Elöregedő társadalom

Kopátsy Sándor               PG                    2014-05-23

Elöregedő társadalom

Nagyon fiatalon felnőtt lettem, és évezhettem az idősebbekkel az egyenrangúságom. Nagyon öreg vagyok már ahhoz, hogy régen élvezhetem a fiatalabbak való egyenrangúságom. Pedig soha nem rohant gyorsabban az idő, mint az elmúlt hetven évben.

Nagyon korán felismerem, hogy sokkal szerencsésebb az elöregedő társadalom, mint amiben kevesen élik meg az öregkort. Ezzel a felismerésemmel mégis egyedül maradtam. A közgazdászok csak az elöregedéssel járó hátrányokat emlegetik, a sokkal nagyobb előnyeiről hallgatnak. Ennek az elméleti oka az, hogy a nemzeti jövedelem növekedését az országén, és nem az egy fője jutó értékén mérik.

Ha a társadalom fejlődését az egy laksora jutó jövedelem és vagyon nagyságával mérnék, egyértelművé válna, hogy az egylakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma akkor érhető el, ha a lakosság száma évi 1-2 ezrelékkel csökken. Ez ugyan nem az ország nemzeti jövedelmének a növekedésének, hanem a lakosság jólétének optimuma.

Vagyis nemcsak az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, de az egy lakosra jutó vagyon növekedését is mérni kell. Az ugyanis látszatsiker, amikor nő ugyan a jövedelem, de nem nő vele párhuzamosan a vagyon is. Méghozzá, nemcsak a fizikai, hanem a tudásvagyon is.

Számomra nagyon hamar megvilágosodott, hogy a jövedelemmel párhuzamosan a vagyont is növekedni kell. Az 50-es években jelet meg Rácz Jenőnek és Bródy Andrásnak egy könyve, amiben kimutatják, hogy az adott viszonyok között, a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya állandó. Ők még nem számoltak akkor azzal, hogy a szellemi vagyon, a társadalom tudáskincse sem hagyható ki a nemzeti vagyonból. Ez elméletileg akkor is igaz volt, de nem annyira, mint a tudományos és technikai forradalom után. Jelenleg már megengedhetetlen a tudásvagyon figyelmen kívül hagyása, hiszen az lett a legfontosabb vagyon. Minél fejlettebb a technika annál jobban függ a gazdaság hatékonysága attól, milyen minőségű lakossággal, munkaerővel párosul.

Az a tény, hogy fajunk gyenge fizikai adottságai ellenére, a múltban is példátlanul sikeres pályát futott, elsősorban a fejlett agyának volt köszönhető.

Azt már leírtam, hogy fajunk a gyenge fizikai adottságú ember azért élte át életének első kilenctized részét, mert fejlett volt az agya. Nem kellett, a többi fajhoz hasonlóan, megjárni a mutáció és szelekció keserves, hosszú útját, mert képes volt az életmódját, az eszének köszönhetően, a legkülönbözőbb természeti környezethez igazítani.

Ezt azzal koronázta meg, hogy már nemcsak abból élt, amit a természet spontán adott, hanem áttérhetett az általa termeltből való megélésre. Ennek lettek felépítményei az osztálytársadalmak, az utóbbi mintegy hatezer éven keresztül. Ezekben elég volt az uralkodó osztály érdekérvényesítése. Ennek alapján is olyan sikeres volt, hogy jelentősen növelhette a várható életkorát. Az a gyűjtögetésben jellemző húszas évek elejéről lassan a negyvenes évekig emelkedett. Ez az életkor meghosszabbodás azonban olyan gyors spontán szaporaságával járt, amit nem tarthatott el a lassú technikai fejlődés. Ezért kellett minden osztálytársadalomnak emberirtónak lenni.

Ebből a csapdából csak a jelenkorban tudott kilépni, amikor a tudomány megoldotta a fogamzásgátlást, a lakosság jólétét és iskolázottságát. Bebizonyosodott, hogy a jómódú és iskolázott ember nem vállal a létszáma újratermelésénél több gyermeket, ha a szexuális életét fogamzásmentesen is zavartalanul élheti. Ezzel létrejött a hosszabb élettel járó nagyobb gyermekszülés féken tarthatósága, és megszűnt a túlszaporodás elleni védekezés kényszere.

A klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta a lakosság növekedésével járó vagyonképzési igényt. Ezt megtehette, mivel a felesleges lakosság eltartási kötelességét nem kellett vállalni. Akinek nem jutott munkaalkalom és vagyon, arról a társadalom nem is gondoskodott.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan alépítményt jelentett, amiben a társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő lett, és megszűnt a túlnépesedési nyomás. Erre olyan felépítmény jött létre, amiben a megkívánt minőségű munkaerő utánpótlása csak akkor valósulhat meg, ha minden társadalmi rétegből ki lehet halászni a tehetségeseket. Márpedig azok a társadalom minden rétegében születnek. Ugyanakkor a fejlett társadalom számára egyre nagyobb gazdasági és erkölcsi terhet jelent az alacsony foglalkoztatás.

