Piketty sikere

Kopátsy Sándor                  EG                  2014-05-20

Piketty sikere

Piketty a francia közgazdász könyve azonnal megragadott engem is. Végre valaki elméleti kérdéseket vet fel. Azóta megjelent a könyve angolul is, és régen nem látott sikert ért el a tudományos könyvel piacán. Nekem ugyan sokkal nagyobb aggályaim vannak, mint amit ő felvet. Elsősorban azon botránkozik, hogy a jövedelmek differenciálódnak, túl sok jut a gazdagoknak. Én ugyan baloldalinak tartom magam, de a jövedelemarányok sokkal kevésbé érdekelnek, mint a foglalkoztatás, a népszaporulat és a kultúra, ami a gazdaság mögött áll. Meggyőződésem, hogy a jelenkori gazdaságot nem lehet továbbra is úgy kezelni, mint ahogyan a klasszikus közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalmak esetében tette.

A tőkés osztálytársadalomban valóban a fizikai tőke hiánya volt a szűk keresztmetszet, annak a gyarapítását le lehetett szűkíteni a fizikai tőke felhalmozására. Ahol gyarapodott az, ott gyarapodott a gazdaság is.

A tudományos és technikai forradalom azonban alapvetően más társadalmi alépítményt jelent, abban egészen új keresztmetszetek jöttek létre. A fizikai tőkében is hiány van, de csak ott, ahol nincs ígéretes megtérülése.

A jelenkor fejlett társadalmaiban az ember lett a legfontosabb gazdasági tényező. A tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy csak ott van gazdasági eredmény, ahol annyi és olyan ember van, amire a társadalom igényt támaszt. Az elmúlt fél évszázad csak olyan sikeres országot ismer, amiben a lakosság belső szaporulata nem, vagy csak nagyon lassan nő, és a munkaerő minősége javul. Ez csak olyan országokban valósult meg, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezte. Amelyik országra ez a jellemző, mind meggazdagodott, amelyikben nem, nem lett gazdag.

Ennek ellenkezője volt jellemző minden tőkés osztálytársadalomra. Azokban nőtt a lakosság annak ellenére, hogy ennek érdekében szinte semmit nem áldozott a társadalom. A tőkének működetéséhez csak nagyon kevés képzett és erkölcsös munkaerőre volt szüksége, arra is minél olcsóbban. A munkaerő pedig csak ott lehet olcsó, ahol túlkínálata van. A társadalom szinte semmit nem költött a felesleges munkaerőre, a jelenkori társadalom azonban kénytelen eltartani azokat is, akiknek a minőségét a normatív foglalkoztatási feltételek mellett nem keresik a munkaadók.

Piketty úgy kezeli a közgazdaságot, mintha független volna attól, hogy milyen társadalmat szolgál. A tőkés osztálytársadalom és a jelkori fejlett társadalom két minőségégben mások, azoknak közgazdasági felépítménye nem lehet azonos. Márpedig ő adataival visszamegy a 19. századba, és a jövedelemarányokat úgy veti össze, mintha megengedhető volna az. A 19. században óriási túlkínálat volt a munkaerő minőségében és mennyiségében. A jelenkori társadalom minőségi munkaerő igénye kielégíthetetlen, abból mindig kínálati hiány van, a gyenge minőségű pedig nem lehet olyan olcsó, hogy kellő keresete legyen.

A klasszikus közgazdaságtan nem számolt a szellemi tőkével, mivel abból messze több volt, mint a társadalom igénye. A tudományos és technikai forradalom megjelenésével azonban azonnal megindult a minőségi munkaerő iránti kereslet. Max Weber már a század küszöbén felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom is hatékonyabb ott, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ez az óta elsődleges társadalmi hiánnyá nőtte ki magát.

A klasszikus közgazdaságtan legnagyobb fogyatékossága, hogy a munkaerőről ugyan elméletileg elismerte, hogy termelési tényező, az érték elsődleges létrehozója, de modelljeiben figyelmen kívül hagyta. Ebből a hibájából eredt az is, hogy a munkaerő létszámának növekedését nem tekintette vagyonnövekedésnek. Ezért nem is találkozhatott a népszaporulatból fakadó felhalmozásigénnyel. Márpedig a jelenkorban az emberisség nagyobb fele olyan társadalmakban él, amelyek az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodnak.

Piketty ugyan nem mondja ki, de gyakorlatilag csak a fejlett nyugati társadalmakkal foglalkozik, annak ellenére, hogy a jelenkor világára jellemző, hogy a puritán, fejlett társadalmak egy lakosra jutó teljesítménye példátlanul gyors, a távol-keletiek pedig ennél is gyorsabban gyarapodnak. A másik, nagyobb fele pedig katasztrofálisan gyarapodik. Piketty erről tudomást sem szerez.

