2013. június 10., hétfő

TRIANON ELŐZMÉNYEI

Kopátsy Sándor               EH                     2013-06-06

LEHETETT VOLNA…

TRIANON ELŐZMÉNYEI

Tagadhatatlan, hogy Trianonban sokat vesztettünk, de nem annyit, amennyit máig annak érzünk. Egyrészt, ami elveszett, azért kár sírni, másrészt kötelességünk volna ebből tanulni.
Először is azt kell kimondani, hogy Trianonnak mi voltunk ugyan a legnagyobb vesztesei, de voltak nyertesek is. Nem azokra gondolok, akik területet kaptak, hanem azokat, akiknek ezzel a vágyuk tejelsült. A Magyarországon élt horvátoknak, románoknak, szlovákoknak, ukránoknak és osztrákoknak a vágya teljesült.
- Az osztrákok jártak a legjobban. Nemcsak az anyanyelvükön élhetnek a saját országukban, de háromszor lettek gazdagabbak, mintha itt maradnak. Ott még a magyarok is osztrákok lettek.
- A szlovákok kétségkívül jobban jártak. Nemcsak saját országuk lett, de a csehektől is nagyon sokat kaptak. Az már az ő ügyük, hogy azoktól is elszakadtak.
- A horvátok estében is természetes, hogy örülnek a saját országuknak, annak ellenére, hogy nem élnek ettől jobban, mintha Magyarországhoz tartoznának. Nyilván megtanultak, hogy az ortodox szerbekkel még rosszabbul jártak.
- Az erdélyi románok csak a független államiságuknak örülhetnek. Az anyagi gondjaik nem kisebbek, sőt.
- Az ukránok anyagi tekintetben Csehszlovákia részeként nagyon jól jártak, Ukrajnában azonban szegényebbek lettek annál is, amilyenek alattunk voltak.
Ami azokat illeti, akik kisebbségek maradtak.
- A szászok mind Romániában, mind Szlovákiában a második világháború után rosszul jártak. A kitelepítésük, illetve a kiárusításuk után azonban ma már ők jártak a legjobban. Háromszor jobban élnek, mintha itt maradnak.
- A svábok mindenütt rosszul jártak. A legrosszabbul, akik Romániába és Jugoszláviába kerültek. Akik túlélték ma Németországban háromszor gazdagabbak, mintha itt maradhatnak.
- A zsidók bármelyik országba kerültek, szinte kipusztultak, kimenekültek, kivándoroltak. A kevés megmarad jobban él akár Izraelben, akár az Egyesült Államokban kötött ki. Velük a Kárpát Medence minden polgára sokat vesztett. A zsidóság ellen elkövetett bűnöket lassan beismerjük, de egyetlen itteni állam sem hajlandó felmérni, mekkora veszteség érte. Véleményem szerint, a félmillió magyar zsidó elvesztése volt ezer éves történelmünk legnagyobb, és legkevésbé korrigálható vesztesége. De ezt, be kellene látni Szlovákiában és Erdélyben is.
Mivel az ezer éves magyar történelem legnagyobb vesztesége a zsidóságunk elvesztése volt, ez ezerszer nagyobb veszteség volt, mint Világos, és nagyobb, mint Trianon. Ha nemzeti gyászünnepet tartunk, a zsidóság nagy többségének elvesése elenne a legjobban indokolt.
Trianon előzményeivel máig nem foglalkozunk, pedig az már egy hibás politikai vágányon a végállomás volt.
Nemzeti gyászünnepnek tartjuk a Trianoni szerződés aláírásának napját, de kilencven év sem volt elég ahhoz, hogy feltárjuk, mi vezetett oda.
A magyar történészek mélyen hallgatnak Trianon előzményeiről. Ezzel is hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyar közvélemény az országunk felosztását, valamiféle háborúvesztésünket kihasználó összeesküvés váratlan következményének tekinti. A közvélemény szemében az összeesküvők a hazai zsidóság és az utódállamok vezetői voltak, akik félrevezették a békefeltétet diktáló nyugati demokráciákat.
Azt senki sem merte felvetni, hogy a Kárpát Medence egészét birtokló Magyarország fennmaradásának feltételeit már a 18. század vége óta többször eljátszottuk azzal, hogy a 18. század végére már Közép-Európában is az idejét múlta feudális viszonyokhoz görcsösen ragaszkodtunk.
Az őskonzervatív, és hisztérikusan katolikus Mária Terézia halála után, elsőszülött fia, a mi II. Józsefünk, aki már évtizedek óta német-római császár volt, azonnal hozzákezdett a Monarchia egészének korszerűsítéséhez.
Azt is tanítani kellene, hogy nő is lehet osztrák császár és magyar király, elsősorban a magyar rendek igyekezetének volt köszönhető. Ezért volt hálás Mária Terézia a magyaroknak.
II. József a reformokat, mindenek előtt a jobbágyfelszabadítást, a katolikus egyház politikai túl-hatalmának korlátozását, és a német nyelv hivatalos használatát gyorsan véghezvitte minden örökös tartományban, csak a feudális magyar törvényhozással nem boldogult. A magyar országgyűlés mindhárom reformnak egységesen ellenállt. Ezzel külön társadalmi testté, bástyájává váltunk a Monarchián belüli konzervatív erőknek.