A demográfusok számára természetes, hogy minél nagyobb a várható életkor, annál kevesebb gyermek születése elegendő a létszám tartására. Ennek ellenére bűvészkednek a társadalom elöregedésnek rémével. Pedig a társadalom, az emberiség érdeke az volna, ha a létszáma 1-2 ezrelékes sebességgel csökkenne. Ennek ellenére még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki keresse, mennyi ember a földünk optimális eltartó képessége. Márpedig minden társadalomtudósnak tudni kellene, hogy minden fajnak, az embernek is elsődleges érdeke, hogy a populációja az érekének megfelelően alakuljon. Ez alatt azt kell érteni, hogy a létszámát a faja érekéhez igazítsa.

Ehhez először arra lenne szükség, hogy mekkora volna az optimális létszámunk. Ez alatt az értendő, hogy az adott ismeretek birtokában mekkora létszám mellett volna az egyedeink életkörülményei a legjobbak. Erről egyelőre fogalmunk sincs, még arról sem, mit értsünk a legjobb alatt.

A klasszikus közgazdaságtan értelmében, ezt a legmagasabb anyagi jólét jelenti. Pedig ez is messze van a legjobbtól, de ennek iránytűként használata is óriási előre lépést jelentene. Szinte minden közgazdasági célt módosítani kellene ennek érekében.

Ebben az irányban jelentős lépést tett az ENSZ azzal, hogy a társadalom fejlettségét három mutató eredőjével méri.

Ezek.

- Az egy főre jutó nemzeti jövedelem, fogyasztó áron. Ez ugyan óriási lépést jelent a hivatalos devizaárfolyammal szemben. A javítgatása is elindult. A gyakorlati használata azonban még nagyon ritka. Ezt a feladatot lehet a legrövidebben elintézni, hiszen végre elindult a maga útján.

- A várható életkor. Ezt a mutatót nagyon ritkán használják. Pedig ennek az írásnak sem sok értelme van, ha figyelmen kívül hagyjuk. Pedig százszor annyit foglalkozunk a hosszabb életkor által okozott nehézségekkel, mint amennyit számít a gyakorlatban. A vele járó eredményekről még nem is olvastam. A klasszikus közgazdaságtan alapján az volna az optimális, ha mindenki a munkavállalásra való képessége határáig, de nem tovább élne. Még azt sem olvastam, hogy valaki ezt a keresztény erkölcs szempontjából bírálná. Az élethez való jogot ugyan a fogamzás után szentnek tartják, de senkit nem zavar az, hogy az embereknek joga van tovább élni akkor is, ha a munkaerőpiac már nem hasznosítja. A közgazdászok mégis azon rágódnak, mi lesz, ha egy munkavállalóra egyre több öreg jut. Addig azonban senki sem jutott el, hogy mennyibe kerül a társadalomnak, hogy azt is számba vegye, hogy a gyorsan szaporodó társadalmakban, ahol 65 évnél sokkal alacsonyabb a várható életkor, mennyi fiatalt kell felnevelni, hogy ne legyen magas, az egy dolgozóra jutó eltartottak száma.

- Az átlagos iskolázottság. Ennek a fontosságában ugyanis senki nem kételkedik, de attól mindenki mesze van, hogy a tanulás, a képességfejlesztés legalább annyira értéktermelés, mint a gabonatermelés. Ez az összevetés azért érdekes, mert eddigi életünk 99 százalékában, és a többség számár még ma is, többet kell áldozni, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, mint arra, hogy mindenki a képességét kifejlessze. A kereszténység megjelenésekor még indokolt volt a kenyeret és bort szentségnek, elsődleges érdeknek tekinteni, ma azonban tízszer többet kell áldozni a tudásunk gyarapítására, mint arra, hogy legyen kenyerünk és borunk.

Ha meg kellene becsülni, hogy mennyivel többet foglalkoznak az elöregedéssel, mint a foglalkoztatási rátával, százszorost mondanák. Pedig a munkaképes korúak ki nem használása lényegesen többe kerül, mint az öregekről való gondoskodás.

A foglalkoztatási ráta ugyan sokkal jobb mutató, mint a munkanélküliség aránya, mégis az utóbbit használják gyakrabban. A foglalkoztatási ráta ugyan a használtak között a legjobb, de az is nagyon csaló. Torzít, mert csak az értéktermelőnek minősítetteket tarja foglalkoztatottnak, a munkaképes korban tanulókat a nem dolgozók rovatába sorolja. Ennek következtében a 15-25 éves tanulók passzív munkaképeseknek számítanak.

