Cigánykérdés

Kopátsy Sándor                PS                   2014-05-03

Cigánykérdés

Csak remélni merem, hogy végre előítéletek nélkül foglalkozik a politika a cigánykérdéssel. Amíg ez tabu, addig egyre erősebb lesz a Jobbik, és egyre gyengébb támogatást kapnak a liberálisok. Bármennyire ellentmondásosnak látszik, a liberálisoknak volna a leginkább érdeke, hogy tisztán lássa a közvélemény, hogy miért probléma a cigánykérdés. Az első baj tehát az, hogy nem szabad róla tárgyilagosan beszélni. A sok buta politikus azt hiszi, hogy az nincs is, amiről nem engednek beszélni. Nem tanulják meg, hogy annál jobban eldurvul a cigányságról alkotott vélemény, minél jobban tiltjuk a kitárgyalását.

A jelenkori társadalmak számára már nem a létszám, hanem a minős a fontos. Százszor fontosabb, hogy milyen családi környezetben születnek a gyerekek, minthogy mennyien. Ezzel ugyan nemcsak a közvélemény, de a szociológusok is tisztában vannak, de a politika nem hajlandó tudomásul venni. A szaksajtó tele van a beiskolázás mögötti háttér szerepével.

A Népszabadság hétvégi számában olvasok egy elcigányosodó Tolna-megyei faluról, ahol a cigánygyerekek évjáratából minden 15 gyerekből egy érettségizik. Öten szereznek szakmát. Ezzel szemben az országos átlag alapján 10-nek kellene érettségit, és ötnek diplomát szerezni. A társadalom felső harmadában születettek szinte mindnyájan érettségiznek, és kilencven százalékuk diplomás lesz.

Ma nem ismerek hasznosabb szociális információt annál, hogy milyen szülői háttérből milyen iskolázott nemzedék nő fel. Ebből világossá válna, hogy a magyar társadalom felső harmada nyugati szinten iskoláztatja a gyermekét. Vagyis ez a harmad a finnekkel azonos színvonalon áll a gyermeknevelésben annak ellenére, hogy a jövedelme sokkal alacsonyabb. Ezzel szemben a társadalom alsó harmadában született gyerekek iskoláztatása még a hasonló jövedelmi szintű államok szintjét sem éri el.

Elmondhatjuk, hogy a gyermeknevelésben a felső harmad a jövedelménél sokkal jobban teljesít, az alsó harmad pedig még úgy sem, amennyi a jövedelme alapján el lenne várható.

Ezért írtam le már sokszor, hogy ahhoz, hogy megvalósuljon népünk ezer éves vágya, a Nyugathoz való felzárkózás, elég volna, ha a társadalom felső h armadában annyi gyerek születne, mint az alsó harmadban, és fordítva. Az alsó harmadban csak annyi, mint jelenleg a felsőben. Ez azt jelenti, hogy a modern társadalom fejlődési tempója elsősorban attól függ, milyen nemzedéket nevelünk fel. Ez pedig mindenek előtt attól milyen családban születnek többen, és milyenben kevesebben.

Ehhez képest, hogy milyen a törvényhozásban a pártok aránya, nagyon másodlagos. Ennek ellenére mindenkinek politikai céljai vannak, azzal, hogy milyen családban, mennyien születnek, fel sem vetődik.

A születések mögötti minél jobb társadalmi, szülői háttér struktúrája fel sem vetődik. Sőt a gyermekvállalást úgy támogatja a társadalom, hogy ott van nagyobb támogatás, ahol a kisebb eredmény várható. Azzal, hogy a társadalmi támogatás csak a gyermekszámtól függ, a társadalmi érdekkel ellentétes családi ösztönzést teremtünk. A társadalmi érek nem a számszerűség, hanem a minőség. Ezzel szemben a családi pótlék aránylag annál nagyobb, minél kisebb a család jövedelme. Az igénytelen család szinte abból is megél, amit családtámogatásként kap. Az igényes családok számára pedig jelentételen a társadalmi támogatás.

A társadalmi érdek a minél jobb gyermeknevelés. Azt kellene jutalmazni, nem a darabszámot. Ezen belül indokolt volna a szegény családoknak az iskoláztatási jutalmat progresszívan adni. A diplomát szerző gyermek után annál nagyobb legyen a jutalom, minél alacsonyabb szintűek a szülők.

A legjobb megoldás azonban a gyermeknevelés eredményéhez kötődő öregkori ellátás. Fajunk történelmében az egyik legnagyobb szélhámosságnak tartom, a jelenkor fejlett társadalmaiban a nyugdíjalapok képzését. Ez nem mást jelent, mint a tőkésekre bízni a munkabér jelentős hányadát. Ez azt eredményezi, hogy a munkások béréből elvonnak, és abból tőkepiaci keresletet támasztanak. Ezzel mintegy harmadával növelik a befektetési keresletet, felverik az értékpapírok árát, a tőkések profitját.

A nyugdíjalapok létesítése érthető volt a tőkés osztálytársadalmakban, mert azokban a tőkehiány volt a jellemző. A jelenkori társadalmak szűk keresztmetszete azonban már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon, vagyis a munkaerő értéke. Az elmúlt évtizedekben már nem találunk olyan társadalmat, aminek a sikere nem a munkaerő minőségén múlik. Minden társadalom elsődleges célja a minél jobb minőségű munkaerő termelése. A múltban minden osztálytársadalom célja a munkaerő minőségi és mennyiségi növekedése elleni védekezés mellett a szűk keresztmetszetet a termőföld, vagy a fizikai tőke hiánya jellemezte.

A jelenkori társadalmakat a munkaerő mennyiségi növekedésének a fékezése, ugyanakkor a minőségének a javítása jellemzi. Azért kell a jelenkori társadalmak mindegyikének a népszaporulatot leállítani, ugyanakkor a minőségét maximálisan javítani. A társadalom érdekét az olyan társadalmi felépítmény szolgálja, melyik társadalmat, a lakosságot, mindenek előtt a szülőket a kevesebb, de jobban kiképzett gyermeknevelésre ösztönzi.

A jelenlegi társadalmi felépítmény még, sok vonatkozásban, ennek az ellenkezőjét teszi.

- Olyan családtámogatási rendszert működtet, ami nem a következő generáció minőségét, hanem mennyiségét ösztönzi. Az a család kap, a jövedelméhez viszonyítva, nagyobb támogatást, melyik több gyereket nevel, de gyengébb minőségűt.

- Olyan oktatási rendszert működtet, amiben minél kisebb legyen a minőségi szelekció. Az oktatás nem a maximális eredményre, hanem a gyenge képességűek, tanulás eredményével szemben közömbös tanulók oktatására koncentrál. Ezzel az elérhető összeredményt nagyon lerontja.

A jelenkori társadalmaknak olyan oktatási rendszerre volna szüksége, ami a hivatásos művészek, és sportolók képzését jellemzi. E két oktatási területen az oktatók energiáját hatványozottan a tehetségekre koncentrálják. Tudják, hogy a százból a legjobb nagyobb eredményt érhet el, mint a 99 összesen.

Természetesen nem minden szakma olyan differenciáltan értékel, mint a művészek és a sportolók esetében, de egyre több szakma még annál is differenciáltabban, és minden szakmában egyre nő a munkaerő minősségétől függő teljesítmény. Természetes volna tehát, ha a pedagógia is tudomásul venné, hogy a jó tanulókra kell koncentrálni.

Ezt csak az a pedagógus érti meg, aki tudja, hogy az oktatásának az eredménye elsősorban a tanulók képességétől függ. A tehetségtelen és közömbös gyerekek oktatása az általam ismert legkisebb hatékonyságú munka. A pedagógusokat ennek ellenére a teljesítményüktől függetlenül fizetik meg. Ezt a többségük természetesnek is tartja, és azzal érvel, hogy neki nagyobb fáradsággal jár az eredménytelen oktatás.

Azt már többször leírtam, hogyan képzelem el a gyermeknevelés minőségétől függő öregkori ellátást. Az egyetlen gyermek kiemelkedővé nevelése után járjon a maximum, és sok, de nem iskolázott gyermek után a minimum.

Azt már sokszor leírtam, hogy Magyarország ötven év múlva utolérné a fejlett nyugatot, ha a társadalom felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és fordítva. Ehhez azt teszem hozzá, hogy ehhez semmi sem adna nagyobb segítséget, mint a gyermekneveléshez kötött öregkori ellátás.