Jobbágyfelszabadítás.
Arról nem lehet vitatkozni, hogy a jobbágyfelszabadítás elszabotálása azt jelentette, hogy lényegében feudális, kelet-európai társadalom maradtunk.
A Trianonig tartó politikai eseményekből szinte semmit nem lehet megérteni, ha nem tartjuk szem előtt, hogy a Monarchia feudális, konzervatív bástyája voltunk.
Ki kell végre mondani, hogy az egész Kárpát Medencét uraló állam csak akkor maradhattunk volna, ha a Nyugattal tartunk, polgárosodunk. Ennek előfeltétele lett volna a jobbágyság felszabadítása. Ezzel szemben ennek elszabotálása a feudális berendezkedésünk stabilizálását jelentette. De nemcsak azt, hogy Magyarország, de a Monarchia sorsa menthetetlenné vált.

A katolikus klérus hatalmának korlátozása.
A Nyugathoz tartozás fontos pillére a vallás és a politika egyértelmű szétválasztása. Ezt a 18. század végén kellett volna végrehajtani, de még a 20. század közepén is ott tartottunk, hogy a magyar választók többsége az őskonzervatív, magát a második zászlósúrnak tekintő, antiszemita Mindszenti bíboros jelentette a legnagyobb politikai erőt. A politikai hatalmának kiteljesülését csak a korlátlan szovjet befolyás tudta megakadályozni.
Vitathatatlan, hogy sokkal jobban alakult a magyar társadalom sorsa a következőkben, ha a katolikus klérusnak nincs túl-hatalma.

A német hivatalos nyelv.
Máig büszkék vagyunk arra, hogy megvédtük a magyar nyelv becsületét. Azt hisszük, hogy a német közös nyelvnek csak negatív hatása lett volna, ma nem virágozna úgy a nyelvünk, ha beadjuk a derekunkat. Fel sem veti senki, hogy ebben is a csehek példájára kellene hivatkozni. Nálunk a német nyelv elfogadása a hivatalokban és a felsőoktatásban megtörtént, de a cseh nyelv és irodalom ennek nem szenvedte kárát. Ugyanakkor nagy segítésükre volt abban, hogy a csehek kulturálisan az egyetlen nyugat-európai szláv nép lehetnek.

Összegzés.
Ideje volna tudatosítani a magyar közvéleményt, hogy a jozefinista reformok elutasításával nemcsak számunkra, de a Monarchia, mint egész számára bezárult az eredményes nyugatosodás útja. A reformokkal szembeni ellenállásunkkal nemcsak a történelmi Magyarországot, de Monarchiát is olyan helyzetbe hoztuk, hogy az első világháború elvesztése után, a Habsburg Birodalom megszűnt. Ebben a főszerepet a konzervatívnak megmaradt magyar társadalom játszotta.