Azon lehet ugyan vitatkozni, hogy a fejlett, puritán világban milyen volna az optimális jövedelemelosztás, de azon nem, hogy körükben is ez a fontos. Nem találtam példát arra, hogy azért volt egy társadalomnak jó a teljesítménye, mert kisebb volt a jövedelmek differenciáltsága.

Ezzel szemben nem ismerek olyan puritán társadalmat, amelyik nem fejlődött gyorsan, ha nem volt gyors a népességének a szaporasága.

A gazdagok viszonylagos gazdagsága minden osztálytársadalomban nagy volt annak ellenére, hogy a jövedelmük sok esetben független volt a teljesítményüktől. A tőkés osztálytársadalomban elsősorban a fizikai tőke nagyságától, a jelenkoriban a teljesítménytől függ a jövedelem. Piketty az elosztást a tőkejövedelem és a nemzeti jövedelem növekedési rátájával veti össze. Ő is belekerül a klasszikus közgazdaságtan csapdájába, a tőkéhez viszonyítja a profitot, holott csak a profitból lehet megállapítani a tőke nagyságát, értékét. Még Marx is megfeledkezett arról, hogy a profit forrása a tőkehiány, és nem a tőke jövedelme a profit. Nincs ez másként, mint ahogyan a földjáradékot kell kezelni. A földnek nemcsak az árát, de az értékét is a műveléséből származó jövedelem határozza meg. A föld értéke annyi, amennyi a belőle származó jövedelem tőkésítése. Vagyis nem a tőkének van értéke, hanem annyit ér a működtetett vagyon, amennyi a működetéséből származó jövedelem tőkésítése. Ennek a logikának a megsértéséből fakadó hibát azzal korrigálták, hogy kitalálták az erkölcsi kopást, azaz ha nem hozott annyi profitot a tőke, mint amennyit vártak tőle, akkor leírtak az értékből annyit, amennyivel kisebb volt a jövedelmezősége a nyilvántartott tőkeértékből következőnek. Ha a technika avult el, erkölcsi kopásról beszéltek.

Ez még markánsabban jelentkezett a munkaerő ára esetében. Azzal nem is bajlódtak, hogy mennyi a munkaerő értéke, egyszerűen kimondták, hogy a bérek kisebbek, mint a munkaerő értéke, és ez bizonyítja a kizsákmányolást. Ebben a logikában az sem zavarta a klasszikus közgazdaságtant, hogy a kizsákmányolt munkaerő bővítetten termelődött újra, hiszen mind a mennyisége, mind a minősége bővült annak ellenére, hogy értékük alatt fizették meg őket. Elég lett volna arra gondolni, hogy a munkaerő értéke alatti jövedelme azt jelentené, hogy szűkítetten termelődik újra.

A klasszikus közgazdaságtan elméleti hibája, hogy nem a kereslet-kínálat egyensúlyát mutató árakból vezeti le az értéket, hanem az önálló fogalomnak deklarálja. Kijelenti, hogy az árak az érték körül ingadoznak, de ezt a logikát elfelejti a két termelési tényező, a vagyon és az ember, a tőke és a munkaerő estében. Ha szem előtt tartaná, kénytelen volna elismerni, hogy a profit, a tőkehiányból, a föld- és a bányajáradék a föld és a bányakincsek hiányából, a munkaerő kizsákmányolása pedig a munkaerő feleslegéből fakad.

Piketty a tőkehozadékot és megtermelt jövedelem növekedési rátájából von le következtetéseket, holott a nemzeti jövedelem a vagyon és a munka terméke. Ha a vagyonban nagyobb a hiány, mint a munkaerőben, akkor a vagyon hozzájárulási rátája nagyobb, ha a munkaerőben van nagyobb hiány, akkor a munkaerő jövedelmének növekedése gyorsabb, mint a tőkéé. Mivel a tőkés osztálytársadalomban is a munkaerő mennyiségének és minőségének a feleslege volt a jellemző, azt kellett szűkítetten újratermelni. A jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaerő minősége a szűk keresztmetszet, azt kell bővítetten újratermelni. Ez történik meg azzal, hogy mind a munkáltatót, mind a munkást teljesítményével arányosan fizetik meg.

De ez is csak ott lehet hatékony, ahol nem nő a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabban, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ha valaki a modern társadalom működését nem abból vezeti le, hogyan lehet lefékezni a népesség növekedését, és puritánná nevelni a lakosságot, akkor eltévedt, akárcsak a klasszikus közgazdaságtan.

Piketty könyvének példátlan sikere is azt bizonyítja, hogy a közgazdások sem látják, hogy új közgazdaságtanra van szükség.