Kopátsy
Sándor EH 2013-06-06
LEHETETT VOLNA…
TRIANON ELŐZMÉNYEI
Tagadhatatlan,
hogy Trianonban sokat vesztettünk, de nem annyit, amennyit máig annak érzünk.
Egyrészt, ami elveszett, azért kár sírni, másrészt kötelességünk volna ebből
tanulni.
Először is azt
kell kimondani, hogy Trianonnak mi voltunk ugyan a legnagyobb vesztesei, de
voltak nyertesek is. Nem azokra gondolok, akik területet kaptak, hanem azokat,
akiknek ezzel a vágyuk tejelsült. A Magyarországon élt horvátoknak, románoknak,
szlovákoknak, ukránoknak és osztrákoknak a vágya teljesült.
- Az osztrákok jártak a legjobban.
Nemcsak az anyanyelvükön élhetnek a saját országukban, de háromszor lettek
gazdagabbak, mintha itt maradnak. Ott még a magyarok is osztrákok lettek.
- A szlovákok kétségkívül jobban
jártak. Nemcsak saját országuk lett, de a csehektől is nagyon sokat kaptak. Az
már az ő ügyük, hogy azoktól is elszakadtak.
- A horvátok estében is természetes,
hogy örülnek a saját országuknak, annak ellenére, hogy nem élnek ettől jobban,
mintha Magyarországhoz tartoznának. Nyilván megtanultak, hogy az ortodox szerbekkel
még rosszabbul jártak.
- Az erdélyi románok csak a független
államiságuknak örülhetnek. Az anyagi gondjaik nem kisebbek, sőt.
- Az ukránok anyagi tekintetben
Csehszlovákia részeként nagyon jól jártak, Ukrajnában azonban szegényebbek
lettek annál is, amilyenek alattunk voltak.
Ami azokat
illeti, akik kisebbségek maradtak.
- A szászok mind Romániában, mind
Szlovákiában a második világháború után rosszul jártak. A kitelepítésük, illetve
a kiárusításuk után azonban ma már ők jártak a legjobban. Háromszor jobban
élnek, mintha itt maradnak.
- A svábok mindenütt rosszul jártak. A
legrosszabbul, akik Romániába és Jugoszláviába kerültek. Akik túlélték ma
Németországban háromszor gazdagabbak, mintha itt maradhatnak.
- A zsidók bármelyik országba kerültek,
szinte kipusztultak, kimenekültek, kivándoroltak. A kevés megmarad jobban él
akár Izraelben, akár az Egyesült Államokban kötött ki. Velük a Kárpát Medence
minden polgára sokat vesztett. A zsidóság ellen elkövetett bűnöket lassan
beismerjük, de egyetlen itteni állam sem hajlandó felmérni, mekkora veszteség
érte. Véleményem szerint, a félmillió
magyar zsidó elvesztése volt ezer éves történelmünk legnagyobb, és legkevésbé
korrigálható vesztesége. De ezt, be kellene látni Szlovákiában és Erdélyben
is.
Mivel az ezer
éves magyar történelem legnagyobb vesztesége a zsidóságunk elvesztése volt, ez ezerszer
nagyobb veszteség volt, mint Világos, és nagyobb, mint Trianon. Ha nemzeti gyászünnepet
tartunk, a zsidóság nagy többségének elvesése elenne a legjobban indokolt.
Trianon
előzményeivel máig nem foglalkozunk, pedig az már egy hibás politikai vágányon
a végállomás volt.
Nemzeti gyászünnepnek
tartjuk a Trianoni szerződés aláírásának napját, de kilencven év sem volt elég
ahhoz, hogy feltárjuk, mi vezetett oda.
A magyar történészek mélyen hallgatnak
Trianon előzményeiről. Ezzel is hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyar
közvélemény az országunk felosztását, valamiféle háborúvesztésünket kihasználó
összeesküvés váratlan következményének tekinti. A közvélemény szemében az
összeesküvők a hazai zsidóság és az utódállamok vezetői voltak, akik
félrevezették a békefeltétet diktáló nyugati demokráciákat.