Ez a tény magyarázatra szorul.
A jozefinista reformok bukása vezetett oda, hogy két legpolgárosultabb örökös tartománynak, Csehországnak, és Észak-Olaszországnak a Monarchia nem volt kielégítő partner, ezek elszakadásra törekedetek. A fenntartásához a Magyar Királyság erejére volt szükség. A császári udvarban a konzervatív erők fő támasza Magyarország volt.
A császári udvarban jelenlevő haladó erők azonban továbbra is az ország modernizációjára törekedtek. Ezek az erők a 1848-49-es forradalmak idején úgy látták, hogy a Magyar Királyság modernizációját is elengedhetetlen. Ez a felismerés elsősorban abból fakadt, hogy Kossuth vezette Szabadságharc, megmutatta, hogy a magyarság is függetlenségre törekszik, de úgy, hogy fel sem merül a nem magyarok által lakott térségek autonómiája, etnikai önállósága.
Ezért aztán a bécsi zavargások elől a cseh Olmützbe menekült császár és udvara elhatározta a Magyar Királyság etnikai felosztását. Belátták, hogy Kossuth vezette független Magyarországban, azonnal felmerülne a jelentős etnikumok önállósága. Ezt csak akkor lehet elkerülni, ha az országot felosztják.
Az úgynevezett Olmützi Alkotmány leválasztja örökös császári tartományként az Erdélyi Fejedelemséget, a Temesvári Vajdaságot és Horvátországot. Az új alkotmány értelmében 1849. áprilisában a Magyar Királyság csak a magyar és a szlovák többségű területre korlátozódott.
Tegyük ehhez hozzá, hogy ezt nemcsak a császári udvarban látták, hanem a legjobbak már itthon is. Ezen a tavaszon a kor három legtekintélyesebb magyarja, Széchenyi, Teleki és Deák felkeresték a császári csapatok parancsnokát, Windischgaezet, hogy fegyverszünetről tárgyaljanak. Ami nem vezethetett sehova, mert a tényleges hatalom nem az ő, hanem Kossuth kezében volt.
Szabad úgy tanítani a magyar történelmet, hogy elhallgatjuk a tényt, hogy a világosi fegyverletétel előtt fél évvel, az Olmützi Alkotmányt ismerve, a három legtekintélyesebb magyar a császári erők főhadiszállásán a békéről tárgyal?
A magyar történészek felelőssége, hogy a közvélemény előtt máig elhallgatják mind az Olmützi Alkotmányt, mind a három nagyság látogatását a császár csapatainak főparancsnokánál. Többek között, ez teszi lehetővé, hogy a Szabadságharc vereségét Görgey megalkuvásának állíthassák be.
Ideje volna végre bevallani, hogy a legjobb megoldás, vagyis a legkisebb rossz lett volna az, ha az Olmützi Alkotmány alapján zárják le a Szabadságharcot.

A legkisebb rossz is lehet a legjobb megoldás.
A történelmünket ez esetben sem a legkisebb rosszat jelentő kompromisszum lett volna a legjobb megoldás. Ennek ellenére az irreális, délibábos vágyaink alapján értékeljük az eseményeket.
Máig még utalást sem találtam arra, mi lehetne most, ha 11849-ben az Olmützi Alkotmányt hajtják végre.
- Magyarország még egyszer ekkora lehetne. Szlovákia, a határok melletti többségben magyarok által lakott területek, és Bácska Magyarország lehetne. Az ugyan feltételezhető, hogy Szlovákia később leszakad, de csak a szlovák többség által lakott területtel.
- Erdély önálló fejedelemség marad. Minden bizonnyal a románok, a magyarok, székelyek, szászok és svábok közös fejedelemségeként. A Romániához való csatolás elkerülhető lett volna.
- A Trianonban kötött béke diktálói sem láthatták volna indokoltnak a hatások brutális átrendezését.
Ki kellene végre mondani, hogy számunkra a legrosszabb elkerülésének a lehetősége az Olmützi Alkotmány végrehajtása Lehetett volna. Ez a jelenleginél lényegesen kisebb fájdalommal járthatott volna.
Azt sem magyarázzuk, hogy miért tekintett el Bécs a fél évvel korábbi, Olmützi Alkotmány végrehajtásától.
Azért mert Bécsben a helyzet konszolidálódása után gyorsan felismerték, az örökös tartományokban, Csehországban, Észak-Olaszországban, Lengyelországban felerősödő elszakadási törekvéseket, és Romániának Erdélyre, Szerbiának a többségben szerbek által lakott térségeire tartott igényét. Ezzel szemben csak a konzervatív magyar államra támaszkodhattak.
Ezét 1849 őszén már Bécs megtett mindent annak érdekben, hogy a magyar uralkodó osztály bizalmára, és a magyarok lakosság nacionalizmusra támaszkodhasson. Ez a kiegyezéssel vált véglegesen lerendezetté.