A klasszikus közgazdaságtan azért is alkalmatlan a jelenkori társadalmak mozgástörvényének leképzésére, mert a tudásfelhalmozást, vagyis a tudásvagyon gyarapítását passzív társadalmi tevékenységnek tartja. Vagyis éppen a leghasznosabbakat tekinti passzívaknak. Ezért, ha tehetem, csak a 25 év felettiek foglalkoztatási rátáját vetem össze. Sajnos, ez ritkán áll rendelkezésre. Pedig megdöbbentő különbség van a két adat között annak ellenére, hogy ebben a korosztályban botrányosan nagy a már nem tanuló, munkanélküliek aránya is.

Tisztában vagyok annak nehézségével, hogy a bura világ normáitól sem szabad elszakadni. Ha mindenki rosszul méri a foglalkoztatást, nem tehetünk kivételt, nekünk is rosszul kell mérnünk. Azt mégis el lehetne érni, hogy a még tanuló 15-25 éveseket külön is nyilván tartjuk. Ebben az esetben mintegy 10 százalékkal magasabb lenne a foglalkoztatási mutató, és azt mutatná, mennyien vannak az olyan munkátlanok, akiket jó volna foglalkoztatni. Számításaim szerint, az ilyen módon mért foglalkoztatás optimuma a 80 százalék felett lenne.

Még ezt is kiegészíteném azokkal az anyákkal, akik egy, évesnél, akik két, három évesnél, és négy 15 év alatti gyermeket nevelnek. Ezeket sem minősíteném passzív munkaképeseknek.

Ezzel a mutatóval válna egyértelművé, hogy mennyi munkaképes nem dolgozik. Ezt kellene optimalizálni, és nem olyan mutatókat használni, ami mögött ténylegesen passzív munkaképes korúak vannak.

Még az ilyen passzív munkaképes korúak között is külön kezelném azokat, akik egészségesek és két éve nem dolgoznak. A jelenkori fejlett társadalom minőségét, ha egyetlen mutatót kérnék, mennyien vannak a tartósan, vagyis egy évnél hosszabb ideje munkanélküliek. Ahol ez az egyetlen mutató rossz, nagy a gazdaságpolitikai hiba. Ilyen országok között vagyunk mi is. De még nagyobb a kormányzatok bűne, hogy ez a cigányság körében katasztrofális. Most az egyik választásból megyünk a másikba, de egetlen pártnak sincs erre javaslata. Legfeljebb azt várják el, hogy szeressük a cigányságot. Ez elég arra, hogy erős legyen a cigányellenesség, és a jobbik. Még addig sem jutott el egyetlen párt, hogy bevallja, a cigányság munkanélkülisége nem az ő, hanem a mi bűnünk.

A jelenlegi magyar foglalkoztatás, botrányosan alacsony, a munkaerő kapacitás közel negyedével volna növelhető. Ez sokszor akkora nemzeti jövedelem veszteséget okoz, mint amennyibe az öregek nyugdíja és egészségügyi ellátása kerül. A munkátlanság azonban a gazdaságinál is több erkölcsi kárt okoz.

A témát felvető tanulmány gondosan foglalkozik az elöregedő társadalomban észlelhető gondokkal, de a módszerét nemcsak erkölcsi, de racionális alapon is elvetem.

Az elöregedés objektív jelenség.

Nem véletlenül tekinti egyre több közgazdász a társadalmi eredmények egyikének a várható életkor hosszát. A társadalmak fejlettségének az ENSZ által alkalmazott mutatót, ami három adat eredője alapján rangsorolja a tagállamok társadalmi fejlettségét. Ez a három mutató.

1. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ezt a fogyasztó árparitáson mérve.

2. A várható élettartam. Vagyis a hosszabb élet társadalmi érdek.

3. Az átlagos iskolázottság. Ezzel a társadalom tudásvagyonát veszi figyelembe.

A 2. jellemzővel van probléma. Ha az elöregedés valóban társadalmi tehet, ahogyan azt a közgazdászok is állítják, abból legfeljebb az következhetne, hogy a várható életkornak az optimuma, valahol ott van, ahol az egységnyi felnevelési időre a legtöbb munkaképes év jut. Ez is valahol a nyugdíjkorhatár felett volna. Ahol kevesen halnak meg a még munkaképes korban és kevesen élnek ennél is tovább. Tekintettel arra, hogy a várható élettartam mögött jelentős szórás van, minden bizonnyal a társadalom számára optimális életkor magasabb a munkaképes korhatárnál, ami a nyugdíjas korhatárral mérnek.

A munkaképes kor azonban nem meghatározott életkorral kezdődik, és főleg nem azzal végződik. Hanem lassan emelkedik, és lassan szűnik meg. Nagyon durva megközelítés a munkaképes kor a munkavállalással kezdeni, és annak megszűnésével befejezettnek tekinteni. Ez egy tőkés osztálytársadalom még megtehette, de az előtte és utána lévők nem tehetik meg.

A gyűjtögetésben szinte gyermekkorban elkezdődött. Életem első sikerélménye az volt, amikor első elemistaként a felnőttek élcsapatához tartoztam a gombagyűjtésben. De az ipari forradalom első századában a gyermekek foglalkoztatása jelentős szerepet játszott a nemzeti jövedelem termelésében.

Tapasztalatom alapján is állíthatom, hogy a gyermekek könnyű munkára fogása legalább olyan fontos, mint az iskolai képzésük. A kettő közötti terhelés megosztása kezdetben a munka, jelenleg a tanulás felé túlzott.

Az élet és a munkaképesség hosszát nem szabad évekkel mérni.

Az életem szerencsés alakulását jelentős mértékben annak köszönhetem, hogy a születésem óta a környezetem sok tekintetben többet változott, mint sok évszázad alatt. Tanyán születtem és az első három évem alatt több házi állattal volt szoros kapcsolatom, mint emberrel. Ott csak szüleim és három évvel idősebb nővérem volt ember. Nem volt villany.

A következő három évet már a város központjától távoli utcában éltem.

Az első két elemit az 500 kilométerre lévő Borsodnádasdon, ahol anyám tanítói állást kapott, végeztem el. A harmadik elemitől a megyeszékhelyi városban, Kaposváron, városi gyerekként éltem meg. Az érettségi után Budapestre, a Műegyetemre kerültem. Attól kedve lényegében magamra maradtam. Minden lépés egy a korábbinál magasabb társadalmi szintet jelentett. Felmérhettem, hogy milyen óriás előnyt jelentett a számomra, hogy már abban a világban éltem, amiben nem volt gond a gépkocsival közlekedni, majd szövegszerkesztővel írni, E-mail-en kommunikálni. Az utolsó munkaviszonyom pár héttel a 92. évem után szakadt meg. Ráadásul, néhány éve a remegő kezemmel nem tudok írni, de a géppel igen. Röviden: ha száz évvel korábban élek, sokkal kevesebb lett volna a társadalmi értékem.

Még többet torzít a közgazdasági módszer hibája, ami a munkaképes korba nem számolja el a tanulással töltött éveket. Pedig könnyű belátni, hogy aki 24 éves koráig tanul az többször annyi nyugdíjast képes eltartani, mint aki 15 éves korban a tanulás helyett munkát vállalt.

Az is nyilvánvaló, hogy a munkavállalók között óriási a szóródás az általuk megtermelt nemzeti jövedelem nagysága alapján.

A tanulmány azt említi meg, hogy az egyének szellemi kapacitása 24 éves korban a maximális. Ez is ostobaság, mert a szellemi frissességet méri. Ennél sokkal jobb mérce volna a munkajövedelmekkel való mérés. Abból egyértelműen kiderül, hogy a szellemi frissességnél fontosabb a tapasztalat, vagyis a munkaközben történő szakma továbbképzés.

Amennyire ostobaság volt a véreke a letöltött évekkel arányosan növelni, legalább annyira az is, ha a gyűjtött tapasztalatokat figyelmen kívül hagyják. Sok tényezőtől függ az egyének munkateljesítménye, ezért a legokosabb a mérését a munkaerő piacra bízni.

A tudományos és technikai forradalom azzal is minőségi változást hozott, hogy a munkajövedelmeket egyre inkább a teljesítményhez igazítja. Ennek következtében a legmagasabb jövedelmeket a szakmák kiválói élvezik.

A vészbaglyoknak pedig azt tanácsolom, hogy ne számolgassanak, elég, ha elhiszik, hogy ott a legmagasabbak a nyugtdíjak, ahol a legmagasabb a várható életkor. Nemcsak ezért, de ezért is. Valami nagyon bonyolult összefüggések állnak a tény mögött, hogy a nyugdíjasok is ott élnek a legjobban, ahol magas az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, képzettség és a várható életkor. Aki nem érti meg a tények mögötti logikát, az ne számoljon, fogadja el a tényeket.

A leggazdagabb társadalmaknak van néhány közös jellemzőjük.

1. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

2. Egy-két ezreléknél nem jobban változik a lakosság létszáma.

3. Magas a foglalkoztatás, az iskolázottság és a várható életkor.