Azt senki sem
merte felvetni, hogy a Kárpát Medence
egészét birtokló Magyarország fennmaradásának feltételeit már a 18. század vége
óta többször eljátszottuk azzal, hogy a 18. század végére már Közép-Európában
is az idejét múlta feudális viszonyokhoz görcsösen ragaszkodtunk.
Az
őskonzervatív, és hisztérikusan katolikus Mária Terézia halála után, elsőszülött
fia, a mi II. Józsefünk, aki már
évtizedek óta német-római császár volt, azonnal hozzákezdett a Monarchia
egészének korszerűsítéséhez.
Azt is tanítani
kellene, hogy nő is lehet osztrák császár és magyar király, elsősorban a magyar
rendek igyekezetének volt köszönhető. Ezért volt hálás Mária Terézia a
magyaroknak.
II. József a reformokat, mindenek előtt a
jobbágyfelszabadítást, a katolikus egyház politikai túl-hatalmának
korlátozását, és a német nyelv hivatalos használatát gyorsan véghezvitte minden
örökös tartományban, csak a feudális magyar törvényhozással nem boldogult.
A magyar országgyűlés mindhárom reformnak egységesen ellenállt. Ezzel külön
társadalmi testté, bástyájává váltunk a Monarchián belüli konzervatív erőknek.
Jobbágyfelszabadítás.
Arról nem lehet
vitatkozni, hogy a jobbágyfelszabadítás
elszabotálása azt jelentette, hogy lényegében feudális, kelet-európai
társadalom maradtunk.
A Trianonig tartó politikai eseményekből
szinte semmit nem lehet megérteni, ha nem tartjuk szem előtt, hogy a Monarchia
feudális, konzervatív bástyája voltunk.
Ki kell végre
mondani, hogy az egész Kárpát Medencét uraló állam csak akkor maradhattunk
volna, ha a Nyugattal tartunk, polgárosodunk. Ennek előfeltétele lett volna a
jobbágyság felszabadítása. Ezzel szemben ennek elszabotálása a feudális
berendezkedésünk stabilizálását jelentette. De nemcsak azt, hogy Magyarország,
de a Monarchia sorsa menthetetlenné vált.
A katolikus klérus hatalmának korlátozása.
A Nyugathoz
tartozás fontos pillére a vallás és a politika egyértelmű szétválasztása. Ezt a
18. század végén kellett volna végrehajtani, de még a 20. század közepén is ott
tartottunk, hogy a magyar választók többsége az őskonzervatív, magát a második
zászlósúrnak tekintő, antiszemita Mindszenti bíboros jelentette a legnagyobb
politikai erőt. A politikai hatalmának kiteljesülését csak a korlátlan szovjet
befolyás tudta megakadályozni.
Vitathatatlan,
hogy sokkal jobban alakult a magyar társadalom sorsa a következőkben, ha a
katolikus klérusnak nincs túl-hatalma.
A német hivatalos nyelv.
Máig büszkék
vagyunk arra, hogy megvédtük a magyar nyelv becsületét. Azt hisszük, hogy a
német közös nyelvnek csak negatív hatása lett volna, ma nem virágozna úgy a
nyelvünk, ha beadjuk a derekunkat. Fel sem veti senki, hogy ebben is a csehek
példájára kellene hivatkozni. Nálunk a német nyelv elfogadása a hivatalokban és
a felsőoktatásban megtörtént, de a cseh nyelv és irodalom ennek nem szenvedte
kárát. Ugyanakkor nagy segítésükre volt abban, hogy a csehek kulturálisan az
egyetlen nyugat-európai szláv nép lehetnek.
Összegzés.
Ideje volna
tudatosítani a magyar közvéleményt, hogy a
jozefinista reformok elutasításával nemcsak számunkra, de a Monarchia, mint egész
számára bezárult az eredményes nyugatosodás útja. A reformokkal szembeni ellenállásunkkal
nemcsak a történelmi Magyarországot, de Monarchiát is olyan helyzetbe hoztuk,
hogy az első világháború elvesztése után, a Habsburg Birodalom megszűnt. Ebben
a főszerepet a konzervatívnak megmaradt magyar társadalom játszotta.
Ez a tény magyarázatra szorul.
A jozefinista
reformok bukása vezetett oda, hogy két legpolgárosultabb örökös tartománynak,
Csehországnak, és Észak-Olaszországnak a Monarchia nem volt kielégítő partner,
ezek elszakadásra törekedetek. A fenntartásához a Magyar Királyság erejére volt
szükség. A császári udvarban a konzervatív erők fő támasza Magyarország volt.
A császári
udvarban jelenlevő haladó erők azonban továbbra is az ország modernizációjára
törekedtek. Ezek az erők a 1848-49-es
forradalmak idején úgy látták, hogy a Magyar Királyság modernizációját is
elengedhetetlen. Ez a felismerés elsősorban abból fakadt, hogy Kossuth
vezette Szabadságharc, megmutatta, hogy a magyarság is függetlenségre törekszik,
de úgy, hogy fel sem merül a nem magyarok által lakott térségek autonómiája,
etnikai önállósága.
Ezért aztán a bécsi zavargások elől a cseh
Olmützbe menekült császár és udvara elhatározta a Magyar Királyság etnikai
felosztását. Belátták, hogy Kossuth vezette független Magyarországban,
azonnal felmerülne a jelentős etnikumok önállósága. Ezt csak akkor lehet elkerülni,
ha az országot felosztják.
Az úgynevezett
Olmützi Alkotmány leválasztja örökös császári tartományként az Erdélyi
Fejedelemséget, a Temesvári Vajdaságot és Horvátországot. Az új alkotmány értelmében 1849.
áprilisában a Magyar Királyság csak a magyar és a szlovák többségű területre
korlátozódott.
Tegyük ehhez
hozzá, hogy ezt nemcsak a császári udvarban látták, hanem a legjobbak már
itthon is. Ezen a tavaszon a kor három legtekintélyesebb magyarja, Széchenyi,
Teleki és Deák felkeresték a császári csapatok parancsnokát, Windischgaezet,
hogy fegyverszünetről tárgyaljanak. Ami nem vezethetett sehova, mert a
tényleges hatalom nem az ő, hanem Kossuth kezében volt.
Szabad úgy
tanítani a magyar történelmet, hogy elhallgatjuk a tényt, hogy a világosi
fegyverletétel előtt fél évvel, az Olmützi Alkotmányt ismerve, a három
legtekintélyesebb magyar a császári erők főhadiszállásán a békéről tárgyal?
A magyar
történészek felelőssége, hogy a közvélemény előtt máig elhallgatják mind az
Olmützi Alkotmányt, mind a három nagyság látogatását a császár csapatainak
főparancsnokánál. Többek között, ez teszi lehetővé, hogy a Szabadságharc
vereségét Görgey megalkuvásának állíthassák be.
Ideje volna
végre bevallani, hogy a legjobb megoldás,
vagyis a legkisebb rossz lett volna az, ha az Olmützi Alkotmány alapján zárják
le a Szabadságharcot.
A legkisebb rossz is lehet a legjobb megoldás.
A történelmünket
ez esetben sem a legkisebb rosszat jelentő kompromisszum lett volna a legjobb
megoldás. Ennek ellenére az irreális, délibábos vágyaink alapján értékeljük az
eseményeket.
Máig még utalást
sem találtam arra, mi lehetne most, ha 11849-ben
az Olmützi Alkotmányt hajtják végre.
- Magyarország még egyszer ekkora lehetne.
Szlovákia, a határok melletti többségben magyarok által lakott területek, és
Bácska Magyarország lehetne. Az ugyan feltételezhető, hogy Szlovákia később
leszakad, de csak a szlovák többség által lakott területtel.
- Erdély önálló fejedelemség marad. Minden
bizonnyal a románok, a magyarok, székelyek, szászok és svábok közös fejedelemségeként.
A Romániához való csatolás elkerülhető lett volna.
- A Trianonban kötött béke diktálói sem
láthatták volna indokoltnak a hatások brutális átrendezését.
Ki kellene végre
mondani, hogy számunkra a legrosszabb elkerülésének a lehetősége az Olmützi
Alkotmány végrehajtása Lehetett volna. Ez a jelenleginél lényegesen kisebb
fájdalommal járthatott volna.
Azt sem
magyarázzuk, hogy miért tekintett el Bécs a fél évvel korábbi, Olmützi
Alkotmány végrehajtásától.
Azért mert
Bécsben a helyzet konszolidálódása után gyorsan felismerték, az örökös
tartományokban, Csehországban, Észak-Olaszországban, Lengyelországban
felerősödő elszakadási törekvéseket, és Romániának Erdélyre, Szerbiának a
többségben szerbek által lakott térségeire tartott igényét. Ezzel szemben csak
a konzervatív magyar államra támaszkodhattak.
Ezét 1849 őszén már Bécs megtett mindent
annak érdekben, hogy a magyar uralkodó osztály bizalmára, és a magyarok
lakosság nacionalizmusra támaszkodhasson. Ez a kiegyezéssel vált véglegesen lerendezetté.
Kiegyezés.
A kiegyezés, és
az azt követő magyar politika egyik súlyos hibájáról, a hisztérikus Csehország
ellenességről sem beszélünk. Be kellene vallanunk, hogy a Nyugthoz való közeledésünk csak az osztrákokkal és a csehekkel való
szövetségen keresztül történhet. A magyar társadalomban soha nem volt a polgárosodáshoz
szükséges elegendő belső erő, az csak az osztrák és cseh polgárság
támogatásával lehetett volna eredményes.
Olmützi Alkotmány
Indokolt lenne
végiggondolni, hogyan alakulhat Magyarország sorsa 1849 után, ha végrehajtják
az Olmützi Alkotmányt.
- Az első világháborúra nem kerülhet úgy
sor, hogy mi megtámadjuk Szerbiát. Tegyük hozzá, hogy a két trónörökös,
Rudolf és Ferdinánd, mindkettő ugyanis modernizálni akart, nem kerül szembe a
számukra konzervatív Magyarországgal.
- Az első világháború után, a nyugati
nagyhatalmaknak, mindenek előtt az Egyesült Államoknak, nem lehet
Magyarországot a nemzeti önrendelkezési jogot minden más országnál jobban
megsértőnek tekinteni. Wilson jó szándékát, annak indokoltságát utólag sem
lehet negatívnak minősíteni.
- Fel sem merülhet, hogy a többségében
magyarok által lakott térségeket, a Székelyföldtől eltekintve, elszakítják. Ez
akkor sem merül fel, ha a szlovákok a csehekkel közös országot akarnak, és ezt
elfogadják. Ez esetben Szlovákia életképtelen maradna.
- Erdély önállóságának lehetősége pedig
megszűnt azzal, hogy Kossuth biztatására Bem seregei megvalósítják az
anyaországgal való uniót, és nemcsak a románokat, és svábokat, de a sok
évszázados jogú szászokat is kirekesztettük, mint államalkotó etnikumot. Amennyire
joggal támogatjuk a székely autonómiát, annyira lapítunk arról, hogyan kezeltük
mi az erdélyi etnikumokat, mindenek előtt az akkor már többségben lévő
románokat.
Ezt azonban nem
csak én látom így százhatvan év után így, de már így látta Széchenyi, Deák és Teleki is 1849 nyarán.
Azt is reálisnak
tartom, hogy az Olmützi Alkotmány alapján átszerveződött Monarchia, mint
királyság is megmaradhatott volna. A Habsburgok hármas, osztrák, magyar és cseh
királysága azért lehetett volna életképes polgári állam, mert Ausztria és
Csehország eleve az volt, és velük közös államban Magyarország társadalma is
sokkal inkább nyugati típusúvá vállhatott volna.
Ez az Olmützben
tervezett mintegy harminc millió lakosú, germán, szláv és magyar Monarchia is
sokkal ellenállóbb lett volna mind a porosz imperializmusnak, mind a
fasizmusnak és az Anschlussnak, mint a magára maradt hétmilliós Ausztria, az
alig tízmilliós Magyarország és Csehszlovákia.
Tegyük hozzá, hogy egy ilyen háromnépes
állam a germán és a szláv birodalmak között, Lengyelországgal együtt, jó
elválasztó hatalom lehetett volna.
Csak ennek, az
Olmützben megfogalmazott megoldású Osztrák, Magyar és Cseh Monarchiának a
megvalósulása esetén válhatott volna, ezer év után végre, nyugati társadalmúvá
Magyarország.