Kiegyezés.
A kiegyezés, és az azt követő magyar politika egyik súlyos hibájáról, a hisztérikus Csehország ellenességről sem beszélünk. Be kellene vallanunk, hogy a Nyugthoz való közeledésünk csak az osztrákokkal és a csehekkel való szövetségen keresztül történhet. A magyar társadalomban soha nem volt a polgárosodáshoz szükséges elegendő belső erő, az csak az osztrák és cseh polgárság támogatásával lehetett volna eredményes.

Olmützi Alkotmány
Indokolt lenne végiggondolni, hogyan alakulhat Magyarország sorsa 1849 után, ha végrehajtják az Olmützi Alkotmányt.
- Az első világháborúra nem kerülhet úgy sor, hogy mi megtámadjuk Szerbiát. Tegyük hozzá, hogy a két trónörökös, Rudolf és Ferdinánd, mindkettő ugyanis modernizálni akart, nem kerül szembe a számukra konzervatív Magyarországgal.
- Az első világháború után, a nyugati nagyhatalmaknak, mindenek előtt az Egyesült Államoknak, nem lehet Magyarországot a nemzeti önrendelkezési jogot minden más országnál jobban megsértőnek tekinteni. Wilson jó szándékát, annak indokoltságát utólag sem lehet negatívnak minősíteni.
- Fel sem merülhet, hogy a többségében magyarok által lakott térségeket, a Székelyföldtől eltekintve, elszakítják. Ez akkor sem merül fel, ha a szlovákok a csehekkel közös országot akarnak, és ezt elfogadják. Ez esetben Szlovákia életképtelen maradna.
- Erdély önállóságának lehetősége pedig megszűnt azzal, hogy Kossuth biztatására Bem seregei megvalósítják az anyaországgal való uniót, és nemcsak a románokat, és svábokat, de a sok évszázados jogú szászokat is kirekesztettük, mint államalkotó etnikumot. Amennyire joggal támogatjuk a székely autonómiát, annyira lapítunk arról, hogyan kezeltük mi az erdélyi etnikumokat, mindenek előtt az akkor már többségben lévő románokat.
Ezt azonban nem csak én látom így százhatvan év után így, de már így látta Széchenyi, Deák és Teleki is 1849 nyarán.
Azt is reálisnak tartom, hogy az Olmützi Alkotmány alapján átszerveződött Monarchia, mint királyság is megmaradhatott volna. A Habsburgok hármas, osztrák, magyar és cseh királysága azért lehetett volna életképes polgári állam, mert Ausztria és Csehország eleve az volt, és velük közös államban Magyarország társadalma is sokkal inkább nyugati típusúvá vállhatott volna.
Ez az Olmützben tervezett mintegy harminc millió lakosú, germán, szláv és magyar Monarchia is sokkal ellenállóbb lett volna mind a porosz imperializmusnak, mind a fasizmusnak és az Anschlussnak, mint a magára maradt hétmilliós Ausztria, az alig tízmilliós Magyarország és Csehszlovákia.
Tegyük hozzá, hogy egy ilyen háromnépes állam a germán és a szláv birodalmak között, Lengyelországgal együtt, jó elválasztó hatalom lehetett volna.
Csak ennek, az Olmützben megfogalmazott megoldású Osztrák, Magyar és Cseh Monarchiának a megvalósulása esetén válhatott volna, ezer év után végre, nyugati társadalmúvá Magyarország.
Az Olmützi koncepció volt az utolsó, és soha vissza nem térő esélye Magyarországnak arra, hogy a társadalma polgárivá válhasson. Mivel ez nem történt meg, olyan pályára került országunk sorsa, amin alig alakulhatott lényegesen másként a sorsunk, mint ahogyan alakult.

A Szovjetunió megtámadása
Számomra az is érthetetlen, hogy csak a közelmúltban merte valaki leírni, hogy a Trianonban ért jogos sérelmek orvosolva lehettek volna, ha nem támadjuk meg a Szovjetuniót. Az igaz, hogy az önrendelkezési jog alapján nem elcsatolható területek visszaszerzését a Hitler kedven járásnak köszönhettük, és ezért nem is jelentett garanciát arra, hogy a háborúvesztés után megtarthatjuk. Azzal, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, számunkra ritka alkalmon kínálkozott arra, hogy megtarthassuk.
Először Romsics Ignác írta le, hogy Hitler bennünket nem is akart bevonni a háborúba, mert Romániára számított. A kihagyásunk sértette az ostoba, hisztérikusan antikommunista Horthyt, és a még ostobább magyar vezérkart, és kéretlenül és indoktalanul megtámadtuk a Szovjetuniót, ahonnan előzőleg garantálták a határainkat. Azon lehet vitatkozni, hogy ezt be is tartsák, de tagadni a lehetőségét ostobaság.
A Jaltai Egyezmény ismeretében jogosan feltételezem, hogy ez reális lehetőség volt. Roosevelt ugyanis Sztálin minden igényét messzemenően támogatta. Ezt erősíti az a tény is, hogy Sztálin számára az ellenük támadó Románia és a semleges Magyarország között nagy különbség lett volna. Ezt igazolja, hogy a részvételünk ellenére Észak-Erdélyben a szovjet haderőnek köszönhetjük, hogy nem volt nagyobb bosszúállás.
Ezt nemcsak Romsics írta le, mi akkor is tudtuk. Mégsem merül fel, hogy a legnagyobb trianoni sérelmeket megúszhattuk volna, ha nem ostoba az ország háború alatti vezetése.
Amit nem értek, ez ma sem tudatosul.

Az Osztrák, Magyar és Cseh Monarchia.
Máig sem tudatosult, hogy számunkra az osztrákokkal és csehekkel közös monarchia lett volna az ideális megoldás. Csak az osztrákok, és a csehek jelentettek olyan közösséget, ami bennünket a Nyugathoz húz. Ebben Észak-Itália hasznos, de idegen lett volna. A balkáni térség ortodox keresztény népei pedig visszahúzó erőt jelentettek.
Az is végig kellene gondolni, hogy egy ilyen hármas monarchia lett volna a világon legnagyobb zsidó etnikummal rendelkező állam.
Ez azért volt történelmi jelentőségű, mert Európa keleti felének társadalmi fejlődésében az asszimilálódásra hajlandó zsidóság volt a motor. Ennek elvesztése volt a legnagyobb veszteség.
Érthetetlen módon, hetven évvel az európai zsidóság kilenctizedének elvesztése után sem tudatosul, hogy a vasút századában Európa keleti felének felzárkóztatásában a Monarchián belül a zsidósság volt az élcsapat.

Zárszó.
Tudom, hogy a tudományok nem szeretik, ha azt elemzik, mi lett volna, ha nem történik meg valami. Elismerem, hogy ebből nem lehet megélni, de azt is tudom, hogy tanulni annál inkább.
Minél fejlettebbek lesznek a tudományok, annál inkább vizsgálni kell azt is, mi történt volna, ha valami nem történik meg. Nekem erre a klasszikus példám a jégkorszak megszűnése. Ugyanis felismertem, hogy még ma is gyűjtögetnénk, ha nem történik egy igen jelentős klímaváltozás. Ebből vontam le a tanulságot: Csak a változó körülmények között van fejlődés.

Ez nemcsak a biológiában igaz, de a társadalomtudományokban is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése