbanást.

A bonyolult összefüggések elkerülése érekében elégedjünk meg azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az egy laksora jutó fizikai vagyonigény az egy főre jutó nemzetei jövedelem 3-4 szerese volt. Az egy lakos felnevelése pedig annak a kétszeres. Egyetlen százalékos népesség növekedés mellett az egy laksora jutó vagyon és munkahely szinten tarása megtermelt nemzeti jövedelem 10 százalékos felhalmozást igényelt. A fejlett társadalmakban a továbbtanulás, és a hosszabb öregkori ellátás okán még ennél is többe.

A közgazdaságtan nem biztosítja annak lehetőségét, hogy a társadalom pontosan kísérhesse, mibe kerül az egy százalékos népességnövekedés esetén, az egy lakosra jutó színvonal tartása.

Azért volt objektív szükségszerűség a halálozást fokozó társadalmi felépítmény, mert az emberi faj sem viselhette el a spontán szaporaságát. Minden faj esetében a halálozásnak a születésekkel olyan összhangba kell kerülni, hogy a létszám ne változzon lényegesen. Minden demográfusnak ez volna az első feladata. Ez azonban máig sem tudatosult, pedig az elmúlt hatezer év során azt minden társadalom ösztönös halálokozással megoldotta. Mára a tudomány elképesztő tudományos és technikai feladatokat is megold, a társadalomtudomány azonban még azt sem értette meg, amit a fajunk ösztönösen megoldott. A jelen bambán nézi az emberiség.

  

XII.

A kettészakadt emberiség

Jelenleg az emberiség két nagyon eltérő társadalmi felépítményben él. Az egyik felében túllépett az osztálytársadalmon, a másik felében pedig arra nagyobb szükség van, mint valaha.

Előbb a sikerpályára került kisebbik felével foglalkozunk, a nem szaporodó puritánokkal. Utána a rákosan szaporodó és egyre jobban lemaradóval.

Ez első eset a fejtörténelemben, hogy a fajon belül nemcsak óriási színvonalkülönbségű, de egészen más felépítményű társadalomban élő két csoport alakult ki.

Az egyik azzal, hogy megszabadult a túlnépesedési nyomástól káprázatosan fejlődik, a másik soha nem tapasztalt túlnépesedési nyomás alá került, viszonylag egyre jobban lemarad, és idővel olyan önpusztításra kényszerül, ami ugyancsak példátlan a fajok történetében.

Egyelőre elképzelhetetlen, hogyan fog a két külön társadalomban élő fajunk egymás mellett élni és egymással kooperálni. A legkevésbé előre látható, hogyan viseli el az emberiség egyre nagyobb fele, hogy a fajtája egy jelentős hányada szinte mindent elér, amire a fantáziája sarkalja, ő pedig ehhez képest egyre jobban lemarad. Ebből előre csak annyi látható, hogy a fejlett társadalmak a lemaradó társadalmak szellemi elitjét, maximum néhány ezrelékét, befogadják. Ennek következtében még tovább szélesedik a szakadék a két társadalmi típus között.

A fejlett világ számára csak abban van remény, hogy képes megvédeni magát, mert az anyagi és szellemi gazdagságnál is nagyobb lesz a katonai fölénye, ezért a sok szegény lázadó nem lesz katonai ellenfele. A modern fegyverzetet sem megvenni, sem használni nem lesz képes a számszerű szegény többség. A hadviselésben is érvényesül a működtető ember minősége. Minél fejlettebb a haditechnika, egyre drágább, és a működetése annál minőségigényesebb lesz. Ezt fényesen igazolta az izraeli hadsereg, amelyik hasonló technikai felszerelés mellett egy a tíz arányban lőtte le a repülőgépeket, lőtte ki a tankokat.

Nem lehet előrelátni, hogyan vezetődik le az emberiség nagyobb felében a túlnépesedés megállítása. Ezt az is megnehezíti, hogy a létszámcsökkenés is csak akkor nem okoz katasztrófát, ha lassú.

XIII.

A minőségi embert termelő társadalom

Az utóbbi száz év során nagyon felgyorsult az a folyamat, ami a stagnáló lakosság minőségi javítását tekinti az elsődleges társadalmi feladatnak.

Ezt először jelezte az, hogy korábban a lakosság jövedelme elsősorban a társadalmi rangtól függött, ezután egyre jobban a munkavégző képességétől függ. Nemcsak a szakszervezetek, de még a munkaügyek szakértői sem hangsúlyozzák, hogyan alakulnak át a jövedelmek arányai.

Az osztálytársadalmakban a jövedelem a társadalmi rangjától függött. A fejlett társadalmakban egyre inkább a munkavégzés minőségétől függ. A szakmák legjobbjai minden képzettségi szinten a szakmai átlag sokszorosát keresik, ezzel szemben a szakmák alján állókat még olcsón sem alkalmazzák. A legjobb fodrász, asztalos, kofa, pálinkafőző többször annyit keres, és sokkal függetlenebb, mint az átlagos kétdiplomás, vagy a szürke miniszter.

A munkaadók versenyeznek a szakmák legjobbjaiért, és mint a kincsre, vigyáznak rájuk. Ugyanakkor a munkaerő alsó minőségi rétegét a normatív foglalkoztatási költség minimumáért sem foglalkoztatják.

Lassan minden szakmában olyanok lesznek a jövedelemarányok, mint a versenysportban és a művészetekben. A legjobbak a legnagyobb jövedelmet élvezők közé kerülnek, a leggyengébb néhány százalék pedig nem talál munkaalkalmat magának. Ez vezetett arra, hogy a munkaerő képzésében is át kell venni azt az oktatási rendszert, ami a művészek és a hivatásos sortolók képzésében már elfogadott. Mindenkit elsősorban arra képeznek, amiben jók az adottságai. A képzésükre fordított energia pedig a tanulók képességével hatványozottan arányos. A tanulócsoportok pedig, képesség tekintetében, minél homogénebbek legyenek.

A távol-keleti képzés fölénye azon alapul, hogy a közoktatási módszerük olyan, mint a művészeké és sportolóké.

Az ma már nem vitatható, hogy a társadalom sikerének két alépítményi feltétele van. Ne nőjön a lakosság létszáma, de maximálisan javuljon azok minősége. Vagyis, nemcsak a munkaerőnek, hanem az egész lakosságnak a minősége lett fontos.

Amennyire a tőkés osztálytársadalomban elég volt, ha a munkaerő nagy többsége olcsó, a jelenkori fejlett társadalomban az a fontos, hogy a lakosság egészének az erkölcse, viselkedése legyen megfelelő, és mindenkit a képességének megfelelően kiképezzenek.

Ezt a társadalmi igényt pedig csak az olyan társadalmakban lehet hatékonyan kielégíteni, ahol a lakosság egészének viselkedése, képzettsége megfelel a társadalom igényének.

Az osztálytársadalom és az osztálynélküli között az a legfontosabb különbség, hogy az előbbiben elég volt, ha az uralkodó osztály jól képviseli a társadalom igényét, a jelenkori fejlett társadalomban azonban minden állampolgárral szemben ez az igény.

A társadalomtudomány sem hangsúlyozza, hogy a jelenkori fejlett társadalmak abban is különböznek az osztálytársadalmaktól, hogy az utóbbiakban nem volt komoly gond a társadalomban nem hasznosítható lakosság, annak eltartása nem volt társadalmi költség, legfeljebb rendészeti probléma, de ezt könnyen elintézték. A fejlett társadalom számára azonban a társadalmi igénynek nem megfelelő lakosság nemcsak gazdasági, de erkölcsi teher is. Minél fejlettebb, gazdagabb a társadalom, annál nagyobb kárt okoz a leszakadt réteg. Ezt már az osztálytársadalmak is felismerték, szinte spontán megtagadták a jövedelemmel nem rendelkezők sorsát, éljenek meg ahogyan tudnak.

A jelenkori fejlett társadalomban azonban a társdalom alamizsnán tatja el azokat, akikre a munkaerőpiacon nincs szükség. Erről azonban egyre inkább kiderül, hogy az alamizsnából élés tovább rontja a gyenge erkölcsűek erkölcsét, és óriási kárt okoz a következő generáció felnevelésében.

A munkával nem kiérdemelt jövedelem erkölcsromboló. Ez ugyan nagyon markánsan jelentkezik, az elkerülése érekében mégsem történik szinte semmi. A fejlett társadalmakban a legnagyobb társadalmi kárt az alamizsnából élés okozza. Ezért a munkaképes lakosságot akkor is foglalkoztatni kell, ha erről a normatív foglalkoztatási feltételek mellett nincs piaci kereslet. Ezért olyan foglalkoztatási szabályokra van szükség, amelyek mellett a munkaadók hajlandók minden munkaképest foglalkoztatni.

Az a jó foglalkoztatási szabályozás, ami mellett minden térségben, minden szakmában, minden korcsoportban közel azonos mértékű a foglalkoztatási ráta.

Ezt nem lehet egyetlen lépésben megoldani. Ezért lépésről, lépésre kell haladni. A tapasztalatok szerint általános, hogy a foglalkoztatási ráta két csoportban sokkal alacsonyabb az átlagnál: az alacsonyan képzettek és a pályakezdők között. Ezért ezeknek a foglalkoztatási feltételeit kell könnyíteni.

E feladat megoldása érdekében olyan foglalkoztatási rátára van szükség, amelyikben a munkaképes tanulók foglalkoztatottak között szerepelnek. Ez abból az okból is indokolt, mert ezek valójában tudásvagyont termelnek, vagyis az egyik legfontosabb értéktermelők.

Általában a pályakezdők és a tartósan munkaképtelenek esetében olyan alacsony a foglalkoztatás, hogy azzal lehet kezdeni, hogy utánuk meghatározott ideig, például három évig, nem kell fizetni bérjárulékot. A költségvetés fizeti utánuk az egészségügyi és a nyugdíjalapba. Vagyis ez a foglalkoztatás nem rontja a költségvetést, mert kevesebb terhet, mint amekkora kiadás csökkenést jelent. Ezzel a két legnagyobb foglalkoztatási hiba valószínűleg megszűntethető.

Ez a támogatás vagy soknak, vagy kevésnek bizonyul.

Amennyiben ezek után nem marad nagy és káros hatású munkanélküliség, nincs is szükség további finomításra.

Lehet nagy különbség a foglalkoztatás területi megosztásában is. Ez esetben is meg kell keresni a megfelelő állami támogatást, de ez már nem akkora társadalmi hiba, amit feltételen korrigálni kell. A területi különbségek ugyanis jó hatásúak annak érdekében, hogy a munkaerő térbeni áramlását fokozzák.

A lényeg a foglalkoztatás olyan szabályozása, ami olyan foglalkoztatási támogatást, vagy terhelést ad, ami a társadalom érdekének megfelel.

Az állam feladata olyan foglalkoztatási feltételeket alkalmazni, amelyek mellett a foglalkoztatás átlagos szintje megfelelő, és térben, szakmák között közel azonos szintű.

A nemzetközi tapasztalatok szerint, a foglalkoztatás reális szintje kultúrától függő. Ezt bizonyítja, hogy a puritán lakosságú államokban magasabb, mint más kultúrákban. A jelenlegi módszer alapján mért kívánatos foglalkoztatási ráta valahol a 80 százalék közelében van. Ehhez viszonyítva a jelenlegi magyar 55 százalék körüli foglalkoztatási ráta botrányosan alacsony. Magyarországon jelenleg nincs fontosabb feladat, mint ennek a jelentős emelése.

Ehhez képest megdöbbentő, hogy a kormány tíz éves távlatban tervezi az egymillió új munkahelye teremtését, és még ennek a hosszú időre kitolt teljesítés megvalósításáról sincs elképzelés.

XIV.

Mennyi legyen az egy dolgozótól elvárható munkaigény?

Az is illogikus követelmény, hogy a munkaidő fejlettségtől és kultúrától függetlenül, legyen egyforma. Az optimális munkaidő ugyanis elsősorban a társadalom fejlettségétől, de lényegesen a kultúrától is függ.

A szakszervezetek csak azzal foglalkoznak, hogy minél kevesebb legyen a munkaviszonyból fakadó ledolgozott órák száma, minél magasabb a bér, és minél nehezebb a munkaviszony megszűntetése. Ezek a tőkés osztálytársadalomban elfogadható társadalmi célok voltak, mert a hosszabb munkaidő csökkentette volna az eleve alacsony munkaerő keresletet, a munkaerő túlkínálata következtében a munkás eleve kiszolgáltatott volt. Amíg a társadalom munkaerő kapacitásának optimális kihasználtsága valahol a 80 százalék körül van, a tőkés osztálytársadalmakban, békeidőben, mindig jelentősen ez alatt volt, és ritkán, elsősorban a háborúk során érte el a kívánt szintet.

A második világháborúig, békeidőben, Magyarországon, a munkaerő kapacitás fele sem volt kihasználva. A két háború között, az ország lakosságának nagyobb fele még falvakban élt, ahol becslésem szerint, a lakosság munkaerejének harmada sem volt kihasználva. Ahhoz, hogy a falvakban ne legyen a munkaalkalom hiánya okán szegénység, a falú határában lévő földeknek a háromszorosára, illetve harmad akkora lakosságra lett volna szükség.

Ezt a földosztás alkalmával tapasztaltam, amikor megbecsültem, menni földet kellene ahhoz kiosztani, hogy mindenkinek annyi jusson, ami az elvárható felszereltség mellett, a család munkaerejét igényelné. Még jobban megdöbbentem, amikor azt számoltam, hogy a dániai felszereltség mellett tízszer nagyobb terület is kevés, illetve tized annyi lakos elég lett volna. Felmértem, hogy a falvak munkaerő kapacitásának az adott felszereltség, és szakértelem hiány mellet is, a harmada sem lesz kihasználva. De a lehetséges megoldások között mégis az volt a legkevésbé rossz, hogy mindenki kapott valamennyi földet.

Ezért fogadtam a Rákosi-rendszer túlhajtott iparosítását is lelkesedéssel. Az ugyanis viharos gyorsasággal, alig tíz év alatt, a falusi lakosságnak kétmillió új munkahelyet teremtett a mezőgazdaságon kívül. Ez a túlhajtott iparosítás is, valódi boldogságot jelentett számomra, annak ellenére, hogy az erőltetett iparosítás irreális szakmai oldalát a Tervhivatalban már világosan láttam.

De ez volt a kisebbik hiba, mert a falusi lakosság pályamódosításra még képes korosztályai, férfiak és nők számára munkaalkalmat jelentettek. Annak ellenére, hogy a magyar mezőgazdaság nemzetközi összehasonlításban is, nagyon olcsón sok felszerelést kapott, a falusi lakosság foglalkoztatásának minden gondját a mezőgazdaságon kívüli szektorokban nem oldották. A termelőszövetkezetekre hárult a megmaradt munkaerő felesleg foglalkoztatásának kötelezettsége. Ezt azzal oldották meg, hogy a melléküzemágakat szerveztek. A rendszerváltás úgy köszöntött ránk, hogy az optimálisnál is magasabb volt a foglalkoztatás. Ami ugyan hiba, de kisebb, mint a kívánatos szint alatti.

Ezzel szemben a rendszerváltást úgy oldottuk meg, hogy nettó kétmillió megszüntetett munkaalkalom nagy többsége a falvak lakóit érintette.

XV.

A munkaviszonyon kívüli foglalkoztatás

A Kádár-rendszer történelmi érdeme, hogy a szabadidőben történő jövedelemtermelést minden másik szocialista országnál sokkal hatékonyabban oldotta meg. Ma a hivatalos vélemény szerint, Kádárról csak rosszat szabad mondani, pedig történelmi érdemei vannak. Ez ugyan sok tekintetben számunkra nem elég hatékony rendszer volt, amit nem lehetett kikerülni, és azt mindenki másnál jobban működtetettük.

A Kádár rendszernek két történelmi érdeme volt.

1. A piac korlátozott, de jelentős szerepe.

Az új mechanizmus megengedte a piaci elemek működését a politikai diktatúra viszonyai között. Ezzel a Szovjetunió felügyelete alatti táborban először valósulhatott meg az, amit Kína huszonöt évvel később bevezetett. Ennél többre pedig nem volt reális lehetőség. Bebizonyítottuk, hogy a politikai diktatúra is bizonyíthat a gazdasági demokrácia számára bizonyos teret. Ez a politikai diktatúrában is lehetséges piacosítás jelentette aztán Kínában azt, a világgazdaságban történő legnagyobb gazdasági siker megvalósulhasson.

2. Biztosította a lakosság széles rétege számára, hogy a munkaidőn kívül kiegészíthesse a szűkre korlátozott jövedelmét.

Ennek köszönhetően a lakosság jövedelme mintegy ötödével növekedhetett. A háztáji, a saját erőből történő lakásépítés, a mellékállások, a fusizások nemcsak ötödével növelték a munkaviszonyban keresett jövedelmet, de egyúttal a vállalkozásokra való felkészülést segítették elő. Ezeket kezdettől fogva a vállalkozások óvodájának tekintettem. A munkaerőnek az a kihasználási módja a rendszerváltás után azonban gyorsan megszűnt. Ennek következményét csak felfokozza a tény, hogy a munkanélküliség döntően a falvak lakosságát érinti.