Az Olmützi koncepció volt az utolsó, és
soha vissza nem térő esélye Magyarországnak arra, hogy a társadalma polgárivá
válhasson. Mivel ez nem történt meg, olyan pályára került országunk sorsa,
amin alig alakulhatott lényegesen másként a sorsunk, mint ahogyan alakult.
A Szovjetunió megtámadása
Számomra az is
érthetetlen, hogy csak a közelmúltban merte valaki leírni, hogy a Trianonban ért jogos sérelmek orvosolva
lehettek volna, ha nem támadjuk meg a Szovjetuniót. Az igaz, hogy az
önrendelkezési jog alapján nem elcsatolható területek visszaszerzését a Hitler
kedven járásnak köszönhettük, és ezért nem is jelentett garanciát arra, hogy a
háborúvesztés után megtarthatjuk. Azzal, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót,
számunkra ritka alkalmon kínálkozott arra, hogy megtarthassuk.
Először Romsics
Ignác írta le, hogy Hitler bennünket nem is akart bevonni a háborúba, mert
Romániára számított. A kihagyásunk sértette az ostoba, hisztérikusan
antikommunista Horthyt, és a még ostobább magyar vezérkart, és kéretlenül és
indoktalanul megtámadtuk a Szovjetuniót, ahonnan előzőleg garantálták a
határainkat. Azon lehet vitatkozni, hogy ezt be is tartsák, de tagadni a
lehetőségét ostobaság.
A Jaltai
Egyezmény ismeretében jogosan feltételezem, hogy ez reális lehetőség volt.
Roosevelt ugyanis Sztálin minden igényét messzemenően támogatta. Ezt erősíti az
a tény is, hogy Sztálin számára az ellenük támadó Románia és a semleges
Magyarország között nagy különbség lett volna. Ezt igazolja, hogy a
részvételünk ellenére Észak-Erdélyben a szovjet haderőnek köszönhetjük, hogy
nem volt nagyobb bosszúállás.
Ezt nemcsak
Romsics írta le, mi akkor is tudtuk. Mégsem merül fel, hogy a legnagyobb trianoni sérelmeket
megúszhattuk volna, ha nem ostoba az ország háború alatti vezetése.
Amit nem értek,
ez ma sem tudatosul.
Az Osztrák, Magyar és Cseh Monarchia.
Máig sem
tudatosult, hogy számunkra az osztrákokkal és csehekkel közös monarchia lett
volna az ideális megoldás. Csak az osztrákok, és a csehek jelentettek olyan
közösséget, ami bennünket a Nyugathoz húz. Ebben Észak-Itália hasznos, de
idegen lett volna. A balkáni térség ortodox keresztény népei pedig visszahúzó
erőt jelentettek.
Az is végig kellene
gondolni, hogy egy ilyen hármas
monarchia lett volna a világon legnagyobb zsidó etnikummal rendelkező állam.
Ez azért volt
történelmi jelentőségű, mert Európa
keleti felének társadalmi fejlődésében az asszimilálódásra hajlandó zsidóság
volt a motor. Ennek elvesztése volt a legnagyobb veszteség.
Érthetetlen
módon, hetven évvel az európai zsidóság kilenctizedének elvesztése után sem
tudatosul, hogy a vasút századában Európa keleti felének felzárkóztatásában a
Monarchián belül a zsidósság volt az élcsapat.
Zárszó.
Tudom, hogy a
tudományok nem szeretik, ha azt elemzik, mi lett volna, ha nem történik meg
valami. Elismerem, hogy ebből nem lehet
megélni, de azt is tudom, hogy tanulni annál inkább.
Minél
fejlettebbek lesznek a tudományok, annál inkább vizsgálni kell azt is, mi
történt volna, ha valami nem történik meg. Nekem erre a klasszikus példám a
jégkorszak megszűnése. Ugyanis felismertem, hogy még ma is gyűjtögetnénk, ha
nem történik egy igen jelentős klímaváltozás. Ebből vontam le a tanulságot: Csak a változó körülmények között van
fejlődés.
Ez nemcsak a
biológiában igaz, de a társadalomtudományokban is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése